Rudolf Steiner: Az ember összefüggése az elemi világgal GA158

4. előadás: Az Atlantisz utáni negyedik és ötödik korszak alapvető tapasztalatai
5. előadás: Lucifer és Arimán harca az emberi organizmusban
6. előadás: A világ, mint a kiegyensúlyozó hatások eredménye

4. Az Atlantisz utáni negyedik és ötödik korszak alapvető tapasztalatai. DORNACH, 1914. november 20.

Tartalom: Az imaginatív világ étertesttel való észlelése. A saját fizikai testtől való elszakadás érzése, amit egyre inkább érzékel az ember. Az ember két alapvető élménye: a görög kultúrkorszak Szfinx-rejtélye (Lucifer beavatkozása az ember légzésébe, a vérbe való elmerülése; az étertest kitágulása); a Mefisztofelész-rejtély napjainkban (Arimán élete az idegi folyamatokban; az étertest kitágulása és kiszáradása; Mefisztofelész mint az ember kísérője, egészen hamar, már gyermekkortól). A teológia, mint az igazság keresése az idegfolyamaton keresztül. Győzelem a Szfinx felett az Én kialakulásának köszönhetően, Mefisztofelész felett az Én szellemi megismeréssel való betöltése által. Oidipusz dongalába; Faust mint Oidipusz fordítottja. Oidipusz és a Szfinx, Faust és Mefisztó a Luciferhez és Arimánhoz való viszonyukban.

Kutatásainknak köszönhetően már érthető kell hogy legyen számunkra, hogy az előttünk álló fizikai világ „mögött” és „alatt” más világok kezdődnek. És ma, bevezetésként szeretnék ezeknek a szellemi világoknak néhány sajátosságáról beszélni, amelyekről részlegesen már tudunk, s melyekhez szeretnék valamit hozzáadni, mást pedig elevenné tenni a lélekben.

Önök tudják, hogy a legközelebbi, a mi világunkkal határos világ – ez az úgynevezett imaginatív világ. Ez a világ sokkal mozgékonyabb, mint a fizikai világunk. A fizikai világunk határozott kontúrok, határozott körvonalak világa, határozottan körvonalazott tárgyak világa. Az a világ pedig, amibe akkor lépünk, amikor feltépjük a fizikai világ által képzett leplet, mintegy folyékony, mozgékony. Azt is tudjuk, hogy ezzel az első szellemi világgal kapcsolatban kezdődik egy olyan érzés, hogy a fizikai testünkön kívül vagyunk. Abban a pillanatban, amikor ebbe a szellemi világba felemelkedünk, ehhez a fizikai testhez egy új viszonyt kapunk, egy olyan viszonyt, amely ahhoz hasonlít, mint amikor a fizikai testünkben tartózkodva a szemünkhöz vagy a fülünkhöz viszonyulunk. A fizikai test mintegy egészében egyfajta észlelő szervként működik; ugyanakkor hamar észrevesszük, hogy amikor ezt a fizikai testet észlelő szervként kezdjük érezni, akkor valójában már nem a fizikai testről van szó; itt már az étertestről kell beszélni. A fizikai test számunkra olyan, mint egy keret, amely összetartja a fizikai testet. Kívülről tekintünk az étertestünkre, de érzékeljük is, úgy érzékeljük, mint érzékszervet, amely az összeszőtt, lebegő képeket és hangokat észleli. Amilyen a viszonyunk a fülhöz és a szemhez, ugyanolyan lesz a viszonyunk a fizikai test által tartott étertesthez.

Ha most a fizikai testünkön kívülinek érezzük magunkat, akkor az ilyen élmény hasonlít az álom-állapot élményére. Az álomállapot abban áll, hogy embervoltunk szellemi-lelki része a fizikai és étertestünkön kívül van, ugyanakkor ebben az álomállapotban a tudatunk lecsökken, és nem tudunk arról, hogy valójában mi történik velünk és körülöttünk. Ilyen módon mondhatjuk, hogy itt valami egészen más viszonya van az embernek a fizikai testéhez, mint általában. Az emberiség a jövőbeli fejlődése során egyre közelebb fog kerülni hozzá, és a szellemtudománynak rá kell erre mutatnia.

A legkülönbözőbb nézőpontokból aláhúztam, hogy ma nem valami önkényes alapon foglalkozunk szellemtudománnyal, nem, ezt a szellemtudománnyal való foglalkozást az emberiség fejlődése követeli meg tőlünk, az, ami az emberiségfejlődés jelenlegi pillanatában készül elő. Ennek az önleválasztódásnak, az emberi lénynek a fizikai testétől való elválasztódásának az érzése egyre jobban és jobban meg fog jelenni az embereknél, mint egy homályos élmény, és ez a jövőben egyre erősebben fog megjelenni. Eljön az idő, amikor egyre több emberek lesz olyan érzése: mi ez, úgy érzem magam, mintha szétváltam volna, mintha valaki második is lenne mellettem. És ez az érzet, ez az érzés, amely természetes módon fog keletkezni, ugyanúgy, mint az éhség, a szomjúság és más élmények, nem szabad hogy érthetetlen maradjon a mai emberek és a jövő emberei számára. Érthetővé válik, ha az embereknek a szellemtudománynak köszönhetően sikerül megérteniük, mit is jelent lényegében ez a széthasadás. Különösen a pedagógiának, a nevelésnek kell erre irányulnia, a széthasadás megjelenésével arányban. Meg kell tanulni nagyobb figyelemmel viszonyulni a gyermek ilyen élményeihez, mint ahogy ezt azelőtt tettük, hogy az élmények ritkák voltak.

Természetesen később, normális egészséges élet esetén ezek az általam jellemzett érzések és érzetek nem fognak túl erősen megjelenni a közeljövőben, mivel a fizikai világ benyomásai elnyomják, ugyanakkor a távolabbi jövőben egyre erősebbé válnak. Mindenekelőtt a tizenéves korban fognak megjelenni. A felnőttek a gyerekektől valami olyat fognak hallani, amit azoknak meg kell majd érteniük, valami olyat, amire lehet, hogy nem is fordítanak figyelmet; ugyanakkor ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, mivel ez a világfejlődés legmélyebb titkaival áll kapcsolatban.

A gyermekek ezt fogják elmondani: itt vagy ott láttam valamilyen lényt, aki ezt meg azt mondta nekem, hogy mit tegyek. – A materialista felépítésű ember ezt mondja: te egy buta fiú, egy buta lány vagy, ilyen nincsen. – Ugyanakkor annak, aki meg akarja érteni a szellemtudományt, tudnia kell, hogy itt egy fontos jelenségről van szó. Ha egy gyermek azt mondja: itt látok valakit, aki eltűnik, de utána újra és újra előjön; ezt-azt mond nekem, nem tudok nem rá hallgatni – az az ember, aki megérti a szellemtudományt, tudni fogja, hogy ennél a gyermeknél valami olyan ad hírt magáról, ami az emberi fejlődés folyamatában egyre világosabban meg fog jelenni. De mi is ez, ami ilyen módon ad hírt magáról?

Akkor értjük ezt meg, ha két alapvető emberi élményre irányítjuk a figyelmünket. Ezek közül az első különösen fontos volt az Atlantisz utáni negyedik, görög-római korban, a második pedig a mi korunk számára fontos, melyben valójában csak lassan készül elő. Míg az első alapvető élmény a görög-római korban ért véget, a második felé még csak lassan haladunk. Az ember életében mindig szerepet játszanak olyan élmények, amelyek Lucifertől vagy Arimántól erednek. Az Atlantisz utáni negyedik korszak alapvető élményével kapcsolatban Lucifer játszott különös szerepet; a mi korunkban Arimánnak köszönhető az alapvető élmény. Lucifer azzal kapcsolatos, ami még nem vált részleteiben világossá, ami érthetetlen, differenciálatlan módon közelít az emberhez. Más szavakkal Lucifer a légzési folyamat tapasztalatával áll kapcsolatban, a belégzés és kilégzés tapasztalatával. Az ember légzése valami olyan, aminek teljesen meghatározott, törvényszerű módon kell az egész organizációjához kapcsolódnia. Abban a pillanatban, amikor a légzés valamilyen módon sérül, a légzés abból, amilyen az általában, vagyis a tudattalan folyamatból, melyre nem fordítanak figyelmet, egy tudatos folyamatba fordul át, egy többé-kevésbé álomtudatos-tudatos folyamatba. Ha pedig, triviálisan kifejezve, a légzési folyamat túlságosan energikussá válik, ha a szervezet felé nagyobb követelményeket támaszt, mint amit ez a szervezet képes elviselni, akkor Lucifer lehetőséget kap arra, hogy belépjen az emberi organizmusba. Mellesleg ezt nem ő maga teszi, hanem a hozzá tartozó kísérete.

Itt egy olyan jelenségre mutatok rá, amely mindenkinek ismerős mint álombeli élmény. Ez az élmény álomban erősödhet, élőbbé válhat. A rémálom, amikor az ember a sérült légzés miatt olyan álomtudatba kerül, amelybe a szellemvilág élményei keveredhetnek bele, és a félelem, a rémület élményei, ami rémálomnál előfordulhat – mindez a világ luciferi eleméből származik. Mindaz, ami a légzés hétköznapi folyamatától a fulladásig tart, a fulladás érzéséig, mindaz Lucifernek a légzés folyamatába való beavatkozási lehetőségével kapcsolatos. Ez egy durva folyamat, ahol a tudatosság elégtelensége miatt Lucifer beavatkozik a légzés folyamatába és alakító módon lép be az álomtudatba, és az vezet fulladáshoz. Ez egy durva folyamat.

De van egy finomabb élmény is; ez mintegy finomítja számunkra ezt a fulladás-élményt, és nem annyira durván jelenik meg, mint a fizikai fulladás. Általában nem veszik észre, hogy az ember élményeihez hozzátartozik az ilyen „kifinomult fulladás”. Ugyanakkor minden alkalommal, amikor az ember lelkében fellép az, ami kérdéssé válik vagy kételkedéshez vezet ezzel vagy azzal kapcsolatban a világban, akkor a fulladás élményének finomabb formájával van dolgunk. Mondhatnánk: amikor kérdést kell feltennünk, amikor erre késztetnek bennünket a világ nagyobb vagy kisebb rejtélyei, akkor a fulladás állapotában vagyunk, de ezt nem vesszük észre. Minden kételkedés, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás vagy kifinomult rémálom.

Így az élmény, amellyel durvább formájában találkozunk, átalakul egy finomabb élménnyé, amely inkább lelki formában jelenik meg. Feltételezhetjük, hogy a tudomány valamikor nekifog, hogy tanulmányozza a légzés folyamatának kapcsolatát a kérdésfeltevés vagy a kételkedés-érzés emberi lélekben zajló folyamatával. De ugyanakkor mindaz, ami a kérdésekkel, kételkedésekkel kapcsolatos, mindaz, ami az elégedetlenségünkkel kapcsolatos, mivel a világ elénk lép és választ követel, vagy mivel nekünk kell választ adni önmagunkról – mindez a luciferivel kapcsolatos.

Ha a dolgokat szellemtudományosan vizsgáljuk, azt mondhatnánk: ott, ahol a fulladás angyala igáz le bennünket a rémálmokban, vagy amikor belső késztetést érzünk a felmerült kérdés kísérőjeként, félelmet tapasztalunk – mindebben a légzés megerősödött, energikus folyamatával van mindig dolgunk, azzal, ami a légzésben él, de aminek gyengülni kell ahhoz, hogy az élet normálisan folyjon, hogy az emberi természet helyesen, harmonikusan funkcionáljon. De mi megy végbe akkor, amikor a légzés folyamata túl energikussá válik? Akkor az étertest és mindaz, ami az ember éteri természetével kapcsolatos, túl távolra terjed ki, túlzott elkülönülésre törekszik; akkor itt a fizikai testben törekszik kiélni magát az, ami nem tud a fizikai test határain belül maradni, ami ki akarja azt tágítani. A túl bő, túl kiterjedt étertest – na ez áll a légzés megerősödött folyamata mögött; emellett a luciferi elem különös lehetőségeket kap, hogy megjelenítse magát.

Ilyen módon mondhatjuk: a luciferi be tud kúszni az emberi természetbe, ha az étertest kitágult. – Azt is mondhatjuk, hogy a luciferi hajlamos olyan étertestben megjeleníteni magát, amely az emberi formához képest kitágult, vagyis olyan étertestben, amely nagyobb teret foglal el, mint amekkorát az ember bőre körbezár, ami méretben nagyobb. – Ha az adott kérdés művészi interpretációját képzeljük el, akkor mondhatnánk: a normális emberi étertest egy szobrász, az előttünk fizikailag álló emberi alkat építője. De ha az étertest kitágul, ha nagyobb teret akar elfoglalni, ha az emberi bőr határain túlra akar lépni, akkor ezzel más formákat akar létrehozni. Ebben az esetben az étertest nem tudja megőrizni az emberi formát, mindenütt az emberi forma határain túlra törekszik. – Ezt a problémát már az ősi időkben is megoldották. Milyen forma is lép elő, ha a kitáguló étertest, amely már nem az emberi, hanem a luciferi lény számára felel meg, milyen forma jelenik meg és áll az emberi lélek előtt? Mi lép elő? Ez a szfinx!

Most egy különleges esettel állunk szemben, hogy mélyebben megértsük a Szfinxet. A Szfinx az, ami megfojt. Míg az ember éterteste az energikus légzésnek köszönhetően kitágul, addig a lélekbe egy luciferi lény hatol. Ebben az étertestben már nem emberi alak él, hanem egy luciferi, a Szfinx alakja. A Szfinx úgy jelenik meg, mint aki kételyeket ébreszt, mint aki kérdésekkel gyötör. Ilyen módon a Szfinx különös viszonyban áll a légzés folyamatával. De a másik oldalról tudjuk, hogy a légzés folyamata különös viszonyban áll a vérképződéssel. Ezért a luciferi a vérben is él, pulzál és mozog a vérben. Kerülő úton a légzésen keresztül a luciferi be tud hatolni az ember vérébe, és ha túl sok energia lép a vérbe, akkor a luciferi, a Szfinx, különösen megerősödik.

