Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata VIII.

VIII. MÓZES

1. Mózes bölcsességének lényege
2. Mózes útja a pusztán át

1. Mózes bölcsességének lényege

A zsidó nép történelme az Egyiptomból való kivonulással kezdődik. Ezt az eseményt tekinthetjük a születése pillanatának, hiszen ettől fogva kezdődött az új, az egyiptomi burkot elhagyó nép saját élete. Ez azonban egy összetett és fájdalmas folyamat volt, amely nem ért véget a Holt-tengeren való átkeléssel sem. A teljes megszabadulás Egyiptom örökségétől, ami a kivonulásnak köszönhetően épp csak elkezdődött, negyven év pusztai vándorlást követően valósult meg. És az egyiptomi beavatottnak, a Jahve megismeréséig felemelkedett Mózesnek a küldetése éppen abban állt, hogy elindítsa és véghez vigye ezt a szabadulást, az új népnek pedig a jövőjét betöltő új kulturális tartalmat adjon.

Ahogy Ábrahám, Izsák és Jákob a tudatalattiban csíraként ható alapimpulzusokat adott az izraeli gondolkozáshoz, érzéshez és akarathoz, úgy ennek a népnek a teljes nappali tudatos gondolkodása Mózes bölcsességén nyugszik. Az, ami a nép vérében hatott, a három pátriárkától indult, a tudatában élő világnézete és életfelfogása pedig Mózestől eredt. Mózes hozzájárulása az ószövetségi történelemhez úgy aránylik a pátriárkák hozzájárulásához, mint ahogy az Én aránylik az asztrális, éteri és fizikai testhez. A három testben ható akarat, érzés és gondolat impulzusát Mózes a bölcsesség nappali fényére emelte.

Természetesen ez a bölcsesség a kinyilatkoztatás bölcsessége volt, amely megfelelt az akkori fejlettségi viszonyoknak, hiszen a logikus gondolati élet még nem volt lehetséges, de mégis a gondolat-érzékhez szólt, amely a nappali külső érzékekhez tartozott. Ezzel kapcsolatban érdemes lenne megemlíteni, hogy az emberiség történelmének „logika előtti” korszakaiban, vagyis amikor még nem létezett a fogalmakban való logikus gondolkozás, sem a gondolatokat, sem a logikát nem kellett nélkülözni. Éppen ellenkezőleg, hatalmas gondolatok mozgatták a lelkeket magasabb mértékben, mint ahogy ez ma történik, és a következetesség, ahogyan ezek az életbe fordultak, a logika olyan erejéről tanúskodik, amilyen az empirikus tapasztalat modern korában nincsen. Léteztek gondolatok, hatalmas gondolatok, melyek mint útjelző csillagok pompásan ragyogtak minden emberi törekvés felett, azt minden részletében csodálatra méltó logikai következetességgel előre meghatározva. Csakhogy ezeket a gondolatokat nem az emberek hozták napvilágra, hanem a kozmikus magasságokból kinyilatkoztatott gondolatok voltak, kozmikus logikával az ember gondolat-érzéke elé állítva. De a gondolat-érzék nem egyenlő a logikus gondolkodás képességével, amely ítéletalkotásra is képes. Ez utóbbi már az emberi Én tevékenysége, míg a gondolat-érzék azaz emberi szervezet külső érzékeihez tartozik. Ha például ma a régi módon szeretnénk gondolatokat felfogni, akkor a gondolkodás képességével, amely a gondolat-érzéket és az ítélet-erőt is magában foglalja, ugyanazt tennénk, mintha a kezeinket csak arra használnánk, hogy érintsük a tárgyakat, anélkül hogy dolgozni törekednénk ezekkel a kezekkel. Az érintés adottsága eközben nagy fokú kifinomultságra fejlődhetne, de a kezek munkaereje idővel elsorvadna.

Ha a gondolatokat ma csupán befogadjuk, a saját ítélkezési képességünk segítségével való átgondolás nélkül, akkor megszületik a gondolati élet láthatósága. Akkor az ember telve van gondolatokkal, melyeket megőrzött mint a gondolat-érzék észleletét, de a valóságban ő maga meg van fosztva a gondolatoktól. Egészen elégedettnek érezheti magát, hiszen ez egy kényelmes állapot, de ha egy olyan állapotba kerül, amely ítélőképesség kezdeményezését igényli, akkor tehetetlenebb, mint sokan mások, akik ugyan kevésbé „bölcsek”, de inkább az önálló gondolkodásra törekedtek. Az ilyen emberek általában a közvélemény befolyása alá esnek.

A mai korban a megismeréshez való „ószövetségi” viszony komoly veszélyt jelent, ez egy méreg, amely korunk legjobb erőit megbénítja. De a mai korban a valóságban még az olyan embereknél is megvan az igény az önálló ítéletre, akik hisznek a tekintélyben, csak az emberi és kozmikus kérdések megismerési területe helyett az személyes-emberi kérdések területére vonatkoznak. Akkor ez az emberek egészségtelen elismeréséhez és kritikájához vezet: egyeseket elítélnek, másokat pedig a szent emberek közé sorolnak.

Így fejeződik ki a modern korban az egyoldalú törekvés arra, hogy a gondolatokat mint kinyilatkoztatási tartalmakat fogadják be. Az Ószövetség idején azonban a hatás teljesen más volt. Akkor a gondolatok a külső gondolat-érzéken keresztül egészen mélyre bevilágítottak. A gondolat fény-ereje az emberekre közvetlenül hatott, mintegy a szuggesztió erejével. És az emberek áhítattal hajoltak meg a gondolatok, mint Isten szavának jelei előtt. Izrael Istene saját kezével írta a tízparancsolatot Mózes kőtábláira – mondja a Biblia. Ez szó szerint igaz, mélyebb értelemben igaz, mint ahogyan ezt a bibliai helyet szokás interpretálni.

Hiszen míg ma a gondolatok az idegrendszeren keresztül a vérbe jutnak, akkoriban csak az idegrendszerig hatoltak (vagyis a gondolat-érzék észleleteként). A mostani időkben azonban az idegrendszer, mint az emberi szervezet része, a leginkább mineralizálóan hat. Akkor olyan „kőtáblákat” hozott létre, melyekre az Isten saját kezével írhatta a parancsolatait. És ezek a parancsolatok gondolatokként (nem a lelkiismeret belső hangjaként, hiszen ilyen akkor még nem létezett) ragyogtak valódi tartalmukban. Hiszen a „kőtáblákat” nem matt kőből, hanem kristályból kellene elképzelnünk. Az izraeli nép asztráltesteit (melynek fizikai kifejeződése az idegrendszer) megnemesítette az „égi manna”, amely a Manasz ereje által ereszkedett le a magasból. Ezért a Manasz ereje által megvilágosított idegrendszert ha kőtáblának képzeljük el, akkor ne matt kőnek, hanem egy kristály-kőnek képzeljük, amely lehetővé teszi az isten parancsolat-szavaknak, hogy átvilágítsanak rajta. A parancsolatokat nem kellett „alátámasztani”, isteni származásukat a fény-erejük igazolta. Habár akkor nem volt még belső morális érzékelés, de helyette erősen érezték az isteni gondolat tekintélyét.

