Rudolf Steiner – Húsvét ünnepe mint az emberiség misztériumtörténetének egy fejezete

Első előadás

Dornach, 1924. április 19. (Nagyszombat)

Húsvét ünnepét sok ember valami olyannak érzi, ami egyrészt az emberi lélek legmélyebb érzéseivel és érzeteivel, másrészt viszont világtitkokkal és világrejtélyekkel függ össze. Fel kell figyelnünk arra a tényre, hogy Húsvét ünnepe világtitkokkal és világrejtélyekkel függ össze mivel a húsvéti ünnep úgynevezett „mozgó ünnep”, amelyet minden évben azon csillagkonstelláció alapján kell kiszámolni, amelyről ezekben a napokban még pontosabban is beszélünk. Ám már abból is, ha nyomon követjük, hogy az évszázadok során hogyan kapcsoltak a Húsvéthoz olyan ünnepi szokásokat, kultikus cselekményeket, amelyek számos embert rendkívül mélyen megérintettek, már abból is látnunk kell, hogy az emberiség – történelmi keletkezése folyamán – fokozatosan milyen hihetetlen nagy hangsúlyt helyezett erre a húsvéti ünnepre.

Így Húsvét ünnepe a kereszténység első századaiban, nem rögtön létrejöttekor, hanem az első századokban fontos keresztény ünnep lett, olyan keresztény ünnep, amely összefügg a kereszténység alapgondolatával, alapimpulzusával, azzal az impulzussal, amely Krisztus feltámadásának tényéből fakad a keresztény lét számára.

Húsvét ünnepe a feltámadás ünnepe. Húsvét ünnepe azonban a keresztény időknél régebbi korokra mutat vissza. Olyan ünnepekre, amelyek a tavaszi napéjegyenlőség idejével függenek össze – amelynek van legalább valami köze a húsvéti időszak kiszámításához -, azokkal az ünnepekkel, amelyek az újraéledő természethez, a sarjadó, a földből újra kibújó élethez kapcsolódnak.

És ekkor annál a pontnál vagyunk, ahol, ha már szóba hozzuk ezeket a dolgokat, amelyek e húsvéti előadások témáját alkotják – Húsvét ünnepe mint az emberiség misztériumtörténetének egy fejezete -, ezeket a dolgokat nyomban érintenünk is kell.

Húsvét ünnepe mint keresztény ünnep egy feltámadási ünnep. A megfelelő pogány ünnep, amely nagyjából ugyanarra az évszakra esik, mint a húsvéti ünnep, a természet egyfajta feltámadási ünnepe, amikor újból kibújik, előjön az, ami a természetnek megfelelően a téli időszakon át – ha szabad így kifejeznem magam – aludt. Ezzel azonban ahhoz a ponthoz érünk, ahol hangsúlyoznunk kell, hogy a keresztény húsvéti ünnep egyáltalán nem olyan ünnep, amely belső értelme és lényege szerint a tavaszi napéjegyenlőség pogány ünnepeivel esik egybe, hanem Húsvét ünnepe, keresztény ünnepként felfogva, tulajdonképpen azzal esik egybe, ha már az ősi pogány időkig akarunk visszamenni, azokkal az ősi ünnepekkel esik egybe, amelyek a misztériumokból nőttek ki és ősz idejére estek. A legérdekesebb a húsvéti ünnep kijelölésével kapcsolatban – amely éppen tartalmánál fogva nyilvánvaló módon összefügg bizonyos ősi misztériumi lényeggel – a legérdekesebb: éppen ez a húsvéti ünnep emlékeztet bennünket arra, milyen alapvető, milyen mély félreértések adódtak az emberiség fejlődése folyamán a legjelentősebb dolgokra vonatkozó világnézetben. Mert hiszen nem csekélyebb dolog történt, minthogy Húsvét ünnepét az első keresztény évszázadokban felcserélték egy egészen más ünneppel, és így egy őszi ünnepből tavaszi ünnep lett.

