Az Antropozófiai Társaság, mint élőlény

Dornach, 1915.szeptember 11.

Az Antropozófiai Társaság, mint élőlény

    Kedves barátaim! Tegnap felhívtam a figyelmüket arra az alapvető különbségre, amely egy olyan Társaság, mint a miénk, és valamely más társaság vagy egyesület között létezik. És arról beszéltem, hogy a mi Társaságunk lényére nem tekinthetünk úgy, mint ami kimerül abban, hogy alapszabálya, programpontjai vannak, és hogy még az alapszabályok és a programpontok számának növelésével vagy csökkentésével sem adunk hozzá vagy nem veszünk el semmi érdemlegeset abból, ami Társaságunk lénye kell, hogy legyen. Arra is felhívtam a figyelmet, hogy mi az, ami Társaságunkat a legvilágosabban megkülönbözteti egy közönséges program-egyesülettől vagy program-társaságtól. Azt mondtam: egy társaság vagy egy egyesület, amely programpontokon alapul, amelynek alapszabálya van, bármikor feloszlathatja magát vagy feloszlatható. De ha feltételezzük, hogy szükség lenne a Társaságunk feloszlatására, és valóban feloszlana, akkor ez a tény egyáltalán nem változtatna a valós körülményeken. A mi Társaságunk ugyanis abban különbözik a többitől, hogy nem a programok és statútumok fantazmagóriáján és illúzióján, hanem a realitásokon alapul. És az egyik realítás, amit hangsúlyoztunk, hogy minden tagunk kezében ott vannak a ciklusok, és ez a tény nem változna, ha a Társaság feloszlana vagy megszűnne. És így lenne ez sok más realítással is, amelyek Társaságunk alapját képezik.
     Ebből az következik, hogy valóban szükséges társaságunk életkörülményeinek nagyon pontos megismerése, és ne legyenek illúzióink ezekkel az életkörülményekkel kapcsolat-ban. Tegnap, előszőr csak külsődlegesen tárgyaltam néhányat ezekből az életkörülmények-ből, ezekre szeretnék most mélyebben rátekinteni.
     Látják, hogy a sok materialista vita között, amelyeket ma az élet természetéről folytatnak, mindenféle definíciót is találunk, ilyen és olyan magyarázatot arra, hogy mi is az élőlény. Azt hiszem, hogy a szellemtudományból már eleget mondtak Önöknek ahhoz, hogy felismerhető legyen, hogy minden ilyen magyarázat, minden ilyen definíció csak egyoldalú lehet.
A materialista gondolkodású emberek nagy tévedése, nagy illúziója éppen az, hogy azt hiszik, hogy egy definícióval vagy magyarázattal kimeríthetik a dolog lényegét. Hogy szemléltessem e hit groteszk voltát, gyakran felhívtam a figyelmet arra a tényre, hogy egy görög filozófiai iskolában egyszer az ember definícióját keresték, és végül azt találták, hogy az ember úgy határozható meg, hogy két lába van és nincsenek tollai. Nos, ez kétségtelenül helyes, mondhatnánk, hogy ez egy abszolút helyes meghatározás. Másnap valaki, aki megértette a definíciót, hozott egy megkopasztott kakast, és azt mondta:  Ez egy olyan lény, amelynek két lába van és nincs tolla, tehát ember kell hogy legyen.
     Valóban ilyenek azok a definíciók, amelyeket gyakran adnak, és tudnunk kell, hogy a definíciók ténylegesen ilyenek. És így létezik az élőnek is egy materialista definíciója, amelyet egy híres zoológus adott, és amely helyes és hasznos is azokon a határokon belül, amelyekre alkalmazható. Az élőnek ez a materialista definíciója azt mondja: élő az, ami bizonyos körülmények között holttestet hagy maga után; tehát mindaz, amit a megsemmisítésekor hátrahagy, nem élő.
    Természetesen, kedves barátaim, ez a meghatározás csak a fizikai sík legkülső kiterjedéséig érvényes. De az a meghatározás, hogy az élő egy holttestet hagy maga után, amikor elpusztul, az érvényes. Egy gép, amikor szétrombolják, nem hagy maga után holttestet, és az ember tudja, hogy parabolikusan beszél, amikor azt mondja, hogy egy óra holttestet hagy maga után. De a szó legvalóságosabb értelmében valóban ez lenne a helyzet, ha társaságunkat feloszlatnák vagy felbomlana. Valódi holttestet hagyna maga után.
