Elemi lények és a médiumitás

Tudjuk, – utána olvashatnak a „Szellemtudomány körvonalai” című könyvemben, –  hogy a hold, mint égitest valamikor együtt volt a földdel, majd később elvált attól. A holdnak ezt az elválását ezek a lények követték. Lakóivá lettek később a holdszférának, ahogy annak előtte a földszféra lakói voltak. Így az ember a megismerésnek azon a fokán, amelyről ezekben a napokban beszélek, amellyel a halottak követhetők közvetlenül a haláluk után, egy olyan, a halál utáni évek világába lép,  melyben, mivel a közönséges földi tudat ismereteivel is még rendelkezik, körülötte természetesen azok az emberek élnek, akiket ma, mint fizikai lényeket ismer az éber nappali életben; de aztán, ahogy a másik tudatállapotba lép, egyre inkább felismeri ezek között az emberek között azokat a szellemi alakzatokat, akik tulajdonképpen úgy tartoznak ma a holdhoz, ahogy mi a földhöz, akik mindenütt jelen vannak és érdeklődnek is az emberi dolgok iránt, csak éppen egészen másképpen, mint ahogyan mi azt emberekként fizikailag tesszük.

Ezen lények között, akik egykor az emberiség nagy tanítói voltak és akik ma már nem a földön laknak, hanem – képletesen szólva – a holdon, nos, ezek között vannak igen magasztos, a tökéletesség magas fokán álló, megvilágosult, belső szellemi nagysággal áthatott lények. Ezektől nagyon sokat lehet megtudni a kozmosz titkairól. (…)Vannak azonban ezek között tökéletlenebb lények is. Ahogy a földön vannak rokonszenves és ellenszenves emberek, ugyanúgy vannak ezen lények között is olyanok, akik nem érték el társaik nagyságát és tökéletességét, de mégis eljutottak egy bizonyos pontig, már azáltal is, hogy tanítványai, vagy éppen szolgái voltak olyanoknak, akik odáig jutottak, hogy a földet elhagyva a holdszférában éljenek és ott működjenek tovább. (…) Nos, ha az ember ezekkel arról beszél, hogy tulajdonképpen mi is történik itt, akkor ők ezt mondják: oh, ti emberek, titeket a legérdektelenebb dolgok érdekelnek. Titeket a szó jelentése érdekel. Ha ide az van írva, hogy „Kovács”, akkor titeket az érdekel, hogy az mit jelent; vagy ha az van írva, hogy „Borbély”, akkor az iránt érdeklődtök, hogy az mi. Hogy ezek a szavak mit jelentenek, az egyáltalán nem érdekes. Sokkal érdekesebb az, hogy miközben az ember ezeket írja, milyen mozgásokat végez, hogy az egyik így ír, a másik úgy, az egyik gyorsan, a másik lassan, az egyik ügyesen, a másik ügyetlenül, az egyik automatikusan, a másik nagy műgonddal.  –  Őket az érdekli leginkább, hogy hogyan viselkedik az ember, miközben ír. Ez érdekli őket. (…)Nos, ha ez az érintkezés a szellemi világban a földi emberek és a holdlények között létrejön, – márpedig a tudattalanban ez folyamatosan történik -, akkor az is lehetséges, hogy a szellemi világ bizonyos más elemi lényei is érdeklődést mutatnak az embereknek az írás, meg a rajzolás során kifejtett mozgásai iránt. Elemi lények, akik alacsonyabban vannak, mint a holdlények, és akik ugyancsak soha nem inkarnálódnak a földön, hanem az említett, vele határos világban szellemi-éteri lényekként élnek. Ha ezek ugyancsak érdeklődnek mindaz iránt, ami itt végbemegy, akkor a következő történhet. Amikor az embert itt a földön megfigyelik, akkor azt lehet látni, hogy gondolatai, amelyeket, mondjuk az íráson keresztül közvetít, egész ember voltára kihatnak. Ezek eredetileg az énben vannak, a mozgásokat végrehajtó asztráltesten keresztül kihatnak azokra a mozgásokra, melyeket az énből kiindulva írás közben végzünk. Ezek az éteri testben hatnak, ezek viszont lehatnak egészen a fizikai testbe. Ezeket a fizikai testben működő hatásokat figyelik meg bizonyos elemi lények és feltámad bennük a vágy, hogy ők is ugyanúgy mozogjanak. Ezt azonban nem tudják megtenni, mert az ő világukban más törvények uralkodnak, mint abban, amiben az írás történik. Írni ugyanis csak itt lehet az emberek fizikai világában a földön.

