Önmagunk fölé emelkedni

“Hogy valami szép-e vagy csúnya, afölött az egész Földgolyón mindenütt lehet vitatkozni; de ha valakinek a benseje csak egyetlenegyszer is kinyilatkoztatta előtte, hogy háromszor három az kilenc, vagy az egész egyenlő részeinek összegével, vagy pedig, hogy a háromszög szögeinek összege 180 fok, akkor ezt tudja, mert ezt semmiféle külvilág nem képes kinyilatkoztatni, hanem csakis a saját benseje. Már a száraz, józan matematikánál kezdődik az inspiráció. Csakhogy az emberek rendszerint nem veszik észre, hogy az inspiráció a száraz matematikánál kezdődik, mert a legtöbb ember a száraz matematikát borzasztó unalmas dolognak tartja, s ezért nem szívesen enged valamit kinyilatkoztatni általa.

Alapjában véve azonban a benső kinyilatkoztatás tekintetében morális igazságokkal is ugyanúgy áll a dolog. Ha az ember valamit igaznak ismert meg, akkor azt mondja: „Ez igaz, az ellenkezője pedig nem igaz; és nincs az a földi hatalom, amelyik elhitethetné velem, hogy az, ami bensőmben igazként nyilatkozott meg nekem, ne volna igaz.” A legmagasabb értelemben vett erkölcsi igazságok Is bensőnkből nyilatkoznak meg. Nagyon sokat tanulhatunk abból, ha szellemi tekintetünket érzelem- és érzésszerűen irányítjuk a benső kinyilatkozatás létezésére. Sőt, maga a matematika is igen nevelő hatású. Ha az ember például gyakrabban gondol arra, hogy valamelyik étel jó-e, erről meg lehet a magam véleménye, és másnak más véleménye lehet. Ebben a kérdésben mindenki a saját önkénye szerint dönthet.

A matematika, az erkölcsi törvények azonban minden önkényen felül állnak. Ezekről tudom, hogy olyan kinyilatkoztatások amelyekkel szemben, ha nem ismerem el igaz voltukat, emberi mivoltomhoz méltatlannak bizonyulok. A belső érzés megnyilatkozásának mint benső impulzusnak az elismerése, hatalmas nevelő erőnek bizonyul az ember bensejében, ha meditálunk rajta. Elsősorban azt kell mondanunk: „sok minden van az érzéki világban, amit önkényesen ítélhetek meg; de a szellemből olyan dolgok nyilatkoznak meg előttem, amelyekkel szemben önkényem tehetetlen, s amelyek mégis rám tartoznak, amelyekhez mint embernek, méltónak kell mutatkoznom”. Ha az ember mindjobban megerősíti ezt a gondolatot, úgy, hogy saját bensejének kényszere alatt áll, akkor felülemelkedik puszta egoizmusán, akkor közönséges énjét legyőzi úgynevezett magasabb énje, amely egynek tudja magát a világ szellemével. Ilyenfajta hangulatot kell magunkban felkeltenünk, ha el akarunk jutni a szellemi világ kapujához. Mert ha gyakran adjuk ár magunkat az ilyen hangulatoknak, az igen termékenynek fog bizonyulni. Különösképpen akkor, ha a lehető legkonkrétabb formában visszük át gondolatainkba, főként pedig ha olyan gondolatokat szövünk, olyan gondolatokat fogadunk be, amelyeknek igazsága világos előttünk, és mégis ellentmondanak a külső fizikai világnak. Az Ilyen gondolatok eleinte csak képek; de az ilyen képek rendkívül hasznosak a szellemi fejlődés szempontjából.

Szeretnék Önöknek egy Ilyen képet megemlíteni, szeretném egy ilyen képen megmutatni, hogy hogyan emelheti fel az ember a lelkét önmaga fölé. Képzeljünk el két poharat. Az egyikben van víz, a másikban nincs. Az a pohár, amelyikben víz van, nincs egészen tele, csak félig. Tegyük most fel, hogy ezt a két poharat a külvilágban figyeljük meg. Ha a vizes pohárból átöntünk egy kevés vizet az üres pohárba, akkor ebben lesz némi víz, a másikban pedig ugyanakkor kevesebb lesz, mint volt. Ha az eleinte félig telt pohárból az eredetileg üres pohárba megint áttöltünk valami vizet, akkor az első pohárban még kevesebb lesz a víz, vagyis az áttöltögetéssel mind kevesebb és kevesebb víz lesz abban a pohárban, amelyik először félig volt vízzel. Ez a külső fizikai-érzéki világ értelmében helyes elgondolás. Most alkossunk egy egészen másfajta képzetet.

