Egy szellemi hajnal első fényei VI.
Összefoglalva az eddigieket, látható, hogy bár az efezusi szentély és az első Goetheanum térben és időben távol állt egymástól, sorsuk, a földi lelki-szellemi életében betöltött szerepük mégis igen közeli. Mindkét misztériumhely fordulópontot jelentett az emberiség életében. Efezus egy olyan kor alkonyát jelentette, amelyben még át lehetett élni az érzékfeletti világot, s amely a Föld különböző helyein más-más oldalát mutatta. Nemcsak az ember élhette át az érzékfeletti lényeket, hanem az emberek nappali tudatában az istenek is benne éltek, így szándékaik könnyedén adhattak határozott irányt a földi történések alakulásának. Az első Goetheanum olyan időszakot zárt le, amelyben az emberiség elérte fejlődésének legmélyebb pontját az anyagi világban, és a sötét kor lezárultával már elindult felfelé. E felfele lendülést támogatta tragikus sorsával az efezusi és dornachi szentély. Nagy Sándor „szellemi Efezus”-ról, Rudolf Steiner pedig a „szellemi Goetheanum” továbbélésének fontosságáról beszélt. Bár eltérőek voltak a külső környezeti és lelki, tudati alapok, mindkét szentély misztériuma a tanítványoktól komoly belső erőfeszítést, kitartást várt. Ugyanakkor a tanítványok előrelépéséhez azt a fontos felismerést is megadta, hogy az isteni világ egy része irigykedve, nem tétlenül viszonyul szemléli azt a kapcsolatot, ami a tanítványok és a fejlődésüket támogató érzékfeletti lények között él. Ebben az isteni és emberi irigységgel áthatott földi lelki-szellemi térben történhetett meg a Golgotai Misztérium. Ezek az erők még ma is kifejtik hatásukat.
Rudolf Steiner arról beszélt, hogy„ …kifejlődött mindaz, ami a golgotai misztériumból a tradíciók, a szóbeli hagyományok útján kisugárzott. Elsősorban nyugaton olyan civilizáció fejlődött ki, amely csak a szóbeli hagyománnyal számol, vagy később a külső természetkutatással, a tisztán értelmi természetkutatással, ami a természet területén megfelel a puszta hagyománynak, a történelem területén az írásbeli vagy a szóbeli hagyománynak. És itt van a személyiség civilizációja. A spiritualitást, a golgotai misztériumot, a történelmi hagyomány őrzi, már nem lehet látni. (…) Ha az ember a régi materializmus mellett marad, feltétlenül az ember alatti világba kerül. Nem tudja elérni az emberi magasságot. Hogy ezt az emberi magasságot elérje, meg kell nyitnia érzékszerveit – ez feltétlenül szükséges a 19. század végétől – a szellemi kinyilatkoztatások számára, amelyek azóta ismét jelen vannak.”
„ a karácsonyi ülés folyamán ezekben az esti előadásokban különféle impulzusokról beszéltem, amelyek a történelmi fejlődésben megnyilvánulnak, hogy a szívek felemelkedhessenek a szellemi impulzusok átvételére, amelyeknek bele kell áramlaniuk a földi világba, és amelyeket nem a földi világból kell merítenünk. … ha a földi világ számára valami gyümölcsözőt akarunk létrehozni, ehhez az impulzust a szellemi világból kell merítenünk.(…) Ez, kedves barátaim, arra késztet bennünket, hogy azt az ösztönzést, amit további működésünk érdekében át kell vennünk ezekből az előadásokból, össze kell kapcsolnunk a legnagyobb felelősséggel.”