    Mi a valódi holttest természete? Ez abban áll, hogy a holttest, amikor a lélek elhagyja, már nem ugyanazokat a törvényeket követi, mint amikor még egyesült vele. A földi elemek fizikai törvényeit kezdi követni. Nos, abban a pillanatban, amikor Társaságunk felbomlana, ugyanez lenne a helyzet társaságunk holttestével is. Ezen kívül ott lenne az, ami a társaságunk hordozója: az előadásciklusok. A holttest tehát magában foglalná a tagok kezében lévő összes ciklust is.

     Nos ezt az összehasonlítást valóban tárgyilagos és tudományosan korrekt módon folytathatjuk. A holttestet el kell égetni vagy el kell temetni, ha nem akarunk káros vagy romboló hatást gyakorolni a környezetére. Csak vigyük át ezt a teljesen helyes igazságot arra a holttestre, amelyet kétségtelenül hátrahagyna Társaságunk, ha feloszlatnánk. Más szóval, abban a pillanatban, amikor tudatára ébredünk annak, hogy mi is a Társaságunk, rájövünk, hogy felelősséggel tartozunk annak valódi alapjaival szemben. Az alapszabályra és programokra épülő társaság vagy egyesület olyan, mint egy gépezet, amely, ha szétesik, csak darabokat hagy maga után; míg a mi Társaságunk, mivel egy organizmus, egy élőlény, valóban egy igazi holttestet hagyna maga után, ha feloszlana, olyasmit, amire úgy kellene gondolni és úgy kellene kezelni, mint egy holttestet.
     Szükséges, kedves barátaim, hogy elgondolkodjunk Társaságunk életkörülményein. Fordítsák el tekintetüket arról, amit a ciklusok külsőségeinek neveznék, arra, amit a ciklusok tartalmaznak, és ami, ahogy tegnap mondtam, számos elmébe bekerült. Nem csak azokra az elmékre gondolok, amelyekbe megfelelően és harmonikusan jutott be, hanem talán azokra is – természetesen a jelenlévőkre ez udvariasságból nem vonatkozik -, amelyekbe nem helyesen jutott be, és akik most összevissza beszélnek mindenfélét. Mindezek ott vannak; mindezek a Társaságban élnek. Gondolják csak el, hogyan hatna mindez, mint a Társaság holtteste, ha a Társaság felbomlana.
    Ezért felelősségünk, hogy őrködjünk Társaságunk életkörülményei felett. Ezért fordultam Önökhöz tegnap különböző irányokból, hogy valóban figyeljenek ezekre az életkörülményekre.
     Nos, az imént mondtam, hogy ha a Társaság felbomlana, akkor egy holttest maradna vissza, és ebből felismerhetnénk, hogy a Társaság valóságos értelemben véve valami élő. De abban az értelemben is élő, hogy az élők egy másik jellemzőjét is magán viseli, mégpedig azt, hogy valami, ami élő, az meg is betegedhet. Azt mondtam, hogy egy programpontokon és alapszabályon alapuló egyesület olyan, mint egy gép, egy mechanizmus, és ha egy tag olyasmit tesz, ami nem felel meg a gépezetnek, akkor eltávolítják. A tagok kizárása egy alapszabály alapján létrehozott egyesületből mindig „szeretetteljesen” kezelt szabály. Kedves barátaim, ha viszont nem mechanizmussal, hanem organizmussal van dolgunk, mint a mi társaságunk esetében, akkor a tag kizárásának csak a legritkább esetben lesz nagy jelentősége. Az esetek túlnyomó többségében nem sokat javít azon, amivel kapcsolatos. A legtöbb esetben, ha kizárunk egy olyan tagot, aki valamit vétett, az csak egy kényelmes megoldás lesz. Lehet ehhez is folyamodni, erről most nem akarok beszélni, de be kell látnunk, hogy sokkal fontosabb, hogy Társaságunk szervezetét olyan egészségesen tartsuk, hogy az gyógyítóan léphessen fel mint egész az egyéni vadhajtásokkal szemben. Az esetek túlnyomó többségében egy szervezet gyógyulása abban áll, hogy az egész szervezet gyógyító erejét hívják segítségül, amikor valamelyik tag megbetegszik. Arról van tehát szó, hogy felismerjük azt a folyamatot, hogy a Társaságunkon belül képesek vagyunk megbetegedni, és tudatosítsuk, hogy valóban az egész szervezet gyógyító erőit kell igénybe venni.
