A halál misztériuma II.rész

„A régi korokban, amelyekben az emberek a halált még nem ismerték, mindannyian intellektus nélküliek voltak. Az emberek a képzeteket a szellemi világok adományaként kapták meg, nem ők maguk gondolták ki. Az intellektus nem létezett. Az intellektusnak teret kellett nyernie. Az intellektus csak azáltal nyer teret, ha – és itt most fejezzük ki magunkat szellemi-lelki módon – az ember képes meghalni és folytonosan az elhalás erőit hordozza magában. Fizikai módon mondhatnánk azt is: hogy a halál csak ott léphet fel és azáltal, hogy az ember nemcsak a testének egyéb részeiben, hanem az agyában is sókat rak le, azaz szilárd ásványi részeket, halott részeket. Az agynak mindig megvan a tendenciája, hogy sót rakjon le a meg nem valósult csontképződésnek meg felelően. Így az agy folytonosan magában hordozza a halál iránti tendenciát. A halálnak az emberiségbe bele kellett oltódnia.(…)

Így kell ezt az ember oldaláról szemlélni. Azonban ezt a magasabb hierarchiák oldaláról is szemlélhetjük, és ott valami más mutatkozik meg. A magasabb hierarchiák lényükben tartalmazzák, azokat az erőket, amelyek a Szaturnuszt, a Napot, a Holdat és végül a Földet kialakították. Ha a magasabb hierarchiák egymás között a tanításaikat egészen a Golgotai Misztérium idejéig megbeszélték volna, akkor a következőt mondanák: Mi a Szaturnusz-, a Nap és a Hold-állapotból kiindulva képesek vagyunk megformálni a Földet. De ha a Föld olyan lenne, hogy csak azt tartalmazná, amit a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-állapotok során belehelyeztünk, akkor sohasem tudna rajta olyan lény kifejlődni, amely a halálról valamit tudna, és ezért az intellektust sem tudná magában kialakítani.(…) Itt nekünk egy teljesen más lényre kell hagyatkoznunk, egy olyan lényre, amely más utakon került ide, mint amelyen mi, azaz az ahrimani lényre. Ahriman egy olyan lény, aki nem tartozik a mi hierarchiánkhoz. Ahriman más úton került az evolúciós áramba. Nekünk Ahrimanra kell hagyatkoznunk. Ha bízunk Ahrimanban az evolúción belül, és engedjük részt venni benne, akkor elhozza nekünk a halált és ezzel az intellektust, és mi felvehetjük az emberi lénybe a halált és az intellektust. Ahriman ismeri a halált. Ahriman ismeri azt, mivel összefonódott a Földdel, és olyan utakon járt, amelyek összefüggésben vannak a Föld-fejlődéssel. Ő tudással rendelkező lény, a halál bölcse. (…)

Az isteneknek tehát – ha szabad így mondani – rá kellett hagyatkozniuk Ahrimanra. Azt kellett mondaniuk maguknak: Ahriman nélkül az evolúció nem tud előre haladni. Itt arról van szó, hogy Ahriman felvehető az evolúcióban. De ha Ahriman felvételt nyer az evolúcióba és most ő lesz a halál ura, és ezáltal az intellektusé is, akkor számunkra a Föld elveszik, mivel Ahrimannak érdeke van abban, hogy az egész Földet intellektualizálja és a maga számára vegye igénybe. Az istenek így egy nagy kérdés előtt álltak, mivel a Föld feletti uralmukat Ahriman vonatkozásában bizonyos értelemben elveszítik. Itt csak egy lehetőség kínálkozott, hogy az istenek valamit megismertek, amit az ő isteni világaikban, amit Ahriman nem hatott át, nem tanulhattak meg, azt, hogy az istenek egy küldöttjük által, a Krisztus által, a halált a Földön maguk ismerték meg. Egy istennek kellett a Földön meghalnia, és úgy kellett meghalnia, hogy az ne az istenek bölcsességén, hanem az emberi tévedésen alapuljon, amelynek el kellene terjednie, ha Ahriman egyedül lenne hatalmon. Egy istennek kellett átmennie a halálon és le kellett győznie a halált. Így tehát a Golgotai Misztérium az istenek számára azt jelentette, hogy ők a tudásukat gazdagították a halál bölcsessége által. Ha egyetlen isten sem ment volna át a halálon, akkor az egész Föld teljesen intellektuális lett volna anélkül, hogy valaha is bekerülhetne abba az evolúcióba, amit az istenek előzetesen meghatároztak a számára….