Az egyéni felelősség felvetése kapcsán érdemes emlékeznünk a Karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata címmel megtartott előadások antropozófusok számára különösen fontos harmadik kötetére: „Minden egyes antropozófus karmájába bele van írva: légy kezdeményező ember, és légy tudatában annak, hogy ha tested akadályai vagy egyéb előtted álló akadályok miatt, esetleg nem találod meg lényed középpontját, ahonnan az iniciatíva kiindul, szenvedéseid és örömeid, alapjában véve a személyes kezdeményezés megtalálásától, vagy meg nem találásától függenek! (…) Arany betűkkel kellene, hogy állandóan minden antropozófus lelke előtt álljon: az iniciatíva a karmájában van, és sok minden, amivel életében találkozik, attól függ, mennyiben tud benne ez az iniciatíva akaratlagosan tudatossá válni. …mindaz, ami körülöttünk és bennünk sorsszerűen lejátszódik, az egyik oldalon a materializmus, a másik oldalon a mindenfelé szétszórt intellektualizmus jegyében folyik.(…) Ennek tehát, állandóan ki vagyunk téve. De ez a karmába mégis rendkívül erősen belejátszik. Mindez azonban szinte arra született, hogy a lelkek iniciatíváját aláássa. Minden népgyűlésnek, amelyre elmegyünk, csak egy célja van: az egyes ember kezdeményezését aláásni kivéve azokét, akik ott vezetők és szónokolnak. Minden újság csak úgy tudja feladatát teljesíteni, ha „hangulatot” kelt, ha tehát az egyes emberek iniciatíváját aláássa. … azt azonban, hogy nem-spirituális emberek mellett élünk, a valóságnak megfelelően kell szemlélnünk nem szabad, hogy ez csupán a mindennapi értelemben vett szimpátiát és antipátiát keltse fel bennünk, nem – ennek valami megrázót kell tartalmaznia.(…) Mert arról szó sem lehet, hogy aki ma, a nagy döntések idején nem talál el a szellemiséghez, annak lelki élete ne szenvedne kárt a következő inkarnációban. Kárt fog szenvedni. És ma, amikor az emberek egy részében karmájuk alapján belső vágy él a szellemiség iránt, más részük nem jut el a szellemiséghez – ennek az ellentétnek szemlélése közben, az olyan emberekkel való együttélésnél, akiket jellemeztem, valami mélyen megrázót, lelkünket mélyen érintőt kellene éreznünk. Csak így jövünk rendbe saját karmánkkal, különben nem.”
Felfigyelhetünk arra, hogy a fentiek értelmében Rudolf Steiner a Karácsonyi Gyűlés alatt megtartott előadásban igyekszik felébreszteni az empátiát és felelősségérzetet az antropozófus lelkekben: „Az alvó emberek énje és asztrálteste körüli szemlélődés az utóbbi évtizedekben alkalmat adhatott annak megtapasztalására, milyen nagy a felelősségük azoknak, akik ezekről a dolgokról tudhatnak. … korunkban az egész emberiségre történelmileg ki van szabva, hogy valamilyen formában elhaladjon a küszöb őre mellett, annyira az látható inkább, amit mondtam, hogy az alvó lelkek énként és asztráltestként haladnak el mellette. (…) Amikor az ember látja ezt a jelenetet, ami itt lejátszódik, támad egy gondolata, ami avval kapcsolatos, amit egy szükséges, nagy felelősségérzet kialakításának lehet nevezni. Azok a lelkek, akik így alvó állapotban eljutnak a küszöb őréhez, olyan tudatállapotban vannak – éber állapotban ez öntudatlan marad – amellyel az ember alvás közben rendelkezik, a szellemi világba való bebocsátásukat, a küszöbön való átlépésüket követelik. És számos esetben hallani a komoly küszöb őrének hangját: saját érdekedben nem juthatsz át a küszöbön, nem szabad bejutnod a szellemi világba. Vissza kell menned. – Mert ha a küszöb őre ilyen lelkeket minden további nélkül beengedne, ezek úgy mennének át a küszöbön, úgy kerülnének a szellemi világba, azokkal a fogalmakkal, amelyeket a mai iskola, a mai képzés, a mai civilizáció nyújt, olyan fogalmakkal és eszmékkel, amelyekkel a mai embernek fel kell nőnie… Ezeknek a fogalmaknak és eszméknek az a sajátosságuk, hogy ha az ember azokkal lép be a szellemi világba, úgy, amilyenné a jelenlegi civilizációban ezek útján vált, lelkileg béna lesz. És gondolati és eszmei ürességgel tér vissza a fizikai világba.(…) Mert az absztrakt eszmék világa, amelyekkel az ember ma mindenhez viszonyul, ilyen: be lehet menni velük a szellemi világba, de nem lehet azokkal kijönni onnan. És ha az ember ilyen jeleneteket lát, amiket alvás közben valóban átél több lélek, mint általában gondolnánk, akkor azt mondhatja: bárcsak sikerülne ezeket a lelkeket megóvni attól, hogy amit alvás közben átélnek, azt ne kelljen haláluk után is átélni.(…) Minden korábbi civilizációban voltak olyan eszmék és fogalmak, amelyek mindenekelőtt az érzékfeletti világra irányultak, az istenekre, arra a világra, amelyik az alkotó, a teremtő, a létrehozó világ volt. Aztán ezekkel a fogalmakkal, amelyek mindenekelőtt az istenekre vonatkoztak, le lehetett tekinteni a földi világra, hogy azt ezekkel az istenekhez méltó fogalmakkal és eszmékkel meg lehessen érteni. (…) Ma az ember olyan fogalmakat és eszméket alakít ki, amelyeket a kor szellemének megfelelően csak a fizikai-érzéki világra akar irányítani. Ezek a fogalmak és eszmék minden lehetséges mérlegelhető és mérhető dologra vonatkoznak, és nem az istenekre. Ezek nem istenekhez méltóak, nem isteni értékűek. Ezért a léleknek, amely teljesen belesüllyedt a materializmusba, az istenekhez nem méltó és az istenek számára értéktelen eszmékbe, ezt mennydörgi a küszöb őre, amikor alvás közben elébe lép: ne lépd át a küszöböt! Olyan eszméid vannak, amelyeket rosszul használtál az érzéki világban. Ezért az érzéki világban kell maradnod velük, nem léphetsz be az isteni világba, ha nem akarsz lelkileg lebénulni.