    Tegnap már felhívtam a figyelmet, hogy fontos gyógyító erő rejlik abban, ha a fizikai sík jelenségeivel kapcsolatban hozzászoktatjuk magunkat az abszolút pontossághoz, igazság a pontosságban, pontosság az igazságban. A külső, exoterikus életben valójában nem szá-
mít olyan sokat, ha az egyik ember közöl a másikkal valamit, és azután ez pletyka vagy pontatlanság által módosul, mint az, ha mi hagynánk, hogy ez társaságunkban szokássá
váljon. Az egyik legsürgetőbb szükséglet tehát az, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy mindenben, amit mondunk és teszünk, pontosak legyünk.
     Persze az természetes, hogy megkérdezzük: Mi az, amit ténylegesen meg kell tenni ahhoz, hogy az ember segítse a Társaságot? – És itt ki kell mondani: Mindenekelőtt arra van szükség, hogy minden egyes ember valóban és helyesen a Társaság tagjának érezze magát, hogy a Társaságot egy organizmusként fogja fel, és részének érezze magát. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a Társaság ügyei közülünk valóban minden egyes ember ügyevé válnak, ha együtt gondolkodunk a Társasággal. A Társaság ügyeinek megismerése és azok megismerésére való törekvés kiemelkedő fontosságú, egészen alapvető jelentőségű. Ehhez természetesen szükséges egy bizonyos érdeklődés a Társaság, mint olyan iránt. És ahhoz, hogy a Társaság iránti érdeklődésre szert tegyünk, nagyon komolyan kell vennünk azt a tudást, hogy a Társaság egy organizmus, ami sokkal több, mint egy hasonlat. Ehhez, kedves barátaim, például a következőket kell tudnunk.

      Van három pontunk, nem de, úgymond az alapszabály pontjai. De az elmondottakból világos, hogy az alapszabály pontjai csak másodlagos jelentőséggel bírnak számunkra; de ott vannak, és ott kell lenniük. Vegyük az alapszabály e három pontját, úgy jellemezhetjük a legjobban, hogy azt mondjuk: megmutatják mi a munkánk. Valóban úgy van, hogy Társaságunk munkáját állítják elénk. De ha valaki elgondolkodik a munka és az ember viszonyán, a következőket fogja felfedezni: A munka kifárasztja az embert, elhasználja őt. De
a munka nem lehet az, amiben az ember lényege kimerül. Azt sem mondhatja senki, akinek van józan esze, hogy Társaságunk lényege kimerül abban, hogy ezzel a három programponttal dolgozunk. De a Társaság kimerül, felörlődik abban, hogy elvégzi e három pont szerinti munkát. Ez azt jelenti, hogy Társaságunknak, akárcsak az embernek, a munka mellett gondoskodásra is szüksége van. Ahogyan az emberi szervezetnek szüksége van még gondoskodásra is, úgy a Társaságnak is szüksége van a szervezetéről való gondoskodásra. És nem elég azt hinni, hogy az ember már a Társaság tagja, ha a Társaságot csupán olyan helyszínként használja, ahol a három programpontban foglaltakat gyakorolja, hanem érdeklődnie kell a Társaság vezetése iránt is. Ha nem érdeklődik, akkor valójában úgy gondolja, hogy nem ért egyet a Társaság létével. Attól tehát, hogy valakit pusztán az érdekel, amivel a Társaság dolgozik, még nem érdekli a Társaság maga. De ha szükségünk van egy társaságra, mint a munka alapjára, akkor maga a Társaság, annak élő szervezete iránti érdeklődés is szükséges. Ez azt jelenti, hogy az együttélésnek, az egymással való együttélésnek egy bizonyos elvét szükséges ápolni.
