Az euritmiában egyfajta gégefő válik az egész emberből

“Akkor értik csak meg, hogy mit adnak elő az euritmiában, ha arra figyelnek, hogy az euritmia látható beszéd kíván lenni. A beszéddel is így van ez. Ha a színész formálja meg a beszédet, a mindennapos beszéd a mintakép, de ha magát a beszédet formáljuk meg, a beszédnek, mint olyannak, nincs mintaképe. Az emberből önálló alkotásként tör elő. Ami megnyilvánul a beszédben, napvilágra kerül a beszédben, a természetben sehol nincsen meg. Az euritmiának szintén mindenképpen olyasminek kell lennie, ami eredeti alkotást ad elő.

…sokszor utaltam rá, hogy az euritmiában egyfajta gégefő válik az egész emberből. Meg kell egyszer kérdeznünk tehát, hogy miért fontos egyáltalán a gégefő? Ha a beszédet egyelőre a gégefő termékének tekintjük, nem figyelünk fel rá, hogy a gégefőből mi tör elő, mi alakul ki benne tulajdonképpen. De arra talán tudunk emlékezni, hogy létezik egy ma kevéssé megértett, furcsa hagyomány, amelyet egyszerűen a János-evangélium elejét idézve jeleznek: „Kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél vala és Isten vala az Ige.” Az Ige. Nos, amit ma „Ige” alatt értenek, olyasvalami, aminek a legkevésbé sincs értelme ebben az összefüggésben a János-evangélium elején, noha állandóan tárgyalnak a János-evangélium kezdetéről. (…) Nos, a hagyomány, amelyet csupán jelez a János-evangélium eleje, természetesen azon alapszik, hogy ösztönös megismeréssel egykor tudták, mi az Ige. Ma már nem tudják. Az ember eredeti szemléletében az „Ige” eszméje, fogalma, egykor magába foglalta az egész embert, mint éterikus teremtést. (…)

Ha le akarnánk az ember étertestét rajzolni, valamiféle igen bonyolult alakzatot mutatna. Mert alapjában véve ugyanúgy nem festhetnénk meg valamiféle maradandó dolognak, mint a villámot, nem festjük le a villámot sem, mert a villám mozgásban van, áramlik. Ha a villámot akarjuk utánozni, egy áramlást, mozgást kellene ábrázolnunk. Az étertestet is csak úgy lehetne rögzíteni valamiképpen, mintha a villámot akarnánk lefesteni, amennyiben le tudnánk festeni. Az étertest szakadatlanul mozgás közben van, szakadatlanul eleven. Vannak-e valahol ilyen mozgások, mozgásban lévő formák, amelyekből folyton létrejön és el is múlik, bár nem belőlük marad fenn az ember éterteste, az emberek világában vannak-e ilyenek úgy, hogy a közelükbe is férkőzhetünk? Igen, vannak. Amikor az ember általában hangzókkal formálja mindazt meg, ami beleáramlik a beszéd tartalmába, ilyen formák vannak benne, – kérem, kedves Barátaim, a dolgokat pontosan mondom, pontosan úgy értsék a dolgokat, ahogyan mondom.

Nos, gondolatban tekintsék végig mindazt, amit gégefőjükből hangzóvá formálnak, úgy, hogy alkalmazzák őket a beszéd teljes terjedelmében mindarra, ami létrejön, vagyis vegyenek mindent szemügyre, ami alkotórésze valaminek, ami hozzá tartozik a beszédhez, ami a beszéd miatt jön a gégefőből elő. Legyenek tudatában, hogy a gégefőből előkerülő összes elemek mind annak az alkotórészei, ami a beszédben kerül napvilágra, legyenek tudatában, hogy mindez bizonyos olyan mozgásokból áll, amelyeknek eredetileg már eleve a gégefő és a vele szomszédos szervek formaképzése az alapja. Onnan kerülnek elő. (…)
Minden, amit kimondunk, a levegőbe rajzol egy bizonyos formát, csupán nem látjuk, de mindenképpen feltételezhető, hogy létezik, sőt, még az is elképzelhető, hogy tudományos eszközökkel is rögzíthető anélkül, hogy lerajzolná az ember. (…) Ha az abc-t a-tól z-ig kimondanánk, a levegőnek igen bonyolult formát adnánk. (…) Milyen forma lenne ez? Az emberi étertest formája lenne. Az emberi étertest jönne létre így. Az emberi étertest állna önök előtt, ha egyszer hangról-hangra, a-tól z-ig, előállítanák a teljes abc-t, az ember állna önök előtt, – helyre kellene csupán állítani az abc-t, mert ma nem egészen helyes sorrendben állítják össze, de most csak az elvről van szó. (…)

