Az istenek minden nemzedéke azon dolgozik…
“Tudjuk, hogy minden emberben, akivel a külső világban találkozunk, aki a testhez kötött észlelési és érzékelési képességünk elé kerül, a tulajdonképpeni, mélyebben rejtőző embert kell elismernünk. Ezt a belső embert csak akkor ismerjük fel, ha tekintetbe vesszük, hogy alapjában véve mindennel összefüggésben van, amiről elmondhatjuk, hogy a megismerésünk, az egész életünk számára áthatja és átszövi a világot. Gondolják csak meg, mennyire különbözik a mi antropozófiai világszemléletünk a szokásos világszemlélettől, különösen az ember vonatkozásában. Vessenek egy pillantást arra a kísérletemre, hogy az antropozófiai világfelfogást vázlatosan összeállítsam, mindarra, amit a Geheimwissenschaft im Umriß – A szellemtudomány körvonalai című könyvemben olvastak, és látni fogják, a Földünk fejlődéséről nemcsak az emberrel összefüggésben van szó, hanem arról is, hogy Földünk fejlődését ennek a mi bolygónknak a korábbi megtestesüléseiből kiindulónak tekintjük. Ez a Föld-fejlődés az ősi Hold-fejlődésből származik, ez a Nap-fejlődésből, a Nap-fejlődés a Szaturnusz-fejlődésből. De nézzék csak meg, mi mindent kellett összegyűjteni ahhoz, hogy ezt a fejlődést a bolygórendszereken keresztül a mi Földünk fejlődéséig kövessük, és azt fogják mondani: Mindenben, amit megfigyelünk, ott van az ember. Az ember semmiből sem hiányzik. Az egész kozmoszt úgy tekintjük, hogy minden ereje, mindaz, ami benne történik, az emberre irányul. A világszemlélettel szemben ennek a szemléletnek az ember a középpontja. Az egyik misztériumdrámámban Capesius és a beavatott beszélgetésében nyomatékosan ábrázoltam minden antropozófiai világszemléletnek ezt az alapját, mondhatnám, az emberi kedélyre vonatkoztatva ábrázoltam, milyen benyomást tesz az emberre, ha felismeri: Az istenek minden nemzedéke, minden világerő arra hivatott, azon dolgozik, hogy őt létrehozza, hogy őt állítsa a teremtés középpontjába.
Észrevehetővé tettem, mennyire szükséges, hogy éppen ezzel a teljesen igaz eszmével kapcsolatban érvényesüljön az emberi szerénység, mennyire szükséges, hogy újra meg újra elmondjuk: Igen, ha megismerve megéljük egész lényünket, ahogyan azt magunkban, magunkon és magunk körül hordozzuk, ahogyan azzal a világban elhelyezkedünk, ha egész lényünk ténylegesen megnyilatkozhatna, az mikrokozmikusan a világ többi részét jelentené. – De mennyit tudunk, mennyit élünk meg, mennyit tudunk tettekkel kinyilvánítani abból, amik emberként a szó legnemesebb értelmében vagyunk? Ezért, ha igazán meg tudjuk világítani az eszmét, hogy mik vagyunk emberként, az önhittség és szerénység között lebegünk. Egész biztosan nem szabad önhittségbe esnünk, de szerénységbe sem süllyedhetünk. Szerénységbe süllyednénk, ha nem hoznánk magunkat abba a helyzetbe, hogy – annak kedvéért, amik egy sokoldalú világszemlélet szerint mégiscsak vagyunk a világban – emberként a lehető legmagasabb feladatot állítsuk magunk elé. Alapjában véve soha nem tudunk elég nemesen gondolni arra, aminek lennünk kellene. Az ember soha nem tudja eléggé méltányolni azt a kozmikus felelősséget, amit át kell éreznie, ha szemügyre veszi, hogy az egész univerzum a lényére irányult.
Mindenesetre az antropozófiai irányultságú szellemtudomány alapján ennek nem annyira elméleti eszmének kellene lennie, nem annyira puszta tudománynak kellene lennie, érzésnek kellene lennie, szent tisztelet érzésének kellene lennie az iránt, aminek emberként lennünk kellene, de a legritkább esetben tudunk lenni. Az egyes emberrel találkozva azonban gyakran kellene éreznünk: Itt vagy te, aki sok mindent kifejezel magadban ebben a mostani inkarnációban. Azonban egyik életből a másikba, inkarnációról inkarnációra haladsz; az életed fokozatosságában a végtelen fejeződik ki. – És még számos irányba kiterjeszthetnénk, elmélyíthetnénk ezeket az érzéseket. Csak ebből az érzésből kiindulva jutunk el szellemtudományos alapon az ember igazi értékeléséhez, jutunk el a világban levő ember méltóságának érzéséhez. Ez az érzés áthathatja egész lelkünket, és ha egész bensőnkben szétterjed, egyedül ez hozhat olyan hangulatba, amilyenre ahhoz van szükségünk, hogy az egyes esetekben az egyes emberekhez való egyéni viszonyunkat rendezzük. Amit most kifejtettem, azt az újkori antropozófiai irányultságú szellemtudomány első fontos vívmányának tekinthetjük: az ember helyes értékelése a világban.”
Rudolf Steiner: A társadalmi rejtély belső szempontja (GA193) forrás: antropozofia.hu