    Tegnap már mondtam, hogy egyszer szükség van arra, hogy néhány dolgot a helyes nevén nevezzünk, és hogy valóban elég radikálisan jellemezzük azokat úgy, ahogyan jellemezni kell, és hogy Társaságunk természetéhez tartozik az is, hogy biztosak lehetünk abban, hogy a dolgokat nem viszik azonnal a külvilágba. Tegnap annak az embernek a groteszk példáján keresztül, aki bement a borbélyhoz, és az általa felvett szokások miatt összeütközésbe került a körülötte lévők szokásaival, akartam szemléltetni, hogy az ilyen összeütközések mögött gyakran egészen más motívum áll, mint ami látszik. Megmutattam, hogy a szóban forgó férfi esetében ez a hisztérikus hiúság volt.
    Látják, a karma hozott minket ide erre a vidékre, épületünkkel együtt, és olyan életkörülmények között élünk, amelyek mondhatni valóban nem éppen minden oldalról kifogástalanok. Ezt már kifejeztem azzal, hogy megtörténhet, hogy közöttünk mindenki példásan viselkedik, és mégis iszonyatos mennyiségű rágalom és így tovább terjedne rólunk, még akkor is, ha a helybéliek között a tagok példásan viselkednek. Ebből láthatják, hogy nem az a fontos számomra, hogy minden előítéletet figyelembe vegyünk, hanem az, hogy a Társaságunk számára szükséges életkörülményeket vegyük figyelembe.
     Az ember fizikai testéről is beszélünk, nem de; tudjuk, hogy annak alkalmazkodnia kell a külső életkörülményekhez, mert szüksége van rájuk, és ehhez elengedhetetlen az állandó kölcsönhatás a külvilág és a fizikai szervezetünk között. Ugyanez a helyzet a Társaságunk külső szervezetével is. Azon társadalmi kereten belül kell fejlődnie, amelybe karmánk által kerültünk. És itt valóban szükséges, hogy a tagok átgondolják, Társaságunk életkörülményei milyenek. Időről-időre többször is utaltam Társaságunk ezen életkörülményeire.
     Amikor egy helyi lelkész Társaságunk ellen írt, cikkére írtam egy cáfolatot. Fontos pont volt benne, hogy kifejezetten rámutattam, a Társaságunknak, mint olyannak nincs semmi közvetlen köze a valláshoz. Nem csak arról van szó, hogy mindig a helyes dolgot mondjuk, hanem arról, hogy azt mondjuk, ami az adott esetben szükséges. Ez az, ami számít. Most már tényleg az a legszükségesebb egész mozgalmunk gyarapodása szempontjából, hogy a külvilág végre felismerje azt a gondolatot, amit újra és újra elmondva próbálok világossá tenni: amilyen kevés köze volt létrejöttekor a kopernikuszi világképnek egy vallási közösséghez, olyan kevés köze van a mi mozgalmunknak a valláshoz. Az, hogy a vallási közösségek annak idején fellázadtak a kopernikuszi világkép ellen, az az ő dolguk, nem pedig a kopernikuszi világkép dolga. De nagyon világosan kell képviselnünk azt az álláspontot, hogy nem akarunk szektát vagy vallási mozgalmat alapítani. Egy helyen még nagyon kellemetlenné is váltam, mert – bár a legjobb szándékkal – olyan cikkeket írtak az épületünkről, amelyekben „templomnak” nevezték. Ez rendkívül káros számunkra, mert azt a látszatot kelti, mintha a vallási közösségekkel versenyeznénk, amire pedig semmi szükség. Ezért többször figyelmeztettük a tagokat, hogy népszerűsítsék a „Szellemtudományok Főiskolája” címet.
      Nagyon fontos, hogy az embereknek újra és újra elmondjuk, hogy nem egy vallási szektával van dolgunk, nem egy új vallás alapításáról van szó, és hasonlók. Társaságunk tagjai óriási bűnt követnek el ebben az irányban azzal, hogy az általuk adott tájékoztatásban nem mutatnak rá arra, hogy Társaságunknak semmi köze sincs egy vallásalapításhoz, sőt nemhogy nem hívják fel erre kellőképpen a figyelmet, de passzívan még sokat is tesznek azért, hogy törekvéseinket egy vallásalapítás fényében állítsák be. Arról van szó, hogy ezt még a másodlagos kérdésekben is figyelembe vegyük, hogy többször is belevéssük az emberek kemény fejébe, hogy nem templommal, nem egyházzal van dolgunk, hanem valami olyasmivel, ami tudományos célokat szolgál.
