Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata III.

III. ÁBRAHÁM, IZSÁK ÉS JÁKOB

1. A Háromság átélése
2. Az Atya eszméje Ábrahámban és Izsák fiúi áldozata

1. A Háromság átélése

Az ember lelki életének három alapvető ereje – a gondolkodás, érzés és akarat – a Kozmoszban gyökerezik ugyanúgy, mint az emberi test szubsztanciája. Ahogy a testi élet elképzelhetetlen fény, levegő és táplálék nélkül, amit számára a környező külvilág biztosít, ugyanúgy az ember felett álló szellemi világ erői nélkül elképzelhetetlen a lelki élet, melynek forrásait úgy hívjuk, hogy „Atya”, „Fiú” és „Szent Szellem”. Ha az emberi testet megfosztják a fénytől, levegőtől és tápláléktól, akkor meghal; ha az emberi lelket megfosztják a kozmikus gondolkodástól, érzéstől és akarattól, akkor kiszárad, mint a levágott ág. Hiszen ahogy az idegrendszernek fényre, a ritmikus rendszernek levegőre, az anyagcserének táplálékra van szüksége, a gondolatnak, érzésnek és akaratnak a Szellem fényére, a Fiú szeretetére és az Atya erejére van szüksége.

Az Alapkő-meditáció, melyet Rudolf Steiner az Antropozófiai közösség életének szellemi alapjaként adott, valóban az emberi lelkik alaperők megerősödésének eszköze, s át van hatva melegséggel és fénnyel. Tartalma, a szavak cizellálása és a ritmus alapján az elképzelhető (egyetlen) megfelelő eszköz, amely képes a lelket egyesíteni az őt beragyogó, éltető és erősítő kozmikus Szellemmel.

Az Atya, Fiú és Szent Szellem háromszöge a Kelet, Nyugat, Észak, Dél négyszögében – ez egy szellemi figura, amely a szellemi megismerés legfontosabb eredményeihez vezethet. Olyan eredményekre is vezethet, amelyek lehetővé teszik, hogy igaznak tartsuk a következőket.

Az ember háromszoros módon mutat a kozmikus szellemiségre, és a lelki élete mindaddig harmonikus, amíg helyesen tartja fenn a kapcsolatot a Szellem hármasságával. Ha egyoldalú viszonyban áll a Szellemmel, akkor meghatározott veszélynek teszi ki magát.

Ha például kizárólag csak a Szent Szellemre orientálódik, akkor egy hamis szellem, Lucifer alá kerül. Ezt megértjük, ha figyelembe vesszük a Szellem, a Fiú és az Atya megélésének alapkarakterét. A Szellem megélésének alapkaraktere – ez az öröm, a szabadság örömének megélése. A hagyományos kereszténységben úgy nevezik, hogy „a Szent Szellem öröme”. Ez elég pontos megjelölés, hiszen a szellem átélését mindig az öröm érzése kíséri. Ez a szabadság lelkesítő élménye.

A Fiút úgy élik át, mint az embert egészében. Ez az átélés nem öröm, hanem a lelkiismeret átélése. Mindig cselekvésre hív. Egy cselekvő erő – a Fiú átéléséből ez áramlik a lélekbe.

Az Atyát nem örömben és nem is tevékeny erőben éljük át, hanem a legmélyebb bűnbánatban. Az Atyát úgy ismerik meg, ha magukat semminek élik át, lévén hogy annyira megrendültek, hogy magukat annak a szférának a küszöbén szeretnék megsemmisítettnek látni, amelyben az Atya légzését lehet megérezni. Ezért az Atya megérzése – megbékélés a halállal. A halál tényével megbékélnek, hiszen tudják, hogy az Atya ott van. Csak az Atya átélése idézi elő a megrendült bűnbánat könnyeit; melyek mindig annak a jelei, hogy az Atyai Lény fuvallata elérte a lelket.

Ha az ember törekvése egyoldalú, akkor lehet, hogy például ahelyett, hogy a Szent Szellemhez törekedne, a Szent Szellem örömére törekszik, de ez a törekvés – luciferi. Ha maga a Szellem helyett a Szellem örömét keresi, akkor luciferi kísértésbe esik. Ez történt például az indiai kultúra szellemi életével. Az indiai kultúrának az Atya megismerésére volt hajlama. De ez nem történt meg, mivel az ősi India az egyoldalú szellemi átélést preferálta. Annak következtében lett szükségszerű az ősi perzsa kultúra megjelenése, hogy ez a kultúra luciferivé vált. Így kezdődött az Atlantisz utáni kultúrák karmája.

A Fiú egyoldalú átélésének következménye egy olyan lelki építmény lesz, melyet a következő módon lehet jellemezni.

A tettek világa – a Föld. A tévedések, a szenvedések, a gonosz nem a mennyben, hanem a Földön uralkodik. Következésképpen ezeket elhárítani is a Földön kell, tettek segítségével. A szellemi világban a hierarchiák hatnak, ott az ember cselekedetei nagyon jelentéktelenek; de a Földön ezek a meghatározók. A szellemi világban minden rendezett, ezért a fizikai világra kell fordítani az osztatlan figyelmet.

A szellemi világ iránti érdeklődés hiánya és a kizárólag az érzéki világra való koncentrálás az egyoldalú Fiú princípiumra való orientáció következménye. Ennek az egyoldalúságnak a következményeképpen ahrimáni kísértésbe esnek.

Az Atya-princípium egyoldalú állítása napjainkban még nem vezet oda, hogy szellemi ellenerő alá kerüljünk. Napjainkban a pszeudo-Szellem és a pszeudo-Fiú hat, vagyis Lucifer és Ahrimán, mint Antikrisztus. De az emberek a karmikus jövőben egy harmadik ellenerő hatása alá esnek, ha napjainkban fatálissá válnak. Hiszen a fatalizmus az Atya-princípium egyoldalúságának a gyümölcse, és teljes belső passzivitásban fejeződik ki a külvilág irányában. A jövőben, amikor a pszeudo-Atya kezd hatni, ez a passzivitás különösen veszélyessé válik. Hiszen eljön az idő, amikor az Azúrák Ahrimán karmájaként lépnek elő, ahhoz hasonlóan, ahogyan Ahrimán Lucifer karmájaként lépett elő.

A szellemi egyoldalúság három veszélyét csak abban az esetben lehet elkerülni, ha a világ Istenségét háromságnak tekintjük. Az Örök Jók Háromsága egy egység, és az emberi léleknek mint egységre kell rá tekintenie. Ha szétszedi ezt az egységet, akkor a Gonosz Háromságának uralma alá esik.

