A fák különös élete III.rész

“Nézzünk meg egy gyümölcsfát, egy alma-, körte- vagy szilvafát, mennyire más az – minden fa igencsak más már csak külsőleg is -, mint egy lágyszárú, egy dudvás növény vagy mint egy gabonanövény. Rá kell jönnünk, egészen tárgyilagos módon, hogy miben is áll a fának ez a mássága, különben sosem értjük meg a gyümölcs funkcióját a természet háztartásában. Most természetesen csak azokról a gyümölcsökről beszélek, amelyek fán teremnek. Tekintsünk a fára. Mit is jelent tulajdonképpen a fa a természet háztartásában? Ha megértéssel nézzük, tulajdonképpen csak azt vesszük rajta növényjellegűnek, ami mint vékony szár, mint a zöld levelet hordozó hajtás, mint gyümölcs és virág fakad belőle. Ami úgy női ki a fából, mint fűszerű növény a talajból. Mert a fa az ágakon növekvő részek számára valóban föld. Dombossá vált föld, a zöldségeink, gabonaféléink talajánál kissé elevenebbé alakult föld.

Ha meg akarjuk érteni a fát, így kell szólnunk: no, igen, itt van a fa vastag törzse, bizonyos értelemben az ágak és a gallyak is hozzátartoznak. Ebből fakad a tulajdonképpeni növény, levelek, virágok nőnek belőle. Ezek a növények úgy gyökereznek az ágakban, gallyakban, mint ahogyan a fűfélék, zöldségnövények és gabonafélék a talajban. De azonnal felmerül a kérdés is: vajon ezek az élősködőnek nevezhető növények valóban bele vannak gyökerezve a fába?

Valódi gyökeret nem fedezhetünk fel a fán. Ha ezt helyesen akarjuk megérteni, így kell szólnunk: igen, itt női a növény, ott fenn hozza leveleit, virágait, szárat is nevel – mikor feltelepült a fára, elvesztette gyökereit. Gyökér nélkül azonban nem teljes egy növény. Szüksége van gyökérre. Meg kell tehát kérdeznünk, hogy hol van igazából ennek a növénynek a gyökere?

Látják kérem: a durva, külsődleges szemlélet nem látja a gyökeret. Ebben az esetben nem is csak látni akarjuk a gyökeret, hanem meg is akarjuk érteni. Mit jelent az, hogy megérteni? Próbáljunk meg egy reális hasonlattal tovább jutni. Ha csupa lágyszárú növényt ültetek olyan sűrűn egymás mellé a földbe, hogy a gyökereik összenőnek, akkor egyik gyökér áthurkolja a másikat, és az egészből összeszövődő, kásaszerű gyökértömeg lesz. Elgondolható az is, hogy ez a gyökérkása nem engedi meg magának a szabálytalanságot, hanem egységgé organizálódik, a nedvek is egymásba áradnak. Itt alul gyökértömeg alakul, ami úgy szerveződött össze, hogy már nem lehet megkülönböztetni, hol is kezdődik, hol is végződik az egyes gyökér. Egy közös gyökérszerűség keletkezne a növényzetben. Ilyesminek nem kell előfordulnia, de a példa által érthetővé válik számunkra a következő: itt lenne a talaj, beleültettem minden palántámat – úgy, hogy most itt alul egymásba fonódnak a gyökerek. Egészen lapos gyökérréteg keletkezik. Hogy hol kezdődik az egyik gyökérszál és hol végződik a másik, azt nem lehet tudni. Nos, amit itt Önöknek hipotézisként felrajzoltam, az ténylegesen benne van a fában. A fán fejlődő növény elvesztette gyökereit, el is vált tőle viszonylag, azt mondhatnám, hogy inkább csak éteri kapcsolatban áll vele. Amit itt hipotézisként felrajzoltam, benne van a fában mint kambiumréteg, mint kambium; ennek a fán fejlődő növénynek a gyökereit csak úgy találjuk meg, ha látjuk: a kambiumréteg helyettesíti azt.