Ezeket az eszméket természetesen nem absztrakt fogalmak, hanem képek formájában érzékelték. Ma a képeknek nem tulajdonítanak semmilyen megismerési értéket, csupán illusztrációs jelentőségüket maradt. A képet az absztrakt fogalmak ábrázolásához nyersanyagként használják. A képek és konkrét elképzelések sokaságából desztillálódik egy fogalom. Az „ember” fogalmát például úgy kapjuk meg, ha az egyes emberek képét megszabadítjuk az őket megkülönböztető vonásoktól.

A folyamat ezért a következő: több képből kapunk egyetlen fogalmat.

De ha a fogalmi tudattal (gondolkodó tudattal) együtt részt vesz az imaginatív tudat, akkor egy fordított folyamat zajlik le. Akkor egy képből kapunk több fogalmat. Így például az „Éden kertje” ősi bibliai imaginációja egy sor fogalmat ad, ha ezt a képet megpróbáljuk fogalmi nyelvre fordítani.

A „kert” mindenek előtt a természet egy állapota, amely az „erdőtől” abban különbözik, hogy nem természetes úton keletkezett, hanem értelem alakította ki. Ez egy olyan állapot az ember és természet kapcsolatában, amelyben az emberi és a természeti erők kölcsönösen összefonódnak, amelyben az ember belseje alakítóan hat a természetre, és amely másrészt a természet belsőleg hat az emberben.

A „város” a létnek az a része, amelyben mindent az ember formált meg, és mindent ural benne, az „erdő” pedig az, ahol a természet szabadon irányít, az emberi értelem közreműködése nélkül, a „kert” a természet és az emberi értelem harmonikus kölcsönhatását jelenti. És így megkapjuk az első fogalmat az „Éden kertje” képéből kiindulva: a természet és az ember harmonikus kölcsönhatása.

Ez a kölcsönhatás azonban csak annak köszönhetően volt lehetséges, hogy egy általános keringési rendszer volt: a négy éteri képző erő (életéter, hangéter, fényéter és hőéter) áramlata ritmusaiban közös volt a természetben és az embernél, ezért volt lehetséges a paradicsomi állapot. Hiszen az Éden kertjének négy áramlata a „kert” áramlata volt, annak az emberi-természeti értelmében. Ezzel megkaptuk az Éden kertjéről a második fogalmunkat, az ember és a természet számára közös éteri keringési rendszer fogalmát.

Az ilyen, az egymásba áramló, a természetivel egyesült emberi lét jelenti – morális szemszögből nézve – az ember bűntelenségének állapotát. Ez volt az ember karma-előtti állapota, hiszen az emberi karma mint a jó és a rossz megismerésének tapasztalati útja csak az első bűnnel kezdődik.

A világkarma azonban már létezett. A bűntelenség kertjének közepén nőtt a jó és a rossz tudásának a fája. És ez a világkarma természetesen az istenek dolga volt, akik a természetet („fa”) irányították, nem pedig az emberé. A luciferi bűn karmikus fája a természetnek az embertől elkülönült területén nőtt. Az ember bármely fa gyümölcsét ehette, csak ezét nem, vagyis az ember az egyikből a másikba áramló létben volt, melyeket egy közös természeti lét kapcsolt össze, amely nem volt összeszőve az istenek luciferi karmájába. Az ember a létnek a karmán kívüli területén élt. És ha átlépte ennek a területnek a határát, akkor az a tudat alól ható kísértésnek volt köszönhető. Hiszen nem maga a tudás fája kísértette meg az embert, hanem a fenevad, a kígyó. Ilyen módon, az erő, amely a karmikus terület megjelenését előidézte, nem tartozott az emberi természethez, sem a tudatos-emberihez. Ez volt a „fenevad” – az asztráltest tudatalattijának ereje, amely a tudatban kísértő módon hatott. És miután az ember a tudás fájáról való gyümölcsbe „harapott”, vagyis ezzel a „fával” ugyanolyan kölcsönös áramlási viszonyba kerülni, mint az Édenkert többi „fájával”, részesévé vált a karmának. A bűntelenség állapota véget ért, és megkezdődött az emberi karma. Az embert kiűzték a „kertből” a létnek arra a területére, ahol kettős „átok” uralkodik, vagyis az emberi karma, a verejték és könnyek területére. És azóta a Földön a munka és a fájdalom az elbukott Emberiség férfi és női részének általános emberi karmája.

De mivel az ember, aki az isteni természettel állt kapcsolatban, egyesült a luciferi természettel, nemcsak az ember esett el, hanem az egész természet is, amellyel össze volt kötve. Az ember magával rántotta a karma területére a természet három birodalmát. A természet akkor még bízott az emberben, és követte őt. Azok a kötelékek, amelyek az embereket a paradicsomban a természettel összekötötték, a természetet lefelé térítették. Az emberiség karmikus fejlődésének a bűnbeesést követő hosszú-hosszú idején fokozatosan egy másféle viszony alakult ki az ember és a természet között: az ember elkülönült a természettől, és attól elhagyatott lénnyé vált. De az embernek ez a természettől való elhagyatottsága nemcsak az ember egyoldalú természettől való eltávolodásának volt a következménye, hanem a természetnek az emberrel kapcsolatos bizalmatlanság miatti eltávolodásának is. A természet egykor bízott az emberben és követte őt, de csalódnia kellett az emberben. Az történt, hogy a természetben ható elemi világ lényei már régóta nem táplálnak bizalmat az ember iránt. A tragédia abban áll, hogy a természet megmentése csak az emberen keresztül történhet. A természet az embertől várja a megmentést, aki ismét szeretetben fog vele egyesülni, és az emberrel egyesülve ugyanoda emelkedik fel, mint ahonnan egykor az ember iránti szeretetből kihullott.

