Ha átmegyünk a halál kapuján
„Ha átmegyünk a halál kapuján, akkor a földi lét után azok a napok következnek, amelyekben hatalmas látképben jelennek meg a most eltelt földi élet képei. Egyszerre jelennek meg. Ami sok éve elmúlt, az egyidejűleg jelenik meg azzal, ami néhány napja múlt el. Ahogyan a térbeli dolgok egymás mellett vannak, és csak térbeli távlatuk van, úgy vannak most időbeli élményeink egymás mellett, és belső időbeli távlatuk van; de egyszerre jelennek meg. Csak a rövid idő alatt, amíg megvannak, egyre árnyékszerűbbek, egyre tompábbak lesznek. Míg a fizikai földi életben magunkba nézve azt érezzük, hogy az átélés képei mint összegöngyölt emlékképek vannak meg bennünk, most nagyobbak, hatalmasabbak lesznek. Úgy érezzük, min a világ befogadná emlékezetünk képeit. Ami a halál után először bizonyos értelemben szűken körülhatárolt az emlékezet tablójában, az egyre nagyobb lesz, de ugyanakkor árnyékszerűbb is, míg végül úgy látjuk, hogy világmindenséggé tágul, de elhalványul, és már alig sejtjük, hogy először mit is láttunk világosan. Sejtjük. És azután eltűnik a messzeségben, többé nincs meg.
Ez a második forma, amit az emlékezet felvesz, bizonyos értelemben a második átalakulása a halál utáni napokban. Ez az a szakasz, amelyről elmondhatjuk, hogy az emlékeink elszállnak a világmindenségbe. Mindaz, amit a születés és a halál közötti létünkhöz oly szorosan kötöttünk, mint az emlékezetet, kitágul, megnő, egyre árnyékszerűbb lesz, végül elenyészik a világmindenség távolában. Olyan ez, mintha a világmindenség távolában eltűnni látnánk az ént, amelyet földi életünk alatt tulajdonképpen saját énünknek neveztünk. És a néhány nap, amíg ezt átéljük, úgy ér véget, hogy tovatűnő emlékeink láttán azt kell mondanunk: Mi magunk szóródunk szét, tágulunk ki a világmindenségben, olyan messzire, hogy átéljük azt a pillanatot, amikor tulajdonképpen abban, amiben éreztük magunkat a születés és a halál között, úgy érezzük, hogy magába fogad a világmindenség távola.
Miután átmentünk ezen az érzékfeletti kábulaton, érzékfeletti ájultságon, ami megfosztott az emlékképek összességétől és így a földi lét belső tudatától, az emlékezet harmadik szakaszában ébredünk fel. És ez a harmadik szakasz arra tanít, hogy amit a földi létben az emlékeink segítségével az énünknek neveztünk, az szétszóródott a távoli világmindenségben, előttünk és számunkra bizonyos értelemben értéktelennek bizonyult. És ha csak azok lennénk, amit megőriztünk emlékeinkben a születés és a halál között, akkor halálunk után néhány nappal semmivé válnánk.
Most valami egészen másban merülünk el. Észrevesszük, hogy nem tudjuk megtartani az emlékeinket. Ami emlékeinkként van meg bennünk, azt nem tudjuk megtartani, halálunk után a világ elveszi tőlünk. De minden földi életünkben ápolt emlék mögött van valami objektív. A szellemi párja fel van jegyezve a világban. És most emlékeinknek ebbe a párjába merülünk alá. Miközben születésünktől a halálunkig élményeken mentünk keresztül, átéltünk valamit azokkal az emberekkel, azokkal a növényekkel, forrásokkal, mindennel, amihez életünk során odafordultunk. Nincs olyan élményünk, aminek szellemi párja ne lenne feljegyezve a szellemi valóságban, amelyben a fizikai valóság mellett szintén ott vagyunk. Bárkivel kezet fogtunk, annak megvan a szellemi párja. Fel van jegyezve a szellemi világban, létezik. Csakhogy a halál utáni első napokban az életünkre figyelünk, ennek képei vannak előttünk. Ezek bizonyos fokig elfedik előlünk, hogy tetteinkkel, gondolatainkkal, érzéseinkkel mit jegyeztünk fel a világba.(…)
Minden, amin keresztülmentünk, szellemi képekben válik láthatóvá, de úgy, hogy most közvetlen ösztönzést kapunk arra, hogy most valóban megtegyük az utat visszafelé, még egyszer átmenjünk ezeken az élményeken. (…) Volt egy élményünk a természet emberen kívüli birodalmában valamivel, mondjuk, egy fával. Megvizsgáltuk vagy favágóként kidöntöttük. Mindennek megvan a szellemi ellenképe. Az egész világmindenség, a szellemi világ számára mindenekelőtt annak van jelentősége, hogy a fát csupán meg vizsgáltuk-e vagy kidöntöttük vagy valami mást tettünk vele. Ami a fizikai fával átélhető, azt a fizikai földi létben éltük át; ami ennek az élménynek a szellemi ellenképeként van meg, azt most, a haláltól a születésig visszafelé haladva éljük át.