De az ember, mivel az időben él, egy bizonyos mértékig mindig egyoldalú. Ez az egyoldalúság az idővel természetesen kiegyenlítődik, de az Isteni Háromság három lénye közül minden pillanatban egyet hangsúlyoz. Eközben jelennek meg a léleknek azon hajlamai, amelyeket, ha magára hagy, az említett téveszmékké válhatnak.

Ahhoz, hogy megértsük Ábrahám, Izsák és Jákob alakját, az Isteni Háromság átélésének pozitív és negatív oldalát is figyelembe kell vennünk. Hiszen ez a három személy, melyektől Izrael leszármazási vonala és karmája indul, ami a Messiás születéséhez vezet, ebben az áramlatban az Istenség hármas megjelenését képviseli. E három individualitás életének titka és küldetése – ez az Atya, Fiú és Szent Szellem erőfelosztásának titka, az eugenikus okkultizmusnak abban a művében, amely Lukács és Máté evangéliumában a két Jézus-gyermek nemzetségtáblájában van összegezve.

A három mély szellemi impulzus, mely mindkét Jézus-gyermek őseinek nemzedékein keresztül hat, először a három pátriárkában jelent meg. Hiszen létezett három szellemi impulzus, melyek egymásra hatása készítette elő Krisztusnak a Földön való megjelenését, és éppen ezen a három pátriárkán keresztül jelent meg először. Ez a három impulzus a Mennyben gyökerezik – az Isten hármasságának a kifejezése. Ezért először a Háromságnak az emberi lélekben való átélését a lélek összes világos és sötét oldalával együtt kell megvizsgálnunk ahhoz, hogy meg tudjuk érteni Ábrahám, Izsák és Jákob alakját ne csak biográfiailag, személyiségekként, és ne csak történelmileg, hanem kozmikusan is megértsük.

2. Az Atya eszméje Ábrahámban és Izsák fiúi áldozata

Kérdezzük meg magunkat, hogy Izrael történelmének kezdetén miért áll három személyiség? Miért nem volt elegendő egy pátriárka, hogy megadja Izrael történelmének az alapimpulzust? Miért beszél a Biblia „Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéről? Most már tudunk válaszolni ezekre a kérdésekre. Azért áll három személyiség Izrael történelmének kezdetén, mivel ha csak egy volna, akkor Izrael történelme elkerülhetetlenül a szellemi élet három veszélyének egyikébe: szellemi egoizmusba, materializmusba vagy fatalizmusba kerülne. Hiszen a Háromság: egy egység, és ha eltávolítják az egyik oldalát, akkor a három hamis út egyikére lépnek. Hogy ez Izraellel ne történhessen meg, ezért volt ez a három személyiség, melyek az izraeli történelem három kiindulási impulzusát árasztották e nép örökösödési áramlatába és karmájába.

Kezdetben három impulzusnak kellett hatnia, hogy Izrael fejlődését megóvják a fatalizmustól, a materializmustól és a szellemi egoizmustól. Hiszen elkerülhetetlenül fatalista irányt vett volna, ha például maga csak Ábrahám adta volna neki a kezdeti impulzust. Ábrahám Atyai akaratnak való engedelmessége, ha Izrael szellemi életében egyedüliként lett volna, akkor egy fatalista népet eredményezett volna. Ahhoz, hogy ez ne történhessen meg, Jákobnak az Isten ellen való küzdelméig eljutó akaratára volt ellensúlyként szükség.

De Izrael szellemi felépítése lelkileg absztrakt lett volna, ha csak Ábrahámban és Jákobban gyökerezett volna. Csak a törvény és az erő kettős életével rendelkezett volna az összekötő szeretet nélkül. Az Izsák által továbbadott impulzus nélkül szívtelen lett volna Izrael szellemi építménye. Hiszen ahogy Ábrahám testesítette meg Izrael gondolatát, és Jákob az akaratát, úgy Izsák: Izrael életét.

Izrael Ábrahámon keresztül kapta meg a sorsát, Izsákban élettel, Jákobnak köszönhetően pedig erővel telt meg.

Izrael missziója sosem lett volna képes uralni az étertestet, ha csak Ábrahám impulzusa hatott volna. Akkor csak az asztráltestben hatott volna – csupán Izsák impulzusának köszönhetően jutott le az étertestbe. De nem tudott volna a fizikai testbe hatolni, ha nem jött volna Jákob impulzusa.

Az egyetemes emberi természet csak a három impulzus együttes hatásának köszönhetően tudott Izrael küldetésének alárendelődni. Hiszen Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal lett lefektetve a leszármazás hármas áramlatának kezdete Izrael nemzedékeiben: Izrael gondolatai az asztráltest tudat alattijában, Izrael áldozatai az étertest tudatalattijában és a győzelmek a fizikai test tudatalattijában.

Ilyen módon a történelemben tükröződött az Atya gondolata, a Fiú áldozata és a Szellem győzelme. Hiszen az ószövetségi idők egész történelme nem más, mint az Atya gondolatának végrehajtása a Fiúi áldozat előkészítéséről a Szellem jövőbeni győzelme érdekében.

Ilyen módon azt is mondhatjuk, hogy az Ószövetség: elsősorban Ábrahám gondolatainak könyve, míg az Újszövetség: Izsák áldozatával megtöltött könyv, az Apokalipszis pedig Jákob jövőbeli győzelmét képviseli. Hiszen az Ószövetség: az Atya gondolatainak könyve, az Újszövetség: a Fiú áldozatának, az Apokalipszis pedig: a Szellem jövőbeli győzelmének könyve.

Ezért az egész Bibliát csak akkor lehet megérteni, ha megértjük az Ószövetséget. Hiszen az Ószövetség libbenti fel a fátylat a teljes egész eszméjéről.

Ez a tény megvilágítja azokat a veszélyeket, melyek az Ószövetségnek a mi időnkben egyre inkább növekvő tagadásával kapcsolatosak. Ezenkívül feltárja a valós alapját ennek a tagadásnak, amely mögött az áll, hogy az emberi tudatból – különféle maszkok mögé rejtőzve – ki akarják irtani a Biblia eszméjét, vagyis a Krisztus-impulzus megismerését.

Az olvasó ezt figyelmeztetésnek is veheti: minden szellemi áramlat, amely a Bibliát szétzúzza, és az egyik részét értéktelenebbé nyilvánítja, mint a másikat, az a rejtett világ-gonosz szellemében hat, hiszen az a kár, amit az emberiségnek okoz ezzel, felülmúl minden nemest és igazat, amelyett egy ilyen áramlat hozhat.

