Egy szellemi hajnal első fényei V.

Korunk új misztériumának megjelenését a rózsakeresztes tanok alapozták meg, melyek képesek voltak az istenektől oly távol került embert a szellemivel élmény szinten is újra összekapcsolni. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy szükség volt erre az eltávolodásra: „…gondolják meg, hogy korunk(…) olyan jellegű, hogy az ember, mint egyedi lény, a világ többi részétől elzárva érzi magát. Kifejezetten hangsúlyoznunk kell, hogy minden korábbi korszak olyan volt, és minden következő olyan lesz, hogy az ember az egész világ részének érezte és fogja érezni magát, olyasvalakinek, aki a világhoz tartozik. … Ennek tudata azonban csak a korábbi időkben volt meg, de később majd újra meglesz, csak ma zavarodott össze és homályosodon el, mert (…) az embernek szüksége volt erre a zavarodottságra és elhomályosodásra, hogy a szabadság élményét teljes mértékben ki tudja alakítani.” Korábban az istenekkel éltünk, de nem szabad, öntudatos lényként, majd öntudatosnak és szabadnak élhettük, élhetjük meg magunkat. Most már arra érett meg az idő, hogy öntudatos lényként, fel- és megismeréseink által, szabadon döntve működjünk együtt az istenekkel.

Gilgames és Enkidu individualitások efezusi életét is áthatotta az, ami a rózsakeresztességben is él „…tudatukban erőteljesen hordozták azt, hogy az ember hozzátartozik a felső, a szellemi világhoz, ugyanakkor azonban intenzív érzésekkel viszonyultak ahhoz is, ami földi.” E kettős, egyensúlyt kereső viszonyulás a Föld és az Ég erőihez, lényeihez, vezetett el az efezusi tűzvészhez: „Ha azt az időszakot követjük, amelyben az emberi nem egészen Efezusig fejlődött, azt találjuk, hogy az előrehaladott emberi individuumok sok mindent felvettek abból, amit a misztériumokból a jó istenektől kaptak. Mert akkor tanuljuk meg, hogy mi a helyes, ha ezt mondjuk: a jó emberi szívek és a jó istenek között bensőséges kapcsolat áll fenn, ami a misztériumokban egyre szorosabbá vált, úgy hogy bizonyos más lények, a luciferi-ahrimáni lények lelke elé tárult, hogy az ember egyre közelebb került a jó istenségekhez. És ez váltotta ki az istenek irigységét.(…) Az efezusi tűzesetnél is tulajdonképpen nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség bizonyos szellemi továbbfejlődése csak úgy lehetséges, ha az emberek tudatában vannak, hogy léteznek olyan istenek, azaz olyan érzékfeletti lények, akik irigykednek az ember további előrehaladására. Végül is ez adja meg minden további történésnek a maga sajátos színezetét – említhetem Nagy Sándor születését is – ami az efezusi tűzesetet követte. A golgotai misztérium helyes felfogásához az is hozzátartozik, hogy az ember olyan világra tekint, amely tele van bizonyos isten-nemzetségek irigységével. Az a lelki atmoszféra, amely tulajdonképpen megvolt már egy idő óta, nem sokkal a perzsa háborúk után tele volt az istenek irigységének következményeivel. És amit a makedóniai időkben tettek, azt teljesen annak tudatában tették, hogy az istenek irigysége a Föld szellemi atmoszférájában működik. Ezt azonban bátran és merészen tették, dacolva azzal, hogy az istenek és az emberek félreértik. És ebbe a légkörbe, amely tele volt az istenek irigységével, ebbe helyezte bele cselekedetét az az Isten, aki képes volt a legnagyobb szeretetre, ami a világon csak létezhet. Csak akkor látjuk a golgotai misztériumot a helyes megvilágításban, ha mindahhoz, ami történt, még ezt is hozzávesszük: a régi világ felhőinek képét Görögországban, Makedóniában, Elő-Ázsiában, Észak-Afrikában, Dél-Európában, amelyek kifejezik az istenek irigységét. És csodálatosan melegített, jótékonyan sugárzott ebbe a fellegektől teljes légkörbe az a szeretet, ami a golgotai misztériumból áradt.”