 Mit csinálnak tehát, amikor beszélnek, amikor az abc-t mondják? Mintegy belemerülnek étertestük formájába és a levegőnek továbbítják. Megalkotják a levegőben étertestük képmását. (…) Képzeljük el, hogy előttünk van az ember. Előttünk áll, – fizikai test, étertest, asztráltest és én. Kiejt egy szót. Látjuk, hogy tudatával étertestébe merül. A levegőben kirajzolja éterteste egy részét, mintha önök előtt a fizikai test állna és le akarnák – mondjuk a kezét rajzolni, látni lehetne tehát a levegőben a kezét. Nos, az étertestnek nem olyan formái vannak, mint a fizikai testnek, de a levegőben az étertest formái rajzolódnak ki. Ha ezt helyesen értjük meg, egyenesen az ember alakjának, fejlődésének legcsodálatosabb metamorfózisába tekintünk bele. Mert mi az étertest? Magába foglalja a növekedés erőit, a táplálékról való gondoskodáskor számításba vehető, de az emlékezés beindulásakor is számba vehető erőket is, és amikor beszélünk, mindezeket a levegőalakzatnak adjuk át.

Amikor beszélünk, amikor tehát az ember belső világa az étertestben él, lenyomatot készítünk az ember belső világáról a levegőben. Ha a hangzókat összeállítjuk, létrejönnek a szavak. Ha összeállítjuk őket az abc összes hangzóiból, elejétől végig, egy igen bonyolult szó keletkezik. Ez a szó azonban magában foglalja az összes lehetséges szavakat. De éteri voltában egyszersmind az embert is magában foglalja. Mielőtt azonban egy fizikai ember lett volna itt a Földön, volt egy éter-ember itt. Mert a fizikai ember alapja az éter-ember. De mi az éter-ember? Az éter-ember a teljes abc-t felölelő Ige.
Amikor tehát az ősi Ige formába ömléséről beszélünk, amely már kezdetben vala, mielőtt a fizikai ember még itt volt és ezt tekintetbe vesszük, születésnek, az éter-ember születésének nevezhetjük azt, ami létrejön a beszéddel, ha az abc-t éppen hangról-hangra ejti ki. Egyébként az egyes szavakban töredékek, részek születnek meg az emberből. Mindig az emberből hangzik el valami az egyes szavakban. (…) Ha azt mondjuk: fa, ez azt jelenti, hogy az ott kint álló fát úgy fejezzük ki, mint ami belőlünk, az éter-emberből való, belőlünk egy darab. – A világban minden dolog egy darabka belőlünk, semmi sincs, amit nem fejezhetünk ki az emberrel. Ahogyan az ember önmagát és egyúttal a világot is kifejezi, amikor hangról-hangra elmondja a teljes abc-t, az együttes szó, az abc-töredékeit jelentő egyes szavakkal olyasvalamit mond ki, ami a világ része. Az egész világegyetemet kimondanánk, ha a-t, b-t, c-t mondanánk és tovább is mondanánk. Egyes szavakkal a világegyetem részeit mondjuk ki.