Ha másik emberrel volt valamilyen élményünk, mondjuk, fájdalmat okoztunk neki, akkor annak már a fizikai világban van ellenképe, csak az nem a mi élményünk; az a fájdalom. Lehet, hogy nálunk ennek a fájdalomnak az oka valamilyen kellemes érzés volt, mert fájdalmat okoztunk neki. A bosszú vagy valami hasonló, az töltött el. Most, amikor visszafelé haladunk életünkben, nem a saját élményünkön megyünk keresztül, hanem az övén, amit a tettünk miatt átélt. Ez is hozzátartozik a szellemi ellenképhez, és fel van jegyezve a szellemi világban. Röviden, az ember még egyszer átéli az élményeit a haláltól a születésig visszafelé haladva.
…ehhez az átéléshez kapcsolódik az érzés, hogy részt vesznek benne felsőbbrendű lények. Miközben áthatjuk magunkat élményeinknek ezekkel a szellemi ellenképeivel, mintha fentről folyton a szellemi lények visszafelé átélt tetteink és gondolataink iránt érzett rokonszenve és ellenszenve permetezne lefelé. És ebben a visszafelé átélésben érezzük, hogy amit a Földön magunk vittünk véghez, minden egyes gondolat, minden egyes érzés, minden egyes akarati impulzus, minden egyes tett mennyit ér a szellemi lét számára. Keserű fájdalomban éljük át valamely ártalmas tettünket. Égető szomjúságban éljük át a szenvedélyeket, amelyeket lelkünkben tápláltunk. Földi fizikai személyiségünktől függően addig éljük át égető szomjúságban ezeket a szenvedélyeket, ameddig eléggé át nem éljük, hogy a szellemi világ számára értéktelen a szenvedély táplálása, és túl nem jutunk a szenvedély táplálásán.
…ha valaki a lelkében valami iránt nagy kedvet érez, amit a fizikai életben fizikai úton lehet kielégíteni, akkor ez olyan, mint amikor itt, a fizikai életben szomjas: a lelke szomjúságot, égető szomjúságot érez olyan dolgok iránt, amelyeknek fizikai elintézését itt megszokta. Hiszen nem lehet fizikai módon elintézni, ha letettük fizikai testünket. A halál utáni életben ez a visszafelé haladás, amiről beszéltem, úgy zajlik le, hogy lelkében és szellemében az embernek először hozzá kell szoknia ahhoz, hogy fizikai test nélkül él. Eleinte folyton égető szomjúságot érez az iránt, ami csak a fizikai testen keresztül elégíthető ki.
…minden, amit a Földön fényűzésként éltünk át, ott nélkülözés, keserű nélkülözés lesz, és valójában csak az lesz valamennyire boldogító, ami a Földön kielégítetlen, fájdalmas volt. Amit ilyenkor átélünk, az a földi élettel összehasonlítva sok tekintetben hátborzongató; de nem is lehet a földi élettel közvetlenül összehasonlítani, mert nem a földi életben, hanem az után éljük át, és mert a földi élet után nem földi fogalmakkal alkotunk ítéletet.