E szeretett tett a múlt század elején megújítást nyert: „Akkor teszünk valódi értelemben hitet az antropozófiai irányultságú szellemtudomány mellett, ha nem gondoljuk, hogy a kereszténység teljes tartalmát kimerítettük azzal, ami az evangéliumokban áll, hanem ha tudjuk, hogy Krisztus valóban itt van, minden nap, a földi korok végezetéig, de nem pusztán holt erőként, amelyben hinni kell, hanem élő erőként, ami újra meg újra megnyilatkozik. És mi az, amit korunkban kinyilatkoztat? A modern antropozófiai irányultságú szellemtudomány tartalmát. Ez nem csak Krisztusról szól, azt akarja kimondani, amit Krisztus a jelenben, az embereknek, emberi gondolatok által akar mondani. – GA193”

Rudolf Steiner a világtörténelem szellemtudományos hátteréről szóló előadásának fontos pontja, amikor az efezusi szentélyben és az első Goetheanum fellobbanó lángok okairól beszél: „Korunkban az emberek a szabadsághoz közelednek. És egy évvel ezelőtt, szilveszter éjszakáján a pusztító lángokba tekintettünk. A vörös lángnyelvek az eget ostromolták. Sötétkék és vöröses-sárga lángcsóvák csaptak fel az általános lángtengerből, amelyek a Goetheanumban elhelyezett fémből készült eszközökből származtak. Ez egy óriási tűztenger volt különböző színárnyalatokkal. És amikor az ember ebbe a lángtengerbe nézett, és látta benne a színes vonalakat, lelkének fájdalmához szólva ezt kellett belőle kiolvasnia: az emberek irigysége. (…) Egy fonal húzódik azoktól a szavaktól, amelyek kifejezik annak a kornak a legnagyobb szerencsétlenségét, amelyben az emberek még nem szabadon néztek fel az istenekre, de szabaddá kellett válniuk. A szellemi fejlődés fonala húzódik attól a szerencsétlenségtől, amelynél ezt lehetett kiolvasni a lángokból: az istenek irigysége – a mi szerencsétlenségünkig, amikor az embernek önmagában kell megtalálnia a szabadság erőit, és ahol a lángokba ez van beírva: az emberek irigysége. (…) Ma az a feladatunk, hogy a szellemi életnek ezt az áramlatát, amely, mondhatnánk, a magasból érkezik hozzánk, felfogjuk. Így ma valóban az emberiség szellemi kibontakozásának átmeneti állapotában vagyunk. És ha nem vagyunk tudatában ezeknek a figyelemreméltó összefüggéseknek és a korábbiakhoz való kapcsolódásának, akkor tulajdonképpen átalusszuk a legfontosabb eseményeket, amelyek körülöttünk játszódnak le a szellemi életben. És valójában hányan alusszák át ezeket a fontos eseményeket! Az antropozófiának azonban azért kell itt lennie, hogy az embereket felébressze. És hiszem, hogy mindazok, akik most itt a karácsonyi ülés alkalmával összegyűltek, impulzust kapnak egy lehetséges felébredésre. Látják, itt állunk, közvetlenül ez előtt a nap előtt, és a gyűlés egész ideje alatt az év végéig a szomorú esemény évfordulóját kell átélnünk; itt állunk ez előtt a nap előtt, amelyen a borzalmas lángcsóvák felcsaptak, és a Goetheanumot elpusztították. És a világ azt gondolhatja, amit akar a Goetheanum leégéséről, ez a tűzeset az antropozófiai mozgalom fejlődésében óriási jelentőségű. De nem ítélhetjük meg a maga teljes mélységében, ha nem vesszük figyelembe azt, hogy ezek a fizikai lángok hogyan csaptak fel sajátságos módon az orgonasípokból – erről még beszélni fogok a következő napokban – és más fémtárgyakból. A megperzselt fémek a lángokkal együtt lobogtak, úgyhogy ez a lángok sajátságos színeződését hozta létre. Ezt is figyelembe kell vennünk, amikor az elmúlt évre emlékezünk. Ebben az emlékezésben annak a ténynek is benne kell lennie, hogy a fizikaiság maja, és hogy az igazságot a szellemi tűzben kell keresnünk, és fel kell gyújtanunk szívünkben és lelkűnkben. A fizikailag leégett Goetheanum fel kell, hogy keltse bennünk a szellemileg működő Goetheanumot.(…)