     Néha, kedves barátaim, nemcsak az a kérdés, hogy mit mondunk, hanem az is, hogy hogyan mondjuk. Tudomásul kell vennünk, hogy a külvilág számára mindig az a benyomás születik, hogy egy szektával vagy egy vallásalapítással van dolguk, ha csak úgy tudunk beszélni, olyan kifejezésekkel, ahogy valaki egyszer jellemezte – nos, ez nem szép kifejezés, de találó -, hogy mindent, ami a mozgalmunkban történik, a hasunkig megnyúlt arccal szemlélünk. Ez azt jelenti, hogy mindent hosszúra nyúlt arccal szemlélünk, de csak azért, mert egyesek úgy képzelik, hogy a vallásos élethez kapcsolódó érzéseket csak így lehet jellemezni. De arra kell törekednünk, hogy lesöpörjük mozgalmunkról azt az előítéletet, hogy egyházat, vallást vagy szektát akarunk alapítani, és egyre népszerűbbé tegyük, hogy egy olyan szellemtudományos mozgalomról van szó, amely úgy helyezi magát a világba, ahogy a kopernikuszi rendszer helyezte magát a világba, hogy mindenki láthassa, hogy a másik oldal az, aki téved. Amikor az egyház elutasította a kopernikuszi tanítást, akkor saját magát helyezte a téves oldalra, mert később el kellett fogadnia azt. És így lesz ez a mi mozgalmunkkal is, az Egyháznak el kell fogadnia ezt a mozgalmat.
      Ez is egy példa arra, hogy meg kell szoknunk, hogy pontosan beszéljünk. Ezt a Társaság éltető elemének kell tekintenünk a külvilággal való kapcsolatban. Ez az egyik olyan pont, ahol valóban sok hasznosat tehetünk a Társaságunkért. Aki csak a ciklusok olvasása iránt érdeklődik, ami persze nagyon hasznos és elengedhetetlen, és nem érdekli a Társaság vezetése, mint olyan  – nevezetesen ott, ahol, mint itt is, önök, szoros összekapcsolodásban lépnek fel -, aki nem akarja ezt az érdeklődést kifejleszteni, az nem ért egyet a Társasággal mint olyannal, ahogy már mondtam. Érdeklődést kell kifejleszteni a Társaság iránt! Nem csak úgy jelen lenni, hogy immel-ámmal veszünk részt a Társaság munkájában, hanem a Társaság mint olyan iránti érdeklődést kell kifejleszteni, ez az, ami számít. De ez azt jelenti, hogy a Társaság, mint élőlény ügyeit a saját tudatunk tartalmává kell tenni. És minél kevésbé van ehhez alapszabályra szükség, annál jobb.
      Látják, kétségtelenül szükséges egyre több lehetőséget teremteni arra, hogy szilárdan megálljunk a saját lábunkon, amikor valaki kívülről ezt vagy azt mondja a Társaságunkra, és
tudjuk azt mondani, hogy ki tudunk állni amellett, hogy ilyen dolgok nem lehetségesek a mi Társaságunkban. Arra kell tudnunk építeni, hogy az esetek túlnyomó többségében – természetesen kivételek mindenhol előfordulhatnak – a terjesztett rágalmak hazugak. Ehhez azonban valóban élénk érdeklődésre van szükség a Társaság ügyei iránt. Tegyük fel ugyanis egy pillanatra, hogy valamiben meggondolatlanság történik. Tegyük fel – hipotetikusan lehet ilyesmit feltételezni – felőlem akár, hogy egy férfi és egy nő elkövette azt a meggondo-latlanságot, hogy egy szép májusi délutánon kint a szabadban látni engedtek valamit, amit az emer nem nyilvánosság előtt tesz, és a környékbeliek észre is vették. Tegyük fel, hogy egyszer meggondolatlanságból valami ilyesmi történt. Mi lenne a természetes a Társaságban, ha úgy létezne, mint ahogy a miénknek is léteznie kell? A természetes az lenne, ha az, akivel ilyesmi történt, a következő napokban rájönne, hogy fel kellene keresnie egy idősebb tagot, és el kellene mondania neki: Ez és ez történt velem, mit lehet tenni? – Ez azt jelentené, hogy az ügyét a Társaság ügyévé tenné.