Ilyen helyzetet foglal el az ember a Szfinx természetéhez való viszonyában amiatt, hogy légzési folyamata nyitott a Kozmosz számára. Ez az élmény, hogy saját légzésében ellenálljon a Szfinx kozmikus hatásának, ez az alapélmény különösen megnyilvánult az Atlantisz utáni negyedik, a görög-latin kultúrkorszakban. És az Oidipuszról szóló mítoszban látjuk, hogyan áll szemben a Szfinxszel, hogyan láncolja magához a Szfinx, hogy kérdésekkel gyötörje. Az ember és a Szfinx, azt is mondhatnánk, hogy az ember és a Világegyetemben a luciferi – ez az, amire rá kell mutatni mint az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak alapélményére. Ha az ember akár egy kissé megsértette fizikai síkon a normális életét, akkor a Szfinx természetével került érintkezésbe. Akkor az életében Lucifer támadt rá, és Luciferrel, a Szfinxszel kellett megküzdenie.

Másmilyen az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak, a mi korunk alapélménye. Korunkra nagyon jellemző, hogy az étertest nem kitágult, hanem összezsugorodott. Nem túl nagy, hanem inkább túl kicsi. A kisebbedésre való tendencia a fejlődés menetének mértékében erősödni fog. Mondhatjuk: a görögöknél az ember normális alakja olyan, hogy az éterteste túl nagy. Azt is mondhatjuk, hogy a modern embernél az étertest összehúzódó, összezsugorodó, túl kicsi. – Minél tovább halad az ember a spiritualitást materialistán lenéző útján, annál inkább összehúzódik és kiszárad az éterteste. Mivel azonban az ember fizikai testének szerveződése attól függ, hogy teljesen át van-e hatva az étertesttel, ezért a fizikai test számára mindig fennáll egy tendencia, mégpedig: ha az étertest túlzottan összenyomódik, akkor a fizikai test elkezd kiszáradni. Ha túl erősen kiszáradna, akkor a szokásos emberi lábfej helyett szarvszerű lábak alakulnának ki. Az embernél ez nem megy végbe, de az erre való tendencia benne rejlik, és ez az étertestnek a kiszáradáshoz való tendenciáján, a túl gyenge étererők fejlődésének tendenciáján alapul. Ebbe a kiszáradt étertestbe különösen bele tud költözni Arimán, ahhoz hasonlóan, ahogy a kitágult étertestbe Lucifer költözik. Arimán olyan formát ölt, ami az étertest elgyengülését jelzi. Túl kevés éteri erőt fejleszt ahhoz, hogy helyesen kialakított lábfeje legyen, és a fent említett elszarusodott lábfejeket, kecskepatát alakít ki.

Mefisztofelész – valóban Arimán, és nem véletlenül vannak kecskepatái, az általam említett okból vannak kecskepatái. A mítoszok és legendák tele vannak mély értelemmel, íme Mefisztofelész ezért jelenik meg gyakran lópatával, vagyis pata-állapotig száradt lábfejjel. Amikor Goethét teljesen átitatta Mefisztofelész eszméje, nem tudta elképzelni az ő saját Mefisztóját egy modern lovag alakjában, hiszen ennek az Arimán-Mefisztónak a lényét az adta, hogy nincs elegendő éteri ereje ahhoz, hogy teljesen kialakíthassa az ember fizikai alakját.

De még egy sajátosságot idéz elő az, hogy az étertest összehúzódott, hogy éteri erőkben szegényesebb, mint általában. Ez a sajátosság akkor válik érthetővé számunkra, ha tekintetünket az ember természet egészére vetjük. Bizonyos tekintetben még fizikailag is kettősség mutatkozik meg bennünk. Gondolják meg ezt, önmagukat csak fizikai emberként vizsgálva. Hiszen a fizikai emberhez tartozónak lehet tartani azt is, ami belélegzett levegőként bennünk van. Ez a beszívott levegő a legelső kilégzésben ismét kívülre kerül, úgyhogy a „belélegzett-levegő-ember”, amely áthat bennünket, állandóan változik. Önök nemcsak izmokból és csontokból állnak, nemcsak hús- és csontemberek, hanem a légzésemberek is. Ez utóbbi azonban állandóan változik, belép és kilép, hol oda, hol ide megy. A légzésember viszont az állandóan keringő vérrel áll kapcsolatban.

Ettől a légzésemberről elkülönülten van bennünk az idegember – egy másik pólus, melyben idegnedvek keringenek; az idegember és a légzésember között csak külső kapcsolat, külső érintkezés van. Míg a vérkeringési rendszerbe a légzésnek köszönhetően csak a luciferi hajlamú erők tudnak bejutni, addig a mefisztofelészi vagy arimáni hajlamú éteri erők csak az idegrendszerhez van hozzáférésük, a vérkeringési rendszerhez azonban nincsen. Arimánnak tilos a vérbe hatolnia, ugyanakkor élhet állandóan az idegekben, egészen azok kiszáradásáig, kimerüléséig. A vér hőjéhez nem férhet hozzá. És ha fejleszteni szeretné a kapcsolatot az ember természetével, vércseppet kellene kicsikarnia, mivel ehhez a vérhez nagyon nehéz hozzáférnie. Mefisztofelész és a vér között szakadék tátong. És ha hozzá akar férni az emberhez, ahhoz, ami az emberben él, ha kapcsolatba akar lépni az emberrel, arra kell törekednie, hogy uralja a vért, mivel meg van győződve arról, hogy az emberi princípium a vérben él. Vért kell kicsikarnia.

Látják, ezzel kapcsolatos a Mefisztofelészről szóló legenda bölcsessége, hogy vérrel kell aláírni. Faust átadja magát Mefisztofelésznek, és vérrel kell aláírnia, és Mefisztofelész kicsikarja a vért, mivel neki nincs hozzáférése. Ahhoz hasonlóan, hogy a görög emberrel a Szfinx állt szemben, amely a légzőrendszerében élt, az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak emberével Mefisztofelész áll szemben, aki az idegi folyamatokban él, aki hideg és józan; szenved a vér hiányától, hiányzik neki a vér melege. Ezért válik gúnyolódóvá, az ember józan gondolkodású kísérőjévé.

Ahogy Oidipusznak a Szfinxszel, úgy kell az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak emberének Mefisztofelésszel boldogulnia. Mefisztofelésszel mint valami második lénnyel áll szemben. A görög a Szfinxszel állt szemben a vérkeringési és levegőfolyamatok túl energikussá válása miatt; a görög emberrel az állt szemben, ami az intenzív légzéssel jutott a természetébe. A modern ember mindazzal, ami az értelméből, a józanságából fakad, ellenáll annak, ami az idegekben zajló folyamatokkal kapcsolatos. Az embernek és a mefisztofelészi princípiumnak ezen ellenállása költői formában, mondhatnám prófétai módon, előre megérződött. De ez egyre jobban és jobban meg fog nyilvánulni, mint alapélmény, az Atlantisz utáni ötödik korszak fejlődésében való előrehaladásunk mértékében. És amiről beszéltem, hogy gyermeki élményekben fog megnyilvánulni – ez egyfajta mefisztofelészi élmény lesz.

Míg a görög ember a kérdések feleslegétől tapasztalt kínokat, a modern ember nem annyira a kérdésektől szenved, sokkal inkább attól, hogy az előítéletei mintegy elvarázsolják, hogy maga mellett egyfajta másik teste van, amely az előítéleteit őrzi. Hogyan történik ez?

Nézzük az evolúciót teljesen elfogulatlanul. Az Atlantisz utáni ötödik kultúra folyamán annyira sok dolog megszűnt melegen és közvetlenül érinteni az embert. Vegyük a számtalan felénk törekvő kérdést, amikor elmélyedünk a szellemtudományban. Ezek a modern materialista módon gondolkozó ember számára egyáltalán nem léteznek. Nem érzi a Szfinx rejtélyét, míg az ókori görög még élő módon észlelte. De a modern embernek mást kell éreznie. Véleménye alapján mindent nagyon jól tud, megfigyeli a külső-érzéki világot, a megfigyeléseit kombinálja az értelmével, és ennek segítségével minden rejtélyt megold. Nem is gyanítja, hogy mennyire erősen összezavarodott ebben a külső fantazmagóriában. De ettől az éterteste egyre inkább összetömörödik, az étertest egyre inkább kiszárad, és végül ez oda vezet, hogy a modern ember lényében a jövőben második természetként megerősödik a mefisztofelészi princípium. Mindaz, ami materialista előítéletként, materialista korlátozottságként fejlődik, megerősíti a mefisztofelészi természetet, és már most mondhatnánk: ha a jövőbe tekintünk, azt látjuk, hogy mindenki egy második emberrel fog születni, amely mindenkit bolondnak nevez, aki a szellemi világról beszél. Azt mondja, hogy én mindent tudok, megbízok az egészséges gondolkodásomban. – Természetesen az ilyen ember tagadni fogja úgy a Szfinx rejtélyét, mint Mefisztofelész rejtélyét is, ugyanakkor ez utóbbi második lényként követni fogja őt. Úgy fogja őt kísérni, hogy kénytelen legyen materialista módon gondolkodni, de nem önállóan, hanem ennek a második lénynek, a kísérőjének a segítségével.

A materialista gondolkodásmód majd kiszárítja az étertestét, és a kiszáradt étertestben fog élni Mefisztofelész. Ezt meg kell értenünk, és az emberiségnek a jövőben nagyon sokat kell adnia a gyermeknek, nevelve őt – ez történhet az euritmia segítségével vagy a szellemtudományos gondolkodásmód segítségével – megadni neki azt, aminek köszönhetően az étertest életre kel, ahhoz, hogy az ember helyes pozíciót vehessen fel, hogy tudja, mit jelent ez az ő kísérője. Különben nem érti meg ezt a kísérőt, különben elvarázsoltan, foglyul ejtve érzi magát vele kapcsolatban. Ugyanúgy, ahogyan a görögnek meg kellett küzdeni a Szfinxszel, ugyanúgy a modern embernek is meg kell küzdenie Mefisztofelésszel, a szatírszerű, faunszerű alakkal, akinek kecske- vagy lólábai vannak.

Mondhatjuk, hogy minden kor egy alapmítoszban, egy őslegendában foglalja össze a rá legjellemzőbbet. És ilyen alapmítosz, őslegenda volt Görögország számára az Oidipuszról szóló mítosz, az új kor számára pedig a Mefisztofelészről szóló mítosz. Csak ezeket a dolgokat valóban meg kell érteni, lehetőség szerint magukból az alapokból kiindulva.

Látják, még egy költői alkotás, Faust és Mefisztofelész összecsapása is a jövő pedagógiájának alapjává válik. A prológus itt az, hogy a nép vagy a költő előre megérzi a kísérőt; a záró aktus abban fog állni, hogy minden embernek lesz ilyen kísérője, amely nem maradhat megmagyarázatlanul, és hogy ez a kísérő a legélőbb és legerősebb módon az ember gyermekkorában fog megjelenni. És ha a felnőtt nevelő nem tud helyes pozíciót felvenni azzal kapcsolatban, amit a gyermeknél észlel, akkor az emberi természet megromlik annak meg nem értése miatt, hogy hogyan kell Mefisztofelész bűverejének ellenállni.

Figyelemre méltó, hogy amikor a legendák vagy a mesék irodalmi hagyományait tanulmányozzuk, mindenütt megtaláljuk ezeket a motívumokat. A modern tudósok által a szükséges megértés nélkül vizsgált mesék és legendák kompozíciójukban vagy mefisztofelészi, arimáni motívumokat tartalmaznak, vagy luciferi motívumokat, a Szfinx motívumát. Minden mese és legenda olyan, hogy tartalmuk általánosítva vagy az ember és a Szfinx, vagy az ember és Mefisztofelész viszonyaként tapasztalható meg. A legendákban és mesékben többé-kevésbé rejtett formában vagy a kérdés motívumát, vagyis a Szfinx motívumát találjuk, azt a motívumot, amikor valakinek meg kell oldania egy kérdést, válaszolnia kell valamilyen kérdésre, vagy az elvarázslás, a kényszerűen elbűvölt lét motívumát – ez a mefisztofelészi, arimáni motívum. Mert miből is áll pontosan ez a mefisztofelészi vagy arimáni motívum? Abban áll, hogy ha mellettünk áll Arimán, állandóan fennáll a veszélye annak, hogy alá hullunk, a természetébe kerülünk, elveszítjük a lehetőséget, hogy elszakadjunk tőle. És mondhatjuk: a Szfinxet az ember valami olyannak érzi, ami belé hatol, és széttépi őt; a mefisztofelészi princípiummal kapcsolatban azt tapasztalja, hogy kénytelen elmerülni ebben a mefisztofelésziben, aláírni neki, alávetni neki magát.

A görögöknél nem volt modern értelemben vett teológia, és a bölcsességhez, a természethez és annak megjelenéseihez való viszonyuk mégis közelebbi volt. Teológia nélkül közeledtek a természet szentségéhez, és akkor merült fel bennük a gyötrő kérdés.