Ezeket a dolgokat ki kell mondani, nem azért, hogy töprengjünk rajtuk, hanem azért, hogy kedélyvilágunkat átjárják és áthassák, és eljussunk a helyes hangulathoz, amelyet magunkkal kell vinnünk az Antropozófiai Társaságnak erről a komoly karácsonyi üléséről. Mert mindennél fontosabb, hogy amit magunkkal viszünk, az a hangulat legyen, ami megadja a bizonyosságot a szellemi világ számára: Dornachban a szellemi megismerés központja jött létre. …az igazságra való törekvés az, amit a jövőben itt Dornachban fanatizmus nélkül, komolyan, a valóság szeretetével védelmezni kell. Talán éppen ezzel tesszük jóvá azt, amit az utóbbi években oly nagymértékben elmulasztottunk.(…) Mindebből az a gondolat alakulhatott ki, hogy a szellemi tűz lángjai loboghatnak itt, amelyek igazi szellemi életként az újra felépítendő Goetheanumból a jövőbeli emberiség üdvére fognak felbukkanni, meg fognak jelenni szorgalmunk és odaadásunk révén. És minél nagyobb bátorsággal megyünk el innen, hogy az antropozófiai ügyeket intézzük, annál inkább megértettük, hogy mostani együtt- létünkön milyen reményteljes szellemi áramlat húzódott végig.(…)
A nem-antropozófusok ezt hallják: maradj a szellemi világon kívül, rosszul használtad az eszméket, pusztán a földi tárgyakra, nem alakítottál ki olyan eszméket, amelyek az istenekhez méltóak, amelyek isteni értékűek. Ezért bénává válnál, amikor újra visszatérsz a fizikai világba. – Az antropozófus lelkek azonban ezt hallják: nektek még ki kell állnotok a bátorság próbáját, hogy hitvallói legyetek annak, amit kedélyvilágotok és szívetek hajlama útján meghallhattok. (…) Erre az alapkőre kell az épületet felállítani, amelynek egyes kövei fejezik majd ki azt a munkát, amit csoportjaink egyes tagjai végeznek kint a világban. Erre a munkára akarunk most tekinteni, és tudatosítjuk a felelősséget, amiről ma beszéltünk, a felelősséget a küszöb őre előtt álló mai emberrel szemben, akinek a szellemi világba való bejutását meg kell akadályozni.”
Az efezusi szentélyt a fizikai világban az istenség szobrával együtt a tűz emésztette meg. Az első Goetheanum központi helyére szánt szoborcsoport viszont megmenekült a lángoktól, hogy emlékeztethessen bennünket feladatainkra, a teremtésben betöltött szerepünkre, a bennünk hatni szándékozó és a figyelmünket kereső érzékfeletti lényekre, arra, amit Rudolf Steiner egyszer az „antropozófia” szó tartalma, értelme kapcsán mondott: „embervoltunk tudatára”. A szoborcsoportot szemlélve az ember átélheti valódi mivoltát ”…önmagát kozmikus lénynek tudja, aki a luciferi és az ahrimáni hatalmak között áll, és belsőleg magában hordja az isteni kiegyenlítést.”
Részlet Rudolf Steiner 1923. december 29-én, a gyűlésen megtartott beszédéből:
„Általában az a véleményem, hogy pedáns ésszel nem sokra megyünk egy társaság igazgatásánál; ez más egyébre persze nagyon is jó lehet, de azt itt alapítandó társaság igazgatásánál igen káros a pedáns ész. Itt érzékeny ujjhegyeken múlik a dolog. Minél inkább tudjuk a társaságot a jövőben érzékeny ujjbegyekkel igazgatni, annál jobb.”