Ez a tény tulajdonképpen egy hallatlan dologra mutat rá az emberiség fejlődésében. Nézzük csak meg e húsvéti ünnep tartalmát. Mi a lényege? A lényeg: az a lény, aki a keresztény tudat középpontjában áll, Jézus Krisztus, átmegy a halálon, amire Nagypéntek emlékeztet. Jézus Krisztus a sírban nyugszik annyi ideig, amíg eltelik három nap, amely Krisztus és a földi lét összekapcsolódását jelenti. Ezt aNagypéntek és Húsvétvasárnap közötti időt ünnepi időszakként, a gyász ünnepi időszakaként éli meg a kereszténység. Húsvétvasárnap aztán az a nap, amelyen ez a kereszténység középpontjában álló lény feltámad a sírból. Az erre való emlékezés napja ez. Ezzel jellemeztük Húsvét ünnepének lényegi tartalmát: Jézus Krisztus halála, sírban nyugvása, feltámadása.

Most pedig nézzük meg a megfelelő ősi pogány ünnep valamelyik formáját. Csak így jutunk el a Húsvét ünnepe és a misztérium lényege közötti összefüggés belső megértéséhez. Sok helyen, sok népnél találunk olyan ősi pogány ünnepeket, amelyek külső felépítésükben, a kultusz felépítésében, teljes mértékben hasonlítanak a kereszténység húsvéti tartalmának felépítéséhez.

A sokféle ősi ünnepség közül emeljük ki Adonisz ünnepét. A kereszténység előtti ókorban bizonyos elő-ázsiai népeknél hosszú időn át megtartották ezt az ünnepet. Egy kép jelentette a középpontot.

Ez a kép Adoniszt ábrázolta, mint annak szellemi képviselőjét, ami az emberben sarjadó ifjúi erőként, annak képviselőjét, ami az emberben szépségként jelenik meg.

Minden bizonnyal az ősi népek némely vonatkozásban felcserélték a kép tartalmát azzal, amit a kép ábrázolt. Így ezek az ősi vallások sokszor fetisiszta jellegűek. A képben sokan az ember szépségének, ifjúi erőinek, annak a fejlődő csíraerőnek a jelenlévő istenét látták, amely a ragyogó létezésben kifelé nyilvánul meg, amely a ragyogó létezésben kifelé nyilvánítja meg mindazt, amit az ember belső értékként, belső méltóságként, belső nagyságként magában őriz vagy őrizhet.

Ezt az istenképet énekek és kultikus cselekmények kíséretében, amelyek a legmélyebb emberi gyászt, a legmélyebb emberi szenvedést jelenítették meg, alámerítették a tenger hullámaiba – ha tenger közelében voltak, amelyben három napig kellett maradnia, vagy egy tóba merítették – ha tó közelében voltak -; sőt még mesterséges tavat is létrehoztak a misztériumhely közelében, hogy ezt az istenképet alámeríthessék ebbe a tóba és három napon át benne is hagyják. E három nap alatt az egész közösség fölött, amely e kultuszhoz tartozónak vallotta magát, amely ezt a kultuszt sajátjának tekintette, a legmélyebb komolyság, a legmélyebb csend honolt. Három nap múlva kiemelték a képet a vízből. A korábbi gyászénekeket öröménekek, himnuszok váltották fel a feltámadt isten, az ismét életre kelt isten tiszteletére.

Ez egy kívül zajló szertartás volt, olyan szertartás, amely a legszélesebb körben mélyen felrázta az emberek lelkivilágát. Ez a szertartás ugyanakkor egy külső cselekedetben, egy külső kultikus történésben azt kívánta érzékeltetni, hogy mi játszódott le a szent misztériumok mélyén azokkal az emberekkel, akik beavatásra készültek. Minden embert, aki beavatásra készült, ezekben az ősi időkben a misztériumok során bevezettek egy különleges helyiségbe. A falakat fekete szín borította, az egész terem, amelyben semmi más nem volt, mint egy koporsó vagy legalábbis egy koporsószerű alakzat, komor és sötét volt. És e koporsó mellett azok, akik bekísérték a beavatandót, gyászénekeket kezdtek énekelni, halotti énekeket kezdtek énekelni. A beavatandót úgy kezelték, mint aki most meghal, és értésére adták, hogy ha őt most beteszik a koporsóba, azt kell végig élnie, amit akkor él át az ember, ha átlép a halál kapuján és átéli a következő három napot. Mindent úgy rendeztek el, hogy a beavatandó teljes belső bizonyságot nyert arról, mit él át az ember a halált követő első három napban. A harmadik napon egy bizonyos helyen, amelyre a koporsóban fekvő rá tudott látni, felemelkedett egy ág, amely a sarjadó életet jelenítette meg. A korábbi gyászéneket himnuszok, öröménekek váltották fel. Az illető megváltozott tudattal kelt fel a sírjából. Egy új nyelvet, egy új írást, a szellemek nyelvét, a szellemek írását közölték vele. Most már szabad lett számára az, amire immár képessé is vált, hogy a világot a szellem nézőpontjából lássa.

