Michael küzdelmének valósága
“Valóban, néha szörnyen fájdalmas érzés, ha manapság például antropozófusokhoz beszél az ember és arra kényszerül, hogy a hallgatóságnak csupa olyan dolgot mondjon, amelyek – nem rossz értelemben véve – bizony feje tetejére állítják a világot ahhoz képest, amit tanultak az emberek, és egyáltalán nem figyelnek oda. Ha az ember teljes jelentőségében megéli, mit is jelent olyasvalamiről beszélni, mint mondjuk a meteorvas, oly módon beszélni, mint ahogy tegnap történt, úgy meglepő, milyen közönyösen fogadja el a hallgatóság az ilyesmit. Azok esetében, akik nem tanultak semmi idevágót, megértem a dolgot, azok esetében viszont, akik ismerik a vasra vonatkozó tudományos fogalmakat, nem érthető a dolog. De hát ilyen ma a világ!
Nem szabad azonban, hogy a világ ilyen legyen a nevelő és a tanár fejében, és nevezetesen a szívében. Őt ösztönöznie kell a tudatnak, hogy mindaz a tudás, amelyre az újabb tudomány által tettünk szert, halott tudás; s e halottból élettel telit kell teremtenünk, és csakis ezt tudjuk használni az iskolában, ami az efféle lelkesedésből születik meg. Ha áthatja önöket egyfelől mindaz, ami egy ilyenfajta emberismeretből meríthető, másfelől a szükségszerűség tudata, hogy igazságot kell ültetni a hazugság helyébe, ami egyébként elismert dolog – hiszen nem lehet mindig oly grandiózusan elismerni, ahogy a bírósági tárgyalás során történt, amelyet bemutattam önöknek -, ha tehát átérzik ennek szükségszerűségét és tudják, hogy a tanár feladata mindenekelőtt, hogy irányt adjon önmagának ennek a szükségszerűségnek a felismeréséből, az otrombaságnak a felismeréséből, ami abban rejlik, ahogy a mai közéletben kinéz az igazság, akkor történik valami önökben, ami minden területen nyomot hagy. Így egy más euritmia tanárrá, egy más művészettörténésszé, egy más matematikussá válnak, minden területen mások lesznek, ha ez a tudat valóban áthatja önöket. E lelkesedésen múlik minden. Nem olyan időket élünk, hogy okos megbeszéléseket kellene folytatnunk ennek vagy annak a pedagógiai módszernek a finom részleteiről. Életet kell most vinnünk a világba, amelyre az a veszély leselkedik, hogy halott, intellektualista elemei által tovább pusztítja magát.
Az emberek alapjában véve leszoktak arról, hogy bensőleg fölháborodjanak a dolgokon, amelyek körülöttük adódnak. Ám azzal, hogy pusztán unott fanyalgással nézünk azokra a dolgokra, amelyeket a civilizáció jelen korszakában el kellene utasítanunk, azzal egészen bizonyosan nem lehet nevelni. Ez teszi annyira szükségessé, hogy néha-néha beszéljünk ugye olyan dolgokról is, amelyek oly helyről valók, hogy meg tudják ragadni a lelkünket. Ha ez után az elmélkedés után azzal a gondolattal távoznak ma innen: ami ma szellemileg irányítja a világot, annak meg kell változnia, akkor máris megvan önökben, amit ezekkel az előadásokkal lényegében adni szándékoztam.
A sárkány a legkülönfélébb formákban jelenhet meg, a sárkány minden lehetséges alakot magára ölthet. Az emberi emóciókból származó formák épp eléggé károsak, de nem károsak annyira, mint az az alak, amelyet a sárkány a jelenkor halott, fojtogató tudásától kap. Ettől a sárkány valami végletesen szörnyűvé válik, s végül is azt mondhatnánk, hogy a mai felsőbb oktatási intézmények tulajdonképpeni jelképének valami vastag fekete kendőnek kellene lennie, és ennek alapjában véve ott kellene lógnia valahol minden előadóterem falán. Tudná az ember, hogy van mögötte valami, amit azonban senkinek sem szabad megmutatni, mert azáltal különös fény vetülne arra, amit ezeken a helyeken művelnek. A fekete kendő mögött pedig egy képnek kéne lógnia: Michael küzdelme a sárkánnyal; küzdelem a fojtogató intellektualitással. Amit ma bemutattam, az a forma, amelyben Michael sárkánnyal való küzdelmének manapság a tanárok és nevelők tevékenységében élnie kell. Ez az, amit meg akartam mutatni önöknek; el kell jutnunk oda, hogy azt a bizonyos Michael-féle küzdelmet ismét realitásként vetítsük magunk elé, hogy így a Michael-ünnepet a megfelelő módon tudjuk megtartani. S tulajdonképpen senki sem hivatottabb arra, hogy a Michael-ünnep helyretételébe a megfelelő módon beavatkozzék, mint éppen a tanár, a nevelő. Neki bizony különösen össze kell kapcsolódnia Michael alakjával, hiszen ma korszerűen élni annyit tesz, mint a sárkány bőrébe bújni és folytatni a régi intellektuális üzelmeket. Az igazságban élni annyit tesz, mint Michaellel összekapcsolódni. Michaellel kell összekapcsolódnunk, amikor az osztályterembe lépünk, mert ezáltal vihetjük csak be a szükséges erőt. És Michael erős. Ha ezen a bizonyos területen megértjük Michael küzdelmét a sárkánnyal, akkor az emberiség jövőbeni üdvének irányába hatunk. Így, ha ezeknek az elmélkedéseknek címet kellett volna adnom, úgy kellett volna megfogalmaznom: „Michael küzdelme a sárkánnyal a Waldorf-tanári közösség szeme elé tárva.” Egyáltalán nem kellene már most annak a lehetőségén gondolkodnunk, hogy Michael-ünnepet tartsunk valahogy, hanem azon kellene gondolkodnunk csupán: hogyan alakíthatunk ki az élet legkülönbözőbb területein olyan tudatot, amelyhez Michael- ünnep kapcsolódhat. Ha valóban képesek vagyunk arra, hogy ami ily mélységben átjárja bensőnket, ami mély érzésűvé tehet bennünket, azt teljes nyugalmi állapotban az osztályterembe vigyük és ott benn tartsuk teljes nyugalommal, s nem csapongó agitációval, nem kérkedő, sallangos beszédek által, hanem a részletekbe menő szerény tevékenységben lelkesíteni hagyjuk magunkat attól, ami tudatunkban lángra gyújtható eme szükségszerűség iránti odaadással, akkor szövetségre lépünk Michaellel, ahogy arra a tanárnak, a nevelőnek szüksége van. Szeretném ezt a dolgot önöknek nyelvi formába öntve, teljes egészében meditációjukhoz adni, azonban csak reggel tudom ezt bevinni önöknek az iskolába.”
Rudolf Steiner: EMBERISMERETEN ALAPULÓ NEVELÉS ÉS OKTATÁS – GA302a
forrás: antropozofia.hu
