Michael érzékfeletti iskolája V.
Dornach, 1924. augusztus 1.
“A következőkben arról lesz szó, hogyan élik meg karmájukat az egyes antropozófusok egyszerűen azáltal, hogy az ismertetett előfeltételek alapján az Antropozófiai Társasághoz, vagy legalábbis az antropozófus mozgalomhoz csatlakoztak. Ehhez szükséges lesz, hogy a korábban elmondottakhoz egyet s mást magyarázatul hozzáfűzzek. Rámutattam arra a jelentős érzékfeletti iskolára a XV. század kezdetén, amelyet úgy jellemezhetünk, hogy abban maga Michael volt a nagy tanító. Emberi lelkek serege, akik akkor a halál és újabb születés között voltak, de olyan szellemi lények sokasága is, akiknek nem rendeltetésük a földi megtestesülés, hanem azokat az eonokat, amelyeket átélünk, éteri vagy más magasabb létben töltik el, tehát a jelzett időben mindezek az emberi, és ember alatti és ember feletti lények, a michaeli tanítványok széles köréhez tartoztak. Már az előzőekben jeleztem valamit abból, ami egykor ezeknek a tanításoknak tartalma volt.
Ma azzal kezdeném, hogy utalok az utolsó előtti – tehát a jelenlegit megelőző – Michael-korszakra, amely három évszázadon át, tartott és Nagy Sándor idejében, a kereszténység előtti időben ért véget. A michaeli uralom ekkor visszahúzódott, más arkangyalok uralkodtak a Földön. Abban az időben, amikor a Golgotai Misztérium lejátszódott, a michaeli közösséghez tartozó emberi és egyéb szellemi lények, éppen együtt voltak a Nap-szférában. A Golgotai Misztériumot úgy érzékelték, hogy Krisztus az ő szférájukat, a Napot elhagyta, míg ugyanakkor a Földön élő emberek azt érezték, hogy a Golgotai Misztériummal Krisztus eljött hozzájuk a Földre.
Ez hatalmas, mondhatnám óriási ellentétet jelent abban, amit az egyik vagy másik csoporthoz tartozó lelkek átéltek, és ebbe az ellentétbe igen bensőségesen el kell mélyednünk. Azután elkezdődött az az időszak, amikor a kozmikus intelligencia – az egész világban működő intelligencia – amely a Nagy Sándori idők végéig korlátlanul Michael őrizete alatt állt, lassanként átment a földi emberek tulajdonába. Úgyszólván leszakadt Michaeltől. Az emberiség fejlődése, kedves barátaim, ezekkel a dolgokkal kapcsolatban a következő módon ment végbe: a Nagy Sándori idők végéig, sőt a Nagy Sándor utáni időkig, de egyes embercsoportoknál még jóval azon túl is, mindig élt annak tudata, hogyha valaki intelligens volt, ezt az intelligenciát nem ő maga fejlesztette ki, hanem a szellemi világtól kapta ajándékba. Ha valami okosat gondoltak, akkor az okosságot a szellemi világ inspirációjának tulajdonították. Csak újabban tulajdonítjuk az okosságot, az intelligenciát önmagunknak. Ez azért van így, mert az intelligencia irányítása Michael kezéből az emberek kezébe ment át.
Amikor Michael a földi történések feletti uralmát a XIX. század hetvenes éveinek végén újból átvette, a Krisztus utáni VIII-IX. században tőle teljesen elszakadt kozmikus intelligenciát, lent, az emberek világában találta meg. Ez már a XIX. század utolsó harmadában így volt, amikor Gábriel uralma után újból Michael uralma kezdődött el. Amikor eljött az intelligens emberekhez, úgyszólván akkor jutott hozzá Michael ahhoz, amiről elmondhatta: itt találom meg újra azt, ami lesüllyedt tőlem, amit korábban én igazgattam. A középkori nagy harc a dominikánus rend vezető személyiségei és azok között, akik az ázsiai alexandrinizmus folytatóiként Spanyolországba húzódtak át, mint Averrhoes és követői, tulajdonképpen abban állt, hogy Averrhoes és hívei, tehát a kései mohamedán arisztotelikusok azt mondták, hogy az intelligencia általános valami. Ők csak pán-intelligenciáról, és nem az egyes emberek intelligenciájáról beszéltek. Averrhoes számára az egyes emberek intelligenciája, a reálisan csak általánosan létező intelligenciának, az egyes emberek fejében való tükröződése volt.