Csak akkor lehetünk méltóak ahhoz, ami lehetővé tette számunkra, hogy ezt a Goetheanumot felépítsük, ha ma gondolatban fogadalmat teszünk az isteni jóság előtt, hogy lelkünkben hordozzuk azt a szellemi impulzust, ami a Goetheanum külső formájában megjelent, és hűek maradunk hozzá. Ezt a Goetheanumot elvehették tőlünk. A Goetheanum szellemét, ha valóban tisztességesek és becsületesek akarunk lenni, nem vehetik el tőlünk. És a legkevésbé akkor vehetik el, ha ebben a komoly, ünnepélyes órában, amikor csak rövid idő választ el bennünket attól az időponttól, amikor egy évvel ezelőtt felcsaptak a lángok szeretett Goetheanumunkból, ha ebben a pillanatban nemcsak a fájdalmat érezzük ismét, hanem fájdalmunkban megfogadjuk, hogy hűek maradunk ahhoz a szellemhez, aki lehetővé tette, hogy ezen a helyen tíz éven keresztül építkezzünk. Akkor, kedves barátaim, ha ez a belső fogadalmunk tisztességesen és őszintén a szívünkből fakad, ha a fájdalmat, a szenvedést át tudjuk alakítani a cselekvés impulzusává, akkor ezt a szomorú eseményt áldássá változtathatjuk. A fájdalom nem lesz kisebb ezáltal, de kötelez bennünket arra, hogy a fájdalomból ösztönzést kapjunk a cselekvésre, a szellemben való cselekvésre. … A legjobb isteni erőket érezzük azonban ma magunkban, hogy elhatározzuk: a szent lángok szívünkben szellemileg megvilágítják és átmelegítik azt, amit a Goetheanum akart, és ezt az akaratot belevisszük az emberiség előrehaladásába.” GA233

Részletek Rudolf Steiner 1923. december 28-án, a gyűlésen megtartott beszédéből:

” Kedves Barátaim!
Ma is elmondom azokat a szavakat, amelyek megadják tevékenységünk alapját most itt és a továbbiakban odakint.

Emberi lélek!
A végtagokban élsz
Amelyek a világtéren át
A szellem tengerlényébe visznek;
Gyakorold a szellemre emlékezést
A lélek mélyén,
Hol a világteremtő létben
A saját Én
Az Isteni Énben él;
És ekkor igazi életet élsz majd
Az emberi világban.

Mert uralkodik az Atya-Szellem, a Magasságos,
A világ mélységeiben létet teremtve.

Emberi lélek!
A légzésben és szívverésben élsz,
Melyek az idő ritmusán át
Saját lelki lényed megérzéséhez vezetnek:
Gyakorold a szellemről gondolkodást
A lélek egyensúlyában
Hol hullámzó és
Világot teremtő tettek
A saját Ént
A Világ-Énnel egyesítik;
És valóban érezni fogsz
Az emberlélek működésében.

Mert körötted Krisztus akarata működik
A világ ritmusában kegyelmet osztva a lelkeknek.

Emberi lélek!
A fej nyugalmában élsz,
Mely az öröklét mélyéről feltárja
Néked a világgondolatokat:
Gyakorold a szellem látását
A gondolatok nyugalmában,
Hol örök isteni célok
Világlények fényében
A saját Ént
A szabad akaratnak
Ajándékozzák
És valóban gondolkodsz majd
Az emberi szellem mélyén.

Mert működnek a szellem
A világlétben fényért esedezve.

Most, kedves barátaim, ismét írjuk le lelkünkbe azt a belső ritmust, amely közel hozhatja azt, hogy éppen ezek a szavak, hogyan hangzanak fel a világ ritmusából.

Első mondás:

Gyakorold a szellemre emlékezést.