Ábrahám életének menetét úgy kell vizsgálni, mint Izrael eszméjének megnyilatkozását. Nem szabad azt gondolni, hogy Ábrahám gondolatai képezik Izrael gondolatát; Izrael eszméitt Ábrahám sorsa testesíti meg.

Arról van szó, hogy elismerjünk egy fontos igazságot: a prófétaság a jövő kinyilatkoztatását nemcsak a szavakon, hanem a sorson keresztül is adja. A jövő megjelenhet maga által az (emberi) élet által. Nemcsak prófétaság létezik, hanem profetikus életutak is, melyeket objektív prófétálásnak vehetünk. Az ilyen életsorsoknak ugyanakkor nemcsak a megismerés szempontjából van jelentőségük, hanem ezek a jövő sorsnak magjai, melyeket a föld érzékfeletti szervezetébe helyeztek, hogy az emberiség történelmének áramában megmutatkozzanak.

Ábrahám életútját a legjobb, ha úgy képzeljük el magunknak, mint erővonalakat a Föld asztráltestében, amelyek Izrael népe sorsának alapirányait képezik a jövőben. Izrael sorsának asztrális előképét adják. Ábrahám életének lefolyását, ha képnek vesszük, érthetővé teszi Izrael általános történetét.

Ha például Izrael történetének térbeli arénáját vesszük, akkor három területet ölel át: Palesztinát, Egyiptomot és Mezopotámiát. Ennek a három országnak a határain belül játszódott Izrael sorsa a kezdettől egészen a Golgotai Misztériumig. De a terület, ahol Izrael sorsa játszódott, az ugyanaz, mint ahol Ábrahám is megfordult. Mezopotámia, Kánaán és Egyiptom: ezek azok az országok, ahol Ábrahám kis nemzetsége megfordult. Ábrahám utazásainak területi határai meghatározták Izrael történelmi arénájának határait is. Az, hogy ez nem véletlen volt, hanem a jövőből való intézkedés, a Biblia következő helyén vehetjük észre (Jahve mondja Ábrahámnak):

„Az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak adom minden időkre…(1Móz 13,15) „Rajta tehát, járd be a földet széltében és hosszában, mivel neked adom azt.” (1Móz 13,17)

Más szavakkal, Ábrahámmal azt közlik, hogy utaznia kell, hogy meghatározza azt a területet, amely az utódaihoz fog tartozni. Utazásai így a birtokba vételt határozzák meg, a jövő érdekében. Az országot, melynek Izraelhez kell tartoznia, Ábrahámnak kell meglátnia. A tudatával kell összekapcsolnia. Az asztráltestének részt kell vennie ennek az országnak az asztrális konfigurációjában – akkor válik ez az ország birtokká. Hiszen az igazi, nem külsődleges birtoklása egy országnak fokozatosan következik be. Először egy meghatározott asztrális tartalom pecsételődik be az ország asztralitásába, aztán – a második fokon – ennek az asztrális pecsétnek az ország éteri erőibe való alászállása azzal, hogy végül a fizikai szintre lépjenek. Ha eléri a harmadik lépcsőfokot, megjelenik egy meghatározott terület, ahol az emberek karmikus közössége akadály nélkül tudja megvalósítani a feladatát, vagyis birtokba venni az „ígéret földjét”.

Vezető szellemi lények ilyen módon készítenek elő meghatározott területeket és helységeket, meghatározott feladatok végrehajtására. Először egy meghatározott területen egy asztrális burkot hoznak létre, amely éterivé válik, hogy végül fizikai emberekkel megtöltődjön. Így keletkeznek szellemi központok az emberiség történelmében. De eközben nem szabad a központokat és az embereket összekeverni. Sose felejtsük, hogy a hely szentelődik meg, és nem az emberek, akik ott összegyűlnek. Az embereknek csak a kötelezettségüket kell teljesíteni a megszentelt hely szellemében. És hogy teljesítik-e ezt a kötelezettséget, az emberi szabadságtól függ.

A szent helyeken létezik egy szigorú törvény. A megszentelt hely bosszút áll azokon, akik elárulják a szellemüket. Hiszen az életre kelt dogmatizmus már rövid idő elteltével is asztrális romláshoz vezet a szellemi élet számára kiválasztott helyen, az ott megengedett kompromisszum pedig sorscsapásokhoz, melyek lehetetlenné tesznek minden további cselekedetet ezek számára az emberek számára ezen a helyen. A szent hely minden hozzá méltatlant megsemmisít és kivet.

Így álltak a jeruzsálemi templom romjai, várva azoknak a méltó utódjaikra, akik a babiloni fogságba lettek vezetve. Ugyanígy kellett meghalni mindenkinek, aki nem bizonyult hűnek az isteni vezetéshez, amely Mózes által valósult meg a pusztában, amíg Józsué (Jesus Navin) vezetése alatt be nem lépett az „ígéret földjének” talajára. Másrészt pedig, Jahve kultusza mellett a romlott szellemiséghez kapcsolódóan a palesztin területen csupán alacsonyrendű kultuszok léteztek.

A „karma” általános fogalmával mindent nem lehet megfejteni. Csak ha úgy értjük a karmát, mint sok törvénynek a lét sok területén való együttműködési szövedékét, akkor férünk hozzá a valósághoz. És a karmában egyesült valóság törvényeihez hozzá tartozik a megszentelt hely fentebb említett törvénye is.

Ábrahám ideje óta Palesztina ennek a törvénynek a hatálya alatt állt. Ábrahám vándorlásának Palesztina földjén az volt az értelme, hogy megszentelje ezt a földet. Hiszen évezredekkel azelőtt lett arra kiválasztva, hogy azzá a talajjá váljon, melyre Jézus Krisztus lába lép.

De a palesztin terület jövőjének csírája nemcsak a vándorlások által helyeződött el. Ábrahám kutakat ásott (1Móz 26,17), oltárokat emelt (ugyanott 12,7 és 13,18); fákat ültetett, és „az Úr, az Örökkévalóság Istenének” (ugyanott 21,33) nevében prédikált. Más szavakkal vándorlásai során Jahve megismerésének és Jahve kultuszának központjait hozta létre. Vándorlásainak az új misztériumi áramlat, mégpedig Jahve áramlatának elterjesztése szempontjából is jelentősége volt, a vándorlásai helyszínén.

