Lépések a természet elfeledett szellemisége felé
„A természethez való viszonyulás különleges módja, és a szellemiséghez való viszonyulásnak ma már nagymértékben kialakult módja tulajdonképpen, a XIV-XV. századdal kezdődött. Azelőtt az emberiség kapcsolata – különösen a szellemiséghez – lényegesen más volt. Nem fogalmakban és eszmékben közeledtek a szellemhez, hanem élményekben, amelyek – ha csak gyengén és halványan is – de elhatoltak a szellemiséghez. Ha ma a természetről beszélünk, az valami lény-nélküli halott absztraktum. Ha a szellemről beszélünk, az valami meghatározatlan, amit a világban valahogyan feltételezünk, amit absztrakt eszmékbe és fogalmakba foglalunk. Ez nem így volt annak idején, amikor ezek a lelkek, akiket ma a spiritualitás utáni vágyakozás hozott össze, előző mérvadó inkarnációjukat élték, és az emberiség vezetőit hallgatták, akik megismerték a szellemet, és akik lelkük vágyainak megfelelően szóltak.
Itt mindenek előtt arról a korszakról van szó, amely mintegy, a VII-VIII. keresztény századokig tart, amikor az emberi léleknek még volt egy laza kapcsolata a szellemi világgal, átélte a szellemiséget, a megismerő emberek pedig eleven kapcsolatban álltak a szellemi világgal. Majd az az időszak következik, amely a VII.- VIII. századdal kezdődik, és a XIV.-XV. század nagy fordulópontjáig tart, amikor azok az emberi lelkek, akik az első keresztény évszázadokban az említett korszakot a Földön átélték, a halál és újabb születés közötti életben voltak. Habár a VI-VII-VIII. századtól kezdve már nem volt meg a közvetlen kapcsolat a szellemi világgal, mégis azt mondhatom, hogy ennek bizonyos fokú tudata átmentődött egyes iskolákba. Egyes tanítóhelyeken a megismerés szempontjából még úgy beszéltek, mint az első keresztény évszázadokban. Lehetséges volt, hogy abból, ahogyan a szellemi világról beszéltek, egyes kiválasztott emberek belső ösztönzést kapjanak, és ez által legalábbis bizonyos időkre, áttörjenek a szellemi világba. Voltak még egyes helyek, ahol úgy tanítottak, ahogy ezt ma már elképzelni sem tudjuk. Ez tulajdonképpen csak a XII-XIII. században ért véget, és végül beleáramlott egy jelentékeny költeménybe, amellyel, a szellemi világgal való kapcsolat, az emberek átélése számára véget ért: ez a költemény Dante Divina Comediája.
A Comedia keletkezése előtti idő az emberi fejlődés csodálatos fejezete volt, mert a Földről származó hatások, és az érzékfelettiségből származó hatások összefonódtak. Mindkettő állandóan egybefolyt, mert az emberek a Földön elvesztettek valamit a szellemi világgal való kapcsolatukból, a fent élő emberekben pedig, akik itt a Földön valamikor még átélték ezt a kapcsolatot, a földiek szemlélése, különösen fájdalmas hangulatot ébresztett. Látták hanyatlani azt, amit ők maguk a Földön még átéltek, és az érzékfeletti világból lelkesítették és spiritualizálták az érzéki világban lévő individualitásokat, hogy mégis csak alakítsanak ki néhány helyet, ahol az ember és a szellemiség kapcsolatát ápolják. Legyünk ugyanis tisztában azzal, hogy a VII-VIII. századig a kereszténység előtti beavatás utóhatásaként, a kereszténységet olyan helyeken vették fel, amelyek, mint magas megismerési helyek, a régi misztériumok utódai voltak.
