A vágy, epekedés, élvezet utóhatása
„Az asztrális világ egyik eleme az az idő, amelyet az embernek közvetlenül a halál után kell átélnie, és a szellemtudományos irodalomban kamalóka-időnek nevezik. Mit jelenet az, hogy a kamalókában vagyunk? Már gyakran megkíséreltük, hogy körülírjuk, mit jelent a kamalókában lenni. Már gyakran elővettem azt a jellemző példát az ínyencről, aki epekedik az élvezetért, amit csak az ízlelőérzék nyújthat számára. A fizikai testet levetjük és hátrahagyjuk a halálban, másrészt az étertestet is, de az asztráltest még rendelkezésre áll, és az ember birtokolja tulajdonságait és erejét, amelyek az életben, a fizikai testben sajátjai voltak. Ezek nem rögtön a halál után változnak meg, hanem csak lassacskán. Ha az ember vágyódott finom ételekre, akkor megmarad benne ez a vágy, ez az epekedés az élvezet után, de a halál után hiányzik hozzá az eszköz, hogy ezt kielégítse, mivel a fizikai test a szerveivel már nincs ott. Nélkülöznie kell az élvezetet, és epekednie valami után, amit nélkülöznie kell. Ez érvényes minden kamalóka élményre, s ezek valójában nem állnak másból, mint az életben az asztráltesten belüli állapotból, amikor az ember még vágyódik olyan kielégülések után, amelyeket csak a fizikai testtel lehet kielégíteni. S mivel ez már nincs meg neki, arra kényszerül, hogy az élvezetek utáni törekvést és epekedést megtiltsa magának; ez a leszokás ideje. Csak akkor szabadul meg ettől, ha ezt a vágyat kiszakítja asztráltestéből.
Ezalatt az egész kamalóka-idő alatt él valami az asztráltestben, amit nélkülözésnek nevezhetünk, nélkülözésnek a legkülönfélébb formákban, árnyalatokban és megkülönböztetésekben; ez a kamalóka tartalma. Éppen úgy, ahogy az ember a fényt vörös, sárga, zöld, kék tónusokban meg tudja különböztetni, a nélkülözések legkülönfélébb minőségei is megkülönböztethetők, és a nélkülözés jellege az ismertetőjegye a kamalókában lévő embernek. Mégis az asztrál sík nemcsak kamalóka, hanem ez sokkal átfogóbb. De sohasem élné át eleinte ember, aki csak a fizikai világban élt és csak annak tartalmát élte át – akár a halál után, vagy más módon – az asztrális világot, ha nem készült volna elő arra, hogy az asztrális világ más részeit át tudja élni. Eleinte nem tudná másként átélni az asztrális világot, mint a nélkülözésben.
Aki feljön a magasabb világokba és tudja: én nélkülözök egyet s mást, s nincs kilátás arra, hogy megkapjam ezeket, az átéli az asztrális világ tudati tartalmát. Még akkor is, ha valakinek emberként okkult eszközei adódnának olymódon, hogy testéből beléphetne az asztrális síkra, akkor is mindig el kellene szenvednie nélkülözését az asztrális világban.
Hogyan képezheti ki magát az ember úgy, hogy nemcsak az asztrális világ azon részét ismerje meg, amely a nélkülözésben jut kifejezésre, a nélkülözés fázisát, hanem úgy, hogy az legjobb értelemben élje át az asztrális világot, hogy azt a részét élje át, amely valóban jó és a legjobb értelemben is kifejezi ezt a világot? Annak a kifejlesztésével, ami a nélkülözés ellentéte, juthat be az ember az asztrális világ másik részébe. Ebből lesznek azok a módszerek, amelyek az emberben felidézik azokat az erőket, amelyek ellentétesek a nélkülözéssel, s az embert az asztrális világ másik részébe hozzák. Ezek a lemondás erői. Éppen úgy, mint a nélkülözés, a lemondás is sokféle árnyalatban gondolható el. A legkisebb lemondással, amellyel megterheljük magunkat, egy lépést teszünk előre abban az értelemben, hogy az asztrális világ jó oldaláig fejlődjünk. Ha az ember a legjelentéktelenebb dologról lemond, akkor ezzel ráneveli magát arra, hogy valami lényegessel járuljon hozzá az asztrális világ jó oldalainak megismeréséhez. Ezért helyeznek az okkult hagyományokban olyan nagy súlyt arra, hogy a tanítvány próbaképpen mondjon le erről-arról, hogy lemondást gyakoroljon. Ezáltal belépést nyer az asztrális világ jó oldalára.