Az emberek a régi korokban nem ismerték a halált, később azonban megismerték. Azelőtt az érzékelés előtt kellett állniuk: hogy a halállal, ez annyit jelent, hogy az intellektussal egy teljesen más fejlődési áramba jutunk bele, mint amilyen az, ahonnan ide eljutottak. Nos, Krisztus azt tanította a beavatottjainak, hogy Ő egy olyan világból jött, amelyben nem ismerik a halált. Ő a halált a Földön ismerte meg és győzte le. Ha az ember megérti az isteni világnak és a földi világnak ezt a kapcsolatát, akkor tudja, hogy vissza tudja vezetni az intellektust a spiritualitáshoz. Körülbelül így lehetne kimondani azt, ami annak az ezoterikus tanításnak volt a tartalma, amit Krisztus a saját beavatott tanítványainak adott. Amit számukra adott, az a halálról szóló tanítás volt, ahogy ez az istenek színteréről érzékelhető. Az embernek tisztában kell lennie azzal, ha ennek az ezoterikus tanításnak az egész mélységét át akarja látni, hogy annak az embernek a számára, aki az egész emberiség evolúcióját megérti, egy felismerés az, hogy: az istenek legyőzték Ahrimant, amikor az erőit hasznossá tették a Föld számára, de a hatalmának elvették az élét azáltal, hogy ők Krisztus lényében maguk is megismerték a halált. Noha az istenek beleillesztették Ahrimant a Föld fejlődésébe, de azáltal, hogy használták őt, egyben kényszerítették is arra, hogy belemerüljön a Föld-fejlődésbe és a saját uralmát ne tudja teljesen megvalósítani.(…)

Krisztusnak Ahriman elleni harcára ma már ismét lehetőség van, így erről létrejöhetett egy sejtés az evangélium megkísértés fejezetében. A dolgot azonban teljesen csak akkor értheti meg az ember, ha azt, amit már itt sokszor elmondtam, áthatja az, hogy a korábbi emberiség fejlődése számára inkább Lucifer játszott szerepet, és Ahriman csak a Golgotai Misztériumot követően nyert befolyást az emberi tudatra, Korábban is volt befolyása az emberiségre, de tulajdonképpen nem a tudatra. Ha az emberi lélekbe tekintünk, akkor azt kell mondanunk, hogy: a földi emberiség fejlődésének legfontosabb pontja ott van, ahol az ember megtanulja, hogy a Krisztus impulzusban egy olyan erő él, amelyen keresztül, ha ezzel összekapcsolódik, önmaga győzheti le magában a halált.(…)

Ahriman bizonyos vonatkozásban bele lett kényszerítve a földi fejlődésbe. Nélküle az istenek nem tudták volna az emberiségbe az intellektust bejuttatni. Ha a Krisztus-esemény által nem jutottak volna el odáig, hogy Ahriman uralmának csúcsát letörjék, akkor Ahriman az egész Földet belsőleg átintellektualizálta, külsőleg pedig átmaterializálta volna. A Golgotai Misztériumban nem pusztán egy belső misztikus eseményt kell látnunk, hanem egy külsődleges eseményt is, amelyet azonban egy külsődleges materialista történelemkutatás értelmében nem szabad ábrázolni, hanem úgy kell bemutatni, hogy ez az ahrimanizmus felvételét jelenti a Föld fejlődésébe, de egyidejűleg egy bizonyos módon az ahrimanizmus legyőzését is.
…az ezoterikusság, amit Krisztus a beavatott tanítványai számára adott, abban állt, hogy azt mondta nekik: ami: Golgotán lezajlott, az földön kívüli események letükröződése, egy olyan viszonyé, amely a Szaturnusz, a Nap, a Hold és az eddigi Föld isteneinek a világa és Ahriman között játszódott le. Hogy az ember a Golgota Keresztjére nem csupán úgy nézhet fel, mintha ott valami földi dolog nyilvánulna meg, hanem úgy hogy a Golgota Keresztjének az egész kozmosz számára jelentősége van, ez volt az ezoterikus kereszténység tartalma.