Az ember a légzési folyamatában közelebb áll a természethez, mint az idegi folyamataiban. Ezért a görög a Szfinxhez való viszonyában különösen érzékelte, hogy a bölcsesség felé lép. Más a helyzet a mai emberrel. Kialakult a teológia. Az ember már nem a természettel való közvetlen érintkezésével akar a világ isteni bölcsességéhez közeledni, hanem tanulmányozni akarja, nem a lélegzés és a vérkeringés folyamatának segítségével akar hozzá közeledni, hanem az idegrendszer folyamatainak segítségével. Az idegi folyamat a bölcsesség keresésévé, teológiává válik. Azonban mivel az ember a bölcsességét bevonja az idegrendszer folyamataiba, a mefisztofelészihez közeledik. És amikor beköszöntött az Atlantisz utáni ötödik korszak, bölcsességkeresések idegrendszeri folyamatokba való bevonása miatt fejlődött ki az az érzés, hogy Mefisztofelész követi az embert, béklyóban tartva, az az érzés, hogy az ember magához engedte őt.

Ha megszabadítjuk a Faust-legendát az összes rátapadó rétegétől, a következőket kapjuk: az ifjú teológus bölcsességre törekszik, kétségek gyötrik, ezért átadja magát, aláírja magát az ördögnek, Mefisztofelésznek, és így a befolyása alá kerül. De ahogyan a görögnek az emberi “Én”-természet intenzív kidolgozásával kellett legyőznie a Szfinxet, úgy korunk emberének is úgy kell megbirkóznia Mefisztofelésszel, hogy ezt az “Én”-t kibővíti és azzal a bölcsességgel tölti be, melyet a szellemi világ kutatásával, a szellemi világ megismerésének, a szellemtudománynak köszönhetően lehet elérni.

Oidipusz volt a leghatalmasabb azok közül, akik legyőzték a Szfinxet. Minden görögnek, ha komolyan viszonyult önmagához mint emberhez, kisebb vagy nagyobb mértékben a Szfinx legyőzőjévé kellett válnia. Oidipusz csak a legtipikusabb képe volt annak, amit minden görögnek át kellett élni. Mi is történt? Oidipusznak azt kellett legyőznie, ami a légzési folyamatában és a vérkeringési folyamatában élt. Azzal az emberrel, amelyik ezekben a folyamatokban élt, szembe kellett neki állítania az elszegényedett éteri erőkkel rendelkező, idegi folyamatokban élő embert. Mivel érte ezt el? Azáltal, hogy saját természetébe szívta az idegrendszer folyamataival rokon erőket, vagyis a mefisztofelészi természetű erőket; de egészséges módon szívta be őket, úgyhogy nem mellette álltak, nem váltak a kísérőivé, hanem benne magában voltak; ezeknek az erőknek a segítségével birkózott meg a Szfinxszel.

Itt azt látjuk, hogy Lucifer és Arimán, amikor a megfelelő helyen vannak, ott, ahová eredetileg helyezték őket, kedvezően hatnak, ugyanakkor kárt okoznak, ha ott vannak, ahol nem kellene lenniük. A görög számára a Szfinx természete olyan volt, hogy le kellett győznie, ki kellett magából taszítania. Amikor ledöntötte a szakadékba, akkor a kívül elhelyezkedő étertest be tudott lépni a fizikai testbe, és akkor győzte le a Szfinxet. A szakadék nem kívül volt, a szakadék az ő saját fizikai teste volt, amibe bele kellett süppednie a Szfinxnek. De ehhez meg kellett erősödnie a másik pólusnak, az idegrendszer pólusának, az ellentétes pólusnak, ami az Éntől induló, nem külső, hanem belső folyamat. Az arimánit befogadta az ember belseje, és ezáltal elfoglalta a neki megfelelő helyet.

Oidipusz Laiosz fia volt, akinek megjósolták, hogy ha gyermeke lesz, az szerencsétlenséget hoz a családjára. Ezért eltávolította a megszületett fiát. Kilyukasztotta a lábfejeit: ezért kapta az Oidipusz nevet, ami azt jelenti, sánta. Az Oidipusz-drámában itt a mefisztofelészi erők mutatkoznak meg számunkra.

Mondtam, hogy ha ezek az erők kiszárították az étertestet, akkor a lábfejek nem tudnak kialakulni, össze kell zsugorodniuk, ki kell száradniuk. Oidipusznál ez mesterségesen történt. Ahogy ismert, egy fához volt kikötözve, egy pásztor megtalálta őt és felnevelte, különben meghalt volna. Megnyomorított lábakon járta a világot. Ez egyfajta jóra fordult Mefisztofelész. Itt Arimán a maga helyén van, intenzíven impulzálhatja az Én fejlődését, és ez jelenti az Atlantisz utáni negyedik korszak feladatainak megoldását. Mindarról, ami a görög embert naggyá tette, aminek köszönhetően igazi göröggé vált, arról, ami a harmonikus összhang az étertest és a fizikai test között, ami még mindig csodálkozással tölt el bennünket a nagyszerű görög alakoknál – minderről lemond Oidipusz, hogy „személyiséggé” váljon, hogy olyan ember példájává váljon, akiben az „Én” erőssé válik. Ez az Én, áthelyezkedve felülre a fejbe, erőssé vált, ugyanakkor a lábai elgyengültek.

Az Atlantisz utáni ötödik korszak emberének ezzel szembe kell szállnia. Ahhoz hasonlóan, ahogy Oidipusznak, hogy ellenálljon a Szfinxnek, hogy legyőzze azt, magába kellett fogadnia Arimánt, úgy az Atlantisz utáni ötödik korszak emberének, vagyis annak, aki ellenáll Arimán-Mefisztofelésznek, Lucifert kell magába fogadnia, egy ahhoz képest fordított folyamatot kell előidéznie, mint ami Oidipusznál végbement. Azt, ami Énként a fejben összpontosul, lefelé kell irányítania a fejből, hogy kiterjedjen az ember összes többi természetére. Mivel az Én az idegi tevékenység folyamataiban él, benne összpontosul a filozófia, a jogtudomány, az orvostudomány, és még a teológia is – mint az idegfolyamat eredményei. És most egy törekvés keletkezik, hogy mindezt kidobjuk a fejből, és érzékileg lépjünk be a világegészbe.

És most vegyük Faustot mindazzal, amit az Énjével elért, hogyan akarja mindazt kidobni a fejéből, amit Goethe ezekkel a szavakkal foglal össze: „Ó jaj, a filozófiát, a jog- s az orvostudományt és – haj – a teológiát: mind buzgón búvároltam át” (Jékely Zoltán fordítása). Mindezt ki akarja hajítani a fejéből. És ezt úgy teszi, hogy átadja magát annak az életnek, amely nem áll kapcsolatban a fejjel. Olyan, mint egy fordított Oidipusz, aki magába fogadja a luciferi természetet.

Kövessék, hogyan csinálja mindezt Faust, hogy magába fogadja Lucifert ahhoz, hogy a mellette álló Arimán-Mefisztóval tudjon harcolni. Mindez azt mutatja nekünk, hogy ez a Faust valóban mintegy fordított Oidipusz. Míg mindaz, ami Oidipuszban megy végbe Arimán fordított természete miatt, Luciferrel áll kapcsolatban, addig mindaz, ami Lucifer fordított természete miatt Faustban megy végbe, inkább Arimán-Mefisztofelésszel áll kapcsolatban. Míg Arimán-Mefisztó nagyobbrészt a külvilágban él, addig Lucifer inkább belül, a belső világban él. Minden szerencsétlenség, ami Oidipuszt amiatt éri, hogy kénytelen arimáni természettel áthatni magát, külső jelenségekből áll. Nemcsak saját magára, hanem az egész fajra nehéz sors zúdul. De az őt magát is sújtó nehéz sors külső jelenség jellegét hordozza. Az, hogy kiszúrja a szemét, megvakítja magát – szintén külső dolog. És mindaz, ami Fausttal történik, az belső lelki élmény, az ember belső világának tragédiája, úgyhogy Faust itt is Oidipusz fordítottjaként jelenik meg.

Ha elképzeljük ezt a két alakot, vagy inkább ezt a két kettős alakot: Oidipuszt és a Szfinxet, Faustot és Mefisztofelészt, akkor az Atlantisz utáni negyedik és ötödik korszak fejlődésének prototípusaival van dolgunk. Ha valamikor beköszönt az az idő, amikor történelemként kevesebbet foglalkoznak azzal, ami a külső események tükröződése, hanem azzal foglalkoznak majd, hogy mit él át az ember, akkor először fogják meglátni, hogy mennyire jelentőségteljesek és fontosak az ember alapvető megélései. Akkor először fognak figyelmet fordítani arra, ami valóban él az aktív fejlődési folyamatban; hogy hogyan megy át a történelem attól a külső fantazmagóriától, amit történelem gyanánt előadnak, olyanhoz, amely számára a külső események, bármennyire is jelentősek, csak külső fantazmagórikus tükröződések.

Míg egyik oldalról az Énnek kell megerősítenie magát, bevonzva Arimán-Mefisztofelészt Oidipuszba, a görögbe, úgy a másik oldalról a modern emberben ez az Én túl erőssé válik. És a modern embernek a szellemi eseményekbe elmélyedve meg kell szabadulnia ettől az Éntől, abba mélyedve, ami a világgal kapcsolatos, amihez az Én tartozik, ha maga felismeri, hogy nemcsak emberi testben él, hanem a spirituális világ állampolgára is. És ebben a korban élünk. Míg az Atlantisz utáni negyedik korban az embernek minden erejével ennek az Énnek a fizikai testben való tudatosodására kellett törekednie, úgy a mi Atlantisz utáni ötödik korszakunkban azon kell dolgoznia, hogy tudatosítsa, hogy ez az Én a szellemi világhoz tartozik. Az én-tudat kiterjesztése a szellemi világba – éppen ez a szellemtudomány. Íme amiért ez a szellemtudomány az, ami a legmélyebb módon felel meg az Atlantisz utáni ötödik korszakunk legmagasabb követelményeinek.

5. előadás: Lucifer és Arimán harca az emberi organizmusban. DORNACH, 1914. november 21.

Tartalom: A szellemtudományos igazságok észlelése. Korunk materialista előítéletei: a lelki folyamatok mint fizikai folyamatokat kísérő jelenségek. – Átmenet az anatómiai-fiziológiaitól a szellemtudományos gondolkozáshoz, mint korunk feladata. Az ember mint térbeli lény; Lucifer és Arimán hatása a tér három irányában: (1) az érzékszervek szimmetriája; az Én-érzék állapota a metszetben. Az ember mint síkbeli lény Lucifer balról és Arimán jobbról irányuló harcának egyensúlyában; harc a gyomor (Lucifer) és a máj (Arimán) között. Étertest: balról világosabb, jobbról sötétebb (2) Lucifer hatása elölről a szegycsontig, Arimán hatása hátulról egészen a hátgerincig; közöttük szabad tér. Lucifer és Arimán hatása: jobbra-balra a gondolatokon keresztül, előre-hátra az érzésen keresztül, felül-alul az akaraton keresztül. (3) Lucifer hatása felülről egészen a nyakcsigolyákig, Arimán hatása alulról a rekeszizomig. – A dornachi épület formái: a „kuglóf-sütőforma” princípiuma; a „köztes átélése” mint az új művészet princípiuma.

A Kalevaláról tartott előadásaim egyike tartalmazott egy figyelemre méltó dolgot. Átgondolva ezt az előadást, azt mondják magukban, hiszen ez kínálkozik: egy olyan lényről volt szó, aki nyugatról keletre terjedt, amely csápokhoz hasonlóan három nyúlványt növesztett. A finn nép ezeket Väinämöinen, Ilmarinen és Lemminkäinen alakjában élte át; ma a materialisták nyelvén Rigai-öbölnek, Finn-öbölnek és Botteni-öbölnek szokás nevezni. Megkérdezhetnénk maguktól: de hogyan is lehet azt mondani, hogy itt egy lényről van szó? – hiszen ez csak egy felszín, a tenger felszíne a határaival, melyeknek kinyújtott formájuk van. De hát ez nem egy test, miért beszél ez lényről? – Ezt mondhatnák magukban.

Az adott szellemtudományos igazság átgondolásánál a lelkükben lezajló dolgok tipikusak, mivel újból és újból ellenvetések merülnek fel azokkal az igazságokkal szemben, amelyek a szellemi világból származnak. És az, hogy ilyen ellenvetések merülnek fel, teljesen jogos. És az ilyen ellenvetéseket elhárítani csak úgy lehet, ha mélyebben behatolunk a dolgokba. Éppen ezt akarjuk ma megtenni bizonyos kérdésekkel kapcsolatban. Ehhez néhány előzetes megjegyzést kell tennem.

Forduljunk először korunk egyik, az emberre vonatkozó materialista előítéletéhez. Tessék itt van egy egészen érthető előítélet: az emberben zajlanak mindenféle fizikai folyamatok, beleértve az idegrendszerében és az agyában folyó folyamatokat is, és attól, hogy ezek a fizikai folyamatok történnek, attól mennek végbe a lelki folyamatok is, melyek a materialista számára lényegében csak ezeknek a fizikai folyamatoknak a tükröződései. A materialista azt kutatja, hogy mi megy végbe az ember fizikai testében, talál – vagy mint ma, csak elméletileg feltételez – bizonyos finom folyamatokat az idegekben és ezt mondja: épp ez az alapja a gondolkodási, érzési és akarati folyamatoknak; ezek a gondolkodási, érzési és akarati folyamatok csak annak a kísérő jelenségei, ami fizikailag zajlik. – Ma ez egy egészen elterjedt nézet, amely természetesen még mélyebben fog meggyökerezni az új kor materialista gondolkodásában. Ugyanakkor ez a nézet logikája alapján nem értelmesebb, mint a következő. Tegyük fel, hogy valaki megy az úton, és különböző nyomokat lát rajta; talál olyat, ami keréknyomra hasonlít, és olyanokat is, amik lábnyomra. Mindezt elgondolja és ezt mondja magának: na igen, hiszen az, amiből az út áll, az egy anyag, ami ott belül meghatározott folyamatokat végez, aminek következtében az anyag összehúzódik, darabokra hasad, és ilyen keréknyomot képez, aztán bizonyos helyeken lefelé húzódik, és olyan nyomokat képez, melyek lábnyomoknak néznek ki.