Ha például Önök, azért, mert egy másik embernek fájdalmat okoztak, átélik ennek a másik embernek a fájdalmát, akkor egyszerre azt mondják – ezt csak így tudom kifejezni -, ebben a halál utáni átélésben azt mondják: Ha nem élném át ezt a fájdalmat, akkor tökéletlen emberlélek maradnék, mert amit ártottam a világmindenségben, annak folyamatosan el kellene vennie valamit tőlem. Csak akkor leszek teljes ember, ha átélem a kiegyenlítést. Belső lelki alkatunktól függően előfordulhat, hogy nehezen jutunk el az ítélet, a post-mortem ítélet, a halál utáni ítélet megalkotásáig, hogy jótétemény, ha a másnak okozott fájdalomért fájdalmat érzünk. Nehéz lehet eljutni ehhez az ítélethez, de létezik bizonyos lelki alkat, amely megkönnyíti ezt, mégpedig az, amelyik már itt, a földi életben megtud valamit az érzékfeletti életről. Van olyan lelki alkat, amely egyenesen boldogítónak érzi, hogy a földi életért fájdalmas kiegyenlítésen megy keresztül, mert ezáltal előrébb jut emberi mivoltának tökéletesítésében. Különben elmaradna emberi mivolta tökéletesítésében. Ha Önök fájdalmat okoznak valakinek, akkor kevesebbet érnek, mint mielőtt ezt a fájdalmat okozták volna. És ha értelmesen ítélnek, akkor azt mondják: Miután fájdalmat okoztam valaki másnak, a világmindenség szemében rosszabb emberlélek vagyok, mint előtte. Többet értem azelőtt, hogy fájdalmat okoztam. És jótéteménynek fogják érezni, ha a halál után ki tudják egyenlíteni azzal, hogy Önök is megtapasztalják ezt a fájdalmat. Látják, kedves barátaim, ez a bennünk élő emlékezet harmadik szakasza. Először a halál után néhány napon át képekbe sűrűsödnek, de azután szétszóródnak a világmindenségben a magunkban hordozott emlékek. Belső életünk gondolatok formájában tér vissza a világmindenséghez. De magában a világban szellemileg fel van jegyezve, amit átéltünk. És míg elvesztettük azt, amit földi életünkben magunkba zárva tartottunk – miközben ez a távolba vágyott -, addig a világ objektív feljegyzéseiből visszaadja nekünk.
Aligha létezik erősebb bizonyíték az ember kapcsolatára a világgal, mint az, ami a halál után jelenik meg azáltal, hogy először a belső életünktől fosztanak meg, hogy azután visszakapjuk a világból. És még a fájdalmas eseményeket is olyasminek érezzük a halál után, ami valójában hozzátartozik ember mivoltunk teljességéhez. Azt mondhatjuk, hogy az az érzésünk, a világ magához veszi a Földön megvolt belső életünket. És amit bevéstünk a világba, azt visszaadja nekünk. A saját énünk éppen azt adja vissza, amire nem figyeltünk, ami mellett elmentünk, de határozott vonásokkal jegyeztük fel a szellemi létbe. És azután, életünket visszafelé követve a születésünkön túl a szellemi lét messzeségébe jutunk.
Tulajdonképpen csak most létezhetünk a szellemi világban, mi után keresztülmentünk ezen. Mindannak révén, amin keresztülmentünk, csak most léphetünk be a szellemi világba. És az emlékezőtehetség felveszi negyedik alakját. Most érezzük, hogy földi életünk alatt a szokásos emlékezetünk mögött mindenütt élt bennünk valami, de nem jutott el a tudatunkba. Beíródott a világba; most mi magunk válunk azzá. Földi életünket a maga szellemi jelentőségében fogadtuk be; mi magunk válunk ezzé a jelentőséggé. Most, miután a születésen át visszafelé a szellemi világba jutottunk, nagyon sajátságos módon állunk a szellemi világ előtt. Bizonyos értelemben saját szellemi ellenértékünkben állunk a világ előtt. Keresztülmentünk a másik embernek okozott fájdalmon, megtapasztaltuk, mondjuk, egy fával átélt élmény szellemi ellenértékét, ez élmény volt ugyan, de még nem önmagunk átélése. Ez valóban az ember születés előtti embrionális létéhez hasonlítható. Ilyenkor még nem jut el az öntudatába semmi, amit átél, sőt még fizikai földi életének első éveiben sem. Csak fokozatosan ébred fel az öntudata.