De most, ha végig akarjuk ezt gondolni, tisztáznunk kell, hogy mi az alapja a hangzóknak, mint olyanoknak. A hangzóknak, mint olyanoknak, elsősorban mindaz szolgál alapul, ami az ember belső világa. Azután az, ami az étertestből él, az ember belső világából mindaz, ami a lélekben érzésnek élhető meg? Így hát most oda kell eljutnunk, hogy mi élhető meg érzésnek az ember lelkében. (…) Amikor az á-t kiejtjük és érzésvilágunk némiképpen egészséges, úgy érezzük, hogy belső világunkból akkor tör elő az á, ha valamire rácsodálkozunk, megcsodálunk valamit.
A csodálkozás is csak egy része az embernek. Az ember nem valamiféle elvont dolog. Minden percben valami. Minden éber percében valami. Persze, el is bóbiskolhat és akkor nem egészen pontos, hogy mi, de akkor is valami, ha elbóbiskol, voltaképpen minden percben valami. Hol elcsodálkozik, hol fél, hol belevág – mondjuk – valamibe. Minden percben, minden másodpercben valami. Nem pusztán csak elvontan egy ember, minden másodpercben valami. Időnként tehát rácsodálkozik, megcsodál valamit. Ezt fejezi ki azután az á, amikor a gégefő segítségével megmintázza a levegőbe, ami végbemegy az étertestben a rácsodálkozáskor, a csodálkozás élményekor. Amellett kihelyezzük emberi mivoltunk, nevezetesen csodálkozó emberi mivoltunk egy részét is, belehelyezzük a levegőbe.
Amikor egy fizikai ember létrejön a Földön, ha létrejötte egyáltalán megfelel a fejlődés egyetemes lehetőségeinek, teljes embernek jön létre. Az anya szervezetének méhéből kerül elő. A fizikai ember fizikai alakjával együtt ott jön létre. Abban, ami a-tól z-ig jönne létre, egy éter-ember lenne, csak a levegőben fejeződne ki, az ember gégefője és a vele szomszédos szervek formálnák meg. Ugyanígy kell azt mondanunk, hogy amikor világra hozzák a gyermeket, amikor meglátja a napvilágot, – így szokták mondani, – a fizikai ember a méhből és a vele szomszédos szervekből jön létre.

Nos, a gégefő nem úgy működik, mint a méh, hanem folyton-folyvást teremt. Így tehát ember voltunk töredékei jönnek létre a szavakban, és ha összefoglalnánk a nyelv minden szavát, – ez még egy szavakban annyira gazdag költő esetében sem áll fenn, mint Shakespeare, de nagyjából ez a helyzet, – a teremtő gégefőben megformálnánk levegőalakzatban éppen az egész éter-embert, de sorrendben, keletkezőben, – születés ez, beszéd közben szakadatlanul zajló születés. A beszéd mindig az éter-ember megszületésének a része. Viszont a fizikai gégefő csak a külső burka az étertestben lévő legcsodálatosabb szervnek, ami mintegy a szó anyaméhe. Itt van előttünk a csodálatos átalakulás, amire utaltam, amikor a metamorfózisról beszéltem. Minden, ami az emberben van, bizonyos ősformák metamorfózisa. Az éter-gégefő és burka, a fizikai gégefő a méh metamorfózisa. Ember-teremtésről van szó, amikor beszélünk, az éter-ember megteremtéséről. Ha most a dolgot mindkét nemen végigkövetjük, a beszéd titkára mutat rá a beszéd és a szexuális funkciók között lévő kapcsolatban megnyilatkozó összefüggés is, például a hangelváltozás a férfiaknál.

A világ élete legmélyéről a beszédbe buzogó teremtő tevékenységről van tehát szó. Megnyilatkozása közben gyorsan váltakozva látjuk lejátszódni szemünk előtt, ami egyébként a fizikai ember létrejöttekor az emberi szervezet titokzatos mélyére húzódik vissza. Ekkor jutunk azután hozzá az alkotó munka iránt érzett megbecsüléshez, tisztelethez, amire a művészi alkotó tevékenységhez szükségünk van, amire, mint művészek, be vagyunk állítva. A művészetben nem használhatunk egy pusztán csak elméleti fejtegetést, nem használható, elvonttá tesz. A művészetben olyasmire van szükségünk, ami a világ létébe egész emberi mivoltunkkal együtt helyez bele. (…) Amikor az ember beszél, az egykori, az ősidőkben történő megteremtésének egy részét állítja oda, amikor a világ mélyéről az éteriségből, levegő-alaknak formálták meg az embert, mint olyat, mielőtt még folyékony, majd később szilárd alakja lett volna. Amikor beszélünk, visszaképzeljük magunkat a kozmikus emberré válás állapotába, amilyen az ősi időkben volt.”

Rudolf Steiner: Az euritmia mint látható beszéd (GA279) – elolvasható ITT