A beteg és egészséges (szeml)életről

„A szellemtudományos igazságok átélése során megváltozik az igazság, tévedés, helyes és hamis fogalma.(…) Ezek a szavak alapjában véve arra vonatkoznak, ami a külső, anyagi világban fogadható vagy utasítható el, és csak a legkevesebb ember tudja, hogy mit jelent tulajdonképpen az igazság vagy a tévedés. Mert ha egy kissé mélyebben belemegyünk abba, hogy mit jelent az, hogy valami igaz, valami hamis, vissza kell tekintenünk arra, hogyan alakul az emberek felfogása igazságról és tévedésről. Ekkor valami egészen különös dologra bukkanunk. Ha megértjük, hogy a különböző nyelvekben hogyan jelölik az igazságot és a tévedést, rájövünk, hogy mai elvontságában ez a két fogalom csak most keletkezett. A régebbi időkben nem léteztek, a fejlődés termékei. Korábban egy bizonyos dolog, amit az embernek el kel lett fogadnia, olyasminek számított, amit az istenek akartak, amit pedig nem kellett elfogadnia, olyasminek, amit az istenek nem akartak. Így különböztették meg a világban azt, amit az istenek akartak, és amit nem. És amikor az ember elfogadta, amit az istenek akartak, akkor igaz volt, hú volt az istenekhez. Különböző nyelvekben a „hű” szó még megőrizte „igaz” jelentését. Igaz: az isteni világrendhez hű; valótlan: az isteni világ rendhez hűtlen. A felfogás másik fajtája csak később következett. Amikor az értelem vált uralkodóvá minden ismeretben, elfelejtették, hogy milyen tulajdonképpeni okra nyúlik vissza az igazság és tévedés megjelölés. Így ma személytelen, sőt nagymértékben közömbös a viszonyunk a tudáshoz

Az a megismerési mód, amiről tegnap beszéltem, ismét oda vezet minket, hogy valami valóságost, valami kézzelfoghatót kapcsoljunk össze azzal, amit elfogadunk és azzal, amit elutasítunk. Az antropozófiai irányultságú szellemtudományban ezért nem csupán arról beszélünk, hogy valami igaz, hanem itt ahhoz hasonló fogalomhoz jutunk, amit számunkra, emberek számára egészségesnek nevezünk. Aki benne él ebben a szellemtudományban, az szívesebben nevezi egészségesnek, mint igaznak mindazt, amit tegnap itt előadtam. Egészséges tudásról beszélünk, és beteg tudásról, amit el kell utasítani. Így fokozatosan az egészséges és a beteg fogalma lép az igaz és a téves fogalma helyébe, amely csak a fizikai világra érvényes. Így azonban emberként kénytelenek vagyunk személyes kapcsolatba kerülni a tudás egészével. (…) Ami igaz, az számunkra az életet elősegítővé, egészségessé, az életet gazdagítóvá, ami pedig valótlan, az tévessé, az életet elszegényítővé, meg betegítővé, megbénítóvá, elsorvasztóvá alakul át, és eközben az elképzeléseink fokozatosan élénk kapcsolatba kerülnek érzületünkkel és egész személyes életünkkel. Azért van ez így, mert a ma általános tudományt személyiségnek tartjuk, aki az esetek többségében – többé-kevésbé hidegen hagy, akivel valójában csak külső, semmitmondó kapcsolatban vagyunk szóban forgó szellemtudománnyal ezzel szemben nem ilyen semmitmondó a viszonyunk. Úgy közelítünk hozzá, mint egy baráthoz, mint olyan lényhez, amely iránt legelemibb lényünkből fakadó szeretetet érezhetünk Így a szellemtudomány egyre inkább személyes ügyünkké válik.

Ha úgy közelítünk az igazságokhoz, amelyekre tegnap csak utalni tudtam az ember születés előtti, földi előtti életéről, az ember lelki szellemi lényéről, amely a fogantatás és a születés által száll le a tisztán szellemi világból a fizikai emberlétbe, vagy ha, ahogy az antropozófiai irodalomból megtudhatják, egyre messzebbre jutunk azoknak a szellemi világoknak a területén, amelyeket az ember a halál és az újabb születés között úgy él át, ahogyan itt az érzékei révén a fizikai világot éli át – ha egyre messzebbre jutunk ezekben a világokban, akkor bizonyos tartalmukkal olyan kapcsolatot érzünk, hogy saját létünket az egészséges megismerésekre, az egészséges nézetekre kell építenünk. És ugyanígy érezzük, hogy ami beteg szemléletnek nevezhető, attól el kell távolodnunk, azt kerülnünk kell.(…)