A természet várja, hogy az ember megfizet neki az akkori szeretetéért, de évezredek múlnak évezredek után, s a Természetlény még mindig nem látja jelét annak, hogy ez ember el akarja neki hozni a megszabadítást. Ehelyett az ember arra törekszik, hogy szolgálót csináljon belőle, arra törekszik, hogy egyre több gyümölcsöt kapjon a természettől, többet, mint amennyit az maga szabadon adna neki. Nem elégszik meg azzal, amit a természet ajándékoz neki, hanem erővel el akar venni mindent, amivel a természet rendelkezik, hogy teljesen a saját önző céljainak rendelje alá.

Nem szabad azt gondolni, hogy a fehér mechanikus okkultizmus abban áll majd, hogy új erőket fejlesszen arra, hogy a természetet nagyobb átadásra kényszerítse. Nem, a valódi mechanikus okkultizmus abból fog állni, hogy az elemi lények újra bízni fognak az emberben, és szabad szeretetből fogják őt szolgálni. A fehér mágia nem parancsol, hanem az ember és a természet szeretetből fakadó kölcsönös szolgálatából áll.

Ha a Természetlény lelke ismét az emberhez fordul, ha a természet az ember hangjában ismét meghallja Annak a hangjának a visszhangját, Aki egykor a Földön emberi hangon beszélt, és Akit azóta sem tudott elfeledni, akkor jön majd el a modern technikát felváltó mechanikus okkultizmus ideje. És a mechanikus okkultizmus „mechanikája” éppen abból fog állni, hogy az embert és a természetet ismét a bizalom és a szeretet köteléke köti össze.

De akkor a természet és az ember közötti kapcsolat nem a „kert” kapcsolata lesz, mint ahogyan ez egykor volt. Hiszen akkor a természet majd teljesen átadja magát az embernek, és éppen az ember fogja meghatározni a természet kinézetét. Míg az ember és a természet viszonya a kezdetben a „kert” volt, úgy ennek a történetnek a vége a „város” lesz. A „Mennyei Jeruzsálem” a jövő városa, ahhoz hasonlóan, mint ahogy Éden a múlt városa volt. Ebben áll az egész Biblia kompozíciós titka: az út az Éden kertjétől Jeruzsálem városához. A Biblia kompozíciója megegyezik az emberiség fejlődésének kompozíciójával, ezért a Bibliát isteni írásként lehet jelölni, hiszen az isteni szándékokat lehet benne megtalálni. Ahogy az emberiség fejlődésének menete egy egységet képez, úgy a Biblia is, amely ezt ábrázolja, egy egységet képez. Az antropozófiai mozgalom feladata pedig az, hogy a Bibliát úgy adja vissza a modern emberiségnek, mint egy egységet.

Mózes bölcsessége, ahogyan a fenti példából is látszik, a fogalmi tudatra (gondolkodó tudatra) irányult, amellyel egyidejűleg még az imaginatív tudat is hatott.

Nem mondhatjuk, hogy Mózes tanítványai azt gondolták, hogy az ember valaha kertben élt, és ki lett onnan taszítva, de ezeken a képeken keresztül az ember kezdeti állapota és az emberiség-karma kialakulása közötti kozmikus kapcsolat ideájához jutottak el. Másrészt nemcsak a képekkel volt dolguk, hanem a gondolatokkal is, melyeket a képek átadtak. Hiszen az izraeli szellemiség például az egyiptomival szemben, már erősen hajlott az ésszel megérthetőre, és már jelentősen eltávolodott az intenzív imaginatív élettől.

Ebben áll Mózes bölcsességének, mint a szellemi történelem jelenségének a sajátossága. Ha most feltesszük a kérdést ennek a bölcsességnek a lényegéről, akkor a válasz, melyet Rudolf Steiner ad a Máté‑evangéliumnak szentelt előadás-ciklusban (Bern, 1910. GA123), azt hangsúlyozza, hogy Mózes bölcsessége az idő titkait nyilatkozta ki, ellentétben Hermész bölcsességével, amely a tér titkait nyilatkoztatta ki. „A bibliai teremtéstörténet titkai” c. ciklusban (München 1910. GA122) Rudolf Steiner Mózes teremtéstörténetének kozmikus titkait hozta grandiózus módon a nappali tudat fényére. Ezért itt itt feltételezzük, hogy az olvasó ismeri ezeket a ciklusokat, és a további fejtegetés úgy fog felépülni, mint hogyha Rudolf Steiner közlése Mózes bölcsességéről az olvasónak legalább főbb vonásokban ismert lenne.

Ha belső látással egészében érzékeljük Mózes tanítását – abban a formában, ahogyan a Bibliában található és ahogyan Rudolf Steiner azt lefordította a szellemtudomány nyelvére – akkor legelőször egy dolog válik nyilvánvalóvá: a gondolat (amelyre minden részlet irányul) arról, hogy az ember: a teremtés koronája. Mózes leírja a teremtő tevékenység felfelé irányuló lépcsőfokait a legmagasabb fokig, az emberig. De ennek a legmagasabb vívmánynak a története Mózesnél a bűnbeeséssel és az isteni „átokkal” kezdődik, amely erre a magas teremtésre irányul. Ha egymás mellé állítjuk ezt a két gondolatot: az ember a teremtés legmagasabb vívmánya, ugyanakkor olyan a felépítése, hogy rászolgált az átokra – arra a következtetésre lehet jutni, hogy az ember a teremtés aktusának sikertelen gyümölcse volt – és hogy minden, ami ezután jött – ennek a sikertelen teremtésnek a javítási kísérlete. Ez a gondolat, melyet egyesek megengednek maguknak tisztán mint elméleti lehetőséget, sajnos fontos szerepet játszott az emberiség történelmében. A pesszimizmus és mizantrópia minden jelenségében jelen van ez a gondolat ilyen vagy olyan megfogalmazásban. Hiszen a „hangulatok” gyakran az eszmék tudatalatti kifejeződései. Annak az eszméje, hogy az emberiség egy sikertelen kísérlet, pusztítóan hatott a legkülönbözőbb árnyalatokban az évezredek folyamán.