Ez egy hatalmas tévedés, nem igaz? Az az igazság, hogy itt egy kocsi haladt el, és a kerekeivel véste ezt a keréknyomot, itt pedig egy ember ment, és a lábai nyomát hagyta itt. Nem maga a talaj hozta létre természeténél fogva ezeket a nyomokat, hanem az ember a lábával s a kocsi a kerekeivel.

De ugyanez a helyzet az idegrendszerünkben zajló folyamatokkal. Mivel lelkekként gondolkodunk, érzünk és akarunk, állandóan szellemi-lelki folyamatokat hajtunk végre. Mivel a fizikai világban élünk, ezek a folyamatok, amikor zajlanak, a fizikai testhez kapcsolódnak, ahhoz hasonlóan, ahogy az úton haladó kocsi és ember nyomot hagynak az úton. Azok a nyomok, amelyeket a szellemi-lelki folyamatok hagynak a fizikai testben, ugyanannyira kevéssé vonatkoznak az anyagra, vagy ugyanannyira kevéssé kötődnek hozzá, mint amennyire a kocsi és a sétáló kötődik a talaj felszínéhez, amelynek felületén halad.

Rendkívül fontos, hogy ezt átgondoljuk; akkor megérthetjük, hogy az anatómus és a fiziológus a szervezetben zajló folyamatok egyszerű kutatásával egy olyan szellemre hasonlít, amely a föld alatt mozog, de sohasem emelkedik a felszínére, olyan szellemre, amely sohasem látott sem gyalogost, sem járművet. Csak a föld belsejét látja, azt, hogy egyenetlenségek keletkeznek, de a másik oldal látása számára elérhetetlen. Ott hajtja végre a kutatásait, és feltételezi, hogy az elmondottakat mind maga a föld végzi, hogy ez a föld saját tevékenysége. Abban a pillanatban, amikor ez a földalatti szellem a föld felszínére kerülne, világossá válna számára a dolgok igazi helyzete. Így áll a dolog a materialistán gondolkodó anatómussal vagy fiziológussal; mindig a föld alatt van, vagyis nem ismeri a szellemtudományt, pedig ez: a föld felett való lét. Ő csak az anyagban zajló folyamatokat kutatja, melyeknek nincs közük ahhoz, ami fent a szellemi-lelkiben zajlik.

Korunk feladata abban áll, hogy az ember az anatómiai, fiziológiai gondolkodástól eljusson a szellemtudományos gondolkodáshoz. Ez hasonlít ahhoz, mintha a kobold, amely mindeddig a föld alatt élt, a föld felé emelkedve, és meglátva, hogyan keletkeznek ezek a nyomok az anyagban, eljutna az igazsághoz. A föld alatt kutató kobold – lényegében egy olyan materialista kutató, aki csak azzal a szellemiséggel foglalkozik, ami a föld alatt van – hiszen az anyag szintén szellemi. És az emberiség felettébb sokkolva lesz, ha ezek a koboldok a szellemi-lelki területére fognak hatolni.

Ezeket az előzetes megjegyzéseket meg kellett tennem, mivel magyarázatot akartam adni a fenti ellenvetésre, vagyis arra, hogy a Botteni-, Finn- és Rigai-öböl csupán felületek, sík területek, én pedig úgy beszéltem róluk, mintha lények vagy egy hatalmas, nyugatról keletre húzódó lény részei lennének.

A tér lényeit, a térbeli lényeket vizsgálva mondhatnánk: mint ember szintén térbeli lény vagyok. Ez természetesen helyes. Ugyanakkor az elképzelésük magukról, mint emberről, mint térbeli lényről, nem a valóság. Hiszen az emberrel valami teljesen más áll kapcsolatban, mint amit feltételezhetünk, ha csak a külső majában, a külső fantazmagóriában vizsgáljuk. Mindenesetre itt olyan lényként jelenik meg, amelyiknek térbeli léte van, térbeli módon van a bőrébe zárva, lény, amely teret foglal. Az emberi alakról való kérdésben rejtett formában három fontos rejtély, három fontos kérdés rejlik.

Az első itt rejtőző kérdés mindenféle pszeudo-elméletekkel és tévedésekkel van körbevéve. A külső fantazmagória, a külső maja a saját létünkkel kapcsolatban vezet minket tévedésbe. Ezeknek az illúzióknak a nyomai felfedezhetők a modern tudományban, főleg abban a részében, ahol ez a tudomány tehetetlen, és mindenféle hipotéziseket emel. A kérdés, amire gondolok, és amelynek kapcsán a tudomány folyamatosan új hipotézisekkel hozakodik elő, abban áll, hogy miért van az embernek két szeme, két füle, de mégsem lát és hall duplán; miért helyezkednek el ezek a szervek szimmetrikusan, miért nem egyenként, hanem párban vannak? Az egységes észlelés problémája egészen jelentős, ez nagy kérdés a tudomány számára, és ha átnézik a szakirodalmat, meglátják, mit írnak ott arról, hogy miért látunk a két szemmel egyetlent, a két szemmel miért hallunk egyetlent. Az ember elég durván szervezett, ez néha a beszédében is kifejeződik. Lényegében két orra is van, csak ezek annyira összenőttek, hogy nem olyan könnyű úgy észrevenni, mint a két szemet, két fület. Ezért nem két orról beszélnek, csak egyről, habár a valóságban az embernek ugyanúgy két orra van, és nem egy. Csak az ember olyan durván szervezett, hogy nem fordít figyelmet arra, hogy ott egybenőttek. Mindenesetre az tény marad, hogy jobb- és baloldali szimmetria figyelhető meg az embernél az észleléseknél. Ha az embernek nem lenne két szeme, két füle, két orra, akkor az ön-érzékelése és az Én-érzékelése nem tudna úgy megvalósulni, ahogyan kell. Ehhez a két kézre is szükség van. Amikor a tenyerünkbe csapunk vagy az egyik kezünkkel a másikat érzékeljük, ezek már az önérzékelés, az Én-érzékelés elemei. De valami hasonlót hajtunk végre, amikor egybehozzuk azt, amit a két szem, a két fül ad. A világot mindig két oldalról észleljük, jobbról és balról, ha az érzéki észlelésekről van szó. És csak amiatt vagyunk az az Én-ember, akik vagyunk, mivel hogy két irányunk van az észlelésre, a jobb és a bal, és az elválasztó vonalhoz vezetjük őket. Ha például a szemünk a fülhöz közel lenne, és nem tudnánk a látóvonalat egyesíteni, akkor mindig olyan lények maradnánk, akik csoportlélekhez tartoznak. Ahhoz, hogy Én-lénnyé váljunk, egy metszetbe kell összevezetni a jobb oldalt és a bal oldalt. Képzeljenek el itt egy síkot, mely ettől a vonaltól, a táblától indul (rajzol).

Minden ehhez a metszethez tart jobbról és balról, mi pedig ténylegesen ebben a síkban vagyunk. Nem térben, hanem ebben a síkban, ebben a felületben. Valójában nem térbeli lények vagyunk, hanem síkbeli lények, és ez azért van, mivel a baloldali és a jobboldali impulzusok metszik egymást. És ha válaszolni szeretnénk – a valóságra gondolok, és nem a majára – a kérdésre: akkor hol is vagy? akkor nem azt kell mondani, hogy „én itt vagyok a testtel betöltött térben”, hanem azt, hogy „ott vagyok, ahol az én baloldali emberem és jobboldali emberem metszi egymást”. – A valóságban önök csak ott vannak. Pontosan ugyanígy van annak a lénynek is felülete, amelyről korábban beszéltem; nála elválasztódik egymástól a levegőszerű és a vizes, ott a két fél különböző. Az embernél szintén van bal fél és jobb fél, de ezek egyformák. A valóságban az ember a felület, a sík lénye, és ami nála a tényleges alak, az maja.

De honnan jön ez a tényleges alak? Ez azért alakul ki, mivel az ember egyfajta ellenállás középpontjába van állítva. Egy lény bal oldalról harcol egy másik lénnyel, amelyik jobb oldalon van. Szellemileg észlelve ezt, ami nálunk balra van, ezt a lény mint fényt észleljük. Ha pedig szellemileg észleljük a jobb oldalunkról ható lényt, akkor ezt a másik lényt már más tulajdonságokkal észleljük. Kettős emberek vagyunk amiatt, hogy balról a harcban luciferi lény, jobbról pedig arimáni lény vesz részt.

Ennek pontos megértéséhez képzeljék el: balról a luciferi lény harcol, egyfajta erődítményt épít, jobbról pedig arimáni lény harcol, és ő is a saját erődítményét építi. Az, hogy önök baloldali emberek, az Lucifer tömörítő tevékenységének az eredménye; az önök jobboldali embere – Arimán tömörítő tevékenységének eredménye. Csak egy lehetőségük van: kettőjük között középen lenni. Az élet művészete abban áll, hogy megtaláljuk a helyes egyensúlyt.

Az érzékszervi észlelések folyamatában ezt tudattalanul végezzük. Amikor bal füllel és jobb füllel hallunk, eztán pedig az impulzusokat egy egységes észlelésbe egyesítjük, mindig síkban helyezkedünk el, amely Lucifer és Arimán harcának határa. Mint a kés pengéje, sőt a kés pengéjénél is élesebb – ez az a megnyilvánulási tér, amely középen adatik nekünk. Az organizmusunk nem hozzánk tartozik, hanem a luciferi és arimáni erők harcában alakult ki, továbbá azon erők harcában, amelyek Luciferhez és Arimánhoz hasonlóak. De most nem kell ebbe belemélyednünk.

Így mint síkbeli lény valami olyanok közé vagyunk bezárva, amelyek hozzánk mint emberekhez egyáltalán nem tartoznak. A baloldali emberünknek lényegében nincs hozzánk köze, a jobboldalinak szintén; hozzánk csak annak a folyamatnak van köze, ami közöttük folyik.

És most ismét forduljanak a rajzhoz, amit az előbb használtam. Igaz-e, itt állandóan folyamatok zajlanak. A földben szintén folyamatok zajlanak. De az, ami a földben zajlik, nem hozza létre ezeket a nyomokat. Annak, ami önökben a szervezet jobb vagy baloldali részében végbemegy, egyáltalán nincs ahhoz köze, amit az ember lelkileg átél; ezek olyan folyamatok, amelyek Lucifer és Arimán között zajlanak. Azokat a folyamatokat, amelyek lent, a földfelszín alatt zajlanak, mindent, ami ott történik, például a férgek csúszás-mászása, az évszakokkal kapcsolatos lehűlés vagy felmelegedés – mindezeket a folyamatokat, melyeknek nincs közük az itt bevésődő nyomokhoz, össze lehet hasonlítani azzal, ami az emberi szervezet belsejében történik. Úgyhogy azt kell mondani: a fiziológiai és anatómiai folyamatok szellemi megfigyelésével oda jutunk, hogyan harcol egymással Lucifer és Arimán, de nem szabad átadni magunkat annak a véleménynek, hogy ezek az Arimán és Lucifer között zajló folyamatok idézik elő a lelki életet. Ez helytelen, hiszen ez utóbbi maga a lélekben zajlik, lényegében a felületen, a síkon, nem pedig az organizmus, a térbeli organizmus belsejében. Itt egy fokozatosság figyelhető meg, és ennek a fokozatosságnak a kutatása nagyon érdekes. Az ember fejével kapcsolatban a helyzet az, hogy Lucifer és Arimán jobbról és balról majdnem egyforma tömörítést végeztek. A fej jobb és bal fele nagyon hasonló; itt az erők olyanok, hogy csak jelentéktelenül hatnak egymásra, hogy csak kevéssé érintik a felületet, ami középen helyezkedik el. Középen találgató a sík, balra Lucifer, jobbra Arimán. De mivel a fej jobb és bal része annyira hasonlít egymásra, ők, Lucifer és Arimán, mintegy visszapattannak egymástól, és az ember nyugodtan tevékenykedhet középen (l. rajz)

Az ember gondolkodása kevés zavart szenved Lucifer és Arimán hatásától, mivel azok visszavetik egymást. De ha lejjebb ereszkedünk, ez már nem így lesz. Egyrészt Lucifer felépíti a gyomrot, másrészt Arimán felépíti a májat. És a gyomor mintegy eszköz, melynek segítségével Lucifer harcot vezet balról jobbra, a máj pedig az, amellyel Arimán vezet harcot jobbról balra. A gyomor és a máj viszonyát akkor vizsgálják helyesen, ha figyelmet fordítanak arra, mit ér el Lucifer, amikor a gyomrot balról mint egyfajta harci eszközt építi fel, és mit ér el jobbról Arimán, felépítve a májat. Ez állandó harc, és a tudományt nem zavarná, ha foglalkozna ennek a gyomor és máj közötti harcnak a tanulmányozásával. A szív olyan helyzetet foglal el, amely egy kissé balra mozdul, és ez a helyzet annak kifejeződése, hogy egyik oldalról Lucifer akar valamit önmaga számára megragadni, a másikról Arimán akar magának valamit megragadni. Egészében a jobb és a bal viszonya annak a harcnak a kifejeződése, amelyet Lucifer és Arimán folytat az emberben, ráadásul az embernél, ahogyan már mondtuk, az, ami a sík két oldalán van, közel egyforma. De látjuk, hogy csak felül egyformák; ha lejjebb ereszkedünk az ember kutatásában, az oldalak megszűnnek egyformának lenni.