Így amikor belépünk a szellemi világba, csak lassanként válik énünkké, szellemi öntudatunkká az, amit visszafelé átélünk, és most azok vagyunk, amit átéltünk. Saját szellemi ellenértékünk vagyunk. És ebben a létben, ami valóban a földi lét másik oldalát jelenti, lépünk be abba a világba, ahol semmi sincs meg a külső természet megszokott birodalmaiból, az ásvány-, növény-, állatvilágból – ezek a földi léthez tartozó dolgok -, de ahol nyomban megjelennek először azok a lelkek, akik előttünk hunytak el, és valamilyen kapcsolatban voltunk velük, valamint a magasabb szellemi lények individualitásai.
Szellemként emberszellemek és más szellemek között élünk, és most a körülöttünk levő szellemi individualitások alkotják világunkat, és tapasztalatunkat, átélésünket az a kapcsolat alkotja, amibe velük kerülünk szellemi létünkben, a szellemi világban, legyenek akár más emberek, akár nem az emberiséghez tartozó lények. Ahogyan itt, a Földön a külső természeti birodalmak lényeivel, úgy most a különböző fokokon álló szellemi lényekkel vannak élményeink. Az pedig különösen lényeges, hogy a halál és a születés közötti életben, mialatt visszafelé éltünk, úgy éreztük a rokonszenvet és az ellenszenvet – ahogyan tegnap hasonlatként mondtam -, mint az ezekre az élményekre permetező esőt, szellemi esőt. Most szellemileg meglátjuk azokat a lényeket, amelyeknek azelőtt csak a rokonszenvét és ellenszenvét észleltük, mialatt átéltük földi életünk szellemi ellenoldalát; most, miután megérkeztünk a szellemi világba, közöttük élünk. És most lassanként úgy érezzük, hogy belül erő tölt el, impulzusok, amelyek ezektől a körülöttünk levő szellemi lényektől indulnak ki. Minden, amit korábban átéltünk, valóságosabb lesz ezáltal, énünk szellemileg valóságosabbá válik számunkra. Fokozatosan úgy érezzük, hogy ezeknek a szellemi lényeknek a fényében vagy árnyékában élünk, amelyeket megszokunk. Korábban azért éreztünk valamit, mert a szellemi ellenértéken keresztül éltük át, hogy mi értékes vagy ártalmas a világmindenségben. Most azt érezzük, hogy van valami, amit a földi életben gondolatban vagy munkával elvégeztünk, ennek megvan a szellemi ellenértéke, amit feljegyeztek a szellemi világmindenségben. A lények, amelyekkel találkozunk, vagy tudnak ezzel kezdeni valamit, vagy nem. Vagy egy beesik fejlődésükkel vagy törekvésükkel, vagy nem esik egybe fejlődésükkel. Úgy érezzük, hogy a szellemi lények számára az jellemez, hogy elmondhatjuk, az ő szándékaik szerint vagy a szándékaik ellen cselekedtünk-e. Hozzáadtunk-e valamit ahhoz, amit a világ fejlődése érdekében akartak, vagy félredobtunk valamit abból, amit a világ fejlődése érdekében akartak.
Elsősorban nem csupán azt érezzük, hogy eszmei ítéletet mondanak rólunk, hanem valóságosan értékelnek, és maga ez az értékelés létünk valósága, amikor halálunk után kijutunk a szellemi világba. Ha itt, a fizikai világban emberként valami rosszat tettünk, nos, ha megvan hozzá a lelkiismeretünk és az eszünk, magunk ítéljük el, vagy elítéli a törvény, elítéli a bíró, elítéli a többi ember, megvet minket. De ezektől az ítéletektől nem válunk silánnyá, legalábbis nem számottevően, hacsak emberként nem vagyunk különleges alkatúak; leginkább csak az ítélet következményeitől leszünk silányak. De ha belépünk a szellemi lények világába, ott nemcsak eszmei az ítélet, hogy keveset érünk, hanem a szellemi lények úgy pillantanak ránk, mint értéktelenre, ártalmasra, mintha pillantásuk eltörölné létünket. Mindazért, ami értékeset tettünk, olyan pillantás ér, mintha csak azáltal válnánk lelki-szellemi lényként valóságossá. Valóságosságunk az értékünktől függ. Mintha sötétség borulna létünkre, ha feltartottuk a szellemi világ szándékai szerinti fejlődést. Mintha fény hívogatna friss szellemi létre, ha olyasmit tettünk, ami most is hat, ami megfelel a szellemi világ fejlődésének.