A gondolat pedig, melyet Mózes a Bibliában kimondott az emberiségnek, abban áll, hogy az ember küldetése az, hogy megvalósítsa a jó és a rossz belső találkozását, amelyen keresztül megkezdődik ezek ellenharca, melyet karmának nevezünk. Mózes meg akarta ismertetni az emberekkel a negyedik hierarchia kozmikus értelmét, és Mózes bölcsességének lényegi magva az erre a kérdésre adott válasz. A karma titka: ez az a központi kinyilatkoztatás, melyet az emberiség Mózes által megkapott. Ezért Mózes bölcsessége: az „idő bölcsessége”, mivel tárgya a karmikus áramlat eredete és annak jövőbeni lefolyása. Mózes bölcsességét megérteni ugyanaz, mint a karma lényét megérteni. De ezt a kérdést megelőzi egy másik kérdés, amely jelentősen megkönnyítheti a karma lényegének megértését: milyen lenne a világ, ha a karma nem létezne? Milyen lenne ebben az esetben a hierarchiák helyzete, akiknek a tevékenységéből áll az, amit „világnak” hívunk?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjunk, világossá kell tennünk magunk számára, hogy minden hierarchia felett, bármilyen magas is legyen, még más is van, amire mintegy alulról nézhet fel. Ugyanakkor alatta van valamilyen tevékenységi mező. Ha elképzeljük, hogy a karma, vagyis a jó és a rossz ütközése, nem létezik, akkor a hierarchiák tudnának felfelé pillantani, de semmit sem tudnának az alsó irányban tenni. Szemlélhetnék az Istenség újabb és újabb fokait, de nem tudnának harcot vívni a megpillantott megtestesüléséért, hiszen akkor nem lenne akadály, amit le kell győzni. De mit jelent az Isteni harcmentes szemlélése? Kozmikus alvást jelent. Ha nem lenne karma, minden hierarchia kozmikus alvásba merülne.

Ez nem csak a Jó hierarchiáira, hanem a Gonosz hierarchiáira is vonatkozik. Hiszen ha nem lenne karma, akkor nem lennének olyan területek, ahol a Jó hierarchiái találkozni tudnának a Gonosz hierarchiáival; a Jó hierarchiái a jó nézőpontján állnának, a Gonosz hierarchiái a gonosz nézőpontján. Így egymás elleni cselekedetek nélkül állnának, hiszen hiányozna a „vitaterület”, ahol a jó igazsága objektív események révén leleplezhetné a gonosz igaztalanságát. Hiszen ha nincs olyan terület, ahol mindkét oldal számára meggyőző módon nyilatkozik meg a világ kezdeti Lényének döntő ítélete, akkor sem a Jó hierarchiáinak, sem a Gonosz hierarchiáinak nem lenne mit tenniük. Közösen egy világ-álomba merülnének.

Ez a világ-álom a világnak éppen az az állapota, amely az ősi Szaturnusz-állapotot megelőzte, pontosabban annak a világnak az állapotát, amelyből a Szaturnusz-állapot eredt. Az ősi Szaturnusztól a Földig tartó kozmikus fejlődés lényegében a kozmikus „karma-szervezet” létrehozásának folyamata, vagyis a feltételek létrehozása azon a területen, ahol a gonosszal való találkozás lehetővé válhat. Azok a hierarchiák, amelyek teremtőként vesznek részt ebben, egy korábbi világból származnak, és Ahrimán is egy korábbi világból származik. Ahrimánt egy rég eltűnt világ jéghegyeként kell elképzelnünk, amely a múlt mélységeiből a jelen déli vizeiben jelenik meg. Ahrimán azért vonzódott ebbe a világba, mert Lucifer, aki „Luciferré” ennek a világnak a belsejében vált, megteremtette azokat a feltételeket, melyek lehetővé tették Ahrimán szabad belépését ebbe a világba. A Lucifer által az isteni fényben előidézett árnyék volt a kapu Ahrimán számára a modern Kozmoszba. Ahrimán közeledése fokozatosan történt: az ősi Szaturnuszon jelenléte a távoli mélységekben csak a fizikai-testi hidegen keresztül volt érezhető, amely az ő jövetelének az előjele volt. Az ősi Napon a közeledése a sötétség imaginációján keresztül volt érzékelhető. Az ősi Holdon Ahrimán közeledése még nyilvánvalóbb volt: az ősi Hold Naptól elforduló részének megkeményedésén keresztül fejeződött ki. Az inspiratív érzék számára az ősi Holdon hallhatóvá vált Ahrimánnak a megkeményedést terjesztő szava, mintegy Ahrimán hangjaként. És csak a földi fejlődés idején lépett Ahrimán ebbe a világba. Ezért csak a Földön lehet az ahrimániság lényegét intuitív módon megismerni.

Ezzel azonban a karma megteremtése is megvalósult: a gonosz belépett ebbe a világba, hogy megszilárduljon a lét „semleges” területén, amelyet mind a jó, mind a gonosz meghódíthat. Mi is ez a terület?

A misztériumok nyelvén (vagyis azon a nyelven, amelyen az istenek az emberekhez fordultak) a lét területének azt az állapotát, amely morálisan a nullpontnak felel meg, vagyis se nem jó, se nem gonosz, „por”-állapotnak jelölik. Így létezik például a „por”-megismerés, a „por”-művészet, a „por”-vallás. Megérthetjük, hogy mit jelent a „por” a szellemi életben, ha megvizsgáljuk ebből a szempontból Faust monológját az első rész első jelenetében. Goethe ott a „por” számos megjelenését sorolja fel a szellemi életben, és ezt olyan formában teszi, hogy megérezhetjük, mit jelent a „por”.

Így Mózes a Bibliában fontos igazságot mond ki, hogy az ember a földi porból lett megteremtve és „Isten élő leheletétől” vált élővé. Mózes tehát a következőt mondja: az emberi szervezet eredetileg úgy lett megteremtve, hogy kettős lény volt: egyrészt az isteniben gyökerezik, másrészt pedig egy szellemileg üres teret képez, vagyis egy olyan teret, amely sem a jóhoz, sem a rosszhoz nem tartozik. De éppen ennek köszönhető, hogy mint a mágnes bevonzotta a gonoszt ebbe a világba, hiszen olyan talajt kínált ebben a világban, amire a gonosz beléphetett. Ha ebbe a világba a kaput Ahrimánnak Lucifer nyitotta meg, akkor a talajt, amire rá tudott lépni Ahrimán, az ember kínálta. Lucifer árnyékában keletkezett a „por”, és a porból formált földi ember adta ebben a világban a színteret a jó és a gonosz közötti harchoz, vagyis a karmához.

Ilyen módon az ember megteremtésének értelme a karma keletkezésében, mint a jó és a gonosz közötti ütközés lehetőségében áll. Az emberben fel kell tárulnia, hogy ki az igaz a világ kezdeti Lénye előtt, aki a jó és a gonosz felett áll, ahogyan ez tudatosul ennek a világnak az összes lényében. A karma: az Istenség ítéletének folyamatos artikulálása a jó és a gonosz közötti vitában. A Karma ennek a világnak az értelme, de a karma ebben a világban csak az ember által keletkezhetett.