A kambium nem hasonlít a gyökérhez. Ez az a képző réteg, mely mindig új sejteket sarjaszt, melyből a növekedés mindig újra fakad, éppúgy, ahogyan az alsó gyökérzetből egy lágyszárú növény felső élete kibontakozik. Jól láthatjuk azután, mit is tesz a kambiumréteggel a fa, hogyan tornyozza fel a földszerűséget ezzel a képzőréteggel, ami egyedül tud növényi sejteket létrehozni – hiszen a fa más rétegei nem is tudnak növényi sejteket sarjasztani. A fa valóban föltornyozza a földszerűt, felnövekszik a levegő jellegű közegbe, s így több bensővé váló életre van szüksége, mint amennyit a föld tartalmaz, mikor egy közönséges gyökér van benne. Kezdjük már megérteni ezeket az oly figyelemre méltó fákat. A fa a rajta növő „növényeket”, azok szárát, virágát, termését és a hozzájuk tartozó gyökérzetet elválasztja és széttolja egymástól és csak szellemileg köti össze, azaz éteri úton.

Láthatják, szükséges, hogy ezen a módon, vagyis makrokozmikus megértéssel tekintsünk a növekedés folyamataiba. Még sokkal tovább is mehetünk. – Mi is történik azáltal, hogy fa keletkezik? A fa környezetében a levegőnek és a külső hőnek is másféle növényjellege van, mint annak a levegőnek és hőnek, amiben a talaj felszíne felett a fűszerű növények bontakoznak ki növekedésük során. Másféle növényvilág ez, a körülvevő hőbe és levegőbe kicsapódott ásványi jellegű asztralitáshoz – melyet az ember és az állat igényel – ez a növényvilág sokkal bensőségesebben kapcsolódik. És az a helyzet, hogy megnézhetjük a talajon fejlődő növényeket: azokat az asztralitás körüllengi, felhőszerűen veszi körül, mint elmondtam. Itt a fákon azonban sokkal sűrűbb ez az asztralitás. Igen sűrű, úgyannyira, hogy fáink az asztrális szubsztancia gyűjtőedényei. A mi fáink kifejezetten gyűjtik az asztrális szubsztanciát.

Látják kérem, ezen a területen lehet legkönnyebben, úgy mondhatnám, magasabb fejlettséget elérni. Itt, ha igyekszik az ember, könnyen válik ezoterikussá. Ha nem is éppen a szellemi látást, de a szellemi szaglást valóban meg lehet szerezni, ha valaki megtanulja szaglásával megkülönböztetni a növényekből áradó különböző aromákat, a virágzó gyümölcsösökből, vagy akár az erdőkből is áradó illatokat. Szimatolva meg fogja érezni az asztrálisan szegény atmoszférát a talajon növő lágyszárú vegetáció körül, és orrában lesz a fák koronájának illata. Tessék megszokni ilyen módon az illatok osztályozását, hogy meg tudják különböztetni, hogy individualizálni tudják a földön termő növény és a fás növény szagát. Így az első esetben a hígabb, a második esetben a sűrűbb asztralitás iránt lesz szellemi szaglásuk. Látható, hogy a földműves könnyen válik szellemi szaglóvá. Az utóbbi időben ezt a lehetőséget nem használta úgy, mint a régi, ösztönös szellemi látás idején. De a gazda szellemi szaglást szerezhet, mint mondottam.

Ha azt vesszük tekintetbe, hogy mindez merre vezethet, meg kell kérdeznünk magunktól: igen, de mi történik a bizonyos mértékben polárisan szembenálló területen? A fán növő parazita jellegű növénynek mint asztralitásnak milyen hatása lesz a fa környezetében? Mi történik akkor a kambium által, mit tesz a kambium?

Nézzék csak, a fa az ő tág környezetében asztrálisabbá teszi magát a szellemi atmoszférát. És mi történik fenn, a lágyszárú hajtásokban? Bizonyos fajta belső vitalitást kapnak, éteriséget, az erőteljes élet bizonyos fajtáját. A kambium ezt az életet tompítja, az ásványihoz hasonlóbbá teszi. Ezáltal tehát a kambium a következőképpen hat: miközben a fa felső része körül több asztralitás keletkezik, a fa belseje szegényebb lesz éteriségben, mint enélkül volna; a növény viszonylagosan éterszegénnyé válik, éteriségében hiány áll be. Ennek hatása a gyökeret is érinti, a fa gyökere ásványivá válik, sokkal inkább ásványi jellegűvé, mint a lágyszárú növények gyökérzete.