Gondolják most el kísérletképpen ennek az elgondolásnak a fordítottját. Képzeljék el, hogy a félig töltött pohárból vizet öntenek át az üres pohárba. Így ez utóbbi pohárba víz kerül. A félig telt pohárban azonban – képzeljék el – az átöntés után több lesz a víz. Képzeljék el ezt az elgondolást. Természetesen mindenki, aki manapság az abszolút értelmes emberek közé számítja magát, azt mondaná: „Nahát, ez igazi őrültség, amit elképzelsz; azt képzeled, hogy kiöntesz vizet, és hogy ezáltal mindig több víz kerül abba a pohárba, amelyikből a vizet kiöntötted”. Persze, ha ezt az elgondolást a fizikai világra alkalmazzuk, akkor ez természetesen egy örült elképzelés. De a szellemi világra – csodálatosképpen – alkalmazható. Különös módon alkalmazható.
Tegyük fel, hogy valakinek nagyon jó szíve van, s így szívének szeretetéből jót tesz egy másik emberrel, aki szeretetre szorul. Így átad valamit annak a másiknak, de mégsem lesz kevesebbje, sőt ha tetteivel a másik embert szeretetben részesíti, még nyer is ezzel, még jobban betölti a szeretet. S ha megint véghezvisz egy tettet szeretetből, annál jobban tölti az be, annál többje lesz. Átad valamit másnak, és ezáltal többje lesz. Alkalmazzuk ezt a képet – amely a közönséges fizikai világra alkalmazva képtelenség, őrület – a szeretet kiárasztására, akkor felhasználható, akkor jelképnek, szellemi tények szimbólumának foghatjuk fel. A szeretet annyira komplikált dolog, hogy senki sem lehet olyan önhitt, hogy azt higgye: definiálhatja a szeretetet, hogy a szeretet lényegét minden további nélkül átláthatja. A szeretet komplikált. Hogy van, azt látjuk, de semmiféle definíció sem képes kifejezni. Egy jelkép azonban, egy egyszerű jelkép, a félig telt pohár, amely ha kiöntik, megtelik, megmutatja a szeretet működésének egyik tulajdonságát. Amikor a szeretetből fakadó cselekedetek komplikáltságát elgondoljuk, alapjában véve ugyanaz tesszük, mint a matematikus a maga száraz tudományában; nem létezik igazi kör, sehol egy igazi háromszög, ezek csak elgondolhatók. Ha felrajzolunk egy kört és mikroszkóppal csak egy kissé is megnézzük, akkor csupa kréta- vagy más pontokat látunk. Az ilyen kör sohasem rendelkezik az igazi kör szabályosságával.

Csak elképzelésünkre, belső életünkre vagyunk utalva, ha a kört, a háromszöget vagy más hasonlót el akarunk gondolni. Így tehát, hogy valamilyen szellemi tettet, mondjuk a szeretetet el tudjuk képzelni, szintén képhez kell folyamodnunk, s egy tulajdonságot kell szem előtt tartanunk. Az ilyen képek hasznosak a szellemi fejlődés számára. Ezeken vesszük észre, hogy túljutottunk a közönséges képzetalkotáson, és hogyha a szellemiséghez akarunk felemelkedni, akkor éppen ellentétes képzeteket kell alkotnunk, mint azok, amelyek az érzek világra alkalmazhatók. Ebből láthatjuk, hogy az ilyen szimbolikus képzetek kialakítása fontos eszköz ahhoz, hogy feljuthassunk e szellemi világba. Erről szól „A magasabb világok megismerésének útja” című művem is. Így lesz képes az ember arra, hogy elismerje a felette álló szellemi világot, amelyik inspirálja, amelyet nem észlelhet a külvilágban, de amelyik hat rá. Ha mindinkább átadja magát ennek a képzeletvilágnak, akkor eljut annak elismeréséig, hogy általa és minden ember által valami szellemi lényszerűség él, amely magasabb rendű, mint ő, az ember, ebben az egy inkarnációjában, a maga önzésével. Ha az ember eljut annak a felismeréséhez, hogy él felettünk ilyen bennünket, közönséges embereket irányító lény, akkor azt a harmadik hierarchia lényeinek sorában az első fokon álló lények, az angyalok vagy angeloi között találjuk meg.