Talán megteremthetünk a magunk számára egy olyan érzetet arról, hogy mit is kell érteni ezoterikus kereszténységen, ha az ember ezt valahogy úgy mondja ki, hogy az ember feltételezi, hogy Krisztus két ezoterikus tanítványa, akik egyre inkább előrehaladtak az ezoterikus kereszténység felvételében, egymással beszélget, miközben még kifelé törekedtek a kétségeikből. Az egyik azt mondhatná a másiknak: a Krisztus, aki minket tanított, azokból a világokból szállt alá, amit a régi korokból ismertek. Az ember tudott az istenekről, de olyan istenekről, akik nem tudtak beszélni a halálról. Ha mi mellettük maradtunk volna, akkor sosem szereztünk volna tapasztalatot a halál lényéről. Az isteneknek először maguk közül kellett egy lényt elküldeniük a Földre azért, hogy általa megismerjék a halál lényét. Amit az isteneknek tenniük kellett, azért, hogy a Föld fejlődését a megfelelő befejezés felé vezessék, azt, számunkra úgy tűnik, hogy Krisztus a feltámadása után tanította meg nekik. Ha mi hozzá alkalmazkodunk, akkor valami olyat tapasztalunk meg, amit az emberiség mind ez idáig nem tudhatott. Meg tapasztaljuk, hogy mit csináltak az istenek a Világ-lét kulisszái mögött annak érdekében, hogy a Föld fejlődését megfelelő módon támogassák. Tapasztaljuk, hogy miként vezették be Ahriman erőit és miként akadályozták meg, hogy az emberek kárára legyen, hanem inkább azok hasznára.

Az valami mélyen megragadó dolog volt, ami ezoterikus tanításként a feltámadott Krisztustól a beavatott tanítványai számára átadódott. Egy ilyen tanuló, akiről itt az előbb Önöknek beszéltem, azt mondhatta továbbá, hogy: egyáltalán semmit sem tudnánk többé az istenekről, mivel össze vagyunk fűzve a halállal, ha a Krisztus nem halt volna meg és nem támadt volna fel, és a feltámadása után – számunkra nem közölte volna az istenek tapasztalatait a halálról. Emberként egy olyan korba süllyedtünk volna, amelyben az istenekről egyáltalán nem tudhattunk volna többé. Az istenek egy olyan utat kerestek, hogy ismételten szólhassanak hozzánk. És ez az út a Golgotai Misztériumon keresztül vezetett.(…)

Pál valahogy úgy gondolta; létezik egy régről származó tanítás. Ez eredetileg egy isteni-szellemi megnyilatkozásként létezett, amely az emberekhez szellemileg közeledett az ősi időkben ugyanúgy, ahogy azt ma már jellemeztem Önöknek. Azután ezeket megőrizték az írásokban. A héber emberek között léteztek írástudók, akik ezekből az írásokból tudták, hogy mi az, ami megőrződött a régi isteni bölcsességből. Ezektől írástudóktól származott az az ítélet, ami a Krisztus Jézust halálra kellett, hogy ítélje.(…) Csak a római helytartó, Poncius Pilátus volt az, aki egy egészen más világnézethez kötődött, így ösztönösen képes volt azokat a tartalmas szavakat kimondani, hogy: Mi az igazság? Pál számára, akkor még Saulként, nem volt meg a lehetőség arra, hogy egyáltalán csak gondoljon is arra, hogy az, ami jogos ítéletként megtörtént, az nem lehetett igazságos.(…) Pál, amikor még Saul volt, azt mondta magának: Ha valóban a Krisztus a Messiás, aki keresztülment a kereszthalálon, akkor ebben az áramlatban tévedésnek kell lennie. Itt az igazságba tévedésnek kell belekeverednie, mivel annak mindenképpen tévedésnek kell lennie, ami a Krisztust a keresztre juttatta; ez azt jelenti, hogy az egykori isteni igazságnak az emberekben tévedéssé kellett válnia.

