Egy lehetséges út a Vízkereszttől a tűz általi keresztségig

„Akkor teszünk valódi értelemben hitet az antropozófiai irányultságú szellemtudomány mellett, ha nem gondoljuk, hogy a kereszténység teljes tartalmát kimerítettük azzal, ami az evangéliumokban áll, hanem ha tudjuk, hogy Krisztus valóban itt van, minden nap, a földi korok végezetéig, de nem pusztán holt erőként, amelyben hinni kell, hanem élő erőként, ami újra meg újra megnyilatkozik. És mi az, amit korunkban kinyilatkoztat? A modern antropozófiai irányultságú szellemtudomány tartalmát. Ez nemcsak Krisztusról szól, azt akarja kimondani, amit Krisztus a jelenben, az embereknek, emberi gondolatok által akar mondani.”(1)

A Golgotai misztérium óta adott az emberiség számára a lehetőség, hogy a megnyilatkozó Krisztus szavait szívével hallhassa, ugyanakkor tudjuk, lassan száz esztendeje közelebb lépett hozzánk, hogy jobban is érthessük Őt, aki a Napról származik, s az éteribe, egészen a fizikai világ határáig hatolt. A szellemtudományon belül a krisztológia hatalmas irodalma igyekszik feltárni a kor embere, a kor megismerő tudata számára a Golgotai Misztériumot, ezen belül az éteri Krisztus megjelenését is, így ebben az írásban csak az összefüggések töredékét érinthetjük. Jézus Vízkeresztig vezető, évtizedekig tartó, megérlelő útjára tekintve keressük a kor emberének Krisztusig vezető útját, ami a tűz általi keresztség lehetőségéhez visz minket. A krisztológia kincsestárának egyik ékköve Rudolf Steiner Ötödik evangéliuma. Ebből „nemcsak” átélhető, hanem meg is érthető az alakító események sorozata: az Őt ért hatások, élmények összegződése tette lehetővé a jézusi élet végén a Krisztuslény befogadását a Jordán folyónál. Mivel az említett mű részletesen és hangsúlyosan taglalja a fiatalkori évek után Jézus felnőttkori élményeit is, elegendő ezek összegzését lelkünk, megismerő figyelmünk elé állítani:

„Az Ötödik evangélium megmutatja, hogy Jézus, mielőtt felvette magába Krisztust, azt mondhatta: az emberiségfejlődés során az emberek olyan képességeket fejlesztettek ki, amelyek elhomályosították az ősidők képességeit; ezért az egykori zsidókkal és pogányokkal ellentétben ma már nem képesek a szellemi világ kinyilatkoztatásainak befogadására. – Jézus azonban az esszénusoknál tapasztaltak révén azt is tudta, hogy oly módon, ahogy az esszénusok keresik a szellemi világgal való újbóli egyesülést, csak egy maréknyi ember juthat ehhez hozzá, az egész emberiség nem. Ez az út is járhatatlannak bizonyult. Szegény, szegény emberiség – Jézus lelkét teljesen áthatotta a részvét -, ha meg is hallanád a régi pogány próféták hangját, már nem értenéd meg őket. Ha meg is hallanád a régi zsidó próféták hangját, már nem értenéd meg őket. Mint emberiség sohasem érheted el azt, amire az esszénusok törekednek; az csupán egy kis csoport törekvése, akik a többi ember rovására keresik a tökéletességet. Mindaz, amit most itt önöknek néhány száraz szóban elmondok, Jézusban fájdalommal teli lelki valóság volt, elevenen élt a lelkében. Végtelen együttérzés ébredt benne az egész emberiség iránt; ez az együttérzés érlelte meg őt arra, hogy magába tudja fogadni a Krisztus-lényt.”(2)

A Fekete-tengeri kolkhiszi* (görögül: Κολχίς) misztériumok Krisztushoz vezető meghatározó lelki minőségein túl most a XXI. századi michaeliták életében a részvét, az együttérzés lehetőségére, pontosabban annak kifejezett szükségére igyekszünk a figyelmünket ráirányítani. Amikor nem meg nem értettként, nem csalódottan és visszautasítottan éljük meg a materialista emberekkel folytatott életünket, hanem éberen, átgondoltan, mély együttérzéssel kezdjük megélni ezeket a helyzeteket, akkor lényünk elkezd átalakulni. Ezt Rudolf Steiner Dornachban 1924. augusztus 4-én megtartott előadásában részletesen elmondja, amelyből itt csak a legszükségesebb részletek állnak:

„Ismertettem már azokat a dolgokat, amelyek a Michael közösségébe belépők korábbi földi életével, valamint a halál és újabb születés közötti életével függenek össze. Látják ebből, hogy az ilyen embereknél – tehát alapjában véve Önöknél mind – karmikusan arról van szó, hogy a lélek egész belső alkatában nagy, jelentőségteljes szerepet játszik a szellemiség. (…) Az élet sokrétegűségével kapcsolatos sok lehetőség az antropozófustól iniciatívát követel, megkívánja, hogy lelki életének belső iniciatívája legyen. Meg kell tanulnunk, hogy az antropozófusokra a következő mondat érvényes, hogy az antropozófusoknak így kell szólniuk magukhoz: Ha már karmám által antropozófus lettem, akkor az, ami engem az Antropozófiához irányított, azt kívánja tőlem, figyeljek arra, hogyan jelenik meg – többé vagy kevésbé mélyen – lelkemben az a szükségszerűség, hogy az életben lelki iniciatívával rendelkezzem, hogy valamit lényem legbensőjéből kezdeményezni tudjak, valamit meg tudjak ítélni, el tudjak dönteni. – Minden egyes antropozófus karmájába bele van írva: légy kezdeményező ember, és légy tudatában annak, hogy ha tested akadályai vagy egyéb előtted álló akadályok miatt esetleg nem találod meg lényed középpontját, ahonnan az iniciatíva kiindul, szenvedéseid és örömeid alapjában véve a személyes kezdeményezés megtalálásától vagy meg nem találásától függenek!… Arany betűkkel kellene, hogy állandóan minden antropozófus lelke előtt álljon: az iniciatíva a karmájában van, és sok minden, amivel életében találkozik, attól függ, mennyiben tud benne ez az iniciatíva akaratlagosan tudatossá válni. (…)
Egy antropozófus karmájában bekövetkezhet, hogy eljut a következő érzéshez: együtt élek emberekkel, méghozzá olyanokkal, akikkel a karma hozott össze – tegnap beszéltem erről – együtt élek olyan emberekkel, akik csak a materializmust ismerik, akik csak a fizikai élet helyességét ismerik. Nem közelednek az antropozófiához, mivel éppen annak helyessége zavarja meg őket, amit tudnak. (…) Ma olyan emberek mellett élünk, – gyakran karmikus kapcsolatban – akiknél a következő a helyzet: van fizikai testük, de mivel a kozmikus intelligencia elszakadt Michaeltől, és úgyszólván individuálisan személyesen él az emberben, az én, az egész lelki-szellemiség, benne marad a fizikai testben. Mellettünk élnek, miközben szellemi-lelki mivoltuk mélyen belemerül fizikai testükbe. Azt azonban, hogy nem-spirituális emberek mellett élünk, a valóságnak megfelelően kell szemlélnünk nem szabad, hogy ez csupán a mindennapi értelemben vett szimpátiát és antipátiát keltse fel bennünk, nem – ennek valami megrázót kell tartalmaznia. És ez lehet megrázó, kedves barátaim, csak azokra a materialistákra kell gondolnunk, akik gyakran nagy tehetségűek, akiknek ösztönös alapon egészen jó hajlamaik vannak, de nem tudnak a spiritualitáshoz eljutni.

Ami ebben megrázó, azt éppen akkor észleljük, amikor a materialisták nagy tehetségét nemes emberi tulajdonságait vesszük figyelembe. Mert arról szó sem lehet, hogy aki ma, a nagy döntések idején nem talál el a szellemiséghez, annak lelki élete ne szenvedne kárt a következő inkarnációban. Kárt fog szenvedni. És ma, amikor az emberek egy részében karmájuk alapján belső vágy él a szellemiség iránt, más részük nem jut el a szellemiséghez – ennek az ellentétnek szemlélése közben, az olyan emberekkel való együttélésnél, akiket jellemeztem, valami mélyen megrázót, lelkünket mélyen érintőt kellene éreznünk. Csak így jövünk rendbe saját karmánkkal, különben nem. Mert ha mindazt, amit – ha szabad ezt most így neveznem – a michaelizmusról mondottam, összegezzük, úgy azt találjuk majd, hogy a „michaeliták” lelkét olyan erő ragadja meg, amely a szellemiségből az egész emberben — a fizikaiban is hatni akar.”(3)

A világunkban tapasztalható szellem nélküli (szeml)élet oly módon kaphat valódi gyógyírt, ha Jézust követve nem megyünk el mellette közömbösen, hanem tudatunkat és szívünket egyaránt kitárva képesek leszünk az erőteljes megrendülésre, a mély együttérzésre. Ekkor formálódhat át tehetetlenségünk a Krisztuslény által cselekvésbe.