Annál a lénynél, amelyről elmondtam, hogy mintegy három ujját kinyújtja – Lemminkäinen, Ilmarinen ás Väinämöinen – a helyzet az, hogy az egyik felén levegő van, a másikon víz, vagyis itt az oldalak különbözőek. Ugyanakkor tisztán látó tudathoz jutva rögtön fel lehet fedezni, hogy az ember, aki lényegében szintén csak egy két fél közötti sík; ha elvonjuk figyelmünket a fizikai testtől és a tekintetünket az étertestre irányítjuk, akkor azt találjuk, hogy a bal fél jelentősen világosabb, mint a jobb fél. A bal fél lényegesen fényesebb, fénnyel áthatottabb, ragyogóbb, csillogóbb; a jobb fél sokkal erősebben sötétebb, homályosabb. Ez a helyzet a bal- és jobboldali emberrel.

De az embernek a térben más irányai is vannak; ez okkult módon kifejezve nem mást jelent, mint Lucifer és Arimán közé állítottnak lenni a harcukban. Így van beállítva a fent-lent és elöl-hátul irányok közé.

Ha az embert nem a jobb-bal irányban, hanem az elöl-hátul irányban vizsgáljuk – az emberre mint egészre gondolva – akkor az ember az elöl-hátul irányban szintén nem térbeli ember. Ugyanúgy, mint a bal- és jobboldali esetben, itt is harc folyik Lucifer és Arimán között, a térbeli építmények egyfajta barikádok, melyeket egymás ellen halmoztak fel. Így Arimán az emberhez képest hátul van és harcot vezet ellene, Lucifer pedig elöl. Hátulról Arrimán közeledik, elölről – Arimánnak ellenhatva – Lucifer. Az ember pedig középen helyezkedik el.

Itt mindenesetre meg kell jegyezni, hogy az elöl-hátul irányban nem közelednek annyira erősen egymáshoz, hogy közöttük csak egy sík maradjon. Arimán csak addig a síkig jut, amely a gerincen át halad, Lucifer pedig addig a síkig, amely a szegycsonton keresztül halad, ahol a bordák találkoznak. A síkok között van egy tér, ami elválasztja őket, itt a tevékenységük kölcsönösen, egymásban valósul meg. Itt – úgy mondanám – nem közvetlenül érintkezve harcolnak egymással, hanem ezen a téren keresztül lőnek. Arrimán csupán a gerincig jut, Lucifer pedig addig, ahol a bordák összenőnek a szegycsontban. Mi belül, Lucifer és Arrimán e harcának közepén vagyunk. Így az elöl-hátul irány viszonyában valóban olyan lények vagyunk, akiknek van terük. A jobb-bal irányban pedig nincsen terünk.

A jobb-bal irányban Lucifer és Arimán harca elsősorban a gondolkodásban zajlik. Jobbról és balról süvítenek a gondolatok, és ebben a síkban érintkeznek. Ilyen a kozmikus gondolatképzés; a gondolatok az emberi síkban érintkezve ütköznek egymással. Az elöl-hátul irányban Lucifer és Arimán harca inkább az érzésben zajlik. És mivel az erők itt nem kerülnek annyira közel egymáshoz, középen egyfajta aréna marad számunkra, amelyen önmagunkban vagyunk az érzéseinkkel. Amikor olyan gondolataink vannak, amelyek jobbról és balról harcolnak egymással, ezt érzékeljük, hogy ezek a gondolatok lényegében a világhoz tartoznak. A gondolatok segítségével azokról a dolgokról gondolkodunk, melyek kívül vannak. Ha pedig saját gondolatokat hozunk létre, akkor azok fantazmagóriák, és lényegében már nem tartoznak a világhoz. Az érzéseinkben saját magunkhoz tartozunk, mivel Lucifer és Arimán itt nem szorosan ütköznek. Íme ezért van az, hogy a mi cselekvési arénánk a két terület között van. Ezért az érzéseinkben önmagunkban vagyunk.

Látják, emberekként a felsőbb Hierarchiák lényeinek cselekedetei által lettünk megteremtve. És csak azért vagyunk síkbeli lények a jobb-bal irányhoz képest, mert a felsőbb Hierarchiák síkbeli lényekként helyeztek ide bennünket. Itt nem engedték meg Lucifernek és Arimánnak, hogy összejöjjenek. És annyiban vagyunk a jó Istenek lényei, amennyiben ezek a jó Istenek az Ő teremtő gondolatukkal összhangban ezt mondták: Íme előttünk a Lucifer és Arimán közötti harc; egy korlátozott területet kell megalkotnunk, amely számukra elérhetetlen, hogy ne tudjanak közvetlenül eljutni egymáshoz. Mi, emberek, a jó Istenek teremtményeiként kerültünk ebbe a harcba, és minél nagyobb ellenálló képességet mutatunk ebben a harcban, annál inkább leszünk a jó Istenek teremtményei.

Az elöl-hátul irány viszonyában a helyzet az, hogy a jó Istenek Lucifert csak részben engedték be. Itt elöl a szegycsont, a bordavégek egybenövésének területe Általuk emelt egyfajta barikáddá vált. Azt a csodálatos bástyát felépítve pedig, amely magába zárja a gerincvelőt és agyat, a jó Istenek erődítményt emeltek Arimán ellen. Itt Arimán nem tud átmenni, csak az érzés-lövedékeit tudja átküldeni Lucifer irányába. És itt belül mi valóban azért vagyunk, hogy a köztes tér segítségével válasszuk őket el egymástól.

Van még a harmadik irány, ez fentről megy lefele. Világosnak kell számunkra lenni, hogy a dolgok itt sem úgy vannak, ahogyan a külső fantazmagóriában, a majában látszanak. Itt a helyzet az, hogy alulról felfelé Arimán hat, felülről lefelé pedig Lucifer. Az ő hatását felülről egy úgymond sík tartja vissza. Ezt a síkot úgy lehet meghatározni, ha a csontvázat és a koponya alsó részét vesszük. Ott halad át ez a sík, ahol a koponya illeszkedik a nyakcsigolyákhoz. Ez a láthatatlan vízszintesen elhelyezkedő sík ott van, ahol a koponya a nyakgerinccel egyesül, és akadálynak minősül. Az ember, ide állítva, képes visszaszorítani a felülről lefelé jövő luciferi hatásokat. Lucifer felülről csak a lövedékeit tudja küldeni, ezek az akarat lövedékei. Balról jobbra a gondolati lövedékek jönnek, elölről hátra az érzés-lövedékek, felülről lefelé az akarat-lövedékek.

De itt is van egy köztes tér, aréna. Ha a rekeszizom alját nézzük, akkor körülbelül a rekeszizom mentén halad az a sík, amely viszont azért lett felállítva, hogy az alulról felfelé törekvő Arimánnak ellenálljon. Ilyen módon Arimán az akaratával, gondolataival, saját lényével alulról felfelé csak a rekeszizomig képes behatolni. Ami feljebb van, az a saját cselekedet-arénánk.

Látják, milyen bonyolultan van felépítve az ember. Vegyék valamilyen részét, például az arc bal oldalát. Mint gondolkodó lény, Lucifer teljesen áthathatja ezt a bal oldalt, de mint érző lény az embert csak egy ismert síkig tudja áthatni. Mint akarati lény, megint áthathatja felülről lefelé az embert. Így ezeknek az adatoknak köszönhetően az ember bármely részében meg tudják keresni, hogy a gondolkodás, érzés és akarat kozmikus impulzusai segítségével hogyan hat Lucifer és Arimán az embernek a térbeliségében.

Ugyanakkor világosnak kell lenni, hogy gondolkodó minőségében az ember síkbeli lény. Érző emberként olyan cselekedet-arénánk van, amely az előre-hátra irányok közé van zárva; akarati lényként szintén van egy cselekvési arénánk a fent és lent között, amely a felső csigolyán áthaladó sík és a rekeszizom síkja között található. És csak akkor kapjuk meg az ember igazi alakját, ha mindent kizárunk, ami egyáltalán nem tartozik az emberhez. Most már meg lehet ezt az alakot konstruálni.

Látható, hogy az ember valójában kívülről van összegyűjtve, kívülről kapja a lenyomatát, és nem érthető meg, ha csak a külső formáit nézzük, ahogyan azok elénk lépnek. Csak akkor tudjuk őt megérteni, amikor megtudjuk, hogyan kapcsolódik az egész szellemi-kozmikussal, hogyan közelítik meg a luciferi-arimáni erők jobbról és balról, elölről és hátulról, fentről és lentről, hogyan alakítják a lényét és hogyan teszik őt térbeli lénnyé.

Ugyanilyen módon kell vizsgálnunk azt is, ami bizonyos módon reprodukálja az igazi kozmikus hatásokat a világban – a mi épületünket is. Ha mint valami fantazmagóriát vizsgálnánk, azt tartanánk, hogy a leglényegesebb ebben az épületben az, ahogyan a fából készült részei elhelyezkednek a térben. De nem ez a legfontosabb: a legfontosabb az, ami láthatatlan. Ha valamilyen forma az épületünkben így helyezkedik el (lásd az 1. rajzot), és itt fa van, akkor a lényeges nem ott van, ahol a fa van, hanem ott, ahol nincs semmi, ahol a levegővel határos.

Épületünk valódi értelmét úgy kaphatnák meg, ha vennénk egy hatalmas viaszdarabot, és egy fordított lenyomatot készítenénk az épület belsejéről. Aztán ezt a lenyomatot lehetne vizsgálni. És az, ahol vannak, belépve az épület belsejébe, az, amit nem látnak, de érezniük kell – na ez az, amiről lényegében szó van. Korábban már mondtam: alapjában az épületünk kuglófsütő formájú. Természetesen ez a kifejezés, ez a kuglófsütő forma itt nem nagyon érthető. De gondolják meg: itt található ez az edény, a forma, belül pedig kisül a kalács. Mi a fontos ebben a kuglófsütő formában? Nem maga a forma, az edény, maga a kuglóf a fontos, az, ami kisül, hogy annak legyen helyes formája, helyes módon legyen benne. Az edény csak arra kell, hogy beletegyék a tésztát és kisüssék, hogy normális kuglóf készüljön.

A mi épületünkben nem az a fontos, ami kívül található, hanem az, ami belül. Belül pedig azoknak az érzései és gondolatai lesznek, akik az épületben vannak. Azok attól keletkeznek majd, hogy az ember nézi az épület felszíni határait, érzékeli a formákat, gondolatformákkal fog megtelni. Az, ami belül van, az maga a kuglóf, az pedig, amit építünk, az a héj, a forma. De ennek a formának olyannak kell lennie, hogy belül helyesen lehessen gondolkodni, érezni, érzékelni. Ebben áll az új művészet alapelve a régi művészet alapelvéhez képest. A régi művészet esetében minden arról szól, ami kívül van, a térben. Az új művészet esetében már nem arról van szó, ami kívül, a térben helyezkedik el. Kívül található az edény, de nem ez a fontos, hanem ami belül van. Ennek nemcsak plasztikus formák esetén van jelentősége, hanem a festészetben is. Nem az a fontos, ami le van rajzolva, hanem az, amit érzünk, ami átélünk eközben. A festészet szintén csak egy „sütőforma a kuglóf számára”.

Ez a fő pontja annak az előrehaladó evolúciós folyamatnak, amelyhez mi is kapcsolódunk: valójában, bocsássanak meg a kifejezésért, a sütőformából belépünk a kuglófba. A sütőformában maradni – ez úgymond a materializmus; átlépni a kuglófba – ezt neveznénk spiritualizmusnak, ez az, amiért dolgozunk. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor nem lehetne helyes módon ítéletet alkotni mindarról, ami a művészethez tartozik, pedig most erről van szó. Ha az épületünket művészileg az ősi képek alapján értékeljük, akkor ezt lehetne mondani: „Az Isten szerelmére, de ez a sütőforma, amit készítettél, egyáltalán nem annyira szép! – Eközben nem tudják, hogy a lényeg nem a „sütőformában” van, hanem a tartalmában, a „kuglófban”. Ezzel a szellemtudományon keresztül közeledünk az előrehaladó evolúció teljes értelméhez és jelentőségéhez. Az ember a szellemtudomány sikeres fejlődésének köszönhetően ki kell hogy dolgozza maga számára a kijáratot a „sütőformából”, és bele kell dolgoznia magát a „kuglófba”.

Meg kell szabadulnia attól a hittől, mint például hogy az agyban lejátszódó folyamatok a gondolkodás elsődleges okai, holott az agy saját folyamatai mögött kozmikus folyamatok hatnak, és harc folyik Lucifer és Arimán közötti. Meg kell látnia, hogy az emberre jellemző lelki folyamatok, a gondolkodás és érzés, csak nyomok, melyek benyomódnak ebben az ütközetben, és semmilyen közük nincsen az úgynevezett materiális folyamatokhoz, más szavakkal, a luciferi-arimáni folyamatokhoz.

Használhatnék egy másik képet is. Képzeljék el, hogy egy gyönyörű kertben megyünk, ez attól gyönyörű, hogy a fák is gyönyörűen helyezkednek el, a virágágyások is szépen kialakítottak, stb.: szeretnénk véleményt alkotni minderről. Amikor belenézünk a földben egy üregbe, ott látunk egy koboldot. A kobold – feltételezzük – így beszél nekünk: „Elmagyarázom, miért vannak itt rózsák, ibolyák, bokrok és virágok. Én vagyok, aki ott alul mászik, ott, a földfelszín alatt; azért nőnek itt fák, ibolyák és rózsák”. Mondhatnánk válaszként: „Nagyszerűen leírtad nekünk ezt a folyamatot, amit elmagyaráztál, annak a fizikai világban kell végbemennie. De ahhoz, hogy a növények úgy tudjanak nőni, ahogyan kell, szükséges egy kertész, feltétlenül kell lennie egy kertésznek. Ugyanakkor az ő tevékenységének szférájába te nem látsz bele, ahhoz neked semmilyen közöd nincsen.