Ezen az úton egyre nagyobbra nőtt a „törzs”, melynek fejedelme Ábrahám volt. Különböző népek, néptörzsek emberei gyűltek köré, akikben volt egy közös: értették az új kinyilatkoztatást. És az alapot az új népesség kialakulásához épp Ábrahám prédikálása szolgáltatta. Jahve misztériuma mágnessé vált, mely vonzotta az embereket, akiknek a küldetése az volt, hogy egy új nép csírájává váljanak.

Ezáltal Ábrahám a szó segítségével egyesítette a palesztin terület embereit a jövő feladatával. Ugyanakkor nem a prédikáció volt az egyetlen, ami előkészítette a jövőt. Ezenkívül olyan cselekedeteket hajtott végre, melyek a három természeti birodalomban gyökereztek. Hiszen az általa felállított oltárok állatok áldozására szolgáltak, a fák, melyeket ültetett és a kutak, melyeket ásott, olyan cselekedetek voltak, melyek a növényi és az ásványi (víz) birodalomra terjedtek ki. Ilyen módon a vándorlások során Ábrahám a jövőbeli feladatát négy eszközzel késztette elő: beszéddel, áldozatokkal, növényekkel és kutak ásásával, melyek a négy birodalomnak felelnek meg, „az ígéret földjének” emberi, állati, növényi és ásványi birodalmának.

Ábrahám e cselekedeteit nem ceremóniás formaságoknak kell tartanunk. Misztériumi cselekedeteket hajtott végre. Az ilyen cselekedetek értelmét akkor értjük meg, ha megfontoljuk, hogy a szellemi világ a fizikai világban a karma közvetítésével hat. A szellemi világ erői fizikai szinten csak akkor tudnak hatni, ha az emberi akarat hozzáférést tett számukra lehetővé. A teljes tudatossággal végrehajtott emberi cselekedetek jelentik a kaput az istenek földi cselekvéséhez. Így például a kútásás egy olyan helyen, ahol szellemi inspirációt éreztek, egy misztériumi cselekedet, amely lehetővé tette az inspirációs erő jövőbeni megjelenését ezen a helyen. Nem szabad azt gondolni, hogy Jézus Krisztus beszélgetése a szamaritánus nővel véletlenül zajlott a Jákob által ásott kútnál. Az asszony, aki ebből a kútból mert vizet, képes volt lelkileg hallani Krisztust, mivel a beszélgetés annál a kútnál történt, melyet a távoli múltban misztériumi impulzusra ástak.

Nem szabad alábecsülni a fák ültetését, ha elképzeljük, hogy Pél miért csak azon a területen tudott hatni, ahol olajfák nőttek – magyarázatot a „Krisztus és a szellemi világ” (GA149) c. ciklusában adott Rudolf Steiner.

Ha most megvizsgáljuk Ábrahám életének lefolyását, megláthatunk négy eseményt, melyeknek az életében elsődleges jelentősége volt. A Melkisédekkel való találkozás, találkozás Mamré tölgyesében, Izsák születése és Izsák feláldozása – ezek Ábrahám életének legfontosabb eseményei, melyeknek nemcsak személyes jelentőségük van, hanem objektívan is meghatározzák a jövőt.

Amit feltétlenül tudnunk kell a Melkisédekkel való találkozásról, és a titokzatos lényről, melyet a Biblia ezen a néven ismer, Rudolf Steiner a Máté-evangéliumról szóló ciklusban közölte. De azt a találkozást még egy nézőpontból meg lehet vizsgálni, mégpedig Izrael prófétai hagyományainak kezdete szempontjából, amely Ábrahámmal kezdődött és Malakiással fejeződött be. Hiszen ez a tradíció abban a pillanatban kezdődött, amikor Melkisédek megáldotta Ábrahámot. Ugyanazt a képességet vitte rá át, melyet később, Izrael egész történelme folyamán áldás vagy felkenés által adtak át. Így Izsák megáldotta Jákobot, Mózes megáldotta Józsuét, Sámuel felkente Dávidot és megáldotta Nátánt stb. Ábrahám találkozása Melkisédekkel – ez ugyanakkor az izraeli prófétaság ősképe.

„Melkisédek szolgálata” volt az a kötelezettség, amelyet minden prófétának teljesítenie kellett az utódjával kapcsolatban.

A Melkisédekkel való találkozással kezdődött ennek a szolgálatnak a végrehajtása, vagyis Izrael történelme a szó valódi értelmében. Hiszen Izrael történelme egy út, amely a Melkisédekkel való prófétai vacsorától Jézus Krisztus tényleges vacsorájáig vezetett. Izrael történelmének kezdetén egy magas beavatott adott kenyeret és bort; a végén maga a Naplény adta a kenyeret és a bort. A Bölcsesség vacsorájától a Szeretet vacsorájáig – ebben áll Izrael történelme.

Miben áll a prófétálás ajándéka, melyet a leírt módon adtak át?

A szellemi világgal való egyesülésben a megismerés a kinyilatkoztatástól ugyanannyira különbözik, mint ahogyan a személyes tapasztalat különbözik a fizikai világban mások leírásától. Ahogyan a fizikai világban például lehet vándorolni vagy hallgatni más emberek beszámolóit, úgy a szellemi világban is lehet magunknak kutatni, vagy más lények kinyilatkoztatásait befogadni. Az első esetben az ember saját erőfeszítései vezetnek; a második esetben pedig a szellemi lények kegyelme. Saját megismerésében az ember kutat, kinyilatkoztaásnál a szellemi világ hangzik.

A prófétálás ajándéka épp abban áll, hogy a kinyilatkozásokat képes befogadni. A próféták, a szó pontos értelmében, nem végeztek előzetesen kutatásokat a szellemi világban, hanem a szellemi világ nevében beszéltek. Ezért például az újramegtestesülés törvénye ismeretlen volt a próféták iskolájában. Nem nyilatkoztatták ki nekik. Csak az volt ismert, hogy a próféták ismét megszületnek, de hogy ez egy olyan tény, amelynek minden ember számára jelentősége van, nem volt ismert.

Ugyanakkor az Ószövetségnek nem mindegyik prófétának tekintett alakja volt valódi próféta. Így például Dániel a szó általános értelmében nem próféta volt. Beavatott volt, aki saját erőfeszítéseivel kutatta a szellemi világot. Tudott olvasni a szellemi világban, ráadásul saját kérdéseiből indult ki. Ezért a szellemi világ lényei „az akarat férfiújának” nevezték őt. Dávid király sem próféta volt, hanem egy olyan ember, aki saját erőfeszítéseinek köszönhetően tett szert érzékfeletti tapasztalatokra. Hasonlóképpen József is, Jákob fia, aki születésétől kezdve rendelkezett az „álmok értelmezésének” karmikus képességével, vagyis tudta olvasni a szellemi világ írását.

