Az ember része a kozmosz teremtő elemének

“A szellemtudomány semmiképpen sem valami közönséges eszményt tűz maga elé. Nem úgy munkálkodik, mint más szellemi áramlatok és világnézetek, amelyek ilyen vagy olyan eszményért lelkesednek, és nem tesznek mást, minthogy erről prédikáljanak az embereknek. Akik valódi világmisszióból hirdetnek szellemtudományt, azokat nem ilyen impulzus vezeti, hanem az a felismerés, hogy a makrokozmoszban lévő bizonyos erők kimerülőben vannak, és olyan jövőnek nézünk elébe, amelyben túl kevés erő áramlana le, és ezek elfogynának, ha mi magunk nem működnénk közre.”GA119

“Ha a világ rejtélyének lényegére tekintünk, jól látjuk, hogy Hegelben és Schopenhauerban két ellentétes pólus áll előttünk, és valóban csodálatra méltó nagyságukban jelennek meg. Tudom, hogy sokan különösnek találják, hogy ha valaki annyira tiszteli Hegelt, mint én, ilyen képet is rajzolhat róla, mert némelyek el sem tudják képzelni, hogy ha az ember átérzi valakinek a nagyságát, attól még a humorát is megőrizheti. Úgy képzelik, hogy ha valamit nagynak tartunk, mindig a jól ismert keserves arcot kell vágnunk hozzá.

Két ellentétes pólus áll tehát előttünk, amelyek ebben az esetben nem jutottak el olyan harmonikus kiegyenlítődéshez, mint Schiller és Goethe esetében. Ennek a diszharmóniának abban láthatjuk valamifajta magyarázatát, hogy Hegel számára az ember a világtörténelem fogalmainak pókhálójában fejlődő lény, Schopenhauer számára viszont csak olyan edényke, amelybe beletöltik a kozmikus akarat egy részét, tehát alapjában véve csak a világ kozmikus akaratának egy szelete. Az ember igazi individuális, személyes mivoltát tehát egyikük sem tudja megragadni. De annak a valódi lényegét sem, amit a kozmoszban látnak.

Hegel kozmoszra tekint, és a történelemben fogalmak pókhálóját látja. Schopenhauer kozmoszra tekint, és nem a fogalmak pókhálóját látja – az csak tükörkép az ő számára –, hanem az uralkodó akarat tengerét; és ezt a ráció és értelem nélküli akarati tengerben úszkáló emberekbe, mint edényekbe fejtik le (lerajzolja). Csak rászedik az embereket, amikor az értelmetlen akarat úgy tükröződik bennük, mintha ész, képzet, gondolat volna. A kozmoszban azonban benne van ez a két elem. Amit Hegel lát, az benne van a kozmoszban. A gondolatok ott vannak a kozmoszban. Hegel és a Nyugat a kozmoszt szemléli, és a kozmikus gondolatokat látja. Schopenhauer és a Kelet a kozmoszt szemléli, és a kozmikus akaratot látja. Mindkettő megvan benne. A kozmosznak megfelelő világnézet úgy jöhetett volna létre, ha bekövetkezik az a paradoxon, hogy Schopenhauer addig szitkozódik, amíg ki nem bújik a bőréből, és Hegelbe költözik úgy, hogy Hegel lelke is ott marad. Így Schopenhauer benn lakott volna Hegelben, s így látta volna meg az összenőtt Schopenhauer és Hegel a kozmikus gondolatot és a kozmikus akaratot! A világban valóban ez rejlik: kozmikus gondolat és kozmikus akarat. És nagyon eltérő alakban vannak jelen.