Ha ezt a beavatandókkal a misztériumok mélyén megrendezett eseményt összehasonlítjuk azzal, amit kultikus cselekményként kívül végeztek, ott a kultusz tartalma képszerű volt, felépítésében azonban hasonló ahhoz, ami a kiválasztott emberekkel történt a misztériumokban. És a kultuszt vegyük mintának a különleges Adonisz-kultuszt, a megfelelő időben el is magyarázták azoknak, akik részt vettek benne. Ennek a kultusznak az ideje őszre esett, és azokat, akik részt vettek benne, a következőképp tanították: nézzétek, ősz van. A föld elveszíti növény- és levéldíszét. Minden elhervad. A zöldellő, sarjadó élet helyére, ami tavasszal kezdte bevonni a földet, megjön majd a földet betakaró hó vagy legalábbis a földet kopárrá változtató pusztulás. A természet elhal. Ám miközben minden elhal körülöttetek, éljétek át azt, ami az emberben félig-meddig hasonlatos a meghaláshoz, ami az egész természetben körös-körül ott van. Az ember is meghal. Az ő számára is elérkezik az ősz. Ha az élet véget ér, akkor helyénvaló, ha az emberi lelkületet mély gyász tölti be azoknál, akik hátra maradnak. Hogy a halálon való áthaladás teljes komolysága megjelenjen lelketek előtt, hogy ne csak akkor éljétek át a halált, ha az eljön számotokra, hanem hogy újból és újból, mindig képesek legyetek emlékezni rá, ezért minden ősszel bemutatják, ahogy ez az isteni lény, aki az emberi szépség, fiatalság, nagyság képviselője, ahogy ez az isteni lény meghal, ahogy ez az isteni lény bejárja azt az utat, amelyet a természet minden lénye megtesz. Ám éppen akkor, amikor a természet a mindent kopárrá változtató pusztulás felé halad, amikor a természet elhal, valami másra emlékezzetek. Arra emlékezzetek, hogy az ember áthalad a halál kapuján, hogy – miközben itt a földi létben csak olyan dolgokat tapasztalt meg, amelyek ugyanolyanok, mint amelyek ősszel elhalnak, miközben itt a földi létben csak azokat a dolgokat tapasztalta meg, amelyek mulandóak -, elvonják őt a Földről és beleéli magát a világéter messzeségeibe. Látja magát, amint egyre nagyobbra és nagyobbra nő, olyannyira, hogy az egész világ a sajátja lesz. Három napon át kifelé a messzi világegyetembe éli bele magát. Majd azután, miközben a földi szem itt a halál képére irányul, miközben a földi szem arra irányul, ami meghal, a mulandóra, a túloldalon, a szellemben, három nap után felébred a halhatatlan emberi lélek. Ott a túloldalon felébred. Felébred, hogy három nappal a halál után megszülessen a szellemi világ számára.

Mélyreható belső változást okozva végezték ezt a beavatandó testén a misztériumok mélyén. És az a jelentős hatás, az a hihetetlen lökés, amelyet az emberi élet kapott a beavatás ezen ősi módja által – majd látjuk, hogy az újkorban ez így nem, csak egész más módon történhet – belső lelkierőket ébresztett fel, felébresztette a látást, az embert eljuttatta ahhoz, hogy tudja: most már nem csupán a fizikai világban, hanem immár a szellemi világban áll benne.