Gondolják el, hogy valakinek van egy ilyen tükre, és én, a tükör 9 része helyett természetesen ezer és millió részt is rajzolhatnék ide. Itt volna egy tükröződő tárgy. Averrhoes – aki ellen Aquinói Tamás igen hevesen harcolt, – a régi michaeli korszak tradíciójaként úgy vélte, hogy az értelem, az intelligencia: pán-intelligencia. Az intelligencia egységes, és ezt az egységes intelligenciát tükrözik, a fejek, ha az ember feje már nem működik, nincs individuális intelligencia. Mi volt hát tulajdonképpen a valódi helyzet? Igen, amit Averrhoes elképzelt, az a Nagy Sándori idők végéig helyes volt. Ez egyszerűen kozmikus-emberi tény volt a Nagy Sándori kor végéig. De Averrhoes itt megállt. A dominikánusok elismerték az emberiség evolúcióját, és azt mondták: ez nem így van! Természetesen azt is mondhatták volna, hogy valamikor így volt, ma már nincs így! De nem ezt tették. Ők tudomásul vették, az éppen a XIII. században meglévő tényállást, amely különösen a XIV-XV. században vált erőssé. Így szóltak: mindenkinek saját értelme van. – Ez éppen akkor kezdődött el.
Mindezek teljes tisztázása, annak az érzékfeletti iskolának a feladata volt, amelyről előzőleg beszéltem. A tanítások lényege, ennek hangsúlyozása volt újból és újból, minden változatban, ebben az érzékfeletti iskolában, a régi misztériumok alapvető jellegének ábrázolása segítségével. Nagyszerű érzékfeletti szemléltető módon – nem imaginációkban, azok csak a XIX. század kezdetén jelentkeztek – de érzékfeletti inspirációkban kapták meg az iskola résztvevői azt, aminek én itt csak a visszfényét érzékeltethettem több alkalommal, amikor a régi misztériumok lényegét jellemeztem. De rámutatott ezután Michael a jövőre is, arra, aminek majd új misztériummá kell válnia. Mindarra, ami nem úgy jut el az emberhez, mint a régi misztériumok hatása, amikor az ember még nem rendelkezett a Földön az intelligenciával, és így álomszerűén élhette csak át az érzékfeletti világot, hanem arra a misztériumra utalt, amelynek megértését az antropozófia területén kell elkezdenünk, és ami az emberek teljes intelligenciájával, a tiszta, fényteljes intelligenciával feltétlenül összeegyeztethető.
Mélyedjünk el kissé az érzékfeletti iskola tanainak lényegébe. Ezek az intimitások elvezettek mindannak megismeréséhez, aminek a régi héberkor óta, majd később a kereszténység idejében, az emberek a Földön, világnézetükben csupán visszfényét találták meg. Még ma is, amikor ebbe már mélyebben be kellene pillantanunk, a legtöbb embernél csak tradicionális visszfénye található: ez a bűnről való, a bűnös emberről szóló tanítás: az emberről, aki az emberi fejlődés kiindulópontján tulajdonképpen nem arra volt hivatva, hogy ilyen mélyen leszálljon az anyagba, mint amennyire leszállt. Ennek a tanításnak jó változatát találhatjuk meg például Saint- Martinnál, ennél az ismeretlen filozófusnál, aki még azt tanítja tanítványainak, hogy az ember eredetileg, a földi emberiségfejlődés kezdete előtt, ténylegesen bizonyos magasságban állt, és csak az ősbűn révén – melyet Saint Martin kozmikus házasságtörésnek nevez – süllyedt le. Az ősbűn révén süllyedt le az ember arra a fokra, ahol ma van. Ezzel Saint Martin éppen arra utal, ami a bűnről szóló tanban az egész emberi fejlődés folyamán megtalálható volt: arra, hogy az ember nem áll azon a magaslaton, amelyen állhatna. Az eredendő bűnről szóló minden tanítás joggal kapcsolódott ahhoz a nézethez, hogy az ember tulajdonképpen lesüllyedt eredeti magaslatáról.
Azáltal azonban, hogy levonták ennek a szemléletnek a következményeit, egy egészen meghatározott árnyalatú világnézetet alakítottak ki, amely így szól: minthogy az ember bűnössé vált – és a bűnössé válás éppen az eredeti magasságból való lesüllyedést jelenti – nem tudja úgy átlátni a világot, mint láthatta volna bűntelenül, elbotlása előtt. Az ember ezért homályosan látja a világot. Nem látja igaz alakjában, illúziókkal és képzelgésekkel telve látja. Azt látja, ami éppen látható kint a természetben, nem látja azonban szellemi hátterét: anyagi formában látja, ami valóságban nincs is. Ez azt jelenti, hogy az ember a régi idők szemlélete szerint bűnös, és gyakran a mai tradíció szerint is az. Azok tehát, akik a misztériumok tradícióit őrizték, azt tanították a Földön, hogy az ember nem szemlélheti úgy a világot, nem érezhet úgy a világban, nem cselekedhet úgy a világban, mint ahogy gondolkodna, érezne és cselekedne, ha nem vált volna bűnössé, vagyis ha nem bukott volna le arról a magaslatról, amelyet számára a hozzátartozó Istenek eredetileg meghatároztak.