A következő azonban lehetséges. Vannak emberek, akik, ha írnak, vagy akár csak gondolkoznak, vagy éreznek, egészen mélyen belekerülnek az éteri testükbe. Minden az éteri testben zajlik, ami aztán a fizikai testben is erőteljesen kifejezésre jut. Ezeknél aztán az következik be, hogy ami az énjükben van, azt teljesen elfojtják és az asztrális, az éteri, valamint a fizikai testben az írásnak, vagy a rajzolásnak egyfajta utánzása jelenik meg. Ezek a médiumok. Az ilyen médiumok aztán, mivel énjüket elfojtották,  fel tudják venni magukba a szellemi világnak azokat a tanulékony elemi lényeit, akik az írás mozdulatait a holdlényektől megtanulták. Az ilyen médiumok aztán úgy tevékenykednek, hogy az írás során végzett mozgások nem az énjükből, nem a tudatukból jönnek, hanem a bennük lévő elemi lényből. Így jön létre az ember lefokozott tudata mellett kisugárzott mozgások által a mediális írás, a mediális rajzolás és általában minden mediális jelenség. Itt tehát a kisugárzott mozgásokat használják fel.

Vannak aztán bizonyos, az emberi lélekben élő lények, akik a holdlények hatására a művészi érzéket sajátították el; ezek a második fajta kisugárzásokat használják fel. Ezek is azokba az emberekbe mennek bele, akik tudatukat lefokozták, éteri és asztrális testükben bizonyos művészi momentumot hordoznak és azt kisugárzásaikba átviszik. Nagyon érdekes megfigyelni, ahogy ezeket az embereket ezek a szellemi elemi lények megszállják és a kisugárzásaikba olyan plasztikus álmok kerülnek, amelyeket az ember részben maga élt át és amelyek aztán lecsúsztak az éteri és az asztráltestbe, részben pedig abból a világból való üzeneteket hordoznak, ahonnan az emberbe belekúszott elemi lények származnak.

Nos, látják, ilyen eredményeket kapott a kísérletező Schrenck-Notzing. Mediális természetű emberek álltak rendelkezésére, akiket, midőn a tudatuk lecsúszott, vagyis az énjük kikapcsolódott, a folyékony természetű bőrkisugárzásaikon keresztül ezek az elemi lények kezelésbe tudtak venni. (…) És abba, ami így ki lett izzadva, abba megy bele ez az elemi lény által ösztönzött plasztikus figura, mely a bőr kisugárzásán keresztül fejeződik ki. Ugyanígy ösztönözhetik bizonyos elemi lények a bőrkilégzést, vagyis a levegőt, ami a bőrön át jön ki. Ez azonban annyira össze van kötve a saját egyéni alakkal, az ember ebbe olyan erővel helyezi bele saját emberi alakját, hogy ezek a lények nem képesek többre, mint hogy ebből magát az ember fantomját állítsák elő. Így jönnek létre azok a manifesztációk, azok a jelenségek, amikor az emberből a fantom lép elő. Ez tehát a fantomjelenség. Nem ilyen könnyű a hő- és a fénykisugárzást előhozni az emberből, úgy, hogy abból valami a holdlények befolyása alatt álló elemi lények ösztönzésére létrejöjjön. Ehhez már bizonyos előkészületek szükségesek. (…)

Mindezek a dolgok aztán közvetlenül a fekete mágiához vezetnek, ahol a földibe rejtett szellemivel dolgoznak. De miféle szellemivel? Nos, mondottam Önöknek, – és a Szellemtudomány körvonalai c. könyvemben utána is olvashatnak -, hogy a hold valamikor együtt volt a földdel. A hold azonban számos hozzátartozó erőt nem vitt magával. Sok ezekből visszamaradt a földön, áthatva az ásványokat, a növényeket, az állatokat. Ezek a holderők ma még itt vannak. Ha tehát az ember ezekkel a holderőkkel itt a földön dolgozik, vagyis olyan erőkkel, melyek eredetileg nem a normális ásványi-, növényi-, állati- és emberi erők tartozékai, akkor ezekkel a holderőkkel nem a megfelelő módon jut közvetlenül arra a területre, ahol azokkal a lényekkel találkozik, akik elemi lényekként a holdlényektől tanulnak bizonyos dolgokat, de olyan formában, – mint említettem-,  ami nem a mi világunkhoz tartozik. És így dolgozik a fekete mágus részben a holderőkkel, amelyek még itt vannak a földön. Azáltal azonban, hogy ő így dolgozik, kapcsolatba kerül olyan elemi erőkkel, amelyek, miközben kíbicelnek, mint a halmánál, vagy a sakkjátéknál szokás, hogy mi megy végbe a megfelelő módon az emberek és a holdlények között, megtanulják, hogy minél közelebb kerüljenek a fizikai világhoz; ezek vagy csak bekukucskálnak, vagy be is lépnek a fizikai világba. Az átlagembernek azonban, akinél mindez tudattalan marad, semmi köze sincs hozzájuk. A fekete mágus azonban a holderőkkel dolgozik, retortáiban, tégelyeiben és egyebekben ezeket uralja, őt mindenütt ezek az erők rajzzák körül.

