„Krisztus adja emberi mivoltomat”
“Krisztus földfejlődésbeli működésében rejlenek azok az erők, melyekre az embernek szüksége van, hogy kiegyenlítve az elnyomott természeti impulzusokat, szabadságban működhessen. – Csakhogy akkor az emberi léleknek valóban bensőleg együtt kell élnie Krisztussal, ahogyan a Michael-misszióról szóló közlésekben már elmondtuk.
Az ember, amikor szemben áll a fizikai Nappal, s onnan fényt és hőt fogad magába, a valóságban lévőnek tudja magát. Így kell együtt élnie a szellemi nappal, Krisztussal is, aki létét a földi léttel egyesítette. Így kell lelkébe fogadnia azt, ami a szellemi világban a melegségnek, a fénynek felel meg. Ha az ember átéli magában, hogy „Krisztus bennem”, akkor „szellemi meleggel”, hővel áthatottnak érzi magát. Áthatottságát átélve ezt mondja: ez a melegség eloldja emberi lényedet a Kozmosz kötelékeitől, nem maradhatsz köztük. Az ősidőbeli isteni-szellemi lét, hogy elérd szabadságod, azokba a régiókba kellett vezessen, ahol az isteni-szellemi lét nem maradhatott melletted; ezekben a régiókban Krisztust adta neked; erői azt kölcsönzik neked, mint szabad embernek, amit az ősidők isteni-szellemi léte egykor a természeti úton adott; de akkor ez az út egyben szellemi út is volt. Ez a melegség visszavezet az istenséghez, amelyből származol. Ezt megérezve, az ember lelki, bensőséges melegséggel kapcsolódik össze Krisztussal és ez a Krisztusban-élés az emberség valódi átélésével. „Krisztus adja emberi mivoltomat” – ez az alapérzés hullámzik át, leng át az emberi lelken. S mikor ez az alapérzés már él benne, hozzá kapcsolódik a másik is: az ember úgy érzi, hogy Krisztus a puszta földi lét fölé emeli, s egynek érzi magát a Föld csillag-környezetével, mindazzal, amit a csillagkörnyezetben isteni-szellemiségként ismer fel.
Így van ez a szellemi fénnyel is. Az ember átérzi emberi mivoltának teljességét, amikor ráeszmél arra, hogy ő szabad individualitás. Ezzel azonban mégis kapcsolatos egy bizonyos elsötétülés, az ősidők isteni szellemisége már nem világít. A fényben, amit Krisztus az embernek hoz, itt van újra az ősi világosság. Az együttélésben Krisztussal a lelket napszerűen boldogító gondolat ragyogja be: az ősi, a pompás isteni fény újra itt van: világít, bár fénye nem természeti fény. És az ember egyesül a jelenben annak a múltnak a szellemi-kozmikus fényerőivel, melyben ő még nem volt szabad individualitás. És ha lelkében megértően kapcsolódik a Michael-misszióhoz, ebben a fényben megtalálja emberi mivoltának helyes útját. Akkor a szellemi melegségben, hőben átérzi azt az impulzust, mely őt úgy viszi a jövőbe, hogy hű maradhat a hozzá tartozó isteni-szellemi lények ősi adományaihoz, annak ellenére, hogy azok világában szabad individualitássá fejlődött. A szellemi fényben pedig átérzi az erőt, mely elvezeti őt ahhoz a világhoz, melyben szabad emberként, egyre magasabb és átfogóbb tudattal, megértőn talál rá újra eredetének isteneire.
Ha az ember az eredeti létben akar megmaradni, ha meg akarja tartani az emberben működő naiv, eredeti isteni-szellemi jóságot, és visszaretten a szabadság teljes felhasználásától, akkor ez az út a mai világban, ahol minden az ember szabadságának kifejlődésére irányul, Luciferhez vezet; Lucifer a jelenlegi világot megtagadottnak akarja látni.
Ha az ember átadja magát a mai létnek, ha csak az intellektussal elérhető, a jósággal szemben semlegesen viselkedő természeti világot akarja érvényesíteni, és a szabadság felhasználását csak az intellektusban akarja átélni: ez az út a jelen világban, melyben a fejlődést a mélyebb lelki régiókban kell folytatni, miközben a felsőbb régiókban a szabadság uralkodik. – Ez az út az embert Ahrimanhoz vezeti; Ahriman a jelenlegi világot teljesen az intellektuális princípium kozmoszává változottnak akarja látni.
Azokban a régiókban, melyekben az ember tekintetét a külvilág felé fordítva szellemileg Michaelre, lelkének benső világa felé fordítva pedig szellemileg Krisztusra vetettnek érzi, ott virul az a lelki és szellemi biztosság, mellyel a megfelelő kozmikus úton haladva, eredetének elvesztése nélkül találja meg igazi, jövőbeli tökéletességét.”
Rudolf Steiner: Antropozófiai vezérlő tételek (GA26) – forrás: antropozofia.hu