Attól, hogy az ember a bűn és büntetés áramlatát idézte elő el a világban, még nem minősül Isten sikertelen teremtményének, hanem olyan lény, aki a rendkívüli kozmikus rizikóval járó szándékot olyan módon valósítja meg, hogy lehetővé teszi önmagában a jó és a gonosz találkozását, azzal a céllal, hogy legyőzze a gonoszt.

Az emberi individualitás földi inkarnációra való alapimpulzusa mögött rendkívüli szellemi hősiesség áll, és annak lelkében, aki ezeket a kozmikus tényeket megismeri, tisztelet ébred az ember iránt, és ez a tisztelet igazi és őszinte, hiszen semmi sem tudja eltéríteni. Az ember iránti valódi tisztelet nem pusztán a szentet tiszteli, hanem a bűnbe alászálló ember kezdeti rendeltetésének megismeréséből fakad. Nem szabad azt gondolni, hogy a hierarchiák úgy tekintenek az emberre, mint egy „előkészítő osztályba járó Angyalra”, nem, a szellemi hierarchiák az embert oly mértékben tisztelik, ahogyan az ember még egyáltalán nem tanult meg valamit tisztelni. A szellemi világ lényei ismerik az emberek bűneit, de minden, az emberek által végrehajtott pozitív dolog iránti örömük nagyobb, mint mindannak a visszataszító dolognak a látványa, melyet az emberek a világban végrehajtanak. Hiszen az a jó, melyet az ember a Kozmoszban megvalósít, a szellemi világ számra többet jelent, mint a szellemi világnak az a jója, amely számára magától értetődő. Jézus Krisztus példázata az elvezett bárányról pontosan kifejezi a dolgok kozmikus helyzetét, amikor a jó a bűnösben, vagyis abban a lényben, aki a gonoszt saját szervezetébe felvette, magasabbra értékelődik, mint a jó a szentben, vagyis egy olyan lényben, aki nem vette magába a gonoszt. A dolgok e helyzetének leggrandiózusabb kifejezését Rudolf Steiner ezekben a szavakban adta: „Az ember az istenek vallása”.

Ilyen módon az emberiség „bűnösnek” lett tervezve, és bűnbeesése nem más, mint a születése. Az eredendő bűn minden Földre született ember sorsa, hiszen másképp nem lenne értelme emberként a Földre születni. A szellemi világból, ahol az emberi individualitás hazája található, a lelkek azzal a tudatos döntéssel ereszkednek a Földre, hogy belemerüljenek a gonosz áramlatába, hogy minden inkarnációval meghódítsák a gonosz egy részét, és azt a halál után a szellemi világba vigyék fel, mintegy a szellemi világ hasznaként.

Hogy a jónak mennyi és milyen erejét sajátította el vagy veszítette el az individualitás ebben a harcban, az az ő egyéni karmája, de az, hogy minden egyes új születéssel belép a gonosz áramlatába: ez az emberiség egyetemes karmája. A bűnbeesés óta ennek az eredendő bűnnek az áramlata nemzedékről‑nemzedékre folyik, és ez nem individuális dolog, hanem nemzedékek dolga. Ez egy sötét akarat, amely a nemzedékek által a múltból a jövőbe vezet. Önmagában ez a gonosz akarata, és amilyen módon hat az emberben önmagában, a gondolkodás részvétele nélkül, olyan mértékben lesz az ember pusztító és gonosz lény. Ezzel a gonosz lénnyel egyesül az ember, aki gondolatokat sugároz ki, aki leszületik, hogy gondolatokban átalakítsa az akarat gonosz lényét. Éppen ez az oka annak, hogy a fej az elmúlt inkarnáció végtagjainak átalakított rendszere (ez olyan tény, melyről Rudolf Steiner több nézőpontból is beszélt). De ha a lelki élet ahelyett, hogy az akaratot irányítsa, olyan gyengének minősül, hogy önmaga válik az akarat eszközévé, akkor negatív gondolati élet keletkezik, amely gonosz eszméket hoz a világba.

A gondolatnak kell irányítania az akaratot, amely önmagában sötét. Ezért hagyta Mózes Izrael népére a Törvény parancsolatait. Mózes törvénye az isteni eredetű gondolkodást szembeállítja az akarattal, amely önmagában gonosz. És az eredendő bűn sötét áramlatának a gondolkodás csillagfényét szembeállítva, Mózes a félelem, a szégyen és a bűnbánat morális érzéseit idézte elő. Hiszen az ember nem csupán gondolkodó és akaró lény, hanem egy olyan lény is, aki képes érezni. Ha az embernek nem lenne érző-szervezete, kentaur lenne. A kentaur olyan lény, amely csak gondolkodásból és akaratból áll. Éppen az érzés teszi az embert emberré.

Az ellentét, melyet egyrészt Mózes alakja fejez ki, ahogy befogadja a Sinai-hegy csúcsán az isteni gondolkodási kinyilatkoztatást, másrészt a nép alakja, amely a hegy lábánál eközben egy állat ábrázolásához imádkozik, egyúttal az emberi szervezetben a gondolkodás és az akarat ellentétének kifejeződése. A népet csak a félelem és szégyen érzésén keresztül lehetett engedelmességre vezetni, hiszen Mózes idejében a gondolkodást és az akaratot összekötő tag csupán annyira volt fejlett, hogy mindössze az engedelmességet lehetett nála életbe léptetni. Az Ószövetség embere az engedelmesség embere volt. Ugyanakkor azzal, hogy Mózes a Törvény segítségével egy éles ellentétet idézett elő, felébresztette az emberi szív első vágyakozását arra az állapotra, melyet később ígértek a próféták: arra az állapotra, amikor a Törvény a szívükbe lesz írva. Mózes az ember kereszténység előtti létének problémáját hozta felszínre, s azzal, hogy élesen szembeállította az isteni követelményt az ember bukott természetével, rámutatott annak szükségességére, hogy az ember lelkében a jövőben a békítő erőknek kell felvirágozniuk.

Mózes bölcsessége kezdetben a „kertből” való ember bűntelenségére mutat rá, aztán a „bukott” ember természetét tárja fel, hogy a végén profetikusan mutasson rá a „megbékélt” emberre. Mózes idő-bölcsessége annak az útnak az ismerete, melyet az ember a földi fejlődésen keresztül követ. Ez az út pedig abból áll, hogy az emberi szervezet először bűnbe esik, vagyis karmikus szervezetté válik, hogy a Törvény, vagyis az engedelmesség szervezetének segítségével kifejlessze a lelkiismeret szervezetét, hogy a végén felemelkedjen a szeretet szervezetének szabadságáig.