De ezektől a fekete mágusoktól is tanulhat egy jó ember egyet és mást. Goethe ezt a körülrajzottságot jelenítette meg a Faust első részében, amely már veszedelmesen határos a fekete mágiával. Itt az ember ezeknek a holderőknek a felhasználásával olyan régióba kerül, ahol a holderők szolgálatába szegődött lények készek az emberekkel való érintkezésre. Itt jönnek aztán létre a fekete mágia központjai, ahol a holderők olyan szellemekkel működnek együtt, akik közvetlen szolgálatába, mégpedig gonosz szolgálatába álltak a holderőknek. Éppen azáltal is alakult ki veszélyes légkör a földön, hogy az utóbbi évszázadokban sok minden ebbe az irányba működött. És ez a veszedelmes légkör itt van. Sok olyan erő kavarog és működik körülöttünk, amely az emberi tevékenységnek ezekkel az elementáris holdtartozékokkal és holddinamikával való kapcsolatából keletkezik, melyek nem megfelelő holderők szolgálatában állnak. Ez a veszedelmes légkör itt van. És ez az a régió, amelyik erősen ellene dolgozik mindannak, ami a naprégióból kell, hogy jöjjön a Michael-korszakban és ami a vitális sugárzást különösképpen figyelembe kell, hogy vegye a tiszta lelki-szellemiben. (…)

Az eddigiek alapján képet alkothatunk magunknak arról, hogy milyen is egy mediális ember. Természetesen különbséget kell tenni a szó legtágabb értelmében vett mediális ember és a tulajdonképpeni médium között. Mert, igen tisztelt Jelenlévők, ha a médium kifejezést a szó legtágabb értelmében vesszük, akkor mindnyájan médiumok vagyunk. Mi például, mielőtt leszállunk a földi világba és éljük az életet a születés és a halál között, lelki-szellemi emberek vagyunk. Ez a szellemi világban élő ember testesül meg a fizikai világban. A fizikai világban saját szellemünk médiumai vagyunk. Vagyis, ha a médium szót a legtágabb értelemben vesszük, akkor minden lényt valamilyen formában médiumnak tekinthetünk. Nem így van azonban, ha a szokásos értelemben beszélünk egy mediális emberről. A mi világunkban, melyet a születés és a halál között élünk, az a mediális ember, akinél az agynak bizonyos részei úgy fejlődtek ki, hogy azok az egészből ki tudnak kapcsolódni. Ilyenformán egy médiumnál éppen azok az agyi területek nem szolgálnak időnként az én-tevékenység alapjául, melyeknek leginkább ez volna a feladata.

Ha rendes körülmények között magunknak ént mondunk, ha ezt az ént rendesen bevisszük a tudatunkba, akkor ez a tudat- és én-fejlődés során az agynak mindig egy egészen pontosan meghatározott részére támaszkodik. Ezek az agyi részek kapcsolódnak ki a médiumnál. Ettől kapnak étvágyat az imént említett lények, hogy az emberi én helyébe ezekbe az agyi részekbe bekússzanak. Így lesz aztán egy ilyen médium hordozója azoknak a lényeknek, akiknek eredetileg a civilizációt kellene a jövőbe átvinni. Ha tehát ezek valahol egy ilyen agyat elcsípnek, melyet átmenetileg az én elhagyott, akkor hatalmas étvágyuk támad arra, hogy abba alámerüljenek. És ha egy médium transzban van, ahogy mondják, vagyis, ha az agya ki van kapcsolva, akkor az ilyen ahrimani befolyás alatt álló lény, akinek a civilizációt a jövőbe kellene átvinni, bekúszik az agyba és az ilyen ember aztán az emberi én helyett hordozója lesz egy időre egy olyan elemi lénynek, aki kozmikus feladatát elmulasztja. Fogják fel, kérem, szó szerint ezt a kifejezést: aki kozmikus feladatát elmulasztja.

Egy ilyen lénynek az a kozmikus feladata, hogy nézze, hogyan írnak az emberek. Ezek azoknak az erőknek a segítségével írnak, amelyek azokban az agyi részekben gyökereznek, amelyekről az imént beszéltem. Ezek a lények azonban, ahelyett, hogy csak néznének, – ahogyan azt egyébként mindig teszik -, azt figyelik, hogy hol találnak egy kikapcsolható mediális agyat. Aztán abba belekúsznak és beleviszik az emberek jelen világába mindazt az így ellesett írásművészetet. Vagyis ezek a lények azt, amit eredetileg a jövőbe kellene átvinniük, a médium segítségével a jelenbe vetítik. Az tehát a medialitás lényege, hogy azt, aminek jövőbeli képességként kellene kialakulni, illetéktelenül és zavarosan már a jelenben létrehozza. Innen van a médium lenyűgöző, prófétikus jellege. Ez valójában olyasvalami, ami tökéletesebben működik, mint az ember a jelenben, de úgy és olyan lények által, ahogyan azt Önöknek elmondtam.