„Csak kevés évtized múlik el és megtörténik az emberekkel, főleg a fiatalokkal – ez már most készülőben van – : valaki elmegy valahová, ezt vagy azt átéli és ha szemeit az antropozófiával való foglalkozás által megerősítette volna, már észrevehetné, hogy hirtelen valaki ott van körülötte, jön segíteni, és erre vagy arra figyelmezteti: Krisztus lép szembe vele… ő azonban azt hiszi, valami fizikai ember van ott. Sok ember fogja átélni, ha összeszorult szívvel, bánat terhe alatt roskadozva, csendben ül a szobájában, és nem talál kiutat – hogy nyílik az ajtó… az éteri Krisztus megjelenik, és vigasztaló szavakat mond neki. Eleven és vigasztaló lesz Krisztus az emberek számára. Ma még groteszknek tűnhetik fel, és mégis igaz, hogy néha, ha az emberek együtt ülnek, nem tudják mitévők legyenek, még olyan esetben is, ha nagyobb csoport ül együtt és vár: akkor az éteri Krisztust látni fogják! Ő maga lesz ott, tanácsot ad, szavát a gyűlésbe is beleveti. Mindenképpen ezek felé az idők felé haladunk.”(4)

Ahhoz, hogy elérjük igaz emberi mivoltunkat, Krisztus adja meg a lehetőséget, a szükséges belső munkánk tartalmát, célját, erejét és annak átlelkesítő hőjét:

„A jövőben a szellemtudomány is tökéletesedni fog és egy sokkal magasabb megértés váltja fel majd Krisztus mai megértését. Ettől egyre erősebb lesz majd az antropozófia ereje, de fejlődik az ember is, ha magába fogadja az antropozófia erejét. Így az anyagiak fölött egyre nagyobb lesz benne a szellemiek hatalma. Mivel az embernek ma csupán öröklött teste van, olyan folyamatok mutatkoznak meg csak benne, mint a szégyenpír, az elsápadás, a nevetés meg a sírás. A jövőben mindinkább hatalma lesz majd az ilyenfajta jelenségek fölött. Az ember, lelkéből kiindulva, át fogja majd hatni szellemiséggel testi funkcióit és úgy áll majd a külső világban, mint egy lelki-szellemi uralkodó. Ez lesz majd a Krisztus-erő, az emberiséget átható Krisztus-impulzus. Ha megfelelő módon erősítjük ezt az impulzust, már ma is elvezethet oda, ahová a régi beavatás vezetett el.(…)

Krisztus lehozta magával a Földre a beavatáshoz szükséges erőt is. Ma az ember már szellemi látóvá lehet az étertest kiemelése nélkül is. Ha valaki elég érett arra, hogy olyan erős impulzust kapjon Krisztustól, amely, ha rövid időre is, de a vérkeringését úgy befolyásolja, hogy ez a krisztusi hatás különleges vérkeringésben, egészen a fizikaiakig lenyúló hatásban fejeződik ki, képes az illető akkor arra, hogy fizikai testén belül váljék beavatottá. Képessé teszi erre a Krisztus-impulzus. Aki a palesztinai eseményekbe, a Golgotái Misztérium általi történtekbe olyan erősen bele tud mélyedni, hogy valósággal bennük él és ezeket az eseményeket elevenen maga előtt látja, aki vérkeringésében is észleli a belőlük áradó erőt, ugyanazt éri el ezzel az élménnyel, mint amit régebben az étertest kiemelése eredményezett.