Így kell megtanulnunk a materialista anatómusoknak és a materialista fiziológusoknak beszélni: „a te tevékenységedet úgy lehet lehet kimutatni, ha benézünk a földbe egy titkos ablakon keresztül Te ott kúszol a földben és tanulmányozod a folyamatokat, melyeknek ott kell végbemenniük, de melyeknek semmi közük nincsen ahhoz, ami fent a lelki-szellemiben zajlik. És csak akkor tudod helyesen magyarázni azt, ami ott lent zajlik, ha tanulmányozni tudod a Lucifer és Arimán és az azok között a Hierarchiák között fennálló viszonyokat, amelyek Lucifert és Arimánt az egyensúly állapotába hozzák. – Így gazdagodik a szellemtudománynak köszönhetően az, ami mind ez ideig csak az Én-fogalom területén volt érvényes.

Eltelik egy idő, és az emberek ezt fogják mondani: a Bibliában a világ teremtésének leírásánál beszélnek a légzésről, Jahve kilégzéséről, arról, amit belehelt az emberbe. – A jövő emberei megkérdezik: ha ezt a kilégzést belehelték, akkor hová? Ha összevetik azt, amit mondtam, akkor legközelebbinek, ahová ez a kilégzés be tudott hatolni, akkor ez az a köztes tér, ahol elölről és hátulról, felülről és alulról Jahve megteremtette az embert egy kocka alakban és így töltötte meg őt a saját lényével, a saját varázs-lélegzetével, aztán ennek a varázs-lélegzetnek a hatása szétterjedt az ember összes többi részében is, Lucifer és Arimán régióiban. Itt egy olyan köztes térről van szó, amely jobbról és balról, felülről és alulról, elölről és hátulról határolt: az embernek ebbe a térbeliségébe lépett be közvetlenül Jahve lehelete. Azt, amit mondtam, mindenekelőtt ezzel az emberi fizikaival, térbelivel kapcsolatban mondtam.

Ahogy láthatják, ez egy széles panorámát tár elő, melyből kiindulva az embert úgy vizsgáljuk, mint aki az egész Kozmoszon belül áll. Azt szerettem volna mondani: azon felül, ami látható módon, külsőleg-térbelileg betölti az embert, van még egy morális-lelki aspektus is. És abban, ami bennünk morális-lelki minőségként hat, abban is van fantazmagória, maja, habár nem annyira erős fokon, mint a térbeli ember esetében. És minden morálisban, minden logikusban, mindenben, ami a lelki tevékenységünkben megnyilvánul, Lucifer és Arimán hat egymásra, az ember pedig a határra van állítva.

Hogy ez hogyan megy végbe, ezt a számunkra fontos és jelentős témát holnap vitatjuk meg.

6. előadás A világ, mint a kiegyensúlyozó hatások eredménye DORNACH, 1914. november 22.

Tartalom: A luciferi és arimáni erők hatása az étertestben. A tevékenységek három alapformájának „életkorbeli különbsége”: az akarat mint gyermeki gondolkodás, az érzés mint öreg akarat. Az átalakulás törvénye az étertestben. Lucifer fiatalító hatása az akaratban; Arimán megkeményítő hatása a gondolkodásban; mindkettőjük hatása az érzés területén és az étertest alakításában; ezeknek a hatásoknak a szükségszerűsége. Az Én teljes felvirágzása csak a fizikai testben lehetséges, nem az étertestben. A természeti szellemek Arimánon keresztüli hatása az étertestre, és segítségük a testbe való reggeli visszatéréskor. Az étertest Lucifernek köszönhető kiszabadulása különös élmények során. A mesék lényege: a fizikai testen kívüli élmények leírása. Lucifer és Arimán hatása az asztráltestre a tudat szempontjából (a fizikai test: forma és erő; az étertest: mozgás). Éber tudat: Arimán az erősebb; alvó tudat: Lucifer az erősebb; álomtudat: kettőjük közti egyensúly. – Kötelesség és jog. A jogok és a kötelességek követelményének kora váltakozik egymással. A kötelesség megértése: Lucifer megszabadítása; a joggal kapcsolatban a józanság: Arimán megszabadítása. A forradalmi-katonai (luciferi) és a konzervatív-békés (arimáni) korszakok váltakozása. Manicheizmus; kapcsolat a művészettel.

A tegnapi közlésekből azt a következtetést vonhatják le, hogy maguk a testi formáink is luciferi és arimáni erők együttes tevékenységének eredményeként keletkeztek.

Éppen a mi korunkban egészen fontos tudni a luciferi és arimáni erők e kölcsönhatásáról, hiszen csak ilyen módon jöhet létre az emberiségben fokozatosan azoknak az erőknek a megértése, melyek a lét külső fantazmagóriája mögött hatnak. Tudjuk, hogy nem szabad Arimánt gyűlölni és tartani Lucifertől, mivel ezek az erők a világban csak addig károsak, amíg azokon a területeken működnek, melyek nem a sajátjuk. Erről sokat beszéltem tavaly Münchenben. Itt is rámutattunk erre.

Tegnap megvizsgáltuk, hogy az ember fizikai, térbeli teste hogyan alakítja ki formáit a luciferi és arimáni erők egymás elleni harca következtében. Ez az emberi életben a legkülsőségesebb dologra való utalás volt, ahol Lucifer és Arimán saját szerepüket játssza. Tudják, hogy nekünk sokkal nagyobb fokban van dolgunk az ember életében a belső világgal, ha a fizikai testtől az étertesthez fordulunk. Az étertest bizonyos fokig a fizikai test szobrásza. Az étertest összenő az általános éteri világgal, mint egy önmagában mindig mozgékony éteri szervezet támasztja alá a fizikai szervezetünket. Ezzel az étertesttel kapcsolatban el kell elmondani, hogy benne, éppen úgy, mint ahogyan a fizikai test esetében láttuk, luciferi és arimáni erők hatnak, úgyhogy az ember éteri lényként is – ezt alá kell húzni – a luciferi és arimáni erők egymás elleni harcának szférájába van állítva.

Ahhoz, hogy elmagyarázzuk, hogyan megy ez végbe, fordítsuk figyelmünket az emberi lény három alapvető tevékenységére, melyeket az ember már nem fizikai lényének minőségében hajt végre: az akaratra, az érzésre és a gondolkodásra. Ezeket az akaratokat, érzéseket és gondolkodásokat természetesen nem látjuk, ha az embert csak fizikai testének viszonyában vizsgáljuk. Csak közvetve, mivel a fizikai test ilyen vagy olyan fiziognómiai kifejeződésre tesz szert, a gesztusok és hasonlók révén ennek a fizikai testnek a jelzéseiből következtethetünk arra, hogy milyen az ember belső világa. De az étertest, mint belső mozgékonysággal rendelkező organizmus, már állandó közvetlen kifejeződése az ember gondolkodásának, érzésének és akaratának.

A gondolkodással, érzéssel és akarattal kapcsolatban a külső tudomány nehézségeket tapasztal, és a filozófiai rendszerekre tekintve észrevesszük, hogy egyes filozófusok az akaratot, mások a gondolkodást veszik alapul. Vannak olyanok is, akik az érzésre tekintenek legfontosabb erőként. De mivel az emberben a gondolkodás, érzés és akarat egységet képez, ezek a filozófiai rendszerek erről az egységről semmilyen igazi fogalmat nem tudnak képezni. Ez a képtelenség, hogy valamilyen helyes fogalmakat alkosson a gondolkodás, érzés, akarat viszonyáról az emberi életben, hasonlít ahhoz, amit akkor éreznek, amikor nem képesek az emberről általában fogalmat alkotni. Nem tudom pontosan – mondja a filozófus –, hogy az emberi léleknek inkább akarati, érző vagy gondolkodó természete van, inkább az egyik vagy a másik? Ez ugyanaz, mintha valaki ezt mondaná: én valóban nem tudom pontosan, micsoda az ember; egyvalaki javasolja, hogy megmutat nekem egy embert, és megmutat egy kicsi lényt, egy ötéves gyermeket, azt mondva eközben, íme az ember. – A másik szintén meg akarja nekem mutatni az embert és egy olyan lényt mutat, aki sokkal nagyobb, mint egy gyermek, egy közepes életkorú embert. A harmadik is kijelenti, hogy meg akarja mutatni nekem az embert, viszont egy egészen más lényt vezet hozzám, ráncos arccal és ősz hajjal, stb. És most igazából nem tudom, mi az az ember. Három különböző lényt mutattak nekem! – De hiszen ezek mindhárman emberek, nem igaz? Csak az egyikük fiatal, a másik idősebb, a harmadik egészen öreg. Kinézetük alapján nagyon különbözőek. És csak e három korosztály egymás mellé állításával lehet megtudni, hogy mi is az ember.

De ugyanez a helyzet az akarattal, érzéssel és gondolkodással. Köztük az a különbség, hogy az akarat ugyanaz a lelki tevékenység, mint a gondolkodás, csak még egészen fiatal, gyermeki. Ha pedig az akarat idősebbé válik, érzésbe alakul, az egészen idős akarat pedig gondolkodás lesz. És csak az életkorbeli különbség az akarat, érzés és gondolkodás között, csak az, hogy ezek együtt léteznek a lelkünkben, vagyis ezeknek a megnyilvánulásoknak az életkora teszi ezt a kérdést ilyen nehézzé. De már beszéltünk arról – ezt elolvashatják „A szellemvilág küszöbén” c. könyvemben – hogy ahogy kilépünk a fizikai világból, a statikusság helyett elkezd hatni az átalakulás törvénye. Itt minden átalakul. Az öreg hirtelen fiatallá válik, a fiatal öreggé stb. Úgyhogy valójában a három lelki tevékenység egyidejűleg tud bennünk fellépni: az akarat, ami hol fiatal akaratként, hol érettebb akaratként, azaz érzésként, és végül mint öreg akarat, egészen öreg akaratként, vagyis mint gondolkodás nyilvánul meg. Itt az egyik életkora egyesül a másikkal, mindez folyékony. Ez az ember étertestében zajlik.

Ugyanakkor ez az átalakulás önmagától nem tud megvalósulni. Aminek egységes lelki tevékenységnek kellene lenni, a megszokott életben nem lép a tudatunkba, nem tudjuk a tudatunkba vezetni. Ha az étertestet egészében vizsgálnánk, mint valami mozgékonyat, folyékonyat, ha szimbolikusan mint valami folyamatos áramlatot ábrázolnánk, a lelki tevékenység olyan áramlataként, ami a szokott életben egyáltalán nem lép a tudatba, akkor az étertestnek ebbe az áramlatába, ebbe a folytonos, időben áramló mozgásába felváltva hatolna be a luciferi és az arimáni tevékenység.

A luciferi tevékenység az akaratot fiatallá teszi. A mi luciferiséggel áthatott lelki tevékenységünk az akarat. Ha a lelki tevékenységünkben a luciferiség van túlsúlyban, ha a lelkünkben csak Lucifer tesz erőfeszítést, akkor ez akaratként jelenik meg. Lucifer a lelki tevékenységünk áramlatára fiatalítóan hat. Ha pedig a lelki tevékenységünkre Arimán gyakorol hatást, akkor megkeményíti a lelki tevékenységünket, ez öregszik; ez a gondolkodás. Ez a gondolkodás, a gondolatok birtoklása a szokásos lelki életben egyáltalán nem lenne lehetséges, ha Arimán az erőit nem terjesztené ki az étertestben. A lelki életben, amennyiben az az étertestben él, nem lehet Lucifer és Arimán nélkül boldogulni.

Ha Lucifer teljesen ki lenne taszítva az étertestünkből, akkor nem lenne meg az akarathoz szükséges luciferi tüzünk. Ha a lelki életünkből teljesen ki lenne űzve Arimán, akkor sosem tudnánk kifejleszteni a gondolkodás hidegét. Közöttük középen van az a terület, ahol harcolnak egymással. Itt Lucifer és Arimán áthatja egymást, a tevékenységük egymásban játszódik. Ez az érzés régiója.

Valójában az emberi étertest úgy jelenik meg, hogy benne észlelni lehet a luciferi fényt és az arimáni keménységet. Ha az emberi étertestet szemlélik, akkor az nem olyan rendezett, mint itt (a rajzon), ahol az étertest szimbolikusan van ábrázolva. Rendezetlenség uralkodik benne. Vannak benne olyan zárványok, ahol az étertest átlátszatlan, hasonlítanak – úgy mondanám – a jégszemcsékre. Az étertestben olyan alakzatok jelennek meg, mint a jégvirágok az ablakon. Ezek megkeményedések az étertestben. Az ilyen helyeken az étertest átlátszatlan. De ilyen módon valósul meg az étertestben a gondolatok élete. Az étertestnek ezek a megfagyott részei bizonyos helyeken Arimán hatása alá kerülnek, aki a gondolkodás segítségével küldi oda az erejét.

Más helyeken az étertest olyan, hogy egészen fényes, vákuumszerű helyek vannak benne, ezek átlátszóak, csillognak és fénylenek. Oda Lucifer küldi be sugarait és erejét, ezek az étertest akarati központjai. Közöttük pedig, ott, ahol szakadatlan tevékenység valósul meg, az étertestben látni lehet, ahogy a megkeményedett helyeket ilyen világos helyek ejtik foglyul és feloldják azokat. Állandó megkeményedés és ugyanakkor feloldódás folyik. Ez pedig az érzés-tevékenység kifejeződése az étertestben.