Mit eredményez ez? Gondoljunk csak elsősorban a kamalókában szerzett tapasztalatokra. Gondoljuk el, hogy valaki átmegy a halálon, vagy más módon kimegy fizikai testéből, így a test fizikai eszköze hiányzik számára. Ezáltal feltétlenül hiányzik az eszköze valamely kielégüléshez. Azonnal fellép a nélkülözés, s ez az asztrális világban imaginatív képekben jelentkezik. Például feltűnik egy vörös ötszög, vagy egy vörös kör. Ez nem más, mint képe annak, ami belép az ember látóterébe, és éppen úgy megfelel a nélkülözésnek, mint ahogy a fizikai világban egy tárgy megfelel annak, amit az ember lelkében képzetként átél erről. Ha az embernek igen alacsony szintű vágyai, kívánságai vannak, akkor iszonyatos állatok jönnek az ember elébe, ha kilépett testéből. Ezek a félelmetes állatok e legalacsonyabb vágyak szimbólumai. Ha azonban megtanulta az ember a lemondást, akkor abban a pillanatban, amikor átment a halálon vagy a beavatás következtében a testén kívül van, a vörös kör megsemmisül – mivel a vörös a lemondás érzésével jut érvényre -, s egy zöld kör jön létre. Éppen így, a lemondás erői által eltűnik az állat, és az asztrális világ egy nemes formációja tűnik fel. Így az embernek, először azt, ami objektíven adott számára, a vörös kört vagy a förtelmes állatot a kifejlesztett lemondási erők, a lemondás által ellentétére kell fordítania. A lemondás ismeretlen mélységekből elvarázsolja az asztrális világ valódi alakjait. Így egyetlen embernek sem szabad gondolnia, hogy ha valóságos értelemben fel akar lendülni az asztrális világba, akkor- ennél lelkierőnek a részvétele nem szükséges. Enélkül csak az asztrális világ egy részébe sikerül eljutnia. Le kell mondania minden imaginációról is. A lemondás az, ami az asztrális világ valódi alakját elővarázsolja.
A devachánban inspirációja van az embernek. Itt is van egy alapvető megkülönböztetés a devachánnak azon részére, amelyet az ember nem passzívan tud átélni, ha a halál után éli át. A devachánban úgy van, hogy egy bizonyos kozmikus összefüggés révén még nem túlságosan sok szerencsétlenség készül elő. Az asztrális világban benne van a félelmetes kamalóka, de a devachánban még nincs. Csak a Jupiter- és Vénusz-állapotban lesz az a hanyatlás, amikor a fekete mágia és hasonlók alkalmazása által a devachán a dekadencia állapotába hanyatlik. Ekkor természetesen a devachánban hasonló fejlődik ki majd, mint az, ami ma az asztrális világban van. Itt a devachánban a jelenlegi fejlődési ciklusban a kapcsolat valami más. Mi lép először az ember elé, ha a megismerés ösvényére jut az asztrális világból a devachániba, vagy amikor az egyszerű ember útját járva a halál után felfelé vezetik, mit él át akkor a devachánban? Boldogságot él át! Az, ami a színárnyalatokból hangokban megkülönböztethető, az minden körülmények között boldogság. A devachánban a fejlődés mai fokán minden létrejön, teremtődik, és a megismerést illetően szellemi hallás lép fel. S a boldogság tulajdonképpen teremtés, a szférák harmóniájának hallása. Az ember a devachánban csak boldogságot, színtiszta boldogságot érez majd. Ha a szellemi ismeret, az emberi fejlődés vezetőjének, a bölcsesség mesterének és a tapasztalások összhangjának segítségével, vagy az átlagember esetében a halál után felvezetődik oda, ott mindig boldogságot él át.”
Rudolf Steiner: Szellemtudományos embertan (GA 107) – forrás: antropozofia.hu