Két történet Rudolf Steiner misztériumdrámáiból

“Merész dolognak tűnhet, a meseköltészetről beszélni a szellemtudományos kutatások fényében. Egyrészt, a tárgy nehézsége miatt: Mert azokat a forrásokat, amelyekből a mesék, a valódi, az igaz mesék erednek, az emberi lélek olyan mélységeiben kell keresnünk, amelyekig csak bonyolult és hosszú úton juthatunk el, az általam gyakran ismertetett szellemi kutatási módszerek segítségével… Másrészt, éppen a meseköltészet varázsával szemben különösen erősen érezzük, hogy a mese lényegének fogalmi megközelítése megsemmisíti a mese elementáris, eredeti hatását a lélekre, vagyis magát a mese lényegét.” GA 62 1913-02-06*

Nem véletlenül Rudolf Steiner a misztériumdrámákban elhelyezett két meseszerű leírást. Ezek akár csak mint a Parsifal története, sokkal többet jelentenek lelkünknek, mint azt fejünkkel gondolnánk. Nem csak gyerekeknek, sőt, nem gyerekeknek. Íme:

Balde asszony:

“Volt egyszer egy fiú,

Ki erdei magányban nőtt fel,

Mint egy szegény erdészcsalád

Egyetlen gyermeke. –

A szülein kívül

Kevés embert ismerhetett meg.

Alkatra gyenge volt,

A bőre szinte átviláglott.

Sokáig nézhettél szemébe, melyben

A szellem legmélyebb csodája rejlett.

Kevés ember került életkörébe,

Barátokban mégsem szűkölködött.

Mikor a közeli hegyekben

Felfénylett az aranyló napsugár,

Fiúnknak tűnődő szeme

A szellem aranyát lelkébe szívta,

S az, mi szívében élt ilyenkor,

A felkelő Naphoz hasonlított.

De amikor a felkelő Napot

Sötét felhők takarták, melyeken

A napsugár áttörni nem tudott,

S a hegyekre borongó hangulat szállt,

Fiúnk szeme is elhomályosult,

S szívét bánat töltötte el. —

Így adta át magát egészen

Szűkebb világa szellemének,

Melyet – mint teste tagjait –

Magához tartozónak érzett.

Az erdő fái és virágai

Mind-mind az ő barátja volt.

Fa sudaráról,

Virágkehelyből

Mind szellemi lények beszéltek,

S ő megértette suttogásukat. —

Titkos világok csodadolgai

Tárultak fel fiunk előtt,

Amikor lelke elbeszélgetett

Azzal, mi a legtöbb ember szemében

Élettelennek számított csupán.

És esténként sokszor hiába várták

Az aggódó szőlők

Szeretett gyermekük.

Egy közeli sziklánál járt ilyenkor,

Hol egy forrás fakadt,

S vízcseppjeit ezerfelé porlasztva

Hintette a kövekre.

Midőn a holdvilág ezüstös fénye

Színes szikrákként tündökölve

Varázslatosan tükröződött

A vízcseppek áramlatában,

A kisfiú órákig ott időzött

A sziklaforrás közelében.

Látó szeme előtt ilyenkor

Szellemalakok formálódtak

A víz s a holdfény játékából.

Három női alakká váltak,

Kik olyan dolgokról meséltek,

Melyek felé a lelke vágya húzta.

Egy enyhe nyári éjszakán,

Midőn fiunk megint

A sziklaforrás mellett üldögélt,

Az egyik asszony felfogott

Ezernyi tarka cseppet

A forrásnak vizéből,

S a másik asszonynak nyújtotta át.

Ezüstösen fénylő kehellyé

Formálta meg a másik asszony

A porszemnyi vízcseppeket,

És átnyújtotta harmadik társának.

Ez megtölté a Hold ezüst fényével

És a fiúnak így nyújtotta át.