Amit azután tanításként egy megfelelő időpontban ismét megkaptak azok, akik misztériumtanítványok voltak, azt mintegy a következő szavakban tudom összefoglalni. Ezeknek a misztériumtanítványoknak azt mondták: ami a misztériumokban történik, az annak a képe, ami a szellemi világban történik, ami a kozmoszban történik. Mert azzal mindenki tisztában volt, akit a misztériumok közelébe engedtek: a misztériumok a földi világban olyan folyamatokat foglaltak magukba, amelyek az emberen játszódtak le, és amelyek teljes mértékben annak leképeződései voltak, amit az asztrál-szellemi kozmosz messzeségeiben az ember más létezési formákban él át, mint a Földön. Azokat, akiket ezekben az ősi időkben nem engedtek a misztériumokhoz, mert az életbeli érettségük alapján nem lehetett őket kiválasztani arra, hogy közvetlen módon szemlélhessék a szellemi világot, azokat a kultuszban, vagyis annak képében, ami a misztériumokban történt, tanították meg az ennek megfelelőre.

Így az a megfelelő misztériumünnep, amelyet az Adonisz-kultusz példáján ismertünk meg, azt a célt szolgálta hogy az őszi hervadás alatt, a föld őszi élettelenné válása alatt, a földi dolgok mulandóságának őszi radikális megmutatkozása alatt, a meghalás és a halál őszi megmutatkozása alatt, felébressze az emberben annak bizonyosságát vagy legalább annak meglátását, hogy a halál, amely ősszel az egész természet számára eljön, eljön az ember számára is, eljön az emberi lélek szépségének, ifjúságának és nagyságának képviselője számára is, akit Adonisz istenben jelenítettek meg. Adonisz isten is meghal. Beleoldódik a világéter földi képviselőjébe, a vízbe. Azonban úgy, ahogy kiemelkedik a vízből, ahogy őt ki lehet venni a vízből, úgy lesz kivéve az ember lelke a világ vizeiből, azaz a kozmosz éteréből, mintegy három nappal azt követően, hogy az ember itt a földön átlépett a halál kapuján.

Ezekben az ősi misztériumokban a halál titkát szándékozták megmutatni a megfelelő őszi ünneppel. Ezt azáltal próbálták szemléletessé tenni, hogy a kultusz egyfelől az első felében megegyezett a természet meghalásával, a halállal, másfelől viszont éppen ennek az ellenkezőjét ábrázolta, magának az emberi lénynek a lényegi elemét. Az embernek rá kell tekintenie a természet meghalására – ez volt a szándék -, hogy észrevegye: az ember a külső látszat szerint meghal, belső lényét tekintve viszont feltámad – mindenekelőtt a szellemi világ számára. A halállal kapcsolatos igazság felfedése volt ennek a misztériumokhoz igazodó, ősi pogány ünnepnek az értelme.

Majd az emberiségfejlődés során megtörtént az a jelentős esemény, hogy amit a beavatandónak egy bizonyos szinten át kellett élnie a misztériumokban, a lélek meghalását és újbóli feltámadását, az testig hatolóan történt meg Jézus Krisztussal. Mert hogyan mutatkozik meg a misztériumok ismerője előtt a Golgota misztériuma? A misztériumok ismerője betekint az ősi misztériumokba. Látja, amint a beavatandó lelkét a halálon át elvezették a lélek újbóli feltámadásához, azaz egy magasabb tudat felébresztéséhez a lélekben. A lélek meghalt, hogy egy magasabb tudatban támadjon fel. Itt le kell szögeznünk, hogy a test nem halt meg, a lélek viszont igen, hogy egy magasabb tudatban ébredjen fel.

Amit minden beavatandó lelke végigélt, azt Jézus Krisztus a testéig hatolóan élte végig, tehát egyszerűen egy másik szinten. Mivel Krisztus nem földi ember volt, hanem egy Nap-lény a Názáreti Jézus testében, így ugyanazt, amit egykor a misztériumokba beavatandó a lelkében élt meg, azt Jézus Krisztus a Golgotán a teljes emberi természetében tudta végigélni.

Akik az ősi misztériumok ismerőiként, ennek a beavatási cselekménynek a tudóiként még jelen voltak, ők azok az emberek, mai napig is azok az emberek, akik a legmélyebben megértették, hogy mi történt a Golgotán. Mert mit mondhattak maguknak? Azt mondhatták maguknak: évezredeken át vezettek be embereket lelkük halálán és feltámadásán keresztül a szellemi világ titkaiba. A beavatás alatt a testtől elválasztva tartották a lelket, és a halálon keresztül az örök élethez vezették. Amit ekkor bizonyos számú kiválasztott ember megélt, azt a testéig hatolóan élte meg az a lény, aki a Jordán vizében a János általi megkereszteléskor szállt le aNapból és vette birtokba a Názáreti Jézus testét. Történelmi tény lett abból, ami azelőtt hosszú-hosszú évezredeken át ismétlődő beavatási cselekmény volt.