Az emberiség útja karma-előtti embertől a „kertből” a bukott karmikus emberhez vezet, aki a lelkiismeret emberévé válik, tudatosan részt véve a jó és a gonosz közötti harcban, hogy a végén a szeretet emberévé váljon, vagyis teremtő emberré. És ha az út kezdetén az Embernek a környezetéhez való viszonyát a bűntelenség kertje fejezik ki, akkor az útnak a végén a szeretet városának, a Mennyei Jeruzsálemnek a képe áll, amely a földi létet követő Jupiter-lét ősképe.

Mózes könyveit valójában „az emberiség himnuszának” nevezhetjük. Lerántják a leplet a grandiózus kozmikus tervről, amely az emberi hierarchia segítségével ölt testet, és megmutatják azt az irányt, amelyen a jövőben az isteni győzelmet arathat az emberben. Mózes öt könyvében (Pentateuchus) az emberi szellemi áramlat szelleme lélegzik és él, amely az emberiség nagy vezetőjétől ered, és amely mintegy hét évezreden keresztül vezette az árják kis közösségét az Ahrimán világuralma elleni küzdelemben. A nagy Zarathusztra bátorsága az az éteri vér, amely életet ad a Pentateuchus betűinek; a nagy Zarathusztra újjászületett bölcsessége alkotja tanítványa, Mózes bölcsességének lényét.

2. Mózes útja a pusztán át

Egy térbelileg meghatározott korlátokkal körbevett vizsgálatban csak a legfontosabbakat tudjuk kiemelni ahhoz, hogy a leglényegesebb dolog megértéséhez összeállítsunk egy alapvetést. Ezért nem fontos, hogy belemenjünk Mózes életművének a Biblia által leírt sok részletébe. Hogy megértsük Mózes életművét, mint az időben való létesülést, szükséges, hogy Izrael népének pusztai vándorlása sorából kiemeljük a három legfontosabb eseményt, mégpedig a nép égi mannával való jóllakatását, a nép szomjának kőből való vízfakasztással történő kielégítését, és a nép megszabadítását a tüzes kígyóktól a rézkígyóra való tekintéssel. Ez a három esemény annak az útnak a fokai, melyet a kiválasztott népnek Mózes vezetésével meg kellett tennie. Azt, hogy ez az út csak a pusztában járható végig, nem kell bebizonyítani, ha felidézzük, hogy a kultúra egy új szellemi áramlatának kezdetéről volt szó. Ez nem születhetett meg a régi kultúra keretein belül, egy szabad térre, egy kulturális vákuumra volt szüksége, hogy meg tudja magát jeleníteni. Egyiptom, Babilónia és Fönícia öreg, megroggyant kultúrák voltak, hagyományaikkal lefojtották volna az új kulturális áramlat gyenge csíráit. Ezért szükségszerű volt, hogy a nagy kultúráktól távol olyan sokáig vándoroljanak a pusztában, amíg el nem érik a kinyilatkoztatás izraeli kultúrájának egy meghatározott érettségi fokát. És ezt az érettségi fokot csupán akkor érték el, amikor az a nemzedék, amelyik Egyiptomból kivonult, már kihalt. Hiszen az egyiptomi örökségtől az új nem tudott szabaddá válni azelőtt, mielőtt meg nem halt mindenki, aki Egyiptomban élt.

Vagyis a pusztában arról volt szó, hogy felkészüljön az a nemzedék, amelyiknek tudatosan meg kellett újítania Ábrahám, Izsák és Jákob szövetségét. Ezért a patriarchák három eredetii impulzusát újra át kellett élnie a pusztában az egész népnek, de úgy, hogy azoknak a tudatalattiból, ahol korábban hatottak, fel kellett jönniük a tudatba. A szövetség pusztában történő megújítása éppen abban állt, hogy Mózesnek lényegében az egész népet azokhoz az ismeretekhez kellett elvezetnie, amelyekhez annak idején Ábrahám, Izsák és Jákob eljutott. Most a pusztában az első „szövetség” három lépcsőfokát az egész népnek meg kellett tennie. Ezért most azt a három eseményt fogjuk vizsgálni, amelyek egyidejűleg a szövetség megújításának a lépcsőfokai is voltak.

A fizikai pusztában vándorlóknak az út során három veszélyt kell legyőzniük: a pusztaság terméketlenségét, szárazságát és hőségét, melyek az éhség, a szomjúság és a kimerültség veszélyével fenyegetnek. A pusztai vándorlás szellemi oldala szintén meghatározott veszélyekkel jár. Ezek a veszélyek abból erednek, hogy a magányt az asztrális, az éteri és a fizikai testben egymást követően élik át.

Az ember nem tud meglenni a környező világ sokszínűségének benyomásai nélkül; ha ez a környező világ leszűkül a pusztaság egyszínűségére, akkor külső impulzusokra lesz éhes. A kívülről jövő impulzusok hiánya a magány első próbatétele. Ugyanakkor a benyomások elégtelensége az idővel a belső élet általános állapotában is megjelenik: a belső életnek, mivel egyre inkább önmagára irányul, megszűnik a mozgásképessége, a belső élet megkeményedik, és az ember a magányban szenved az élmények áradata iránti vágytól. Az élmények áradatára szomjazik. De előfordulhat, hogy ezt az áradatot a saját vágyéletéből kiindulva törekszik elérni. Akkor a fantázia heves játékában egy olyan szubjektív világot tud megalkotni, amely helyettesítheti számára az őt nem kielégítő külvilágot. Ettől egy forró vágyélet gyullad fel, és lelki lángolás állapota lép fel.

Ebben áll a magány legnagyobb veszélye: az akarati élet túltengése a gondolkodási és érzési élet rovására. Ilyenkor minden szenvedély lázas tevékenységi állapotra duzzad, és izzó tüzes köd borítja a tudatot. A gondolkodás gyógyító hűvössége és az érzés szív-világossága az őket felemésztő tűz miatt háttérbe szorul.

