A látás és az én-élmény kapcsolatáról
” Minden földi tárgyban benne él az isteni, így izmainkban, idegeinkben, kezünk kinyújtásában is. Most balkezük ujjaival megérintik jobb kezük ujjait – ez csak a térben történhet. Az isteni-szellemi lények nem követik, hogy bal kezüket a jobb kezük, jobb kezüket a bal kezük útján érzik. Az érintkezésig követik ezeket, de a közöttük fellépő érzés nincs jelen saját képességeikben, ez csak a tér révén merül fel. Ahogyan az istenek a Szaturnuszt, a Napot, a Holdat és a Földet sem egyidejűen, hanem az időben egymást követve látják, úgy nincs meg náluk az ember térbeli jellegű átélése sem. Amikor bal és jobb szemükkel néznek és pillantásuk jobbról és balról kapja az irányát, akkor pillantásukban jobbról és balról is az istenek látása érvényesül, találkozásuk azonban tisztán emberi. Tehát mint emberek éppen a térbe helyezve éljük át az isteni hatástól való függetlenségünket.” *
“Ami először is az érzékeinkben, a tizenkét érzék teljes terjedelmében, kapcsolatba hoz bennünket a külvilággal, az nem ismereti, hanem akarati természetű. A jelenkor embere számára tulajdonképpen teljesen megszűnt az ebbe való belelátás. Ezért gyerekesnek tartja, ha azt olvassa Platónnál, hogy a látás tulajdonképpen azon alapszik, hogy valamiféle csápok nyúlnak ki a szemből a dolgokhoz. Mindazonáltal ezek a csápok nem ismerhetők fel érzéki eszközökkel; de hogy Platón tudatában volt ezeknek, az éppenséggel azt bizonyítja, hogy behatolt az érzéken túli világba. Amikor ránézünk a dolgokra, akkor valóban nem más játszódik le, mint csupán finomabb formában egy hasonló folyamat, mint ami akkor megy végbe, amikor megfogjuk a dolgokat. Amikor például megfognak egy darab krétát, akkor ez egy olyan fizikai folyamat, amely nagyon hasonlít ahhoz a szellemi folyamathoz, amely akkor játszódik le, amikor éteri erőket küldenek ki a szemükből, hogy a látásban megragadják az adott tárgyat. Ha az emberek képesek volnának egyáltalán a jelenben megfigyelni, akkor a természeti megfigyelésekből kiolvashatnák ezt a tényt. Ha megfigyelik például a ló kifelé irányuló szemeit, akkor az lesz az érzésük, hogy a ló egyszerűen a szemei állása által más viszonyba kerül a környezetével, mint az ember. Ami ennek az alapja, azt azzal világíthatom meg legjobban az önök számára, hogy a következő hipotézist állítom fel. Képzeljék el, hogy a két karjuk olyan kialakítású volna, hogy lehetetlen volna, hogy elöl összeérintsék a karjaikat, így sohasem tudnák átkarolni önmagukat. Az euritmiában mindig meg kellene állniuk az Á-nál, sohasem tudnának eljutni az Ó-hoz, egy ellenállási erő által lehetetlenné válna az önök számára, hogy amikor előre tartják a karjaikat, elöl összeérinthessék azokat. Nos, a ló a szemei érzékfeletti csápjai tekintetében ebben a helyzetben van: sohasem érintheti meg a bal szeme csápját a jobb szeme csápjával. Az ember szemének állása következtében bizony olyan helyzetben van, hogy folytonosan összeérintheti a szemei e két érzékfeletti csápját. Ezen alapszik az – érzékfeletti természetű – „én”-élmény. Ha egyáltalán sohasem kerülnénk abba a helyzetbe, hogy érintkezésbe hozzuk a jobb és a bal oldalt, vagy ha olyan csekély jelentőséggel bírna a jobb, illetve a bal oldal érintkezése, mint az állatok esetében, akik sohasem használják úgy igazán a mellső lábaikat, mondjuk, imádkozásra vagy valamilyen hasonló szellemi célból, akkor nem jutnánk el saját „én”-ünk átszellemült érzékeléséhez sem.” **
* Rudolf Steiner: A csillagok világa és az ember (GA 219)
**Rudolf Steiner: Általános embertan (GA293)