Azok pedig, akik „áldást” kaptak, prófétákká váltak. Ezt az áldást nem úgy kell elképzelnünk, mint pusztán jóakarat kifejezését, hanem egy olyan cselekedetként, amely az étertest egy meghatározott szervét: a lótuszvirágot mozgásba hozta. Akkor ezen a szerven keresztül tudott a szellemi világ beszélni. Így Melkisédek áldása következtében Ábrahám étertestében egy meghatározott szerv működni kezdett (ennek a szervnek fizikai kifejeződése is van). Ezáltal vált Ábrahám Izrael első prófétájává és a prófétai tradíciók megalapítójává.

De a fenti tények ellenére nem szabad arra a következtetésre jutni, hogy a prófétáknak kisebb volt a jelentőségük, mint a szellemi kutatóknak. A valóságban ez nem így van. Hiszen az a kinyilatkoztatás, melyet az emberiségnek a prófétákon keresztül adtak, sok esetben nagyobb jelentősége volt az emberiség számára, mint az egyes beavatottak kutatásainak.

Ezen túl, a beavatottak néha lemondtak a saját kutatásaikról azért, hogy az emberiségnek magasabb kinyilatkoztatásokat tudjanak átadni. Lemondtak a saját tudásukról azért, hogy rajtuk keresztül a szellemi világ hangozhassék.

Az ilyen lemondásnak köszönheti az emberiség az olyan kinyilatkoztatásokat, amelyeket Ézsaiáson keresztül kapott. Ézsaiás esetében az ősi misztériumok magas beavatottjával van dolgunk, aki Izraelben prófétaként jelent meg. Rudolf Steiner közölte velünk azt a fontos tényt, hogy a misztériumok néhány beavatottja Izraelben prófétaként jelent meg. Az ilyen próféták közé tartozott Ézsaiás is.

Másrészt nem juthatunk olyan következtetésre, hogy a saját tudás és a kinyilatkoztatás kölcsönösen kizárják egymást egy adott élet határain belül. A valóságban egy adott életen belül léteztek a kinyilatkoztatás és a megismerés szakaszai. Sőt szellemi világhoz való viszony két fajtájának bonyolultabb kölcsönhatása is előfordult. De ezeknek a bonyolultabb helyzeteknek a megvitatása a közvetlen feladatunktól messzire vezetne; általánosságban az az igazság, hogy a próféták az elmondottak értelmében voltak a kinyilatkoztatások közvetítői.

Így Ábrahám Melkisédekkel való találkozásának pillanatától kezdődött a kinyilatkoztatások vonala Izrael sorsában. Ez egy önálló vonal volt a szellemi világgal való egyesülésben, amely az ősi misztériumoktól mélyen különbözött. Hiszen Egyiptom misztériumaiban például a háromnapos templomi alvás során kiszabadították az embert a fizikai testéből; Izraelben a szellemi lényeknek egészen a fizikai testig való alászállásáról volt szó.

A misztériumokban az asztráltest bepecsételte a fizikai testből kiemelt étertestbe a templomi alvás során szerzett érzékfeletti élményeit; az izraeli szellemi áramlatokban pedig ellenkezőleg, az étertest segítségével a benyomásokat a fizikai testben tartózkodó Énnek adták át.

Ilyen módon Izrael tradíciója akkor kezdődött, amikor Melkisédek, aki Sém étertestében tartózkodott, Ábrahámnak kenyeret és bort adott és megáldotta őt, vagyis erős impulzust vitt Ábrahám étertestébe. És Mózes a nagy Zarathusztra étertestét fogadta magába, hogy lehetőséget adjon arra, hogy az izraeli szellemi életbe egy új hatalmas kinyilatkoztatás áramolhasson.

Az asztráltestnek köszönhető megismerést „levegő-megismerésnek” vagy „szellem-megismerésnek” nevezzük, a misztériumi beavatást pedig „szellemből vagy levegőből való újjászületésnek”.

Azt a megismerést pedig, amely Izraelben az étertestnek volt köszönhető, „víz-megismerésnek”, és az új tudatot, ami ennek köszönhetően ébredt fel, „vízből való születésnek” hívták.

A templom éjszakai sötétségében zajló ősi misztériumi beavatás vonala Lázár beavatásával fejeződött be, amelyet Krisztus nappali fényben hajtott végre. Akkor Krisztus mint a levegő-megismerés áramlatának magas fokú beavatottja lépett fel. Ugyanígy Krisztus volt Az, Aki a víz-megismerést lezárta, mivel éjszaka beavatta a fizikai testétől megszabadult Nikodémuszt. Akkor hangzottak el szavai a két áramlat egyesülésének szükségességéről: az embernek vízből és levegőből kell újjászületnie. És ahhoz hasonlóan, ahogy Krisztus a misztériumi beavatást az éjszaka sötétjéből nappali fényre vezette ki, az izraeli beavatást a nappali fényből az éjszakai tudat területére irányította.

Ábrahám és Nikodémusz – azok a nevek, amelyek az izraeli beavatás vonalát fémjelzik. Nikodémusz egyúttal az új éjszakai beavatás beavatottja, amivé a nappali beavatás vált, ahhoz hasonlóan, ahogy Lázár az új nappali beavatás beavatottja volt, amivé az ősi éjszakai beavatás vált.

A mód, melyet így neveztek: „Melkisédek módján”, Krisztusnak Nikodémusszal való érzékfeletti beszélgetése során zárult le, és ezzel el is érte a célját – Krisztushoz vezetett. De az, amit az absztrakt „mód” kifejezéssel illetünk, a valóságban sorsot jelent, Izrael sorsát, amely Ábrahámot a megfelelő helyre vezette.

Míg a kinyilatkoztatások vonala Izraelt Krisztushoz vezette, addig a fiú születésének ígérete is benne volt. És Ábrahám öregségében éppen a fiú ígéretét élte át életének második hatalmas eseményében, a Mamré tölgyesében való találkozáskor. Ennek a találkozásnak a jelentőségéről már az első vizsgálatnál is szó volt, a három beavatott állandó hatásának tényével kapcsolatban. Itt csak arról van szó, hogy aláhúzzuk, hogy Ábrahám és Sára fiú születésének ígéretét kapta.