A fiú látó pillantása így látta mindezt. –

Az ezt követő éjszakán

Álmában egy vad sárkány tört reá

És kelyhét elrabolta. –

Ezek után fiunk

Már csak háromszor élte át

A forrásnak csodáját.

Utána az asszonyok elmaradtak,

Hiába üldögélt tűnődve

A sziklaforrás közelében

A Hold ezüst fényében.

S mire háromszázhatvanöt hét

Háromszor is letelt,

A fiú rég felserdült férfivé.

Az erdei szülői házból

Egy idegen városba költözött.

Kemény munkán elfáradtan

Egy este mélyen elgondolkodott,

Vajon mit hozhat még az élete.

Egy hirtelen jött elragadtatásban

Úgy érezte, hogy ismét ott van

A szikla forrásánál.

A forrás három asszonyát is látta,

Sőt még beszélni is hallotta őket.

Így szólt az első:

Ha életedben bármikor

Magányosnak érzed magad.

Akkor csak gondolj énreám.

Az ember lelki pillantását elcsalom

Éteri messzeségbe,

Csillagvilágok távlatába.

Ki kész arra, hogy megérezzen engem,

Átnyújtom annak csodaserlegemben

Az italt, mely reményt ad életéhez.

Így szólt a második:

Gondolj reám, midőn úgy érzed,

Az élethez fogytán a bátorságod.

Az emberi szív ösztönző erőit

A lélek mélységeibe

És szellemi magasságok felé

Irányítom.

S aki erőit tőlem várja,

Annak varázskalapácsommal

Az életbe vetett erős hitet

Kovácsolok.

Így szólt a harmadik:

Emeld rám szellemi tekinteted,

Midőn életrejtélyek ostromolnak.

A gondolatok szálát én fonom

Az élet útvesztőiben,

S a lelki mélységekben.

Ki bennem bízik, annak

Az élet szeretetsugarait

Készítem el varázs-szövőszékemmel. –

Az ezt követő éjszakán

A férfi ismét álmodott.

Azt álmodta, hogy körülötte

Egy vad sárkány ólálkodott,

De közelébe férni nem tudott:

Megvédtek őt azok a lények,

Akiket annak idején

A szikla forrásánál látott,

S akik hazájából vele

Átköltöztek az idegen vidékre.”

GA14 / A lélek megpróbáltatása 5.kép

„Berta:

A jóról és a rosszról

Szóló történetet

Szeretném én ma tőled hallani.

Kühne asszony:

Elmondom néked szívesen; figyelj hát:

Élt egyszer egy ember, ki gyakran

Eltépelődött a világ során.

Agyát leginkább az gyötörte,

Hogy meg szerette volna fejteni,

Vajon a rossz, az honnan származik.

„Világunk Istentől van – szólt magában,

És Istenben csak jó lehet.

Ebből a jóból hogy jöhetnek létre

Rossz emberek?”

Sokat gondolkodott, de mindhiába;

Nem tudta rá a választ megtalálni.

Történt egyszer, hogy tépelődőnk

Útjában egy fával találkozott,

Aki egy fejszével beszélgetett.

A fejsze épp így szólt a fához:

„Én meg tudom azt tenni, mit te nem tudsz.

Ki tudlak vágni, ám te nem tudsz engem.”

Az öntelt fejszéhez így szólt a fa:

„Egy évvel ezelőtt testemből vágta ki

Egy másik fejszével egy ember azt a fát,

Melyből a te nyeled faragta.”

Beszédüket hallván az ember,

Lelkében feltámadt egy gondolat,

Amelyet nem tudott

Világosan szavakba önteni.

Teljes választ adott azonban arra,

Hogyan származhat rossz a jóból.”

GA14 / A lélek megpróbáltatása 9.kép

Forrás: https://antropozofia.hu/ga14/3/

* A bevezető steineri idézet Böszörményi László A mesékről írásából származik.

A teljes írás itt olvasható: http://www-itec.uni-klu.ac.at/~laszlo/Antro/A_mesekrol.pdf