Ugyanúgy, ahogy a belladonna médium az asztrálvilágnak,  –  a belledonna médium bizonyos asztrális erők számára, melyek azokat annak gyümölcsébe vonják bele -, ugyanúgy az emberi médium is különleges agya révén médiuma ezeknek az elemi lényeknek, amelyek így részesei lettek a mi civilizációnknak, mivel az emberek nem tudnak mindent az egyik földi életből a másikba átvinni. Az emberlét tulajdonképpeni misztériuma az, hogy bizonyos lények meg tudják szállni. Gondolják el, hogy ezek a lények részben ahrimáni lények igazi teremtményei. Ezek a világmindenségben lévő ahrimáni lények intelligencia dolgában messze meghaladják az emberiséget. Ha a velünk közvetlenül határos világban, vagy a szellemi látást kifejlesztve, akár a fizikai világban is, ezekkel az ahrimáni lényekkel találkozunk, elcsodálkozunk az ő mérhetetlen, kimagasló intelligenciájukon. Messze meghaladják bármely ember lehetséges intelligenciafokát. Intelligencia dolgában valóságos emberfeletti lények; és akkor kezdjük igazán tisztelni ezeket a lényeket, ha belátjuk, hogy milyen mérhetetlenül intelligensek.

Ebből az intelligenciából megy aztán valami át ezekbe a teremtményeikbe, ezekbe az elemi lényekbe, akik belekúsznak, belemerülnek a médiumok agyába és így ezeken az utakon, a médiumokon keresztül mindenféle jelentős dologra derülhet fény. Ilyeneket tapasztalhat az ember, ha teljes, jól fejlett tudattal tud figyelni mindarra, amit az ilyen médiumok produkálnak. Ha az ember megérti a szellemi világ igazi természetét és mibenlétét, akkor nem tagadható, hogy a médiumok által mindenféle valós dolog tud átjönni a szellemi világból a fizikai világba. Fontos és jelentős dolgokat lehet tapasztalni a médiumokon keresztül; ez azonban nem a helyes út. Miért?

Ezt Önök éppen azoknak a növényeknek a példáján tanulhatják meg, amelyek növénymédiumok bizonyos asztrális erők szolgálatában, melyek őket mérges növényekké teszik. Hogy ezek a dolgok hogyan is állnak, azt az ember megint csak a jól fejlett tudattal ismerheti meg. Hogy hogyan ismeri meg, azt a következőképpen szeretném Önöknek bemutatni. Ami a szellemi világokat illeti, az ember absztrakt fogalmak helyett szívesebben használ látványos képeket.

Tegyük fel, hogy az ember a beavatott tudatával lép be abba a világba, melyben a halottak vannak a haláluk után. Az ember követi őket. Itt először is egy egészen más világba lép át. Ezt részben már leírtam. Elmondtam, hogy az mennyivel valóságosabb benyomást kelt, mint ez a világ, melyben születésünk és halálunk között vagyunk. Ha az ember ebbe a világba lép, akkor az első, ami feltűnik neki, hogy ott a halott emberi lelkeken kívül mennyi jelentős teremtményt talál. Követve az embert nem sokkal a halála után azt látjuk, hogy a meghalt emberi lelkek körül, – tehát azok körül is, akik éppen most haltak meg -, figyelemre méltó démoni alakzatok vannak. Mindjárt a lelkek országának a bejáratánál, – melyet a halottnak át kell lépni és melyet bizonyos tisztánlátással vele együtt mi is átlépünk -, démoni alakzatokat lehet látni hatalmasra fejlett uszonyokkal, olyanokkal, mint amilyen a kacsáknak, a vadkacsáknak és általában az úszó állatoknak van és amelyek folyton változnak. Ezek aztán kenguruhoz hasonló alakot vehetnek föl, melyek félig madárszerű, félig emlős  állathoz hasonló hatalmas lények. – Természetesen, amikor az ember kicsit, vagy nagyot mond, akkor azt mindig a földi körülményekhez viszonyítva teszi -. Nos, ilyen lények lakta hatalmas területeken halad át az ember, ha a halottakat követi. És ha az ember azt a kérdést tenné fel magának, hogy hol is vannak ezek a lények, akkor helyes elképzelést kell kialakítanunk ezeknek a lényeknek a hollétéről. Ezek ugyanis mindig körülöttünk vannak, mivelhogy mi benne vagyunk ugyanabban a világban, amiben a halottak vannak; csakhogy ebben a teremben éppen nincsenek jelen. És, látják, éppen itt kezdődik az igazi, nagyon pontos kutatómunka.

Gondolják el, hogy egy olyan réten sétálnak, amelyen sok colchicum autumnale, őszi kikerics terem. Mindenütt szerteszét ezt látják. És  most próbálják meg, amint itt állnak az őszi kikericsek között, azt a tudatállapotot felidézni, amellyel a halottakat tudják követni úgy, ahogy elmondtam, akkor azt fogják látni, hogy mindenütt az őszi kikericsek helyén egy olyan lény van, akit az imént írtam le azokkal az uszonyokkal és azzal a különös kenguruszerű testtel. Minden őszi kikericsből egy ilyen lény lett. Aztán menjenek egy  másik helyre, ahol a belladonna, a fekete nadragulya terem az utak mentén és helyezzék magukat az említett tudatállapotba; azt fogják találni, hogy ott egészen másfajta félelmetes démoni lények vannak, ugyancsak abból a világból, amiről beszélek. Kijelenthetjük tehát, hogy a belladonna, meg a colchicum autumnale olyan médiumok, amelyek egy másik világot engednek be magukba és amelyek másik lényükkel tulajdonképpen a halottak világában vannak.