A külső hatás hiánya szükségszerű volt az új kinyilatkozásához, de ez a szükségszerűség ugyanakkor a „pusztaság” szellemi veszélyeit hozta magával: éhséget, szomjúságot és végkimerülést, melyektől szenvednie kellett a kiválasztott népnek. Másrészt azonban a szenvedés szükségszerű, mivel minden kinyilatkoztatást, az utat előkészítve, szenvedés kell hogy megelőzzön. Az emberi szervezet a bűnbeesés után úgy van felépítve, hogy az új szellemi kinyilatkoztatás eljöveteléhez minden alkalommal nehézséggel és fájdalommal kell átalakulnia. A boldogság az embert erőssé teszi a Földön való munkára, míg a fájdalom a Mennyekbe való betekintést nyitja meg számára. Pontosan ilyen betekintésről volt szó, amikor Izrael népe Mózes vezetése alatt a pusztában vándorolt. A boldogság tűzoszlop formájában ment előtte, a szenvedés pedig azért látogatta a táborait és sátrait, hogy összekovácsolja a megújított szövetség kötelékeit. Így tudott megvalósulni a Manasz vagy Szellemén kinyilatkoztatása.

Ez a kinyilatkoztatás nem individuális, hanem általános volt. Alkonyatkor kezdődött az első mozgása, és a felkelő Nap első sugarainak megjelenésekor eltűnt. Az izraelita nép álmának egy új fajtája jött létre: az éjszaka pótolta a nappali élet benyomásainak elégtelenségét. A pusztában a földi vándorlás idején csend volt, az éjszaka pedig hatalmas ígéreteket suttogott. Míg a poros nappali horizont csak az ismeretlen távoli jövőbe vezető monoton útról beszélt, addig az éjszakai csillagos magasság a hatalmas jövő titkairól beszélt, és a lelket erővel és bátorsággal töltötte be a pusztaság végeláthatatlan útjain való további vándorláshoz. A tapasztalatok horizontális szegényessége volt az előfeltétele a vertikális élet gazdagságának. Míg a pusztaság felszíne éhezésre kényszerített, addig az égi manna táplálta az éhezőket. Azok a lelkek, akik Mózessel együtt átélték a sivatagban a Manasz kinyilatkoztatását, a következő évezredekben „a Manasz embereinek” karmikus közösségét képezik. A benyomások tovább élnek a lelkekben, de a belső birtoklásukhoz szükséges érettséget csak a hatodik kultúrkorszakban érik el. Ezek az emberek alkotják a Manasz filadelfiai gyülekezetének gerincét, erre ők már évezredekkel azelőtt ki lettek választva, hogy Mózes vezetése alatt a pusztában befogadták „az éjszaka kinyilatkoztatását. A lelkek, akik egyszer megízlelték a mennyei mannát”, ők alkotják azt a közösséget, amelyik egyszer a jövőben ismét történelmi ténnyé válik.

A Manasz kinyilatkoztatása a pusztában a jövő kinyilatkoztatása volt. De az emberek nem tudnak kizárólag a jövővel és a jövő számára élni, a jelen nappali életére vágynak. Hiszen amíg az asztráltest mintegy „belenyúlik” a jövőbe (ez a Manasz átélésének folyamata az asztráltestben), addig az étertest nem tud meglenni az életerők áramlata nélkül a jelenben. Ha ez nem történik, meg, akkor besűrűsödik. És íme, ez a kívülről jövő beáramlás meg lett szakítva az izraeli közösségben. A hozzátartozó emberek éterteste önmagára lett utalva. Ennek következményeképp „szomjúság” lépett fel, vagyis vágyakozás az éteri életerők beáramlására. És ez a beáramlás megtörtént, de nem a régi módon, kívülről, a természetből, hanem a belsőből történt meg. Mózes a sziklára sújtva az élő víz áramát indította el. Ennek a víznek a forrását nem a természetben kell keresni, hanem az ember étertestben ható szellemi belsőjében. Annak köszönhetően, hogy az Életszellem (Budhi) ereje az étertestben áramlott, a „szomjúság” csillapítva lett. Nem a Budhi megismeréséről volt szó, hiszen az még lehetetlen volt, hanem a Budhi lénye erőinek jelenlétéről az étertestben. De mi is a Budhi lényének ereje? Ez az erő: Krisztus lélegzete, a sziklából fakadó élő víz, ez volt Krisztus élő Lényével az első érintkezés, amely profetikusan utal az Ő jelenlétére a Föld organizmusában. Ez volt az Evangéliumokban említett „élő víznek” az elő‑élménye.

Az Ábrahámnak való kinyilatkoztatást a Manasz hatásának köszönhetően ismét át lehetett élni, de ezúttal ez egy népi átéléssé vált. Izsák fiúi ereje megint csak népi átéléssé vált a sziklából fakadó víz jelének köszönhetően, Jákob szellemi harca pedig a nép harmadik pusztai átélésében ismétlődött meg. Ahogy Jákob szellemi harcának kimenetelét előre meghatározta, hogy megérett a halál Küldöttének igazságától egy magasabb igazságra, úgy a népet a rézkígyó magasabb igazságának meglátása mentette meg a tűzkígyók halálos marásától.

Ez utóbbi esemény egy misztériumot rejt magában, amelyről most csak annyira beszélhetünk, amennyire ez szükségszerű ahhoz, hogy a későbbi kutatás irányát felvázoljuk.

A magány harmadik következménye – a lelki fellángolás veszélye. Ez a belső élet luciferizációjában áll, ami testi egészségben tükröződik. Amikor az emberi szervezet elveszíti egyensúlyát, és az akarati pólus tüzének oldalára hajlik, akkor egy megsemmisítő láz számára teremtődik meg a talaj. Akkor ez a tűz spirális kígyómozgásban a fejbe emelkedik. A fizikai megbetegedés még a legjobb következménye ennek a folyamatnak, hiszen megállítja és legyőzi azt. De rossz, ha a „tűzkígyó felemelkedését” módszerként gyakorolják. Az indiai jógáról szóló, terjedő írásokban ezt a módszert ma az egész világon propagálják. De ha a módszert valóban megvalósítják, akkor a következmény csak halál vagy lelki megbetegedés lehet, amelynek még nincs a pszichiátriában elnevezése.

Ez volt az a veszély, mely Izrael népét fenyegette. A „tűzkígyó” halálos marása egy elmebaj-fajta volt, amely fizikai járvány módjára terjedt a nép között, és a beteg halálával végződött. Ez egy szélsőséges luciferizmus volt, amely ezen a betegségen keresztül nyilvánult meg.

A magány veszélye abban áll, hogy egy szélsőséges luciferizmus lehetőségét hordozza. Izrael népének pusztai vándorlásában a tűzkígyók csapása éppen ezt a veszélyt jelenti, ezért a népet ettől megváltani csak luciferizálódásának meggyógyításával lehetett. A gyógyítás abból állt, hogy a luciferi, akárcsak Jákob szellemi harcában, belsőleg lett átalakítva. Mindaz, amit a IV. vizsgálatban (fejezetben) a luciferi átalakításáról mondtunk, a rézkígyóra való tekintés esetén is érvényes. Az ott elmondottak azonban nem elegendőek ennek a képnek a megértéséhez, ezért az alábbiakat kell hozzátenni.