A gyógyítóan ható ismeretek iránt így érzünk: összehoznak a szellemi világgal, feloldanak a szellemi világban, egyek leszünk a szellemi világgal, megtaláljuk az istenekhez vezető, a saját halhatatlan lelkünkhöz vezető utat. Megtesszük utat ahhoz, amit átélünk, ha átmentünk a halál kapuján, és a szellemi világban találjuk magunkat, de ahhoz is, amit átéltünk, mielőtt a fogantatás vagy a születés révén a szellemi világból leereszkedtünk volna a földre. Mindezt úgy érezzük, mintha emberként a létünket kifelé feláldoznánk a világnak, de ezáltal bensőnkben teljesebbé, gazdagabbá válnánk Teljes benső emberi mivoltunkban csak úgy értjük meg magunkat, hogy lassanként a világgá válunk. És ahogy megszokjuk az ilyen megismerést, az ilyen egészséges megismerést, érezzük, hogy az ember egész léte attól függ, hogy eggyé válunk a világgal. Lassanként azt is érezzük, hogy az ilyen egészséges igazságok hiánya olyan, mintha a táplálékfelvétel szerve nélkül élnénk a világban, és saját magunkat kellene felemésztenünk. És ha olyasmit fogadunk be, amiről az az érzésünk, hogy elutasítandó, hogy a világ betegséget okozó tartalma, akkor úgy érezzük, mintha önmagunkat emésztenénk fel, mintha egyre kevesebbek lennénk.(…)

Itt, az intellektuális szférában vitatkozhatunk idealizmusról, spiritualizmusról és materializmusról, az egyik baráti érzést kelt, de a másik sem fáj, nincs bennük semmi mélyen emberi Aki azonban felfogja a szellemi igazságokat, tehát az egészséges szellemi ismeretet, annak fájnak a materialista irányultságú eszmék, mert tudja, hogy ezekkel a materialista színezetű igazságokkal önmagát emészti fel az ember. Ezzel azonban két új árnyalatot kapnak a szellemi igazságok. Ezeket igen erősen érezhetjük, ha lassanként hozzászokunk, hogy felfogjuk a szellemi tudást. Felismerjük, hogy az igazság rokonságban van a szeretettel, az egészséges megismerés pedig az ember önzetlenségével, de olyan önzetlenséggel, amely nem elveszíti az ént, hanem ahogy fejlődik, akkor veszi igazán birtokba. Ha az ember ki tud lépni magából, és be tud lép ni a világba, ha ilyen értelemben önzetlen – nem úgy, hogy tartalmatlan hanem kozmikus tartalommal eltöltött -, akkor vezet ez az önzetlenség valódi emberléthez, emberi érzéshez, egyáltalán lelki tartalomhoz.

A szellemi élet tényei iránti odaadás, ami a szeretethez hasonló, válik azután jellemvonásunkká. Ezért jellemzővé válik arra, aki képes befogadni a szellemi tudást. Ezért van az is, hogy az emberben nem sokat érzünk csupán intellektuális értelmi tudás jellegzetes impulzusaiból, mert nem jutnak közel a személyiséghez, de ha lényünk legbenső magvában felfogjuk szellemi tudást, akkor azt is tudjuk, hogy ezt nem lehet elfogadni anélkül, hogy át ne alakítaná az ember jellemét…
És a valódi tudásból, amelynek révén az ember szelleme összekapcsolódhat a világ szellemeivel, lassanként kikel az egész belső ember: az az ember, aki eleven érzésben érti, hogy mi az önzetlenség, az önzetlen szeretet és mi az önzés. Ez a megértés ösztönzi most, hogy az életben munkálkodjon, amikor úgy helyes, önzetlenül munkálkodjon, amikor pedig szükséges, például az élet önmagából való megteremtésének előkészítéséhez, ezt az önzést teljes tudatossággal, semmit sem leplezve alakítsa ki. Ezzel bizonyos szellemi látás keletkezik az ember önvizsgálatában, és az önvizsgálat külső cselekvésbe való átvezetésében. A szellemi-lelki ember abból sarjad és bimbózik, amivé a szellemi tudás válhat. Ezzel a tudással azonban egészen gyakorlati úton eljutunk az erkölcshöz.” Rudolf Steiner: Az érzékfeletti ember antropozófiai megvilágításban (GA231) – megvásárolható ITT