Mindezt szem előtt tartva elmondhatjuk, hogy körülöttünk mindenütt egy másik világ is jelen van. Csupán arról van szó, hogy tudatunkkal be tudunk-e oda lépni, hogy az őszi kikericset, a fekete nadragulyát nem csak a megszokott hétköznapi tudatunkkal látjuk, hanem azzal a magasabb tudattal ott, ahol ők a halottak birodalmában vannak.

Most pedig elmondhatják, hogy itt van egy rét, amelyen őszi kikerics terem. – Aztán messzire el kell menniük a fizikai világban, talán egy egész hegyet is meg kell mászni, hogy ott bokrokat találjanak, amelyeken a nadragulya nő. A belledonna és a colchicum autumnale a fizikai világban nincsenek egymás mellett. A szomszédos szellemi világban azonban, amiről beszélek, egymás mellett vannak. Itt a térnek egészen más az elrendezése. Amik a fizikai világban távol esnek egymástól, a szellemi világban egymás mellett lehetnek. A szellemi világnak megvannak a maga saját, ősi törvényei. Itt minden másképpen van. Ha csak azt veszik, hogy Önök ezekkel a növényekkel, – hogy így fejezzem ki magamat -, a halottak világában találkoznak. Ha Önök a halottakat az első időkben követik, akkor egyáltalán nem olyan iszonyatos a benyomásuk ezekről a növényekről, mint a földről nézve, mert tudják, hogy ezek a démoni alakzatok egy bölcs világterv szerint vannak itt. Ha Önök tehát a halottakat közvetlenül a lelkek országában követik, akkor azt találják, hogy azt, mármint a velünk szomszédos másik világot a mérges növényeknek megfelelő démoni alakzatok tartják megszállva.

Ha azután azokra a területekre jutnak, ahová a halottak úgy tíz, húsz, harminc év múlva lépnek, hogy egy magasabb szintre kerüljenek, akkor ott először a nem mérges növények megfelelőit találják. Itt találják például az ibolyát és hasonlókat, amik nem mérgesek. Így nyer jelentőséget a növényvilág itt a fizikai világban csakúgy, mint a másikban. Csakhogy ott más formában látjuk őket. Az, ami valós formában a csillagok világában létrejött, ahogy elmondtam, az tükröződik a földön belladonna, colchicum autumnale, vagy éppen ibolya formájában; de ugyanakkor az tükröződik a másik világban is, melybe a halottak lépnek. Közvetlenül a halál után úgy tükröződik, ahogyan leírtam. Mindaz, ami az egyik világban hat, hat a többiben is. De ha az ember azt a maga valóságában akarja megismerni, akkor tudatával be kell lépnie annak őseredeti világába. De ez a helyzet ezeknek a világoknak a lényeivel kapcsolatban is. Hogy kik is ezek a lények, ezek az elemi lények, az ahrimani hatalmasságoknak tulajdonképpeni teremtményei, az csak akkor ismerhető meg, ha belépünk abba a világba, mely a miénkkel közvetlenül határos.

Ezek a lények azonban azokon a médiumokon keresztül, akiket megszállnak, előjönnek és így átmenetileg a mi világunkba lépnek. Ha tehát mi ezeket a lényeket csak egy médiumon keresztül ismerjük meg a mi világunkban, akkor tulajdonképpen egy olyan világban ismerjük meg őket, amely számukra idegen, vagyis azok így igazi formájukban nem ismerhetők meg. Ilyenformán azok, akik ezeket a lényeket és azok megnyilvánulásait csak a médiumokon keresztül ismerik meg, nem lesznek képesek a valóságot felismerni, mert az egy, az ő számukra idegen világban nyilvánul meg. Vagyis feltétlenül szellemi megnyilvánulásokról van szó; csakhogy ezeknek a megértése nem lehetséges, ha az ember ezeket a lényeket egy olyan világban ismeri meg, amelyhez azok egyáltalán nem tartoznak. Az a megtévesztő, a magasabb értelemben véve illuzórikus mindabban, ami a mediális tudaton keresztül a világba lép, hogy azok, akik ezekkel a lényekkel szembesülnek, nem tudják, hogy tulajdonképpen miféle lények is ezek.

Ezeknek a lényeknek azáltal is különleges a sorsuk, hogy ilyen módon jönnek be a világba. Mert, nézzék, ha az ember a világot így ismeri meg, ahogy leírtam, akkor még valamit megtud. Ha az ember belép a holtak világába, áthalad a colchicum autumnale, a digitalis purpura, a datura stramonium és a többiek démonerdején, akkor észreveszi, hogy az ibolyák, azok át fognak alakulni, azok a jövőben egészen más alakzatot fognak felvenni. Ők jelentenek valamit a jövő számára. A colchicum autumnale lényege szerint a halál részese, azzal van eljegyezve. Ezek halandó növények, mérges növények, pusztuló növények, melyek nem érik el a jövőbeli alakzatokat. Az eljövendő korokban más mérges lények fognak megjelenni. Azok a lények azonban, amelyek ma mérgesek, a mi korunkban fognak kihalni. A kor természetesen sokáig tart, de ezek a mérges növények a halál impulzusát hordják magukban. És ez az egész vegetációra kiterjed. Ha az ember ilyen szemmel nézi a vegetációt, akkor egyrészt felemelkedést, fejlődést, jövőbe áradást lát, másrészt elhalást, halálhoz kötődést.