Mit mond nekünk az igazi szellemtudományos vizsgálat erről a kozmológiáról? Azt mondja: Tekintsünk bele a világba, hogy hatni tudjanak ránk a világgondolatok. Mit látunk ekkor? Ilyenkor a régmúlt gondolatait látjuk, mindazt, ami a régmúlt időkben, egészen a jelenlegi pillanatig hatott. Ezt látjuk a kozmikus gondolat megpillantásakor, mert a kozmikus gondolat az elhalásában jelenik meg előttünk, amikor a világba kitekintünk. Ebből ered a természeti törvények merevsége, holt jellege; és amikor a természetet törvények révén kívánjuk áttekinteni, akkor szinte kizárólag a matematikára vagyunk utalva, amely holt dolgokkal foglalkozik. Viszont kozmikus akarat hat mindabban, ami az érzékszerveinkhez szól, ami a fényben magával ragad, amit a hangban meghallunk, ami átmelegít bennünket, tehát mindabban, ami érzékelhető számunkra. Ez az, ami a kozmikus gondolatok holt eleméből felszáll, és alapjában véve ez utal a jövőre. Van a kozmikus akaratban valami, mondjuk így, kaotikus, differenciálatlan, de a jelenlegi kozmikus pillanatban mégis annak csírájaként él, ami átmegy a jövendőbe. Ha azonban átadjuk magunkat a világ gondolati elemének, akkor szert teszünk arra, ami a leghomályosabb múltból játszik bele jelenkorunkba. Ez csak az ember fejében van másként. A gondolat benne van az ember fejében, de elkülönült a külső kozmikus gondolattól, az ember személyiségében individuális akarati elemhez kötődik; és ezt akár úgy is felfoghatjuk, mint egy kis tartályba, edénykébe lefejtett kozmikus akarati elemet. Ami viszont az ember intellektusában van, az a múlt felé mutat. Ennek csíráját alapjában véve előző földi életünkben fejlesztettük ki. Akkor akarat volt. Most gondolattá alakult, fejszervezetünkhöz kötődik, fejszervezetünkben mint a kozmosz eleven képmása született meg. Összekötjük az akarattal, az akaratban fiatalítjuk meg. És az akaratban megfiatalítva átküldjük következő földi életünkbe, következő földi inkarnációnkba.

Ezt a világképet voltaképpen még másképpen is lerajzolhatjuk. Mégpedig úgy, hogy a külső, kozmikus jelleg a régi korokban különösen gazdag gondolati elemekben, amelyek egyre gyérebbé válnak, amíg a jelenkorig eljutunk, és a kozmoszban lévő gondolat lassanként elhal.

Az akarati elemet először finoman kell megrajzolnunk. Mennél inkább visszamegyünk az időben, annál jobban túlsúlyra jut az Akasha-képekben a gondolat; minél tovább lépünk előre, annál sűrűbbé válik az akarati elem. Ha végigtekintenénk ezen a fejlődésen, a legködösebb múltban fényes gondolati elemét és a jövő értelem nélküli akarati elemét pillantanánk meg.

Mindez azonban nem marad így, mert az ember beleviszi a fejében megőrzött gondolatokat. Ezeket átküldi a jövendőbe. Míg a kozmikus gondolatok egyre inkább elhalnak, az emberi gondolatok kicsíráznak; a jövőben forrásukból kiindulva hatják át az akarat kozmikus elemét.

Így válik az ember a kozmikus gondolat megőrzőjévé, és így adja át a világnak a kozmikus gondolatot. A kozmikus gondolat az ember kerülő útján hagyományozódik tovább a jövőbe az őskortól fogva. Az ember a kozmoszhoz tartozik. De nem úgy, ahogy a materialista gondolja, hogy az ember a kozmoszból fejlődött ki és annak egy darabja, hanem úgy, hogy része a kozmosz teremtő elemének. Ő viszi át a gondolatot a múltból a jövőbe.

Mint látják, így a konkrétumhoz érkezünk. Ha az embert valóban megértjük, eljutunk addig, amit Schopenhauer és Hegel a maga egyoldalú módján adott nekünk! És ebből láthatják, hogy egy magasabb fokon, a filozófiai szférában is a hármas tagoltságnak kell megjelennie, amellyel az ember a kozmoszban megragadható.”

Rudolf Steiner: Híd a világ szellemisége és az ember fizikai léte között (GA202) – forrás: antropozofia.hu