Ezekről a dolgokról nehéz élesen körvonalazott fogalmakban beszélni. De a szerző mégis igyekszik erre, hiszen ez az idők parancsa. Ugyanakkor vannak dolgok, ahol ez annyira nehéz, hogy fennáll a veszélye annak, hogy elmosódottan beszéljen. De ez nem a gondolatok elmosódottsága, hanem az azokat kifejező eszköz tökéletlensége. Ebben az esetben az a helyzet, hogy minél világosabban kell kimondani azt az igazságot, hogy az Ábrahámnak megígért fiú egyidejűleg az örök Fiú megszületésének ígérete is. Ábrahám számára – és objektívan az egész emberiség számára – a fiú nemcsak az ő személyes életének eseménye, hanem egy egy valós eseményen keresztüli kinyilatkoztatás. Izsák születése önmagában egy kinyilatkoztatás volt, amely Ábrahám lelkében az örök Atya és örök Fiú kapcsolatának megértését ébresztette fel.

Hogyan volt ez lehetséges?

A lélek leszállása a földi születéshez fokonként történik. A szokott profán tudat ennek a leereszkedésnek csak az utolsó fokával érintkezik. Ez a tudat a születést csak fizikai szinten érzékeli – ami a születés folyamatának csupán legalacsonyabb foka. Hiszen mielőtt a lélek eléri a megjelenések világát, áthalad az imaginációk, inspirációk és intuíciók világán. A múltban ez az alászállás nem mindig maradt rejtve a szülők tudata elől; a jövőben szintén nem marad ilyen. A múltban az emberek képesek voltak tudatosan átélni a születés folyamatát, mielőtt az a fizikai világot elérte volna. A leszálló lényt még az érzékfeletti világban felismerték. Ezért az emberek képesek voltak valódi nevet adni az új földi embereknek. A név azt az ismeretet fejezte ki, amely az érzékfeletti világban megnyilatkozott a leszálló lényen keresztül.

A jövőben, mégpedig az európai Keleten – ismét megjelenik ez a képesség. Az eugenikus okkultizmus olyan formában terjed el, hogy egyre több olyan ember lesz, aki a születés folyamatában annak nemcsak legalsó, hanem az érzékfeletti fokozatait is érzékelni fogja. Nemcsak azt fogják tudni, hogy születni fog egy ember, hanem azt is, hogy milyen feladatra születik. Képesek lesznek meghallani a leszálló lélek misszióját, belső szavát. És ismét olyan neveket fognak keresni, amelyek megfelelnek ennek a szónak. Ez lesz a karma ismerete.

De a karma – valami kettős dolog. Egyik oldalról: a korábbi bűnök vezeklése. Ilyen a földi karma, amely a bűnbeeséssel kezdődött. De van egy égi karma, amely minden emberi lélek ősképe. Hiszen minden lélek – az Atya eszméje, ideája, amely örök csillagként az összes inkarnáción keresztülfénylik. És a létezés, a földi karma értelme éppen abban áll, hogy a jövőben az időbeni, földi karma összhangban álljon az örök égi karmával.

Ha a lélek születését a Földön teljes tudatossággal várják, akkor intuíció és inspiráció közvetítésével megnyilatkozhat, mielőtt karakterként, temperamentumként és testi alakként megmutatná magát. Így Izsák Énjének segítségével Ábrahám megismerte a Fiú áldozatának eszméjét. Izsák születésében Ábrahám megismerte az örök Fiú földi Születési Misztériumát és Áldozati Misztériumát. A Fiúi áldozat titkát Izsák csillaga nyilatkoztatta ki neki. És ez a kinyilatkoztatás Izrael egész történelmének központi magvává vált.

Gyakran analógiába hozzák a halált és a beavatást. Könnyű észrevenni, hogy a szférák, melyeket az ember a halál után bejár – ugyanazok, mint amelyekbe beavatás segítségével lép. De ritka, amikor tudatosodik, hogy a születés is lehet beavatási folyamat. És ez mégis így van: ahhoz hasonlóan, hogy az emberi tudat felemelkedésének útja a halál utáni felemelkedés lépcsőfokainak felel meg, a szellemi világ kinyilatkoztatásainak leszállási lépcsőfokai a születéshez való leszállás lépcsőfokainak felelnek meg.

Mivel a prófétai tradíciókban éppen kinyilatkoztatásról van szó, ezért azt a születésben, és nem a halálban élik át. A halálnak nem volt nagy jelentősége az izraeli szellemi élet számára; csak a születés kapuján ragyogott át a szellemi világ fénye. Ezért felesleges, hogy a Bibliában azt a bölcsességet keressük, amely a halál kapuján keresztül ragyog; de az emberiség semmilyen ősi emlékében nem találjuk a szellemi világ oly ragyogó kinyilatkoztatását a születés kapuin keresztül, mint a Bibliában.

Így Ábrahámnak is a Fiú születésének titka nyilatkozott meg Izsák születésén keresztül. A születés számára egy olyan beavatási folyamat volt, amely Izrael egész történelme szempontjából döntő jelentőségű volt.

De a jövő számára még nagyobb prófétai jelentőségű volt Ábrahám életének az az eseménye, amikor kész volt feláldozni saját fiát az oltáron. Ez az esemény Izrael eszméjének a prófétai összefoglalása. Az eszme imaginációjának a nép külső történelmében való kifejeződése. Nemzedékek tekintettek ezután a saját fiát feláldozó atyára, és ezen keresztül készítették fel a lelküket a Golgotai Misztérium megértésére.

De ahhoz, hogy megértsük ezt az eseményt (és ne csak a prófétai értelmében, hanem emberi tettként is), még egyszer meg kell néznünk az Isteni Háromságot, mégpedig az emberi szabadsághoz való viszonyában.

A Háromság a konkrét okkultizmus számára nem „fogalom” vagy „princípium”, hanem három kozmikus szféra kölcsönhatása. Felül az Atya szférája hat, ahol az ősideák fogannak; középen hat a Fiú szférája, ahol az Atya szférájából lejövő ideákba élet lehelődik, ez a kezdeti élet szférája. A Fiú szférája alatt hat a Szellem szférája, ahol az Atyai eszmék, melyek a Fiú szférájában élettel lettek felruházva, formát öltenek, vagyis ősképekké válnak.

Ily módon beszélhetünk az ősideák, a kezdeti élet és az ősképek szféráiról.

Az emberi megismerés folyamata azonban épp ellentétes az isteni alkotófolyamattal. A gondolat ereje az ember számára a Szellem szféráját teszi megismerhetővé, ahogyan az érzés a Fiú szférájáig emelkedhet, és csak az akarat képes az Atya szférájáig eljutni az intuíción keresztül.