Ha megnézzük, az Arkangyalok hierarchiájának összes vezető szellemét, akik egymást váltják a földi uralkodásban: úgy, hogy ezt az uralmat mindig 3-3 és fél évszázadig gyakorolják mint az utolsó 3-4 évszázadban Gábriel, és a most eljövő 300 éven át Michael -, ha az Arkangyal lények egész sorát nézzük: Gábrielt, Rafaelt, Zacharielt, Anaelt, Orifíelt, Samaelt és Michaelt, akkor a közöttük, és a magasabb hierarchiák közötti viszonyt a következőképpen jellemezhetjük. Kérem, hogy a mindennapian hangzó szavakat – hiszen csak emberi szavaink vannak – ne vegyék ezekre a magasztos dolgokra vonatkozólag könnyedén, nem szánom őket könnyed szavaknak. Ezek közül az Arkangyalok közül, akik szám szerint heten vannak, hatan belenyugodtak – ha nem is egészen, még leginkább Gábriel, de ő sem teljesen – viszonylag eléggé belenyugodtak abba a ténybe, hogy az emberek a maja, a nagy illúzió előtt állnak, mivel jellegük révén – amely nem felel meg eredeti rendeltetésüknek – eredeti mivoltukból leszálltak. Egyes-egyedül Michael az, aki – kénytelen vagyok magam banálisán kifejezni – nem akart ebbe belenyugodni, és a hozzátartozó szellemekkel, akik között emberek is vannak, a következő állásponton van: én vagyok az intelligencia őrzője, és az intelligenciát úgy kell őrizni, hogy ne juthasson bele az illúzió, a képzelgés, melyek által az ember csak ködösen láthatja a világot.
Kedves barátaim, látni azt, ahogy Michael mint az Arkangyal sereg legnagyobb opponense itt áll, hallatlanul magasztos látvány, lenyűgözően grandiózus. És valahányszor Michaeli korszak volt, az intelligencia, mint a megismerés eszköze, nem csak kozmopolitává vált a Földön – ahogy elmondtam – hanem olyanná is, hogy az embereket az a tudat hatotta át: mégis feljuthatunk az Istenséghez. Ez a „mégis feljuthatunk az Istenséghez… ” végtelenül nagy szerepet játszott a régi, a legutóbbi michaeli korszak végén. A régi misztérium-helyeket Görögországból kiindulva mindenütt a csüggedés atmoszférája vette körül. Elcsüggedtek Dél-Olaszországban, Szicíliában a régi pythagoreus iskola utódai elcsüggedtek, mert az a varázslatos fény, amely valaha a kereszténység előtti VE évszázadban a pythagoreusi iskola fölött uralkodott, kialudt. Újból látták – pythhagoreusi misztériumok beavatottjai is -, hogyan terjed el az illúzió, a materialista illúzió a világban.
Elcsüggedtek a régi egyiptomi misztériumok leányai és fiai. O ezek az egyiptomi misztériumok Nagy Sándor idejében már annyira elcsüggedtek, hogy úgyszólván csak a régi csodálatos fémfolyamok salakjaként vitték tovább a régi, mélyreható tanokat, melyek az Osiris mondában vagy a Serapisra való feltekintésben jutottak kifejezésre*. Hol voltak már odaát Ázsiában az efesusi Diana-misztériumokból kiinduló bátor, hatalmas felemelkedések a szellemi világba! Most már magát a szamotraki misztériumot, a kabirok bölcsességét is, csak azok tudták megérteni, akik önmagukban hordták a magasztoshoz való fellendülés impulzusát. Csak azok, akiknek még ilyen lelkületűk volt, tudták az Axierosból és a kabirok többi misztériumából felszálló füstfelhőket megfejteni.
Mindenütt úrrá lett a csüggedés. Mindenütt azt érezték, hogy amit a régi misztériumokban megkíséreltek legyőzni azzal, hogy a Nap-misztérium titkához fordultak – amely tulajdonképpen Michael titka – mindenütt azt érezték: az ember tehetetlen! Ez a michaeli korszak a nagy megpróbáltatások ideje volt. Platón alapjában véve, a régi misztériumoknak csak egyfajta felhígított tartalmát adta. Ebből a kivonatból emelte ki az arisztotelizmus a legintellektuálisabb részt, és Nagy Sándor ennek elterjesztését vállalta. A michaeli szó akkor így hangzott: az embernek el kell jutnia a pán-intelligenciához, bűntelen alakban kell megragadnia az isteni elemet a Földön. Az elkedvetlenedett misztériumokban mindenütt el kell terjeszteni a legjobbat, ami addig elérhető volt – a központ Alexandria legyen. Ez volt Michael impulzusa. Michael viszonya a többi Arkangyalhoz éppen abban mutatkozik meg, hogy a legerőteljesebben óvást emel az emberek elbukása ellen.