Ez az a tevékenység, ami saját lelkünkben mehet végbe. A nagy világmindenségben annak felel meg, amit a következő szavak fejeznek ki:

Mert uralkodik az Atya-Szellem, a Magasságos,
A világ mélységeiben létet teremtve.

A második:

Gyakorold a szellemről gondolkodást

a bensőkben lejátszódó folyamat, amelynek kint a világmindenségben ez felel:

Mert körötted Krisztus akarata működik
A világ ritmusában kegyelmet osztva a lelkeknek.

A harmadik:

Gyakorold a szellem látását

odakint felel:

Mert működnek a szellem
A világlétben fényért esedezve.”

* * *

„Elmondanék néhány dolgot arról, hogy hogyan gondolom a jövőben a dornachi Goetheanumban a Szabad Szellemtudományi Főiskola felépítését. Egyre inkább arról lesz szó, hogy az iskolázásban való valamilyen továbbhaladásnál nem pusztán az intellektuális tulajdonságok jönnek tekintetbe, legkevésbé a külső világban szokásos intellektuális és empirikus képzés, csak amennyiben ez valamelyik speciális területhez abszolút szükséges. Ezt egészen jól felismerhették azok, akik hosszabb ideje éltek és dolgoztak az Antropozófiai Társaságban. Arról lesz szó, hogy az érzelmek, az ezotériát és okkultizmust közvetlenül felfogó képességek, morális kvalitások és így tovább, játszanak nagy szerepet. ”

„Régebbi korokban elképzelhetetlen volt, hogy az emberiségbe hozott szellemi látás, szellemi megismerés az orvostudománytól független legyen.”

„Az Antropozófiai Társaság minden tagjának joga van részt venni valamennyi általa rendezett előadáson, egyéb rendezvényen és gyűlésen.” – Valóban így szólhatott volna ez a paragrafus, de akkor elvileg nem tehetnénk meg, amit sajnos mégiscsak meg kell tennünk: például nem állapíthatnánk meg a rendezvények belépődíjait. Ilyen mellékkörülményekre gondoltunk. Mégpedig elsősorban a belépődíjakra kellett gondolnom. Baj, hogy elsősorban erre kell, de így van; ahogyan az ember nem élhet csak levegőből, úgy az antropozófiai mozgalom sem létezhet, ha az idealizmus olykor nem érinti a pénztárcát is.”

„Tisztában kell lennünk azzal, hogy nagyon is kínálkozó dolog az antropozófiához hasonló mozgalomnál, hogy a mozgalmat hordozó társaságot valamilyen szektajelleggel alakítsuk ki. Az ilyen társaság résztvevőitől ez nem is vehető zokon, hiszen tudjuk, hogy régi atavisztikus impulzusok folytán az emberben még mily sok szektás hajlandóság rejlik. Az emberek gyakran nem is tudják, mégis magukban hordozzák a szektás impulzusokat.”

„ …úgy gondolom, hogy valamilyen nyomtatvány eltitkolásának az elve nem valósítható meg. Hogy nem lehetséges, azt a gyakorlat mutatta meg. Mert éppen az a helyzet alakult ki, hogy az ellenség ma sokkal hamarabb beszél nyilvánosan az újonnan megjelentekről, mint az antropozófusok. Ilyen tényekkel számolnunk kell. Nagy céljainkat csak úgy vihetjük előbbre, ha másfelől teljességgel számot vetünk a kor szellemével. A kor szelleme nem tűri a külső titkot, a belső azonban egészen jól elviseli. Mert az igazán ezoterikus antropozófiai írások még sokáig igen-igen nagy titkok lesznek az emberek számára. És külső fizikai titkolózásra nincs szükségünk, ha így morálisan tartunk titkot, amennyiben egyszerűen a bírálat világi elismerésére törekszünk: ezen a téren is érvényes, ami az elismeréshez minden területen lehetséges: hogy szakember és laikus közt határt vonunk. És a laikussal mindig elbánhatunk, mondván: nézzétek meg a bírálatát, olyan, mint a paraszt bírálata a differenciálszámításról. Ha ilyen alapon dolgozunk, úgy a ciklus probléma megfelelő megoldása lassanként – ha nem is azonnal – mégiscsak sikerülni fog. Ugye, azt mondtam önöknek: Valójában tíz évig gondolkoztam ezen, most megoldást kellett találni. Csak ezt a morálisat tudom találni. Még be szeretném iktatni oda, ahol ez áll: „A társaság minden kiadványa ugyanúgy nyilvános lesz, mint más nyilvános társaságé.”: „A szellemi iskolázás elérésének feltételeit is nyilvánosan írjuk le és a továbbiakban is nyilvánosan taglaljuk.” Ezt megjegyzésként fűzzük hozzá, hogy félreértés ne essék, mint tegnap utaltunk rá.”