Itt az embereket nem annyira tanítással, mint a szellemre irányított neveléssel testileg és szellemileg arra a pillanatra készítették elő, amikor halványan megpillanthatták a szellemiséget, amely az emberek környezetében a Földön megnyilatkozhat. Majd tekintetük az ásvány- és növényvilágra irányult, és mindarra, ami az állatok és emberek világában él. S ekkor látták auraszerűen kisarjadni, és a kozmoszból megtermékenyülni azokat a szellemi elementáris lényeket, akik a természetben élnek. Ekkor megjelent előttük mint lény, akihez úgy szóltak mint más emberhez, csak éppen, mint magasabb rendű lényhez, megjelent előttük Natura Istennő. Ez volt az az Istennő, akit ha nem is mondhatom, hogy „testben,” de „lélekben” teljes ragyogásában maguk előtt láttak. Nem absztrakt természeti törvényekről beszéltek, hanem Natura Istennőnek a természetben mindenütt jelenlévő teremtőerejéről. Natura a régi Proserpina metamorfózisa volt. Ő volt az alkotó Istennő, akivel a megismerést kereső, bizonyos módon összekapcsolódott, aki megjelent számára minden ásványból, minden növényből, minden állatból, megjelent a felhőkből, a hegyekből, a forrásokból. Erről az Istennőről, aki télen és nyáron felváltva, a Föld alatt és a Föld felett működik, úgy érezték, hogy szolgálója annak az Istenségnek, akiről az evangéliumok beszélnek. Ő a kivitelező isteni hatalom.
Amikor azután az ilyen megismerésre törekvő emberrel az Istennő, már kielégítően megismertette az ásványiságot, a növényiséget és az állatiságot és a bennük működő eleven erőket, akkor megismerkedett a négy elem természetével: a föld, a víz, a levegő és a tűz természetével. És megtanulta, miként élnek és működnek az ásványban, az állatban és a növényben ezek a világ fölé konkrétan kiáradó elemek: a föld, a víz, a levegő és a tűz. Érezte, hogy étertestével beleszövődött a nehéz föld, az éltető erejű víz, az érzéseket ébresztő levegő és az én-ébresztő erőkkel rendelkező tűz elem működésébe. Ebbe érezte magát az ember beleszövődve. Ezt fogadta magába, mint Natura Istennő tanításának ajándékát, aki Proserpina utódja, metamorfózisa volt. A tanítók ügyeltek arra, hogy a tanítványok megsejthessék az eleven kapcsolatot az Istennel teljes, Istennel áthatott természettel, eljussanak az elemek életéhez, és működéséhez.
Miután a tanítványok idáig eljutottak, bevezették őket a bolygók rendszerébe. A bolygórendszer megismerésével együtt megismerték az emberi lelket is: ismerkedj meg azzal, hogy miként vándorolnak a bolygók az égen, s akkor azt is megtudod, hogy miként él és működik saját lelked bensődben. Ezt állították a tanítványok elé. Majd elvezették őket ahhoz, amit a „Nagy Óceán ”-nak neveztek. Ez az óceán a kozmikus tenger volt, amely a planétáktól, a bolygóktól kivezetett az állócsillagokig. Azután, azzal hogy megismerhették az állócsillagok világát, behatoltak az én titkaiba. Ma már elfeledkeztek ezekről a tanításokról, de ezek a tanítások léteztek, és ilyen eleven megismerésre tehettek szert a tanítványok, a misztériumok utódaiban a VII-VIII. századig. Majd, mint tanítást, mint elméletet, továbbra is megtaláljuk még a XIV. és XV. század fordulójáig, amelyről oly gyakran szóltam. Egyes helyeken követhetjük még, hogy hogyan éltek tovább ezek a régi tanítások, ha a legnagyobb nehézségek között is, ha szinte fogalmakig és eszmékig fakultan is, de mégis olyan eleven fogalmakban és eszmékben, hogy az egyes emberekben még létre tudták hozni a lelkesedésből fakadó feltekintést mindarra, amiről beszéltem. A XI. de főleg a XII. században – átnyúlt még a XIII. századba is – volt egy csodálatos iskola, amelyben olyan tanítók voltak, akik még tudták, hogy az előző évszázadokban a tanítványokat hogyan vezették el a szellemiség átéléséhez. Ez Chartres nagy iskolája volt, az a Chartres-i iskola, amelybe beleáramlott minden olyan szemlélet, amely az ábrázolt szellemi elevenségből származott.