És ez a helyzet azokkal a lényekkel, amelyek a médiumokat megszállják. Ezek bizonyos értelemben leszakadnak társaiktól, akiknek az a feladatuk, hogy a jelent átvigyék a távoli jövőkbe; ezek a médiumon keresztül behatolnak a jelen világba, ugyanakkor összekötik magukat a földi sorssal és elvesztik jövőbeli feladatukat.

Ezzel azonban megfosztják az embert magasabb értelemben jövőbeli feladatának teljesítésétől. És ez az, amit az ember közvetlenül észlel, ha egy mediális lényt igazán megismer. A mediális lény tulajdonképpen azt mondja, hogy a jövő haljon meg, a jelen legyen minden. És ha az ember a világ tényeinek és lényegének valódi látásával érkezik egy spiritiszta szeánszra, akkor mindenekelőtt az döbbenti meg, hogy az azon résztvevőket mérges növényeknek látszó formációk veszik körül. Minden spiritiszta szeánszot tulajdonképpen mérges növények kertje vesz körül, mely azonban nem olyan, mint a halottak világában, hanem olyan, amely körülnövi a spiritiszta közösséget és melynek virágából és gyümölcséből démonok emelkednek elő.

Ez az, amit egy spiritiszta szeánsz során átél az, aki belelát a más világokba. Egy mérges növényekből álló sövényen halad át, mely azonban mozgékony, eleven, van benne valami állatias. Csak a formájukról ismerni meg, hogy ezek mérges növények. Éppen abból lehet látni, hogy micsoda erő van ebben a mediális formában, melynek tulajdonképpen az emberiség fejlődése folyamán tova kellene áramolnia, a jövőben kellene gyümölcsözővé válnia, hogy mennyire hozzákötődik a jelenhez – melyhez nem tartozik -, és a jelenben éppen az emberiség kárára fejlődik. Ez a médiumi lét belső misztériuma, melyet nekünk itt az előadások során meg kell ismerni.

Egészen pontosan meg lehet határozni, hogy hol van a médiumi létben az ember alkatának problémás pontja. Talán egy kissé elvontnak tűnő okfejtésbe kell itt bocsátkoznom, hogy ezáltal a médiumság lényegébe némi bepillantást nyerjenek.

Az emberi agy a koponyaüregben, mint tudják, átlagosan mintegy ezerötszáz grammot nyom, vagy annál valamivel többet. Ez tulajdonképpen elég tisztességes súly. És ha ez az emberi agy teljes súlyával nehezedne a fejben alatta lévő finom erekre, akkor azokat azon mód összenyomná. És mi, emberek leéljük az életünket itt a világban anélkül, hogy agyunk súlya összenyomná az alatta lévő érrendszert. Ezt azonnal megértjük, ha a dolgot helyesen fogjuk fel.

RAJZ

Ha az embert úgy veszik, ahogy meg van alkotva, akkor azt látják, hogy gerinccsatornája felfelé haladva az agyban kitágul. (a rajzon piros). Az egész úgy van elrendezve, hogy a gerinccsatorna néhány rész kivételével, nem túl szorosan, folyadékkal van kitöltve. Tulajdonképpen ebben a folyadékban úszik az agy. Az ember agya a gerincfolyadékban úszik. (a rajzon lila). Létezik egy archimédeszi elv, mellyel Önök a fizikaórán ismerkedtek meg. Ez az archimédeszi elv Archimédesztől, a régi görög bölcstől ered, akiről azt mesélik, hogy ezt az elvet zsenialitásának köszönhetően fürdés közben fedezte fel. Azt a kézenfekvő kísérletet végezte el, hogy míg egész testével benne volt a vízben, lábait váltakozva kidugta a fürdőből és így észlelte, hogy aszerint, hogy azok kinn voltak a vízből, vagy benn, különböző súlyúak voltak. Nehezek, ha kinn vannak, de azonnal elvesztik a súlyukat, ha bekerülnek a vízbe. Ez egy Archimédesznek egészen mást jelentett, mint egy közönséges embernek. Míg a közönséges ember eljátszadozik vele, Archimédesz óriási felfedezést tesz. „Heuréka!” –  Megvan!  – mert eközben felfedezte, hogy minden test, amely egy másikban, egy médiumban, vagyis egy folyadékban úszik, annyit veszít a súlyából, mint amennyi annak a folyadéknak a súlya, amelyet kiszorít.