“Kaufmann úr: Javasolható-e a jövőben a ciklusok olvasása az új tagoknak, ha még nem tartoznak a Főiskola megfelelő osztályához?
Dr. Steiner: Ez teljesen individuális és személyes ügy! Erre vonatkozóan nem lehet direktívákat adni. Idekerülnek olyan tagok, akiknek nyugodtan ajánlható a ciklusok olvasása, mivel nyilvánosak lesznek és idekerülnek olyan tagok, akiknek nem ajánlható, és ha adnak valamit a tanácsra, úgy abbahagyják, vagy pedig annak ellenére olvassák. Úgy vélem, ilyen irányban roppant nehéz direktívákat adni. Ilyen vonatkozásban egészen különös tapasztalataim vannak. Ismertem például egy Zweiget, ahol a tanácsadás odáig terjedt, hogy a tagokat egy-egy könyvre is rábeszélték, vagy lebeszélték róla. Egyeseknek, már tagoknak, még a Theosophie-t sem engedték olvasni, mert nem találták őket alkalmasnak rá. Ha mármost ezek a tagok olyan tekintélynek tisztelték az illető csoportvezetőt, hogy lelkükben engedelmeskedtek neki, ám jó! Vagy nem tették. Általános direktívákat nem lehet adni.”

„A szektajellegből csak a nyilvánosság szigorú hangsúlyozásával szabadulunk meg.”

„…az antropozófiai pedagógia a tanítás metodizálását célozza. Iskolamódszerről van szó, nem valamiféle politikai irányzatról, hanem tisztán tárgyilagos iskolamódszerről. Nem is hitvallásról van szó, nem az antropozófiáról, mint hitvallásról, hanem iskolamódszerről. Már az előadás ciklusomhoz fűződő vita alkalmával is olyan értelemben válaszoltam az ilyen irányban felvetett kérdésekre, hogy az itt képviselt pedagógiai metodikát valójában bárhol be lehet vezetni, ahol megvan hozzá a jóakarat.
Ha ezt egyfelől megtesszük és másfelől viszont intenzíven hangsúlyozzuk a szélesebb körben való belátás elérésére, hogy ez helyes módszer és mintaiskola; ha ezt a két programpontot állítjuk az előtérbe, tehát annak hangsúlyozását, hogy minden iskola megkaphatja a módszert, de a módszer eredményességét mintaiskolán tapasztalják, és valóban tisztán dolgozzuk ki a dolgokat, akkor, úgy hiszem, Svájcban is elérhetnénk azért valamit. E két szempont alapján kellene azután mindenütt pedagógiai egyesületeket alapítani. Mindenkinek tudnia kellene azonban, hogy nincs szándékunkban – ezt itt Svájcban bogarasságnak tekintenék – minél több privát iskolát alapítani, hogy az állami iskolákkal konkuráljunk; ezt itt Svájcban sohasem értenék meg. Olyan mintaiskola eléjük állítását azonban megértik, amely minden iskola számára mintegy metodikai iskola forrásul szolgálhat. Másként nem jutunk előre. Fontos, hogy ilyen elvi dolgot állítsunk mindig újra az emberek elé, ahol csak alkalom nyílik rá.
Úgy hiszem, ezt a két szempontot mindig helyes volna előtérbe állítani. Hiszen éppenséggel megfelelnek a valóságnak és sokat ártott nekünk, hogy minduntalan azt hangsúlyozták, hogy a Waldorf iskolai pedagógia csak elszigetelt iskolákban valósítható meg. Ezzel szemben mindegyre azt mondtam, hogy a metodikát minden iskolában megvalósíthatják.”