Ebből adódik az is, hogy a fa a talajtól elvonja a benne lévő elevenséget, elvesz valamit a talaj éteriségéből. A fa a maga környezetében valamivel halottabbá teszi a talajt, mint amilyen az dudvás növények környezetében lenne. Ezt jól meg kell jegyeznünk! Ennek a ténynek nagy belső jelentősége van a természet háztartásában. Meg kell keresnünk, hogy mi is a jelentősége a természetben a fák környezetében lévő dús asztralitásnak és a gyökérzetük területén alakuló éterszegénységnek.

Ha jól körülnézünk, láthatjuk, hogyan gyűrűzik tovább mindez a természet háztartásában. – Abból az asztrális gazdagságból, ami átárad a fán, él a kifejlett rovar. Az éterszegénységből, ami természetesen az egész fára átterjed a talajból, ahogyan a szellemiség mindig is az egészre hat (amint azt tegnap is kifejtettem az ember karmájával kapcsolatban Rudolf Steiner 1924. július 14-én tartott előadása. – A ford. megj.), az tehát, ami alul hat, a lárvákon keresztül fejti ki hatását. Ha a földön nem lennének fák, a rovarok sem élhetnének. A fák adják meg a rovarvilág létéhez a lehetőséget. A fa föld feletti részét körülröpködő rovarság, az egész erdőt körülzsongó rovarság a fák által él, és lárváit megint csak az erdő élteti.

Itt láthatunk rá megint csak a mindenfajta gyökérzet mivolta és a föld alatt élő állatvilág között fennálló benső kapcsolatra. Mondhatnám úgy is: a fa példáján lehet leginkább megtanulni, amiről az eddigiekben beszéltünk. Itt ez egyértelmű. A legjelentősebb mindebben az, hogy ami a fák esetében jelentkezik, az finom árnyalatokban az egész növényvilágra jellemző. Minden növényben él valami, ami faszerűvé akar válni. És minden növény gyökere az éteriség kibocsájtására törekszik, és minden növényben a felfelé törekvő erő az asztralitást akarja sűrűbbre vonni. Minden növényben él egy „fa akarok lenni”, s a fáknál jellemzett rokonság is megvan bennük a rovarvilággal. Ez a rokonság aztán kiterjeszthető az egész állatvilágra. A rovarlárvák, ezek a fák által létezők – hiszen csak a fa gyökere által létezhetnek – fejlődésükben magukhoz hasonló más állatfajjá alakultak, melyek egész életüket egyfajta lárvaszerűségben töltik, de a fák gyökérzetétől többé-kevésbé emancipáltan. Megtanulták, hogy másféle gyökérszerűvel, azaz a lágyszárú növények gyökérzetével éljenek együtt.

Így jön létre az a sajátos helyzet, hogy a lárvaállapottól messze távolodott föld alatti állatok is képesek az éteri elevenség szabályozására, mikor az a talajban túlságosan nagy lesz. Ha a talaj túl elevenné válna, ha túlburjánzó elevenséggel töltődne fel, akkor a talajlakó állatok gondoskodnak a túlzott talaj vitalitás kibocsájtásáról. Így válik ez az állatfaj a talaj csodás regulátorává, szellőztetőjévé. Ezek az aranyos állatok, a giliszták, éppen ezért különösen fontosak a talajéletben. A gilisztákat tulajdonképpen a talajjal való együttélésükben kellene tanulmányozni. Mert csodálatos állatok ők, éppen annyi éteriséget hagynak meg a talajban, amennyi a növények növekedéséhez kell.