A Szellem szférája a konkrét érzékelés előtt úgy áll, mint a szivárvány minden színével elöntött és beragyogott kör; hiszen a szivárvány a Szellem szférájának egészen az érzéki észlelésig leereszkedő imaginációja. A Fiú szférája pedig úgy jelenik meg, mint egy fehéres-kékes felhő-képződmény. Hiszen ez a szféra nem tartalmas semmilyen formát. Ez egy hangzó felhősség.

Az ősi indusok megismerésükben a Fiú szférájáig jutottak, vagyis a formák hiányának szférájáig, a formák halálának szférájáig; de nem tudtak felemelkedni az Atya szférájáig, vagyis a Feltámadás szférájáig.

Ez csak a kereszténységben vált lehetővé, azután, hogy Krisztus a halálon keresztül felment az Atyához, hogy „ azok is ott legyenek vele, ahol Ő van”*.

Az emberi tudat más-más viszonyban áll ezzel a három szférával. Így például az Atlantisz utáni harmadik korban szabadság csak a Szellem szférájában lehetett. Csak a gondolatokban lehetett szabad az ember. A Fiú és az Atya szférái zárva voltak az emberi szabadság számára, csak az újszövetségi időkben, vagyis a Golgotai Misztérium után nyílt meg az emberi szabadság számára a Fiú szférája annak köszönhetően, hogy Krisztus lett a Karma Ura. A jövőben ez az Atya szférájával is végbemegy. De az ószövetségi időkben az emberi szabadságnak csak a Szellem szférája számára volt jelentősége.

De Ábrahám olyan személyiség volt, aki az Atya szférájának intuitív megismeréséig emelkedett. Ez abban a fontos pillanatban történt, amikor Izsákkal felemelkedett a hegytetőre, hogy feláldozza a fiát. Ábrahám a tudatnak azon a fokán állt, amikor az akarat intuíciója az egész lényét uralta. Abban a pillanatban, amikor felemelte kezét, hogy Izsákot feláldozza, tudata az Atya szférájában volt; nem ő emelte fel a kezét, hanem a világ örök kezdeti alapja: az Atya. Hiszen az Atya szférájában nem volt szabadsága, nem volt választása.

És ahogy Ábrahám örök Atya-minőségben áldozatra emelte a kezét, úgy Izsák ebben a pillanatban örök Fiú volt. Hiszen nem állt ellen annak, hogy feláldozzák. A Fiú inspirációjával volt betöltve. Tudata a Fiú szférájában tartózkodott, ahol hasonlóképpen nem volt még szabadság.

Ily módon mondhatjuk, hogy Izsák Ábrahám általi feláldozása nemcsak prófétai módon volt szimbolikus, hanem valójában az Atya gondolata volt jelen Ábrahám akaratában, és az életét örökre átadó Fiú áldozathozatala volt jelen Izsák érzésében. Ugyanakkor az Atya és a Fiú ebben a pillanatban valóságosan jelen volt fizikai szinten – az áldozati Halál és Feltámadás valós próféciájaként. Hiszen az a folyamat, amely Izsák áldozatbemutatásakor lezajlott az akaratban és az érzésben, nemcsak a jövendő áldozati halálra, hanem a Feltámadásra is utal. Annak köszönhetően, hogy az áldozat nem lett elfogadva, Ábrahám belül a fia feltámadását élte át. Hiszen akaratában Ábrahám már feláldozta Izsákot; azt, hogy ennek ellenére Izsák élve maradt, a feltámadás csodájakéntt élte meg.

Izsák áldozati bemutatása Ábrahám életének központi eseménye. Ebben az eseményben világosan érzékelhetően jelent meg Ábrahámnál az Atya eszméje és Izsák Fiúi áldozata. Ezáltal beteljesedett Ábrahám prófétai missziója.

Ha most Izsák életútját vizsgáljuk meg, akkor felfedezzük, hogy ő főképpen egy dologra törekedett, az atya dolgának megújítására ott, ahol az romlásba fordult. Így Izsák vándorolt, és megnyitotta a kutakat, melyeket Ábrahám ásott, de amelyek kiszáradtak. Az apa kiszáradt kútjait ismét vízzel telítette – ez a kép az, ami lehetőséget ad, hogy mélyebben megértsük Izsák lényét. Ezért azt is mondhatjuk? Ahhoz hasonlóan, ahogy Isten Fia életet lehel az Isteni Atya gondolataiba, úgy keltette Izsák életre atyjának, Ábrahámnak a kútjait.

„Majd ismét kiásta Izsák azokat a kutakat, amelyeket apjának, Ábrahámnak az idejében ástak, de Ábrahám halála után a filiszteusok betömtek, és ugyanúgy nevezte el azokat, ahogyan apja nevezte őket.” (1Móz 26,18)

Ezek „az élő víz kútjai” Izsák életének legvilágosabb és legmélyebb képei. Hiszen Izsák életfeladata abban állt, hogy életet vigyen abba, amit Ábrahám megismert. Az volt a feladata, hogy fogadja be élettestébe azokat az impulzusokat, amelyeket Ábrahám az asztráltestében hordott. Mivel az élettest az emlékezet hordozója, Izsák egy élő tradíciót alkotott meg: „az élő vizet”, amelyet nemzedékek ittak. Izsák a kiásott kutakat ismét atyja régi nevein nevezte: megőrizte a múltat. De nem ez volt az egyedüli feladata. A jelenben is kereste az élő víz forrásait. Hiszen ez volt a valódi tradíció értelme: nemcsak ismét kiásni a kiszáradtat, hanem a jelenben is ásni, hogy megtalálják „az élő víz forrásait”.

Hiszen az izraeli szellemi élet nemcsak abban állt, hogy leírják azokat a kinyilatkoztatásokat, melyeket Ábrahámon keresztül kaptak, és aztán átadják azt nemzedékről nemzedékre, hanem abban is, hogy megjelenjen sok próféta, akik meg tudják majd találni – mind a maga idejében – az inspiráció „élő vizének forrását”. Hiszen az igazság folyékony állapotban található, a forrásnak mindig friss vizet kell adnia, másképp a víz állott lesz, és nem élő, ahogyan ez az írástudókkal és a farizeusokkal történt. Az írástudók és a farizeusok épp azok voltak, akik az élő igazságot halott tradícióra cserélték. Karmikusan az volt a feladatuk, hogy az igazság áramát befagyasszák az időben, és a morális fantázia terét külső becsületességre korlátozzák, és hogy ezzel az izraeli szellemi életben keresztet emeljenek, amelyre majd Krisztust kell feszíteni.