Képzeljünk magunk elé egy folyadékkal telt edényt. Ebbe belehelyezek egy szilárd testet. Ha ezt a testet felfüggesztem és így mérhetővé teszem, ki tudom mutatni, hogy a test a vízben könnyebb lesz, kevesebbet nyom, mint odakinn. Ha Önök egy ugyanilyen nagyságú vízből való testet képzelnek el, úgy az is, mint test  nyom valamit. Amennyit nyom, annyit kell levonniuk ennek a testnek a súlyából, ha az a vízben van. A test a vízben annyit veszít a súlyából, mint amennyi egy ugyanolyan nagyságú vízből való testnek a súlya. Ez az archimédeszi elv.

Ez az archimédeszi elv nekünk, embereknek alkatilag nagyon jól jön; mert az agy, azáltal, hogy úszik az agyfolyadékban, annyit veszít a súlyából, mint amennyi annak az agyfolyadéknak a súlya, amely ugyanakkora, mint az agy. Vagyis az agyunk így, ha bennünk van, nem ezerötszáz grammot nyom, hanem elveszít annyit, mint amennyit ez a vízagy nyomna, vagyis elveszít ezernégyszáznyolcvan grammot és csak mintegy húsz gramm marad. A többi azáltal megy veszendőbe, hogy az agy az archimédeszi elv szerint az agyfolyadékban úszik. Van tehát valami az agyi organizációnkban, ami sokkal könnyebb, mint amennyi tulajdonképpen. Csak húsz grammnyi súlyú agyat hordozunk magunkban. De annak ellenére, hogy ez csak húsz gramm, nagyon kell rá vigyáznunk, mert ez a húsz gramm egyedül képes arra, hogy énünket hordozza. Minden más bennünk valahol máshol van.

Azonban az egész testünk tele van mindenféle szilárd alakelemmel, melyek ugyancsak folyadékban úsznak, mint például a vörös vértestek. Ezek ugyancsak elveszítik a súlyuk nagy részét, úgy, hogy alig marad belőlük valami. Ezekben az én ugyancsak benne van, vagyis az én az egész vérbe szétterjed, de nem annak súlyába. Eljárásunk során mindarra nagyon kell vigyázni, aminek még észlelhető súlya van. Igen, tisztelt Jelenlévők, Önöknek rendkívüli figyelmet kell fordítani mindarra, ami itt a súlyos agyban van, aminek még a szó őseredeti értelmében súlya van, mert ez és csakis ez hordozhatja az Önök énjét. Ez máshol sehol nem lehet, máshol mindenütt asztráltest van, étertest és a többi.

Nos, a médium az az ember, akinél ez a súlyrész, vagyis a húsz grammnyi agy többé nem ezt az ént hordozza. Ki van onnan űzve. A helyére pedig bemehetnek azok a lények, amelyekről beszéltem. Kérem Önöket, hogy ebben valami rendkívülit lássanak. A materialista gondolkozásmód ugyanis mindenütt lokalizációkat szeretne kimutatni. Azt kérdezi: hol van az a rész az emberben, amelyet az elemi lény elfoglal, amikor hatalmába keríti a médiumot? Így csak a materialista beszél. Így beszél az, aki mechanikusan és matematikusan gondolkozik. Az élet azonban nem mechanikus és nem matematikus, hanem dinamikus. Nem azt kell tehát mondani, hogy a médium tisztán matematikai és geometriai lokalizáció szerint itt, vagy ott van megszállva, hanem hogy azon részein történik a megszállás, amelyek súlyosak maradnak, amelyeket a föld lefelé húz.  –  Itt hatolhatnak be az ahrimáni lények. De nem csak itt, hanem még valahol máshol is. Ez csak a dolog durvábbik része, amit itt Önöknek precízen elmondtam, mégpedig a lehető legdurvább. Van egy ennél sokkal finomabb. Hogyan látunk a fizikai síkon?  Adva van a szemünk. A szemből a látóideg visszafelé halad az agyba. A látóideg szétterjed a szemben és megy az agyba. Ez hordozza a színérzékelést. Nos, a materialisták erről úgy gondolkoznak, hogy a látóideg a színeket beviszi az agyba és ott kirakja. Mert ezek mindent úgy képzelnek el, mint egy hajó, vagy egy vonat rakodását. Itt kinn az érzékszervbe valamit beraknak, az az idegekben tárolódik, majd valahol kirakják és így megy bele a lélekbe; – no azért talán nem ilyen durván, de valahogy erről van szó. A helyzet azonban egészen más! A látóideg ugyanis egyáltalán nem arra való, hogy a színérzetet visszafelé az agyba szállítsa, hanem hogy azt egy bizonyos ponton kioltsa. A szín csak kívül van a periférián. A látóidegnek az a dolga, hogy a színt kioltsa, mégpedig minél beljebb, annál inkább, úgy, hogy az agy lehetőleg színtelen lesz, oda csak gyenge, tünékeny színek jutnak be. De nem csak a szín oltódik ki az agyban, hanem minden más külvilági vonatkozás is. A hallás, a látás az érzékekben van. A periférián lévő halló, látó, hőérzékelő ideg az agy felé mind kioltódik, olyannyira, hogy csak halvány árnyékuk marad. És ez a halvány árnyék ugyanolyan viszonyban van az érzékeléshez, mint a húsz gramm az ezerötszázhoz. Hiszen ez a húsz gramm ugyancsak halvány árnyéka az agy súlyának. Ilyen csekélység marad nekünk. Egy, az érzékeinkben lévő fenséges, gigantikus napfelkeltéből hátul az agyunkban csak halvány árnyék marad. De erre a halvány árnyékra megint csak nagyon kell ügyelnünk, mert énünk csak  ide mehet be. És abban a pillanatban, mihelyst az énünk kikapcsolódik, vagyis amikor mediálisak leszünk, bekúszik ide egy olyan elemi lény, amilyenről beszéltem, be ide ebbe a halvány árnyékba, vagy gyenge hangokba, melyek a hallásból erednek és így tovább. Ez a lény mindenhova bekúszik, ahova az én tartozik és ahol a külső érzékszervi észlelés kialszik, ott szállja meg a médiumot. És bekúszik egészen az idegek elágazódásaiig, odáig, ahol az akarat testet ölt, vagyis azokig az idegekig, amelyek az akaratot formálják. Az történik, hogy a médium elkezd aktív lenni, mert azt ragadj meg, amit  eredetileg csak az emberi én jogosult megragadni. És az agy súlyának, a szín- és hangérzékelésnek ebbe a maradékába, mindebbe a finom árnyszerűbe, mely mintegy fantom tölt ki bennünket, ebbe merül bele ez az elemi lény – mivelhogy ez a húsz grammnyi súly csak egy fantom, a színeknek ez a bensőnkbe jutó halvány árnyéka olyan fantomszerű -, és aztán az ember, amint testileg teljes nyugalomban itt fekszik, a maga egészében letargiába esik és az kezd benne működni, amelyet a gyenge, fantomszerü árnyakban tulajdonképpen az énnek kellene kitölteni és amelyeket egyébként az én is tölt ki.