Természetesen Saul csak a tények által tudta meggyőzni magát arról, hogy ez így van. Csak maga a Krisztus tudta őt meggyőzni akkor, amikor megjelent a számára, úgy, ahogy ez a damaszkuszi esemény során történt. De mit jelentett ez Saul számára? Azt jelentette, hogy ez többé már nem az ősi isteni bölcsesség volt, és hogy ebbe az ahrimani jelleg beleáramlott. Így jutott el Pál annak a belátásához, hogy az emberiség fejlődését egy ellenség ragadta meg, és ez az ellenség a forrása a tévedésnek a Földön. Azzal, hogy Ahriman elhozta az intellektust, egyidejűleg a tévedés lehetőségét is elhozta, és amikor a tévedés a legnagyobb kiterjedésében jelent meg, akkor válik azzá a tévedéssé, ami a bűntelent a keresztre juttatja. Az embernek először el kellett tudnia nyerni azt a meggyőződést, hogy egy bűntelen keresztre juthat. Csak ezáltal fogadott be egy olyan szemléletet, hogy miként találta meg Ahriman az útját az emberiség fejlődésébe, és azt is, hogy az emberiség Én-fejlődésében, amiben a Golgota Misztériuma lejátszódott, hogyan volt jelen érzékfeletti-földön kívüli esemény.(…)

Pál mindenképp egy volt azok közül, akiket ilyen értelemben beavatottaknak lehetett nevezni. Ez a beavatás azonban fokozatosan kialszik, éppen az intellektualizmus befolyása alatt. Ma szükségünk van arra, hogy ismételten visszatérjünk az ezoterikus kereszténység megismeréséhez.(…) Éppen az antropozófiai szellemtudomány által kell azonban átlátni azt, hogy maga Krisztus a feltámadás után mit tanított a saját beavatott tanítványainak, azzal a feltétellel, hogy ezt Ő csak akkor tudta tanítani, miután a Földön átesett egy olyan élményen, amivel fenn az istenek világában nem rendelkezhetett, mert az istenek világában a Golgotai Misztérium idejéig nem létezett halál. Ott soha egyetlen lény sem ment keresztül a halálon. Krisztus az az elsőszülött, aki azoknak a hierarchiáknak a világából, akik a Föld, a Szaturnusz, a Nap és a Hold fejlődéséhez kapcsolódnak, átment a halálon. A Golgotai Misztérium titka a halál felvétele az életbe. Korábban az ember az életet a halál nélkül ismerte, most megtanulta a halált az élet részeként megismerni, mint egy olyan élményt, amely megerősíti az életet. Az egy gyengébb élet volt, amin az emberiség átment, amikor még nem ismerte a halált. Az emberiségnek erősebben kell élnie, ha át akar menni a halálon és ennek ellenére élni akar. A halál ebben a vonatkozásban egyidejűleg az intellektust is jelenti.(…) Az újabb kor emberei megélik az intellektust. Az intellektus belsőleg hideggé tesz bennünket, belsőleg halottá. Az intellektus megbénít minket. Tulajdonképpen nem élünk, amikor az intellektust kifejlesztjük. Az embernek éreznie kell, hogy tulajdonképpen nem él, amikor gondolkodik és az életét kiárasztja a halott értelemből fakadó képekbe, és erős életre van szüksége, hogy mindazokat, ami ezekben a halott értelmi képekben van, mindezek ellenére teremtő életnek érzékelje, ha arra a területre kerül, ahonnan a tiszta gondolkodás erejéből az erkölcsi impulzusok jönnek. Oda, ahol az ember a tiszta gondolkodás impulzusaiból megtanulja megérteni az emberi szabadságot.”

Rudolf Steiner: Az ezoterikus kereszténység és az emberiség szellemi vezetése (GA130)