Amikor az ember az említett módon önmaga fölé emelkedik, akkor legelőször azt éli ár, hogy egy angyal-lény hat bele, a saját lényébe. Ha már most ezt a lényt megszemélyesítve gondoljuk el, úgy, hogy azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amelyet kinyilatkoztatásnak és szellemi betöltöttségnek neveztünk, ha megszemélyesítve gondoljuk el ezt a bennünket inspiráló lényt, akkor elérkezünk a harmadik hierarchiának közvetlenül az ember felett álló lényének a fogalmához. Így közvetlenül az ember felett álló lények azok, akik az egyes individuális embert vezetik és irányítják.

Így megmutattam egy kissé azt az utat, amelyen az ember felemelkedhet a hozzá legközelebb álló magasabb lényekhez, hogy képünk legyen róla. Ahogyan az egyes embernek megvan ilyenformán a maga vezetője, s amikor magunk fölé, a saját önző érdekeink fölé emelkedünk, szellemi tekintetünk arra figyelmeztet, hogy „Van vezetőd …”, megvan a lehetőség arra is, hogy a szellemi tekintet észlelje azt, hogy az embercsoportoknak éppen úgy megvan a vezetőjük, mint az egyes embereknek az említett módon. Csakhogy azok a lények, akik egész népeket vagy egész törzseket vezetnek, természetesen hatalmasabbak, mint az egyes emberek vezetői. A nyugati ezoterika archangeloinak, arkangyaloknak nevezi a népeket vagy törzseket vezető ilyen lényeket, akik a szellemi világban élnek, és észleletük a kinyilatkoztatás, benső világuk a szellemmel betöltöttség, tetteik pedig abban fejeződnek ki, amit egy egész nép, egy egész törzs tesz.

Ha az ember szellemi fejlődésében mind előbbre halad, akkor eléri azt, hogy nemcsak az mutatkozik meg előtte, aki őr magát vezeti, hanem az is, aki azt az embercsoportot vezeti, amelyikhez ez idő szerint ő is tartozik. S ha szellemi fejlődésünk tovább folytatódik, akkor az emberek olyan vezető lényeire találunk, akiknek már semmi dolguk egyes törzsekkel, egyes népekkel, hanem akik egymást követő korszakokban vezetnek. Ha a szellemileg iskolázott ember nyomon követi azt a kört, amelyben a régi egyiptomiak vagy a régi káldeusok éltek, akkor a kornak egész jellegén meglátszik, hogy bizonyos lények vezetése alatt állt. Másnak látja a szellemi látás ezt a vezetést, ha az egyiptomi, a káldeai kort követő időre tekint, ha azok a szellemi lények uralkodnak, akik összetartozó egész népcsoportokat egy időben vezetnek, s akiket bizonyos idő után más korszakvezetők váltanak fel.

Ahogyan tehát a térben elosztva látjuk az archangeloi, az arkangyalok egyes területeit, akik egy időben vezetnek embercsoportokat, (egyes csoportokat), úgy ha szellemi tekintetünk áttekinti az elfutó időt, azt látjuk, hogy az egyes korszakokat valóságos korszellemek vezetik, akik hatalmasabbak az arkangyaloknál, s akiknek egy időben állnak vezetésük alatt a különböző népek. A harmadik hierarchiának ez a harmadik kategóriája az, akiket a nyugati ezoterika korszellemeknek vagy archéknak nevez.A harmadik hierarchia e három osztályának összes lényei rendelkeznek a ma említett tulajdonságokkal, mindegyiknél megvan az, amit kinyilatkoztatásnak és benső szellemmel betöltöttségnek mondtunk. Ezt meglátja a szellemi tekintet, ha fel tud emelkedni hozzájuk. Tehát azt mondhatjuk, ha arra nézünk, ami az embert a szellemi világban körülveszi, arra, aki az embernek mintegy a saját, személyes vezetője, aki szellemileg Ott él, láthatatlanul tevékenykedik, s aki bennünket személytelen cselekedeteinkre, személytelen gondolkodásra és érzésre sarkall, akkor abban elsősorban a harmadik hierarchia lényeit ismerjük meg. A szellemi látás észleli ezeket a lényeket, számára ezek valóságok, de a közönséges tudat is hatalma alatt áll, ha észlelni nem is tudja az angyalt, mert az a tudtán kívül is vezeti őt. ”
Rudolf Steiner: Szellemi lények az égitestekben és a természet világában (GA136) – megvásárolható ITT