Itt élnek tehát a földben a lárva állapotra éppen csak hogy emlékeztető giliszták és a hozzájuk hasonló állatok. Tulajdonképpen a rászoruló talajok számára tenyésztésükről kellene gondoskodni magában a talajban! Kitetszene, hogy a talajlakó állatvilág felett uralkodva milyen jótékony hatással lehetünk a vegetációra is, és ezáltal – amint arra még figyelemmel leszünk – az állatvilágra is.

Bizonyos állatok kifejlett, repülő rovarvilággal mutatnak távoli hasonlóságot. A madarak világára gondolok. Nos, ismeretes, hogy a madarak és a rovarok között a Föld fejlődése során csodálatos folyamat ment végbe. Lehetőleg képszerűen próbálom elmondani, hogyan is történt ez. A rovarok egy szép napon így szóltak: nem érezzük elég erősnek magunkat, a fák körül szitáló asztrális permeteg megmunkálására. Mi inkább a többi növény „fává alakulni akarását” fogjuk kihasználni, s nektek hagyjuk, madarak, a fák körül lévő asztralitás jó részét. Igazi munkamegosztás jött létre a madárság és a lepkefélék között, és mindkét állatcsoport csodás hatékonysággal működik együtt, úgyhogy éppen a helyes módon terítik szét az asztralitást mindenhova, ahol a föld felszínén és a levegőben arra szükség van. Ha elvennénk ezeket az állatokat, az asztralitás is felmondaná tisztes szolgálatát, s ezt észre is vehetnénk a vegetáció egyfajta elkorcsosulásán. Mert összetartoznak: a szárnyas állatok népessége és a földből a levegőbe belenövő világ. Egyik a másik nélkül végső soron el sem képzelhető. Ezért a mezőgazdálkodásban félszemmel arra is figyelni kell, vajon röpködnek-e a madarak, rovarok a maguk helyes módján. A gazdának rovar- és madártenyésztésről is kell valamit tudnia. Mert mindig újra hangsúlyoznom kell: a természetben minden, de minden összefügg egymással!

Ezek a dolgok nagyon is fontosak, ha belátáshoz akarunk jutni – állítsuk hát lelkünk elé még pontosabban. Azt mondhatjuk: a repülő rovarok világának hatására helyesen asztralizálódik, lelkesedik át a levegő. A levegőnek ez az asztralizáltsága kölcsönhatásban van az erdővel, s az erdő úgy vezérli helyes módon az asztralitást, ahogyan a mi testünkben vezetik helyes módon a vért bizonyos erők. Amit az erdő művel tág környezetében ilyen értelemben – mert ezek a dolgok tág tereken át hatnak -, azt egészen más módon lehet az erdőtlen tájakon pótolni. Meg kell értenünk, hogy a földi vegetációnak egészen más törvényei vannak egy olyan tájon, ahol erdők, szántók és rétek váltakoznak, mint a jórészt erdőtlen országokban.

Vannak olyan, erdőben már eleve gazdag tájak a Földön, ahol látszik, hogy emberi tevékenységre sem volt szükség – hiszen a természet bizonyos dolgokban mindig okosabb, mint az ember – és feltehetjük, hogy a környék mezőgazdaságának a környező lágyszárú és kalászos vegetáció is hasznos, ha abban az országrészben természetes erdők vannak. Legyen annyi belátásunk, hogy az ilyen tájakon ne irtsuk ki, hanem gondozzuk az erdőket. Mivel a Föld mindenféle klimatikus és kozmikus okok miatt maga is változik, ha észrevesszük, hogy a vegetáció gyengül, silányodik valamely tájon, legyen szívünk, s ne röstelljünk oda némi erdőt telepíteni. Nem elég, ha csak a szántóföldeken és a szántóföldekért végezzük kísérleteinket. Ha pedig azt látjuk, hogy a vegetáció burjánzik, s emellett nem mutat elég maghozó erőt, akkor vonjunk el területeket az erdőtől. Az erdőrendezés egy erdős vidéken egyszerűen hozzátartozik a mezőgazdálkodáshoz, s azt szellemi oldalról kell a maga szélességében szemlélnünk.”

Rudolf Steiner: A mezőgazdálkodás gyarapodásának szellemtudományos alapjai (GA327) – forrás: antropozofia.hu