Mindazon keresztülmegyünk, amit ábrázoltam, belépünk a szellemi lények világába. Ez fokozza tudatunkat a szellemi világban. Ez ébren tart a szellemi világban. És amit követelményként átélünk, az ráébreszt, hogy a világmindenségben nyertünk valamit saját valóságosságunkra vonatkozóan. Tegyük fel, hogy olyasmit tettünk, ami feltartja a világ fejlődését, ami azon a területen, amelyre léptünk, csak ellenszenvet ébreszt a szellemi lényekben, érezzük, hogy az utóhatása úgy megy végbe, ahogyan leírtam: a tudatunk elhomályosul, elkábul, időnként teljesen kialszik. Ki kell kerülnünk ebből az állapotból, ismét fel kell ébrednünk. És amikor felébredünk, szellemi létünkben még úgy érezzük, mint amikor a fizikai világban a húsunkba vágnak, csak még valóságosabban, pedig ez már itt, a fizikai világban is elég valóságos érzés. Röviden, mi magunk teremtettük meg annak az okát, amik a szellemi világban leszünk. És ebből láthatják, hogy az embernek elegendő indítéka van arra, hogy visszatérjen a földi létbe.
Visszatérni? Miért? Nos, ami a szellemi világban fel van jegyezve, azt az ember saját maga éli át, aszerint, amit a földi létben jó vagy rossz értelemben követett el. De amit alapjában véve mégis csak ezen az átélésen keresztül ismert meg, azt ténylegesen csak akkor tudja kiegyenlíteni, ha visszatér a földi létbe. És valóban, ha az ember – ez persze csak hasonlat – a szellemi lények arcáról leolvassa, hogy mit ér a világ számára, akkor ezzel az észleléssel elegendő ösztönzést kap, hogy visszatérjen a fizikai világba, miután képes lett arra, hogy másképpen élje végig az életét, mint ahogyan tette. De számos tekintetben alkalmatlan marad erre, és a valóságban ez a kiegyenlítés csak különféle földi életek után történhet meg.
Ha a földi élet során magunkba nézünk, akkor először azokra az emlékekre találunk, amelyekből, ha elzárkózunk a külső világ elől, először is felépítjük lelki életünket. Még az alkotó, művészi fantázia is csak ezekből az emlékekből dolgozik. Ez az emlékezet első formája. Mögötte vannak azok a hatalmas képek, amelyek közvetlenül az után válnak láthatóvá, hogy átléptünk a halál kapuján. Ezeket elveszik tőlünk. Kikerülnek a világmindenség távolába. Emlékképeinkre visszapillantva azt mondhatjuk, hogy mögöttük van az, ami rögtön útnak indul a kozmikus térségekbe, amikor megfosztanak testünktől. A testünk tartja össze azt, aminek eszményi helye valójában a világmindenség. De miközben végigjártuk az életet, mindenről emlékek maradtak bennünk, hátrahagytunk valamit a világban, ami az emlékek mögött még hátrább van, csak éppen az időben. Ezt újra át kell élnünk visszafelé. Ez az emlékezet mögötti harmadik képződmény. Először az emlékek szőnyegével van dolgunk; mögötte van az, amit a világmindenség hatalmas képeként összegöngyöltünk, mert mögötte van az, ami a világban fel van jegyezve. És mi magunk csak akkor vagyunk mögötte, ha ezt végigéltük: szellemileg meztelenül a szellemi világmindenség előtt, és amikor belépünk ide, felöltöztet a ruháiba.
Bizony az emlékeinkre kell pillantanunk, ha fokozatosan túl akarunk jutni a múlandó emberi életen. A földi élet alatti emlékeink múlandóak, szétszóródnak a világban. Az emlékek mögött azonban saját énünk van, az, amit a szellemi világból kapunk meg, hogy megtalálhassuk az utat az időtől az örökkévalóságba.”
Rudolf Steiner: Az antropozófia összefoglalása huszonegy év távlatából (GA234)