A Golgotai Misztériumnak köszönhetően Lucifer Paraklétosszá válik, vagyis egy olyan szellemi lénnyé, aki Krisztust szeretetből szolgálja. Ilyen Lucifer belső átfordulása, de a luciferi karma még mindig a korábbi irányban folytatódik. Fokról-fokra fog Lucifer attitűdje és a luciferi hatás is átfordulni, ez az átfordulás a jelenségek objektív síkját csak a távoli jövőben fogja elérni. A földi fejlődésnek azt az állapotát, melyet Vénuszként jelölünk, az a pont, amelyet az okkultizmusban mint a luciferi átfordulásának utolsó karmikus lépcsőfokát jelölik. Akkor Lucifer Krisztus szövetségeseként a külső jelenségek területén is tevékenykedni fog. Akkor a Krisztushoz kapcsolódó réz szellemi erejének köszönhetően fog megmutatkozni, mely szellemi erő gyógyítóan fog hatni a természetben. A kígyó, amely az emberiség paradicsomi állapotában kísértőként lépett fel, akkor rézkígyóvá válik, amely a gyógyulást fogja szolgálni.

De a luciferi hierarchia belső átalakulási folyamata fokozatosan megy végbe. Lucifer csak a Golgotai Misztériumnak köszönhetően élte át belső átfordulást, de már azt megelőzően is voltak olyan, a luciferi hierarchiához tartozó egyes lények, akik ezt az átfordulást már megélték. Igen, voltak olyan lények is, akik a luciferi hierarchia első elbukásánál hűek maradtak a Szent Szellemhez. Ezek a lények (egy olyan lény vezetése alatt, aki ennek köszönhetően mindenki fölé emelkedett) kezdettől fogva a luciferi hierarchia lelkiismeretét alkották. Ehhez a hierarchiához tartoztak, de hűek maradtak az isteni vezetéshez, és ezért figyelmeztetésképpen álltak Lucifer elbukott lényei előtt. Ők lényegében a luciferi szellemek élő céljai, a luciferi átváltoztatása bennük kezdettől fogva megvalósult. A rézkígyó képe ezért nemcsak Lucifer evolúciós jövőjének képe, hanem a luciferi lelkiismeret figyelmeztető képei is a múltban. És ennek az imaginációnak a képe gyógyított, vagyis a luciferi átalakulását idézte elő az emberekben, hiszen ezen keresztül előhívódtak azoknak a lényeknek a megváltó erői, akik a luciferi hierarchiák lelkiismeretét alkották.

Így vezette Mózes a népet a szövetség megújítása felé, mivel az átélte Ábrahám tudását, Izsák életét és Jákob átváltozását a Manasszal való táplálás, a sziklából való vízfakasztás és a rézkígyó látványával való gyógyítás eseményeiben. De Mózes pusztában megtett útjának nemcsak a nép számára volt jelentősége, hanem önmaga számára is. Hiszen Mózes ez idő alatt saját individuális útjának is meghatározott megpróbáltatásain ment keresztül. Ez a jelen időre is vonatkozik.

Az alapfeltevésnek: „önmagát feldíszítve, a rózsa az egész kertet széppé teszi” – csak egy meghatározott szintig van jelentősége. A legmagasabb szintekre lépni azonban csak abban az esetben lehet, ha ez a felemelkedés abból az akaratból ered, hogy meghatározott szolgálatot nyújtson az emberiségnek. És minél magasabb az a szint, amelyre fel kell emelkedni, annál szélesebbnek kell lennie azoknak az embereknek a köre, akiket szolgálni akar. Ez volt a Mózes elé állított követelmény. A népet szolgálva tudott látásban és hallásban kommunikálni azzal a lénnyel, aki a rejtélyes „Én vagyok” nevet viselte. Imagináció és inspiráció útján megismerte ennek a lénynek, Jahve Elohimnak az arcát. De hogy megismerje a Jahve mögött álló rejtélyes lényt, az intuícióhoz kellett felemelkednie. Ez a felemelkedés azonban csak abban az esetben történhetett volna meg, ha Mózes kiszélesítette volna önmagának Izrael népével való azonosulását az egész emberiségre. Ez azonban nem történt meg. Hiszen amikor Mózes vezető szellemi lénye közölte azt a szándékát, hogy eltaszítja ezt a népet, és Mózes utódai közül egy másik népnek ad lehetőséget, akkor Mózes ellenállt ennek a szándéknak, mondván, akkor meghal ő is ezzel a néppel. „Mit mondanak az egyiptomiak, ha megtudják, hogy az egész nép meghalt a pusztában?” – így ellenkezett Mózes. Számára ennek a népnek kellett a missziót teljesíteni, nem tudott azokba a magasságokba felemelkedni, ahol valójában csak a cselekedet állt, és nem az embercsoport, amely végrehajtja azt.

Annak a tragikus következménye, hogy Mózes „nem hitt az Úrnak” (4Móz 20,12), vagyis nem tudott felemelkedni az „Én vagyok” intuitív megismeréséhez a szellemi világba, az ígéret földjére való belépés megtiltása lett. Hiszen míg a pusztán átvezető út Mózes számára az érzékfeletti megismerés első fokáról a másodikra való felemelkedést jelentette, az ígéret földjére való lépés a harmadik szint elérését, vagyis Krisztus Lényének intuitív megismerését jelentette volna számára. Mivel azonban nem hitt, vagyis nem tudott a látható és hallható tudás fölé emelkedni, csak távolból láthatta az ígéret földjét, arra lépnie nem volt szabad.

Így halt meg Mózes a pusztában, elérve a Krisztus-megismerés határára, de azt át nem lépve. És az Ószövetség korának tragédiája abban áll, hogy Krisztus közvetlen megismerése általában is elérhetetlenné vált. Hiszen Krisztus megismerése akkor hold-megismerés lehetett: Krisztus fényének csupán a tükröződése volt észlelhető. De az ószövetségi történelem során ez az észlelés egyre inkább belsővé vált; a következő vizsgálatok feladata abban áll, hogy ezt megmutassuk.

A képen Rembrandt van Rijn: Mózes a Tízparancsolattal

← Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata VII.

← Valentyin Tomberg: Az Ószövetség szellemtudományos vizsgálata IX.

.