Hiszen Golgota fakeresztje csak külső kifejeződése volt annak a szellemi ténynek, hogy Izrael már régen előkészítette a Messiás számára a keresztet – a megmerevedett megismerés és a megmerevedett moralitás alakjában.

Ha összehasonlítjuk Ábrahám és Izsák életútját, akkor egy mindkettőjükben megjelenő vonást találunk, mégpedig: Ábrahám is és Izsák is kivételesen engedelmesek voltak a szellemi világnak. Nem a szabadság kikiáltói voltak, hanem engedelmességet hoztak a világba. Hogy ezt jobban megértsük, – a korábbi fejtegetés szellemében – figyelembe kell venni, hogy az Atya és a Fiú képviselői voltak. Mivel az Atya és Fiú képviselői voltak, ezért nem lehettek szabadok a harmadik Atlantisz utáni kultúrkorszakban. Másképp állt a helyzet Jákobnál. Ábrahámmal és Izsákkal ellentétben a szabadság impulzusát hozta Izrael történelmébe. Hiszen ő a Szellemet képviselte, melyben szabadság volt.

Ábrahámnak a szellemvilághoz való konkrét viszonya ellentétes volt Jákob viszonyával. Ábrahám akarata az Atya szférájából volt pulzálva, és az onnan jövő kinyilatkoztatási áramlat a gondolkodásába lépett. Akaratból a gondolkodásba-: ez volt Ábrahámnál a kinyilatkoztatás útja.

Jákobnál pedig fordítva, a gondolkodás egészen az akaratig szállt alá. Mivel a gondolkodásban már (azok miatt az okok miatt, melyekről korábban volt szó) lehetséges volt a szabadság, így Jákobnak a gondolkodás által felébresztett akarata szabad volt.

Ábrahám útja a Szellemtől az Atyához vezetett. Saját küldetését Ábrahám abban a pillanatban töltötte be, amikor teljesen megadta magát az Atyának. Ez a pillanat volt az ő életútjának legmagasabb foka.

Jákob útja, ellenkezőleg, az Atyától vezet a Szellemhez. Az ő életútjának legmagasabb pontja a szabadság legmagasabb fokának az elérése volt, amikor az Isteni küldöttel vívott éjszakai szellemi harca után győzelmesen más irányt adott a sorsának. Szabadság a Szellemben: ez volt Jákob hozzájárulása Izrael történelméhez.

Jákob a lehető legnagyobb mértékben magába fogadta a luciferi impulzust. Befogadta és átalakította, de nem vetette magát neki alá. Hiszen Jákobnak az Isten küldöttével vívott szellemi harccal mindenekelőtt lázadás volt, tüntetés, de mivel végződött ez a harc? „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz”- ezek a szavak vezetik a harc utolsó stádiumát.

És Isten küldötte megáldotta Jákobot, vagyis elismerte a luciferiség átváltozásának tényét Jákobban. Hiszen az isteni hierarchiáknak a luciferiség ellen vívott harca nem abban áll, hogy erővel legyőzi, hanem abban, hogy belülről átváltoztatja.

A felső hierarchiák lényei áldozati cselekedeteket hajtanak végre, melyek Lucifernél elragadtatást és szeretetet idéznek elő. A luciferiség áldozati cselekedetekkel „hárítható el”; belül szeretetté változik át, melyet számára ők sugalmaznak. „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz” – ezek az átváltoztatott luciferiség szavai. A Szellem iránti szeretet, amely nem akar visszavonulni, amíg a Szellem be nem fogadja őt, képezi az átváltoztatott luciferiség lényét. Jákob volt az, aki a Szellemet nem belső vagy külső szükségszerűségből, hanem szabadságból kiindulva követte a sorsára döntő jelentőségű éjszakai szellemi háború után a Jordánon való átkeléskor. Azt követően szeretetből kiindulva követte a Szellemet. Ezért lett a neve Izrael, és neve annak a népnek a nevévé, vagyis meghatározásává vált, amelyben Jézusnak meg kellett születnie.

Hiszen a Szellem iránti szabad szeretet volt e nép történelmének a célja, a törvény fájának jövendő gyümölcse. A lelket ez a Szellem iránti szabad szeretet tette befogadóvá Krisztus földi jelenlétének ténye számára. Hiszen Izrael-Jákob szabadsága késztette a halászokat a Genezáreti tónál arra, hogy elhagyják hálóikat és hajóikat, hogy Azt kövessék, Akit nem az Írás és a próféták prófétálása alapján, hanem a szerető szívük alapján ismertek meg. Hiszen nem kérdezték, honnan van Ő, és milyen anya és apa Fia, szeretetből választották az Ő útját, hiszen a halászok a Genezáreti tónál Izrael gyermekei voltak.

Izrael-Jákobban egyesülve élt az Atya gondolata Ábrahámban és a Izsáknak a Fiúi áldozata , mint a Szellemben való szabadság; benne Izrael gondolata és élete egy olyan erőre tett szert, melyet csak a szabadság képes megadni. Hiszen nem az erőfeszítésekre való képesség jelenti a szellemi világban az igazi erőt, hanem a szabadságból ható akarat.

Nem szabad azonban azt gondolni, hogy Jákobnak ez a jellemzése ellentmond annak, ami a jelen tanulmány második fejezetének elején található. Inkább azt kell megfontolni, hogy Jákob Izsák fia volt, vagyis szabadsága az Izsákra felülről alászálló isteni szeretetnek való engedelmesség leánya volt.

És Jákob csak mint Izsák fia tudta a Szellemben felgyújtani azt a személyes szeretetet, amelyről szó volt. Ha Izsák és Ábrahám nem előzte volna meg Jákobot, akkor Jákob szabadsága csak lázadás lett volna. Ha Jákob Ábrahám fia lett volna, és nem Izsáké, akkor fanatikus törvénytisztelő lett volna. Csak azáltal válhatott Jákob azzá, amivé vált, hogy a harmadik volt. Ábrahám gondolata és Izsák szeretete benne szabad személyiséggé vált. Ha első lett volna, akkor Jákob a féktelen önkény megtestesítőjévé vált volna; ha második lett volna, akkor fanatikus törvénytisztelővé, harmadikként a szellemi erő, vagyis a Szellemben való szabadság hordozójává vált

Így Izrael-Jákob Izrael történelmének kezdetén egy olyan alakként áll, amely nem alaptalanul adta nevét annak a népnek, amelynek a sorsa adja az Ószövetség tartalmát. Ezért a következő vizsgálatot Izrael-Jákobnak kell szentelnünk.

*utalás Jn 17,24-re (ford.megj.)