Az volt a lényeges, hogy tudták: mivel egy Nap-lény vette birtokba a Názáreti Jézus testét, azért tudott az, ami a beavatandóknál csupán a lélekkel és annak élményeivel kapcsolatban ment végbe, a testi létezésbe hatolóan megtörténni. A test halála ellenére, a Názáreti Jézus testének a halandó földben való felbomlása ellenére meg tudott történni Krisztus feltámadása, mert Krisztus magasabbra emelkedik, mint amennyire a beavatandó lelke tudott felemelkedni. A beavatandó nem volt képes a testet az érzékek alatti világ annyira mély régióiba vezetni, mint amennyire Jézus Krisztus vezette. Ezért nem tudott a beavatandó a feltámadással olyan magasra felemelkedni, mint Krisztus; a kozmikus méretű különbséget leszámítva azonban az ősi beavatási cselekmény jelent meg történelmi tényként a Golgota beavatási helyszínén.

A kereszténység első évszázadaiban is csak kevesen tudták, hogy egy Nap-lény, egy kozmikus lény élt Názáreti Jézusban, és a Föld azáltal lett megtermékenyítve, hogy a Napról valóban alászállt egy olyan lény, akit korábban a Földről a beavatási helyek módszereivel csak a Napban lehetett látni. Ez volt a lényeges elem a kereszténységben, amennyiben azt az ősi misztériumok valódi ismerői is elfogadták, hogy azt lehetett mondani: Krisztus, akihez azáltal emelkedtünk fel, hogy beavatásban részesültünk, Krisztus, akit az ősi misztériumokban a Naphoz felemelkedve el tudtunk érni, leszállt egy halandó testbe, a Názáreti Jézus testébe. Leszállt a Földre.

Eleinte, ha szabad azt mondanom, ünnepi hangulat, több mint ünnepi hangulat, mérhetetlenül szent hangulat töltötte be azok lelkét és kedélyét, akik a Golgota misztériumának idején megértettek valamit ebből a golgotai misztériumból. Ami akkor a tudat eleven tartalma volt, az fokozatosan, olyan folyamatok által, amelyeket még meg akarunk ismerni, a Golgotán lejátszódott történelmi esemény megemlékezési ünnepévé vált.

Ám miközben kialakult ez az emlékezés, egyre inkább elveszett annak tudata, hogy ki volt Krisztus, mint Nap-lény. Az ősi misztériumok ismerői nem tudtak bizonytalanságban maradni Krisztus lényét illetően. Hiszen ők tudták, hogy a valódi beavatottak azáltal, hogy függetlenítették őket a fizikai testüktől, lelkükben átmentek a halálon, felemelkedtek a Nap-szféráig, ahol megkeresték Krisztust és tőle, a Napban lévő Krisztustól fogadták az impulzust a lélek feltámadásához; ők tudták, hogy ki Krisztus, mert felemelkedtek hozzá. Ezek a régi beavatottak, e beavatási cselekmény ismerői, tudták abból, ami a Golgotán történt, hogy ugyanaz a lény, akit korábban a Napban kellett keresni, most leszállt az emberekhez a Földre. Miért? Mert azt a cselekményt, amelyet az ősi misztériumokban a Napban lévő Krisztus eléréséhez végeztek a beavatandóval, már nem lehetett így végrehajtani, mert az emberi természet az idők folyamán egyszerűen más lett. Az ősi beavatási szertartás lehetetlenné vált az emberi lény fejlődésmódja miatt. Krisztust már nem lehetett volna az ősi beavatási szertartással a Napban megkeresni. Így Krisztus leszállt, hogy a Földön végrehajtson egy olyan tettet, amelyre az emberek immár rá tudtak tekinteni.

Ami ebben a titokban rejlik, a Földön kimondható legszentebbek közé tartozik. Mert hogyan mutatkozott meg tulajdonképpen ez a dolog a golgotai misztériumot követő évszázadok embereinek?

Ha ezt vázlatszerűen szeretném lerajzolni, akkor így kellene rajzolnom: ha ez a Föld, akkor így néztek fel egy ősi beavatási helyről a Nap-léthez (jobbra: piros), és a beavatás révén észlelték Krisztust a Napban. Kifelé néztek a világegyetembe, hogy Krisztus elé léphessenek.