A Krisztus-impulzus által tehát az ember arra tud hatni, ami előidézi a vér lüktetését. Nincs szükség rendkívüli eseményre, arra, hogy víz alá merítsék, itt egyedül Krisztus individualitásának hatalmas befolyása érvényesül. A keresztelés nem földi anyaggal történik, hanem szellemi hatással és anélkül, hogy elváltozást szenvedne a mindennapi tudat. A Krisztus-impulzusként leáramló szellem által a testet olyan hatás éri, mint amilyet egyébként csak a vérkeringésben kifejeződő tűz, belső hevület által lehet előidézni pszichikai-fiziológiai fejlődés útján. János az embereket még a vízbe merítette, ettől kihúzódott az étertest, és bepillanthatott az ember a szellemi világba. A Krisztus-impulzus úgy hat viszont, hogy beáramlanak az étertestbe az asztráltest élményei, és így az ember szellemi látóvá lesz.”(5)

-bg-

Forrás:

1. Rudolf Steiner: A társadalmi rejtély belső szempontja (GA193) – antropozofia.hu
2. Rudolf Steiner: Az Ötödik evangélium (GA148) – antropozofia.hu
3. Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata III. (GA237) – antropozofia.hu
4. Rudolf Steiner: Az ezoterikus kereszténység és az emberiség szellemi vezetése (GA130) – antropozofia.hu
5. Rudolf Steiner: A János evangélium – Kassel (GA112) – antropozofia.hu

* (A kolkhiszi misztériumok lényegéről) “A Fekete-tenger partján egy bizonyos fajta titkos iskola létesült, melynek működése még messze belenyúlt a keresztény évszázadokba is. Olyan emberek vezették, akik főként Buddha tanításainak előbb említett részét tekintették legfőbb eszményképüknek. A Krisztus utáni évszázadokban aztán arra is lehetőség nyílt ebben az okkult iskolában, hogy azt, amit Buddha hozott az embereknek, új fénysugárral világítsák meg azáltal, hogy egyúttal a Krisztus impulzust is magukba fogadták. Ha ábrázolni akarom, hogy hogyan látja az okkultista ezt a Fekete-tenger parti titkos iskolát – és önök akkor fognak legjobban megérteni, ha ezt megteszem – úgy a következőképpen kell leírnom: Emberek gyűltek ott össze, akiknek tanítói voltak először is a külső, fizikai síkon. Ezek megtanították nekik azokat a tanokat és alapelveket, amelyek a buddhizmusból eredtek, de át voltak hatva azokkal az impulzusokkal, amelyeket a kereszténység hozott a világba. Azután, mikor már kellőképpen előkészültek, odáig fejlesztették őket, hogy felszínre kerüljenek és működésbe lépjenek a lelkük mélyén lévő erők, a mélyebb bölcsességerők. Így elvezették őket a szellemi világ látásáig, úgyhogy ezek a tanítványok beleláttak a szellemi világba. Az első, amit így elértek az volt, hogy miután a fizikai síkon megtestesült tanítóik ehhez hozzászoktatták őket, azokat a tanítóikat is felismerték, akik már nem jöttek le a fizikai síkra. Így pl. Buddhát. Ezek az okkult tanítványok tehát valóban személyesen megismerkedtek Buddhával, szemtől-szembe látták, ha alkalmazhatjuk ezt a kifejezést a szellemi Buddhára. Ily módon folytatta szellemi működését a tanítványokban, ily módon hatottak le erői a fizikai síkra, mikor ő maga már nem szállt le többé fizikai megtestesülésbe. Ennek az okkult iskolának a tanítványai érettségi fokuk szerint két csoportra oszlottak. Persze már eleve csak olyanokat vettek fel ide, akik bizonyosfajta komolyabb előkészület révén az érettség magasabb fokáig jutottak el. Ezért a legtöbb tanítvány eljutott a tisztánlátásnak arra a fokára, hogy egy olyan lényt, aki minden erejével arra törekedett, hogy impulzusait átvigye a fizikai síkra, bár ő maga nem szállt le a fizikai síkra, tehát Buddhát összes titkaival és mindazzal, amit ő maga meg akart ismertetni, megismerhessék. A tanítványok nagyobb része ilyen tisztánlátó maradt, mások azonban a megismerés, a pszichikai tisztánlátás képessége mellett kifejlesztették magukban a spirituális elemet is, ami nem választható el bizonyosfajta alázattól, bizonyos magas fokú áhítat képességétől. Ezek aztán eljutottak oda, hogy éppen ebben az okkult iskolában igen erősen be tudták fogadni magukba a Krisztus-impulzust. Olyan értelemben is tisztánlátóvá váltak, hogy Pál kiválasztott utódai lehettek, akik a Krisztus-impulzust közvetlenül az életben kapták meg. Ebből az iskolából tehát két csoport került ki: az egyikben az az impulzus élt, hogy mindenbe belevigye Buddha tanait, ha a nevét nem is említették, a másik csoport emellé még a Krisztus impulzust is felvette magába.” GA155