Így elmondhatjuk: nemcsak a fizikai test formái függenek a luciferi és arimáni erők kölcsönös tevékenységétől, amely lebontja vagy megteremti az egyensúlyt, hanem az egész étertestben is működnek ezek a luciferi és arimáni erők. Ha az arimáni erők vannak túlsúlyban, akkor ez gondolkodásként jelenik meg; ha a luciferi erők, akkor ez akaratként; ha pedig az egymás elleni harcuk kiegyenlítődik – ez az érzés megjelenése.

Íme ilyen módon megy végbe az étertestben a luciferi és arimáni erők kölcsönhatása. Bizonyos értelemben ezen erők hatásának az eredményei vagyunk, és hozzájuk képest egy köztes pozíciót foglalunk el.

Azt is tudnunk kell, hogy a mindabban, ami itt lejátszódik, az Énünk nem mindig vesz teljesen részt. A földi Énünk, melyre csak a földi evolúció során tettünk szert, teljes értékű tevékenységet és teljes tudatot csak a fizikai testben tud fejleszteni. Az étertestben ezt csak a Jupiter-korszakban tudja megvalósítani, úgyhogy az ember saját Énje az étertestben zajló összes dologban nem nyilvánít közvetlen tevékenységet. Ha a világ fokozatos fejlődésében az arimáni és luciferi erők nem vettek volna részt, az ember egészen másmilyen lény lenne; akkor a fizikai testében lehetnének észleletei, de saját gondolatokkal nem rendelkezne. Csak ezért vannak gondolatai, mivel az étertestére Arimán tud hatni. Akarati impulzusai pedig azért vannak, mivel az étertestére luciferi erők hathatnak. Ezeknek az erőknek kell itt hatniuk.

Világosnak kell lenni számunkra annak is, hogy a földi tudatunk teljességében nem tudunk az étertestbe leereszkedni. Teljes Éntudatunkat csak a fizikai testben tudjuk megvalósítani. Az étertestbe teljességgel leereszkedni nem tudunk. Ezzel az étertesttel merülünk bele a világba, ahol mi magunk teljes egészében nem vagyunk jelen. És Arimán közreműködésekor, aki a gondolatok létrehozását teszi lehetővé az étertestünkben, nemcsak a mi gondolataink lépnek az étertestünkbe. Lucifer közreműködésekor, aki az akarat formálódását teszi lehetővé az étertestünkben, nemcsak a mi akarati impulzusaink lépnek az étertestbe. Ugyanez a helyzet az érzéssel, azzal a területtel, ahol egymással szemben küzdenek. Olyan mértékben, ahogyan az étertestünkben Arimán él, az étertestünkkel a természetszellemek, a természet elemi szellemeinek, a föld, a víz, a levegő és a tűz szellemeinek szférájába merülünk. Nem tudunk erről, mivel az Énünkkel nem tudunk az étertestünkbe merülni. De a helyzet mindig az, hogy az étertestünkben mint gondolaterő nem csak az él, amit mi magunk gondolunk, hanem a természeti szellemek hatása is behatol oda. És minden alkalommal, amikor az ember találkozik ezekkel a természeti szellemekkel, beszámolhat arról, hogy valami olyat élt át, amit a szokásos Én‑tudatban nem sikerült neki átélni. Ezekkel az elemi szellemekkel találkozik, amikor a szokásostól eltérő állapotban van, amikor az éterteste egy kissé kiszabadul a fizikai testből.

Milyen módon tud ez végbemenni? Látják-e, az ember éterteste kapcsolatban áll az egész környező éteri világgal, és a körülötte lévő természeti szellemek egész szférájával is. Tegyük fel, hogy egy ember megy nappal az utcán. Amikor a szokott tudatállapotában megy az utcán, az éterteste helyes módon helyezkedik el a fizikai testén belül, és az Énjével azt észleli, amit éppen ebben az Én-tudatban lehet észlelni.

Most pedig feltételezzük, hogy éjszaka megy az úton. Ha az ember éjjel meg az úton, akkor egészen sötét van, és némely embert félelem, rettegés fogja el. És a rettegés, félelem ilyen állapotának következtében, ennek a sajátos állapotnak a következtében az embert Lucifer különleges módon megragadja, az ember éterteste kiszabadul a fizikai testből, melynek köszönhetően ez a kiszabadult étertest, kiemelkedve a fizikaiból, most a környező éterei világgal léphet kapcsolatba.

Tegyük fel, hogy az ember temető közelében megy el, ahol a nemrég meghaltak sírjainál még étertestek vannak. Itt olyan állapotban, amikor az éterteste kilazult, észlelhet valamit azok közül a gondolatok közül, amelyek még a halottak étertesteiben jelen vannak. Tegyük fel, hogy egészen a közelmúltban halt meg valaki, aki nem fizette meg a tartozását, és tartozásának gondolatával halt meg. Ez a gondolat még mindig jelen lehet a halott étertestében. Az ember magától értetődően nem tud ilyen gondolatot észlelni a másik étertestében, ha az ő saját éterteste nincs kiszabadulva, ugyanakkor az általam leírt állapotban észlelheti. Kapcsolatba léphet a másik étertestével. és ezért észlelheti ezt a gondolatot: „Adósságot csináltam”. És most, mivel benne a luciferi erő mindettől megerősödött, megjelenhet benne az érzés: meg kell fizetnem az adósságot.

Így élhet meg az ember az étertestében valami olyat, amit sohasem élt volna át fizikai testében a normál életben. Az ilyen élmény az ember szokásos életében nem mindennapi, ezért az ember tudatába valami egészen jelentős dolog kerül, ha ezt átéli. A tudatba kerül, amit az ember tud: te valami olyat tapasztalsz meg, amit a szokásos életedben nem tudtál megtapasztalni. Az ember úgy érzi, hogy a testén kívül van, szokatlan helyzetnek érzi. Valahol máshol van, nem a testében, és késztetést érez arra, hogy visszatérjen a testébe, szenvedélyesen vágyik arra, hogy segítsenek neki visszatérni a testébe.

Az olyan érzés, amilyenje most van, a szenvedélyes törekvés, hogy visszatérjen a testébe, néhány elemi szellemet, természeti szellemet idéz meg, amelyek számára az embernek ez az érzése ennivaló, táplálék. Idejönnek, lévén hogy idevonzotta őket ez az érzés: vissza szeretnék térni a fizikai testembe. – Eközben ők segítenek megtalálni az utat visszafelé a fizikai testbe. Amikor az ember a szokásos módon alszik, akkor könnyen megtalálja az utat visszafelé, de ha valami olyat él át, amit vázoltunk, akkor nehéz megtalálnia az utat visszafelé. De az ember ezt nem úgy észleli, mint ahogy az étertestben észlelhetné; imaginatív módon, képekben észleli. Feltűnik valaki – éppen ez a természeti szellem – lehet, hogy bárányt legeltető pásztor képében, és tanácsot ad: „Menjél egy bizonyos kastélyhoz. Odaviszlek téged a kocsimon” – vagy valami ehhez hasonlót.

Az ilyen képzetekkel valami mást is össze lehet kapcsolni. Előfordulhat, hogy az elhagyott testet, a testet, amin kívül is van élménye, egy kastélynak képzeli el, melyből – oda belépve – ki kell menteni valakit. Így néz ki imaginatív módon ez a szenvedélyes törekvés a fizikai testhez és a természeti szellem segítsége. Akkor az ember visszatér a fizikai testbe, más szavakkal, felébred.

Az olyan emberek, akik valóban átélték ezt, azért beszélnek az ilyen élményekről, mert érzik, hogy egy halott gondolataival kerültek kapcsolatba. Ezt mondják maguknak: ez valami olyannak volt az érzékelése, ami nem csak bennem van; ez nem csak valami álmodozás volt bennem, nem, ez egy olyan érzés volt, hogy kapcsolatba léptem valamilyen, kint a világban zajló folyamattal. – Ez természetesen képekben fejeződik ki, de emögött egy bizonyos folyamat áll. Szeretném felolvasni önöknek egy ilyen kép leírását. Egy ember beszél arról, amit átélt, és ez hasonlít arra, amit felvázoltam. Megközelítőleg így vázolja ezt: „Katona voltam, és megkaptam az elbocsátást. Egyszer az úton találkoztam három emberrel. Ki akartak ásni egy halottat a sírból, mivel az három márkával adósuk maradt. Megsajnáltam, és kifizettem helyette a tartozást, hogy hagyják békén a halottat, és többé ne zaklassák a sírjában. Tovább ballagtam. Találkoztam egy idegen emberrel, akinek sápadt volt az arca. Azt javasolta, hogy üljek be az ólomhintóba, és utazzak vele egy kastélyba. A kastélyban egy hercegnő élt, aki azt mondta, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki ólomhintón érkezik hozzá. Az ember odament a kocsishoz és azt mondta: hajts amilyen gyorsan csak tudsz keletre. Egy juhász is odajött, aki juhokat terelt, és ezt mondja: Én Ravensburg grófja vagyok. És megparancsolta a kocsisnak, hogy még gyorsabban hajtson. Megérkeztünk a kapuhoz, zajt hallottunk, és kinyílt a kapu. A hercegnő kérdezni kezdte a férfit, hogy honnan jött, hogyan tudott az öregemberrel megérkezni, és akkor észrevettem, hogy az, aki engem hozott, egy szellem volt. Aztán sikerült bejutni a kapun, és ennek a kastélynak az urává váltam.” Más szavakkal, visszatért a saját testébe. Itt van önök előtt egy olyan élmény leírása, mint amilyenről beszéltem.

És mi ez az esemény, amikor valakivel valami hasonló történik, és utána mesél erről? Ez a mese.

Így keletkeznek a mesék, és sehogy másként. Minden más, amit a mesék keletkezéséről mondanak – puszta fantázia. Minden valódi mese azt bizonyítja, hogy létezik az ember fizikai testén kívüli élmény, ráadásul az étertest valamilyen módon kiszabadul és az ember kapcsolatba lép a külső étervilággal. Ilyen módon történik az ember külső étervilághoz való kapcsolódása az étertestén keresztül.

Ugyanakkor az ember a külső éteri világgal még más módon is kapcsolatba lép. Ott lép kapcsolatba, ahol – mondhatni – féltudatos tevékenység folyik, Énnel félig áthatva. Így történik a beszédnél. Nem olyan tudatosan beszélünk, mint ahogy gondoljuk. Nem igaz, hogy a beszéd a hatalmunkban van, hogy hozzánk tartozik. A beszédben éteri erők vannak, a beszédben meglehetősen nagy része van a tudattalannak. Az Én nem teljesen ereszkedik a beszédbe. Amikor beszélünk, akkor az étertestünkkel a környező éteri világgal lépünk kapcsolatba. Mint individuumok, megtanulunk gondolkodni, de beszélni nem. A karmának köszönhetően tanulunk meg beszélni, amely az élet ismert körülményeibe állít bennünket. Abnormális állapotban, amikor az étertest kiszabadul, természeti szellemekkel lépünk kapcsolatba. Ha nem csak egyszerűen csendben gondolkodunk, hanem beszélünk, akkor a népszellemekkel lépünk kapcsolatba. És anélkül, hogy a tudatunkba lépnének, az étertestünkben vannak. Az, ami ilyen formában él az emberben, olyannyira kevéssé tartozik az Én tudatos tevékenységéhez, mint az, amit az ember meseként mond el.

Leírtuk azt a szerepet, amelyet Lucifer és Arimán az ember étertestében játszik. De luciferi és arimáni erők az asztráltestben is hatnak. Ha az ember asztráltestét tanulmányozzuk, rá kell mutatnunk a legkiemelkedőbbre abból, ami az ember asztralitást jellemzi a Földön. Ez a tudat. A fizikai testben a leglényegesebb a forma és az erő; az étertestben a mozgékonyság, élet; az asztráltestben a tudat. De az emberi testben nemcsak egy tudatállapot van, hanem kettő: a szokásos éber tudatállapot és az alvásállapot. Ugyanakkor rá kellene irányítani a figyelmet, hogy lényegében ezeknek az állapotoknak az egyike sem teljesen természetes. A kettőjük közti köztes állapot lenne számunkra természetes, amelyben tudatosan sohasem élünk.

Ha mindig éberek lennénk, akkor aligha sikerülne emberekként a megfelelő rendben áthaladni az életben az életkorok váltásán. Csak annak köszönhetően tudunk egyáltalán fejlődni, hogy bennünk mintegy állandóan jelen van valami kevésbé éber a nappali éberségünkhöz képest. Kérdezzék meg magukat, mennyire gondolják, hogy fejlődnek, az élet mindennapi tapasztalatait kapva és elsajátítva? Ezzel inkább a kíváncsiságunkat, a szenzáció-éhségünket tudjuk kielégíteni. De abból, amit az éber életben tapasztalunk, milyen keveset lehet a fejlődés szolgálatába állítani! Csak attól fejlődünk, hogy amikor ébren vagyunk, mindig marad bennünk valami alvó. Nem elalvásra gondolok; ha az ember napközben éber, valami alvó marad benne. És ez az alvó úgy hat, hogy nem marad meg gyermeknek, hanem tovább fejlődik.

Ami az asztráltestünk segítségével általunk tudatosodik – az teszi ki a szokott éber állapotunkat. De ez a szokott éber állapot olyan, hogy túl erősen vagyunk benne éberek. A szokott éber állapotban túl erősen átadjuk magunkat a külvilágnak, túlzottan kilépünk a külvilágba. Miért történik ez? Ez azért történik, mert az éber tudat Arimán erős hatása, túlsúlya alatt él. Éber tudat = Arimán.