Ha vázlatszerűen akarom bemutatni, hogy az azt követő időszakban milyen volt a fejlődés, akkor az időt kell ábrázolnom, azaz a Földet – egy év múlva, három év múlva, folyamatosan az időben; a Föld a térben mindig ott van, azonban az idő folyását így ábrázoljuk. Megtörtént a golgotai misztérium. Egy ember, aki – mondjuk – a nyolcadik században él, ahelyett, hogy a misztériumból nézne a Napba, hogy eljusson Krisztushoz, most az idők fordulójára tekint, vissza a keresztény időszámítás kezdetéig, az időben tekint a golgotai misztérium felé (lásd a sárga nyilat a rajzon); egy földi cselekményben, földi eseményben tudja megtalálni Krisztust a golgotai misztériumban.

Ami korábban térbeli szemlélődés volt, annak most időbeli szemlélődéssé kellett válnia a golgotai misztérium által. Ez volt az a jelentős esemény, ami történt.

Ám éppen akkor, ha engedjük a lélekre hatni azt, ami a misztériumokban a beavatáskor lejátszódott, és ami az ember halálának és a halál utáni feltámadásának képe volt, valamint ha hozzávesszük ehhez a kultikus cselekmények szerkezetét, például az Adonisz-ünnepét, amely szintén annak képe volt, ami a misztériumokban végbement, akkor a legmagasabb szintre emelve jelenik meg számunkra minden, ez a hármasság a Golgotán lejátszódó történelmi cselekedetben egyesítve, koncentrálva.

A történelemben kívül jelenik meg az, ami mélyen bensőséges módon ment végbe a misztériumok szentélyében. Minden ember számára jelen van, ami korábban csak a beavatottak számára volt elérhető. Már nincs szükség olyan képre, amelyet a tengerbe merítenek, és amely szimbolikusan feltámad a tengerből. Sokkal inkább annak a gondolatnak, az arra való emlékezésnek kell bennünk lennie, ami a Golgotán valóban megtörtént. A külső szimbólum helyére, amely a térben megélt folyamatra vonatkozott, a belsőleg érzékelhető képek nélküli emlékezetnek, a csupán a lélekben megélt, a Golgotán lejátszódó történelmi cselekedetre való emlékezetnek kell lépnie.

A következő évszázadokban az emberiség figyelemreméltó fejlődését vehetjük észre. Egyre inkább alábbhagy az emberek szellemibe való behatolása. A golgotai misztérium szellemi tartalma nem tud teret hódítani az emberek lelkivilágában. A fejlődés az anyagi felé fordulás irányában halad. Az ember elveszíti a szív belső megértését a következő iránt: elveszíti annak megértését, hogy ott, ahol a külső természet mulandóként, elhaló kopár létként mutatkozik, ott éppen a szellem elevenségét lehet meglátni. Az ember elveszíti a külső ünnepek megértését is: amikor megérkezik az ősz és magával hozza a meghalást, akkor lehet leginkább érezni, ahogy a földi-természetszerű meghalásával szemben ott áll a szellemi feltámadása.

Ezzel az ősz elveszíti azt a lehetőséget, hogy a feltámadás ünnepének időszaka legyen. Az ősz elveszíti azt a lehetőséget, hogy a természet mulandóságából kiindulva az értelmet, a lelkületet a szellemi-örökre irányítsa. Szükség van az anyagihoz való igazodásra. Szükség van az ahhoz való igazodásra, ami nem hal meg a természetben, ami a természetben kisarjad, ami a természetben az ősszel a földbe süllyesztett magerőként feltámad. Az anyagi a szellemi jelképe, mert az anyagi már nem tud arra ösztönözni, hogy a szellemit a maga valóságában érzékeljük. Az ősznek már nincs meg az az ereje, hogy a természetszerű múlékonyságával szemben az emberi lélek belső ereje által megnyilvánítsa a szellemi múlhatatlanságát. Szükség van a külső természethez, a külső feltámadáshoz való igazodásra. Látni akarjuk, ahogy a növények kisarjadnak a földből, ahogy a Nap erőre kap, ahogy a fény és a hő szintén erőre kap. Szükségünk van a természetben végbemenő feltámadásra, hogy meg tudjuk ünnepelni a feltámadás-gondolatot.