Az övéinek átadott tanításának is ez a legfontosabb tartalma abban az érzékfeletti iskolában, amelyről a múlt alkalommal beszéltem. Legfontosabb tartalma a következő: Ha majd az intelligencia az emberek világában lesz, ha az intelligencia kicsúszik a michaeliek öléből, és lent lesz a Földön, akkor abban a michaeli korszakban, az embereknek majd át kell érezniük, hogy meg kell menteniük magukat… mert az intelligenciát nem kerítheti hatalmába az emberek bűnös mivolta. Az intelligenciának ezt a korszakát fel kell használni arra, hogy az ember a tiszta intelligencia segítségével illúzióktól mentesen felemelkedjék a szellemi élethez. Ez a michaeli oldal hangulata az Ahrimáni oldal hangulatával szemben. Az ellentétet már a múlt alkalommal jellemeztem, hogy tudniillik Ahrimán rendkívül erős, a legerősebb erőfeszítéseket tette, és fogja továbbra is tenni azért, hogy ezt az emberek közé jutott intelligenciát megszerezze. Az embereket Ahrimán saját megszállottjává akarja tenni úgy, hogy az emberi fejekben lévő intelligenciát ö vehesse birtokába.
Látják kedves barátaim, ezt az Ahrimánt, vagyis Ahrimán seregét csak meg kell ismerni. Azzal semmit sem teszünk, hogy Ahrimánt magát megvetendőnek tartjuk, és egy sereg hitvány lénynek az Ahrimán nevet adjuk. Ezzel semmit sem teszünk. Arról van szó, hogy Ahrimánban mindenekelőtt egy kozmikus lény áll előttünk, az elgondolható legmagasabb intelligenciával: egy világlény, aki az intelligenciát már egészen individualizálta. Ahrimán minden irányban szuper-intelligens. Ragyogó intelligenciával rendelkezik, káprázatos intelligenciával, amely az egész emberi lényből árad – csak éppen az emberi lény azon részéből nem, ami az emberi homlokot emberivé formálja. Ha Ahrimánt emberi imaginációban ábrázolnánk, csapott homlokot, és frivol, cinikus kifejezést kellene adnunk neki, mert nála minden az alantas erőkből ered, de ezekből az alantas erőkből a legmagasabb intelligencia árad. Ahrimánnal vitába szállni azt jelentené, hogy az embert szétzúzná az a logikus következetesség, az a nagyszerű biztos találat, amelyekkel érveit alkalmazza. Ahrimán véleménye szerint az emberek világa számára, mindenekelőtt az a döntő, hogy az okosság vagy a butaság fog uralkodni. És Ahrimán mindenkit butának nevez, aki nem hordozza az intelligenciát teljes személyes individualitásában. Mert minden Ahrimáni lény személy szerint szuper-intelligens, ahogy az előbb ábrázoltam. Kritikusan elutasít minden logikátlanságot, gúnyolódó, megvetően gondolkodó.
Ha igy előttünk áll Ahrimán, akkor természetesen érezni fogjuk az Ahrimán, és Michael közötti teljes ellentétet. Mert Michael nem törődik az intelligencia személyességével; az ember számára állandóan itt van az a kísértés, hogy az intelligenciát Ahrimán mintájára személyessé tegye. Ahrimán tulajdonképpen megveti Michaelt, butának, balgának tartja. Ezt természetesen önmagához viszonyítja, mert Michael nem akarja az intelligenciát személyesen magához vonni, hanem a pán-intelligenciát akarja – és akarta évezredeken, eonokon át -, irányítani. És most, amikor az intelligencia az emberek tulajdona, újra, mint valami közösen emberit akarja kezelni; mint olyan valamit, ami általános intelligenciaként minden ember javát szolgálja.
Mint emberek, minden bizonnyal akkor cselekednénk helyesen, ha így gondolkodnánk: azt hinni, hogy az okosságot csak mi birtokolhatjuk, balgaság. Mert nem lehetünk csak önmagunknak okosak. Ha valamit logikusan be akarunk bizonyítani valakinek, akkor eleve feltételezzük, hogy számára ugyanaz a logika érvényes, de ugyanaz a logika érvényes egy harmadik számára is. Ha valakinek saját logikája volna, akkor a mi saját logikánk szerint semmit sem tudnánk neki bebizonyítani. Ennek a michaeli korszaknak éppen az a sajátossága, hogy annak, amit be kell látnunk, feltétlenül el kell jutnia érzéseinkbe is.”
Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata III. (GA237) – forrás: antropozofia.hu