Más a helyzet az alvás tudatállapotával. Alvó állapotban túl kevéssé vagyunk éberek. Itt mindent kizárólag a saját fejlődésünkért, saját magunkért teszünk. Itt magunkban, túl erősen magunkban vagyunk, hogy az egész tudat kialszik. Az alvási tudatban Lucifer van túlsúlyban. Az alvás alatti tudatállapot = Lucifer.

Így helyzetünk az asztráltestünk viszonyában olyan, hogy amikor éberek vagyunk, Arimán dominál Lucifer felett, amikor pedig alszunk, Lucifer dominál Arimán felett. Egyensúlyban csak akkor vannak, amikor álmodunk: itt ellensúlyozzák egymást, egyensúlyban vannak tartva. Itt azok a képzetek, melyeket Arimán idéz elő a nappali tudatban, melyeket ő körvonalaz és kristályosít, feloldódnak, és ismét mozgékonyságra tesznek szert Lucifernek köszönhetően. Minden képekben jelenik meg, ráadásul nem hagyja, hogy merev képzetek stádiumába fagyjanak, hanem ismét kiszabadulnak és önmagukban mozgékonnyá válnak. Ugyanúgy, mint a mérlegnél, ahol az egyensúly egyetlen támaszpontban vagy vonalban van, amikor a mérleg mindkét oldala egyformán van terhelve, úgyhogy itt nem egyszerűen nyugalomról van szó, hanem egyensúlyról, ugyanúgy az emberi életben is nem nyugalomról, hanem egyensúlyról van szó. És a két erő, ami itt hat a mérlegre, melyek közül hol az egyik, hol a másik van túlsúlyban – ez Lucifer és Arimán. Éber tudatban Arimán kelyhe a túlsúlyos, alvó tudatban Lucifer kelyhe. Csak a köztes állapotban, amikor álmodunk, a mérleg fel-le billen, nincsen nyugalomban, hanem fel-le billen.

De ha az emberi élet magasabb szféráiba emelkedünk, Lucifer és Arimán ott is áthatja a világot. Az életben két fogalomnak hatalmas jelentősége van. Az egyik közülük a kötelesség fogalma, vagy ha vallásos szempontból közelítünk, a parancsolat fogalma. Ebben az értelemben beszélünk a kötelességekről is. A másik fogalom, amit itt meg akarunk vizsgálni – a jog fogalma. Ha meggondoljuk, hogy milyen szerepet játszik az emberi életben a kötelesség és a jog fogalma, a jogé, az embernek erre vagy arra való joga, akkor gyorsan meggyőződnek, hogy a jog és a kötelesség poláris fogalmak, ellentétek, és az ember hajlamos arra, hogy felváltva, egyszer inkább a kötelességnek megfelelően cselekszik, máskor inkább a jognak megfelelően. Mindenesetre olyan korban élünk, amikor az ember szívesebben beszél a jogairól, mint a kötelességeiről. Az emberek különböző területeken érvényesítik jogaikat. Vannak jogaik a munkásoknak, a nőknek stb.

A kötelesség a joghoz képest ellenkező fogalom. Korunk különbözik attól a jövő kortól, amikor az antropozófiai spirituális világnézet hatása alatt a kötelességekhez komolyabban fognak viszonyulni. És csak a jövőben, bizonyára a távoli jövőben fognak olyan mozgalmak létezni, ahol egyre kevésbé a jogok követelésére kerül majd a hangsúly, mint inkább a kötelesség parancsára. És akkor a kérdést így fogják feltenni: milyen kötelességeik vannak a nőknek vagy a férfiaknak ezen vagy azon a helyen? Akkor a kötelességérzet kora jön el a jogokért való harc korának helyére.

Életünkben a jogok és a kötelességek poláris ellentétekként, polaritásokként hatnak. Mondhatjuk: ha az ember a lelkében a kötelességre hajlik, akkor figyelme önmagáról kifelé irányul. Kant ezt grandiózus módon fejezte ki, a kötelességet egy hatalmas istennőhöz hasonlítva, akire így tekint az ember: „Kötelesség! Te magasztos, hatalmas név, amiben nincs népszerűség, tetszetősség, te alázatot követelsz…” Az ember a kötelességre úgy tekint, mint valami a szellemi világ területéről való ragyogó valamire. Vallásos megközelítésben a kötelességre olyan impulzusként tekint, amelyet a felsőbb Hierarchiák helyeztek rá. A kötelességnek alávetve magát az ember a kötelességérzetet követi, önmagából kilép. És ez a „önmagából-való-kilépés-a-kötelességérzék-nyomába” már valami olyan, ami kivezeti az embert a szokásos önösségből.

De a hétköznapi önösségből való ilyenfajta kivonulás, az átszellemiesítésre való törekvés olyan helyzetbe hozhatja az embert, hogy elveszítheti lába alól a talajt, ha csak azt a tendenciát követi, hogy önmagából kifelé törekedjen. Az ember elveszítené a súlyát, ha mindig kifelé törekedne önmagából. Ezért az embernek, alávetve magát a kötelességnek, meg kell próbálnia megtalálni magában azt a segítséget, amely súlyt adna neki, ha a kötelességnek van alávetve. Schiller egy gyönyörű kifejezést talált erre, mondván, hogy az ember legszebb viszonyulása a kötelességhez az lenne, ha megszeretné ezt a kötelességet.

Ezzel a gondolattal sok mindent elmondtunk. Ha az ember azt mondja, hogy tanulja megszeretni a kötelességet, akkor ezzel együtt önmaga fölé emelkedik azzal a szeretettel együtt, amellyel más esetben csak önmagát szeretné. A szeretetet, amely a testében élt és egoizmus volt, kívülre viszi, szereti a kötelességet. Amennyire önös a szeretet, annyira luciferi erőnek minősül. De ha az ember kivezeti ezt az önszeretetet önmaga határain túlra, és a kötelességet úgy szereti, mint ahogy egyéb esetben csak saját magát szeretné, akkor megváltja Lucifert, kiviszi őt a kötelesség területére, és Lucifert a kötelesség cselekedeteiben és impulzusaiban joggal rendelkező lénnyé teszi.

Ha viszont az ember ezt nem tudja megtenni, ha nem tudja a szeretetet önmaga határain túlra kivezetni és a kötelességre irányítani, akkor csak önmaga szeretetére van ítélve. Ha nem képes megszeretni a kötelességet, akkor alá kell rendelődnie a kötelességnek, akkor a kötelesség rabjává válik, akkor a kötelesség embereként szárazzá, érzéketlenné, hideggé és józanná válik, függetlenül a kötelességnek való odaadottságtól. Arimáni módon érzéketlenné válik, még ha követi is a kötelességet.

Látják, a kötelesség mintegy középen áll. Ha alávetjük magunkat neki, akkor megsemmisíti a szabadságunkat. A kötelesség rabjává válunk, mivel az egyik oldalról a kötelességhez Arimán közeledik az impulzusaival. De ha feláldozzuk magunkat a kötelességnek, feláldozzuk az egoisztikus szeretet erejét, akkor ezzel a szeretet melegét hozzuk a kötelességhez, és ennek következtében, a Lucifer és Arimán közötti egyensúlynak köszönhetően, megtaláljuk a kötelességhez való megfelelő viszonyt. Így morális területen az egyensúly állapotát állítjuk fel Lucifer és Arimán között. Arimán, kívül tartózkodva, a szellemiben kiszárít bennünket a kötelességgel, melynek alá kell vetni magunkat, úgyhogy a kötelesség megfoszt bennünket a szabadságtól. De szeretetet irányítunk felé a saját organizmusunkból, önmagunkat visszük felé. Lucifer és Arimán harcának eredményeként eljutunk a kötelességhez való helyes viszonyhoz. Emellett bizonyos értelemben Lucifer megváltóivá is válunk. Ha elkezdjük szeretni a kötelességeinket, akkor ez azt jelenti, hogy beköszöntött a pillanat, amikor elősegítjük a luciferi hatalom megváltását. Ebben a pillanatban kivezetjük önmagunkból az Arimánnal való harcra azokat a luciferi erőket, amelyek ellenkező esetben mintegy elvarázsolódva egoisztikus szeretetre lennének ítélve, bennünk tartózkodva. Ennek köszönhetően megváltjuk az egoisztikus szeretetbe belevarázsolt Lucifert, kiszabadítjuk őt, ha megtanultuk szeretni a kötelességünket.

Schiller „Az emberek esztétikai neveléséről” szóló leveleiben ugyanezt a kérdést teszi fel: hogyan emelkedik fel az ember a kötelességnek való szolgai alárendeltségből az iránta való szeretetig? Csak ő nem használ eközben olyann kifejezéseket, mint Lucifer és Arimán, mivel ezeket a dolgokat nem kozmikus szemszögből értelmezte. Ugyanakkor Schillernek ez a figyelemre méltó, az ember esztétikai neveléséről szóló levele teljesen lefordítható lenne a szellemtudomány nyelvére is.

A jog esetében a helyzet az, hogy amikor különösen hangsúlyozzák a jogot, akkor az rögtön Luciferrel kapcsolódik össze. Az embernek nem kell tanulnia szeretni a jogát; enélkül is szereti, és egészen természetes, hogy szereti a saját jogát. A Lucifer és a jog közötti természetes kapcsolat ebben az érzésben, a jog érzésében jelenik meg. És mindenütt, ahol jogokról van szó, Lucifer is beszél. Néha még külsőleg is nyilvánvalóvá válik, hogy ennek vagy annak a jognak a propagandája luciferi hatalom sugallatára zajlik. Itt arról van szó, hogy a joghoz való viszonyban ellensúlyt találjunk, vonzzuk oda Arimánt, hogy ellenpólust képezzünk a joggal összekapcsolódott Lucifernek. És ezt annak segítségével tudjuk megtenni, ami a szeretet ellenpólusa. A szeretet belső tűz; ellenpólusa a hideg egykedvűség, a megbékélés azzal, amit a világkarma hoz nekünk, annak megértése, ami a világban végbemegy, a józan nyugalom. Ahogyan ezt az értő nyugalmat alkalmazzuk a jogainkra, behívjuk kívülről Arimánt. Csak itt nehezebb őt felismerni. Megváltjuk a tiszta külső léttől, önmagunk belsejébe hívjuk, a joggal kapcsolatos szeretettel melegítjük fel. A józanságban Arimán hidege van jelen. Megértve azt, hogy mi megy végbe a világon, összekapcsoljuk értő szeretetünk melegét azzal, ami kívül, a világban hidegként áll. Akkor váltjuk meg Arimánt, amikor értéssel állunk ellen annak, ami zajlik, amikor nemcsak jogokat követelünk magunknak, az önmagunkkal szembeni egoisztikus szeretetből kiindulva, hanem meg is értjük, mi megy végbe a világban.

Ilyen a Lucifer és Arimán közötti örök harc a világban. Az ember itt az egyik oldalról megnyilváníthat konzervatizmust, megtanulva a körülményeket úgy érteni, ahogyan azok a kozmikus, karmikus szükségszerűségből végbemennek. Ez az egyik oldal. Másfelől az ember érezheti mellkasában a folyamatos megújulás vágyát, a forradalmiság áramlatát. A forradalmi áramlatban Lucifer él. A konzervatív áramlatban Arimán él. És az ember a jogi életének megvalósításában ezeken az ellentéteken belül él.

Ilyen módon látjuk, hogy a jogok és a kötelességek ellentétet képeznek Lucifer és Arimán között. És csak akkor tanuljuk meg megérteni ezeket a dolgokat, megérteni, hogy milyen helyet foglal el az életben az emberi fizikai test, étertest, asztráltest, milyen helyzetet foglal el a világban a jog és a kötelesség a jogi életben, ha megismerkedünk a szellemi erők kölcsönös hatásával és mindenekelőtt azon szellemi erők kétoldalú hatásával, melyeknek egyensúlyi helyzetre van szükségük.

Pontosan ugyanúgy, ahogyan a fentieket vizsgáltuk, azt, ami azoknak a szellemi erőknek a hatása alatt áll, melyeknek egyensúlyra van szükségük, lehet vizsgálni azt is, ami a világban a morális életünkben poláris ellentétekként zajlik. Az egész morál, az etika, az erkölcsi élet, amely a kötelesség princípiuma vagy a jog princípiuma alapján polarizált, csak akkor lesz érthető, ha figyelembe vesszük Arimán és Lucifer átható befolyását. Ugyanígy az emberek történelmi életében is a konzervatív-békés, úgymond arimáni mozgalmak felváltására katonai-forradalmi, luciferi mozgalmak jönnek. Ez szintén a luciferi és arimáni közötti egyensúly felállítására való törekvés megjelenése. Nem fogjuk megérteni a világot, ha nem az ellentétek megismerésével vizsgáljuk. Az, ami a külvilágban fellép, ellentétekben, valójában dualisztikus módon áll előttünk. És ebben a tekintetben a manicheizmus, a helyesen értett manicheizmus, mely dualisztikus, teljesen megalapozott. Hogy ez a manicheizmus hogyan igazolható a spirituális monizmus szférájában, erről a jövőben még a legkülönfélébb aspektusokból fogunk beszélni.

Ezekben az előadásokban azt terveztem önöknek megmutatni, hogy a világ a kiegyensúlyozó kölcsönhatás eredménye. A kiegyensúlyozó kölcsönhatás hasonló eredménye mutatkozik meg a művészet életében is. Ebből a szemszögből fogjuk vizsgálni a művészetet és fejlődését a világban, és azt a részvételt, melyet a különböző szellemi erők töltenek be az emberi művészet fejlődésében.

Fordította orosz nyelvről: Rákos Éva, innen: http://bdn-steiner.ru/modules.php?name=Ga_Rus
4. előadás letöltése pdf-ben
5. előadás letöltése pdf-ben
6. előadás letöltése pdf-ben