Chartresba – ahol még ma is láthatók a csodálatos építészeti remekművek, – mindenekelőtt a Spanyolországban működő Peter von Compostella még élő bölcsességének sugara jutott el. Peter von Compostella, eleven misztikus kereszténységet tanított Spanyolországban. Ez a kereszténység még beszélt Krisztus segítőjéről, a természetről még beszélt arról, hogy, csak amikor a természet bevezette az embert az elemek világába, a bolygók, a csillagok világába, akkor vált éretté az ember a hét segítő megismerésére, – ismét nem mondhatom, hogy testileg, de lelkileg való megismerésére. Ezek nem absztrakt elméletek fejezeteiben léptek az ember elé, hanem mint élő istennők: Grammatika, Dialektika, Retorika, Aritmetika, Geometria, Asztronómia, Muzsika. A tanítványok isteni-szellemi alakokként, elevenen ismerték meg őket.
Ilyen eleven alakokról beszéltek azok, akik Peter von Compostella környezetében voltak. Peter von Compostella tanításai, belesugároztak a Chartres-i iskolába. Ebben a Chartres-i iskolában tanított például a nagy Bernardus von Chartres, aki elragadtatta tanítványait, s noha már nem tudta nekik megmutatni Natura isten- asszonyt, sem a hét szabad művészet istennőit, de olyan elevenen beszélt róluk, hogy legalább, fantáziaképüket odavarázsolta tanítványai elé. Alanus von Lilié a XII. században valósággal lángra gyújtotta tanítványait Chartresban. Mélyen belelátott abba a ténybe, hogy a következő századokban a Földnek nem válik már javára az ilyen módon való tanítás, mert ez nem csak platonizmus volt, hanem a Platón előtti időkből való misztériumi látás, csakhogy ez a látás magába fogadta a kereszténységet. Azoknál, akiknél megértést tételezett fel, Alanus von Lille, már a maga idejében azt tanította, hogy most egy ideig az arisztotelikusan színezett megismerésnek kell a Földön érvényre jutnia, élesen körvonalazott fogalmakkal és eszmékkel, mert csak ilyen módon lehet előkészíteni azt, aminek egy későbbi időben spiritualitásként vissza kell térnie. (…)
Nem óhajtom kedves barátaim, elméleti módon ábrázolni azt, ami a tények világa, mert a dolgok, minden feltételezésről csak elhalványulnak, elvesztik intenzitásukat. Tényeket akartam a lelkük elé állítani, tényeket, amelyekből érzékelhetik, hogy mire tekinthetnek, ha azokat a lelkeket akarják szemlélni, akik a mostani földi inkarnációjuk előtti szellemi létet, a halál és újraszületés közötti időt úgy élték át, hogy a Földön az Antropozófia után vágyódtak. A világon a legellentétesebb nézetek hatnak egybe, hogy egy egészet hozzanak létre.
Most együttműködnek azok a lelkek, akik a XII. században a nagy chartresi iskolában dolgoztak, és azok, akik velük kapcsolatban állottak az egyik legnagyobb szellemi közösségben, a szellemi világban, a XIII. század kezdetén. Most együttműködnek a chartresi szellemek azokkal, akik velük szövetségben azután az arisztotelizmust művelték, függetlenül attól, hogy részben itt a Földön működnek, részben pedig még nem tudnak a Földre leszállni. Most együttműködnek a földi fejlődés egy új spirituális korszaka érdekében. Most az a feladatuk, hogy összegyűjtsék azokat a lelkeket, akik már hosszú ideje kapcsolatban állnak velük összegyűjtsék a lelkeket, akiknek segítségével megalapozhatnak egy spirituális korszakot, hogy viszonylag rövid időn belül valamiféle módon kialakuljon annak lehetősége, hogy – a különben tönkremenő civilizáció keretén belül a XII. század chartresi szellemei földi inkarnációjukban együttműködjenek, a hozzájuk tartozó XIII. századbeli szellemekkel, hogy a különben zátonyra futó civilizáció spiritualitását újólag létrehozzák.”
Rudolf Steiner: A KARMIKUS ÖSSZEFÜGGÉSEK EZOTERIKUS VIZSGÁLATA III. (GA237) – forrás: antropozofia.hu