Nézzék meg maguknak jól ezt a médiumot. Ő csak azáltal tud médium lenni, hogy benne letargiába és tehetetlenségbe zuhan mindaz, amit a normális ember működtet, hogy így tevékennyé váljon az a fantom, amelyről beszéltem. Ezt például a médium írásmódján figyelhetik meg. Természetesen írni sem tudna, ha odabenn nem lenne minden könnyebb, akár az agyban; ugyanis minden súly folyadékban úszik, minden érzés és érzékelés könnyűvé válik és a médium azzal a könnyedséggel ír, amellyel egyébként az én vezeti a tollat. Itt ebben az emberfantomban aztán az elemi lény vezeti a tollat.

Láthatják tehát, hogy amikor a médium itt ül, vagy bármilyen más formában manifesztálódik, akkor ide ténylegesen egy másik világ hatol be. És ahogyan a médium mozdulataiba be tudnak ezek a lények, ezek az ahrimáni lények hatolni, ugyanúgy tudnak a kisugárzásokba is, mégpedig az összes kisugárzásba, amiről tegnap beszéltem. És mindenütt, ahol az emberi szervezetben mirigyek vannak, ott hatalmas folyadék-kisugárzások történnek. Ide hatolnak be aztán az elemi világnak ezek a lényei, akárcsak a légzés és a fény kisugárzásaiba. Amikor azonban a kémiai kisugárzások jönnek, akkor van csak tudatos érintkezés az ezen kisugárzásokat felhasználók és az azokba behatolók között. Itt kezdődik a fekete mágia, ahogy azt tegnap körvonalaztam, a tudatos munka azokkal a lényekkel, akik úgy kerülnek ide, ahogy azt elmondtam.

A médiumnál ugyanis, és általában azoknál, akik a médiummal kísérleteznek, a folyamatok tulajdonképpen tudattalanul zajlanak le. A fekete  mágusnál viszont többnyire teljes tudatosság áll fenn abban a tekintetben, hogy ő emberi lények kémiai kisugárzásaiba, mégpedig leginkább a sajátjaiéba hívja be az elemi világnak ezeket a lényeit. A fekete mágust tehát tulajdonképpen mindig az elemi lényekből álló szolgálók egész csapata veszi körül, akiknek vagy a saját kisugárzásain keresztül vagy a laboratóriumában keltett füstölések által lehetőséget teremt arra, hogy az okkult kémiai impulzusokat itt a fizikai-érzéki világban felhasználják.

Ez vezet aztán bennünket annak a felismerésére, hogy miként a belladonna egy olyan világban nő fel, amelybe nem tartozik és ezáltal mérges lesz, ugyanúgy növekszik bele a szellemi világ is a médiumon keresztül a mi világunkba, melyet a születés és a halál között lakunk. – De alapjában véve mindenkor fennáll annak a veszélye, hogy ez a szellemi világ ugyanúgy nő bele ide a mi világunkba, ahogyan azt a belladonnánál láttuk, vagyis ahol a tudat énnel telítettsége megszűnik, ahol az ember nyomott, eszméletlenséghez hasonló tudatállapotba kerül, vagy tényleges öntudatlanságba zuhan.”
Rudolf Steiner: A beavatott tudata (GA 243)