Ezzel azonban eltűnik az a közvetlen viszony is, amely az Adonisz-ünnephez kapcsolódott, amely a golgotai misztériumhoz kapcsolódhat. Veszít erejéből az a belső élmény, amely minden egyes ember földi halálakor megjelenhet, ha az emberlélek tudja: az ember földi értelemben átlép a halál kapuján, három napon keresztül valami olyanon megy át, ami az emberben kétségtelenül komoly hangulatot kelthet; azután viszont a lelket belső boldogságnak kell átjárnia, belülről ünnepi és örömteli hangulatnak kell eltöltenie, mert tudja, hogy az emberlélek szellemi halhatatlanságban emelkedik fel a halálból három nap után.

Az az erő, amely az Adonisz-ünnepben jelen volt, elveszett. Eleinte azt szánták az emberiség számára, hogy ez az erő nagyobb intenzitással jöjjön létre. Az ember ránézett az isten halálára, az emberiségben lévő minden szépség, minden nagyság, minden ifjúi erő halálára.

Ezt az istent a gyász napján, a char(1) napján, alámerítették a tengerbe. A chara gyászt jelent. Komoly hangulat lett úrrá az emberen, mert először a természetszerű mulandóságán alapuló hangulatot akarta kifejleszteni magában.

Majd azután a természetszerű mulandósága miatt kialakult kedélyállapotot az emberi léleknek át kellett változtatnia a lélek három nappal későbbi, érzékfeletti feltámadása miatt érzett hangulattá. Amikor az istent, illetve a képét ismét kiemelték, akkor a helyesen tanított résztvevő az emberi lélek képét látta néhány nappal a halál után: nézd csak, ami a meghalt emberrel történik a szellemben, az a szépség és az ifjúi erő feltámadott istenének képében mutatkozik meg a lelkednek.

Ami oly mélyen kapcsolódik az emberi sorshoz, azt minden év őszén közvetlenül az ember szellemében ébresztették fel. Az akkori időkben nem tartották volna lehetségesnek, hogy a külső természethez kapcsolódjanak. Amit a szellemben lehetett megélni, azt kultikus cselekményben, szimbolikus cselekményben mutatták be. Ám amikor el kellet törölni az ősi idők képét, emlékezetként kellett volna megjelennie a golgotai misztériumra való kép nélküli, belső, lélekben átélt emlékezésként, amely ugyanazt jeleníti meg, akkor az emberiségnek eleinte nem volt ereje ahhoz, hogy ezt megtegye, mert a szellem az ember lelkének legmélyére húzódott. Majd pedig a dolog egészen korunkig úgy maradt, hogy szükség volt a külső természethez való igazodásra. Ám a külső természet nem ad jelképet, semmilyen tökéletes jelképet az ember sorsáról a halálban. A halál gondolata tovább tudott élni. A feltámadás gondolata egyre inkább eltűnt. Még ha úgy is beszélnek a feltámadásról, mint ami a hit része, tartalma, a feltámadás ténye nem eleven az újabb kori emberiségben. Ismét azzá kell válnia, azáltal kell azzá válnia, hogy az antropozófiai szemlélet újból ráébreszti az emberi értelmet a valódi feltámadás-gondolatra.

Ezért ha az egyik oldalon, ahogy a megfelelő időben elhangzott, az antropozófus lelkülethez közel kell állnia a michaeli gondolatnak, mint hírhozó gondolatnak, ha az antropozófus lelkületben el kell mélyülnie a karácsonyi gondolatnak, akkor a húsvéti gondolatnak különösképp ünnepinek kell lennie. Mert az antropozófiának a halál gondolatához hozzá kell fűznie a feltámadás gondolatát. Az antropozófiának az emberi lélek belső feltámadási ünnepévé kell válnia. Húsvéti hangulatot kell vinnie az ember világszemléletébe. Akkor lesz képes erre, ha megértjük, hogy miképpen tud az ősi misztérium-gondolat tovább élni az igaz módon felfogott húsvéti gondolatban, ha helyes szemlélet alakul ki az ember testéről, lelkéről és szelleméről, valamint az ember testének, lelkének és szellemének sorsáról a fizikai, lelki és szellemi-mennyei világban.