     Jegyezzék meg, hogy milyen ügyet választottam példának! Nem olyasmiről van szó, amelybe az egyén magánügyeként nem avatkozunk bele, hanem olyanról, amely szörnyen káros a Társaságra nézve. Léteznie kell annak az alapelvnek, hogy a térd nem azt mondja, hogy nekem megvan a magam ügye, hanem a térd az egész szervezet részének érzi magát. Természetesen az ilyen ügyekben kell lennie egy segítő szándéknak is. Az ilyen ügyeket a Társaság ügyének kell tekinteni, így mindig kell lennie valakinek, aki nemcsak arról tud, ami őt közvetlenül érdekli, hanem a Társaságról is sokat tud, és így hozzájárulhat a Társaság folyamatos kiteljesedéséhez. Más szóval, teljesen felül kell tudnunk emelkedni azon a nézőponton: van valaki a belső ismeretségi körömben, talán még az az érdemem is megvan, hogy ezt a belső ismeretségi kört én magam hoztam be a Társaságba, és engem ez az ismeretségi kör érdekel. Az, hogy valaki barátságokat és kapcsolatokat alakít ki, természetesen nem lehet kritika tárgya; ez nem tartozik a Társaságra. Ami viszont rögtön érinti a Társaságot, az az, hogy ha a Társaságra úgy tekint, amiben ő csak éppen benne van. De a Társaság ügyeit a magunkévá kell tennünk; fenn kell állnia annak a lehetőségnek, hogy ha történt valami, ami kifelé kellemetlenséget okozott, akkor teljesen lehetetlen, hogy a Társaságon belül csak úgy értesüljünk erről a kellemetlenségről, hogy a külvilágból kapunk hírt róla. Ez azonnal orvosolható, ha van érdeklődés a Társaság élete iránt.
     Például megtörténhet, hogy megkérdezünk magunk közül három, négy vagy öt embert, hogy ez vagy az a személy részt vett-e az elmúlt hetekben az itteni előadásainkon, és egyikük sem tudja a három, négy vagy öt ember közül. Ez megtörténik nálunk. Persze, ha egyesek nem tudnak róla semmit, az érthető, de ha körbekérdezéssel – mármint azok között, akiknek tudniuk kellene – egyáltalán nem derül ki semmi, akkor ez érdektelenség, és azt mutatja, hogy a Társaságunk egy mechanizmus és nem organizmus, vagyis hogy nincs érdeklődés az eleven élete iránt. De éppen ezt szeretném újra és újra hangsúlyozni, ezt a szükséges érdeklődést Társaságunk eleven élete iránt.
     Látják, kedves barátaim, az embert a Társaságban néha meglepik olyan események, amelyeken nem kellene meglepődni, ha a tagok éreznék – most már tényleg ezt a szót akarom használni – „kötelességüket” abban az értelemben, hogy együtt gondolkodnának,
éreznének és akarnának a Társasággal, mint élő szervezettel. Ehhez az kell, hogy a  Társaság életfeltételeihez tartozó dolgok tekintetében mindenkinek meglegyen az akarata, hogy azt ne személyes ügyeként kezelje, másodszor pedig, hogy mindenki, aki ezt így akarja, találjon valakit, akinél hajlandóságot és megértő füleket talál. Most, hogy válságban vagyunk a Társaságnak abban a részében, amely a dornachi épülettel kapcsolatos, akárhány paragrafusról döntenek, akárhány új paragrafust fogalmaznak meg, ezzel nem fognak megbirkózni a  Társaságban lévő helyzettel, és nem fogják tudni megakadályozni, hogy egy idő után már csak az említett holttestünk legyen. Ezt csak úgy tudják megakadályozni, ha elkezdenek intenzíven érdeklődni a Társaság ügyei iránt, más szóval, ha egyszer már nem csak arra használják mondhatni az „éles” elméjüket, hogy a lehető legjobb paragrafusokat fogalmazzák meg és hogy a lehető legjobb ítélőszéket alkalmazzák erre vagy arra a „bűntettre”, hanem ha a Társaságra, mint érdeklődésük tárgyára folyamatos, élő összefüggésben tekintenek. De mindenekelőtt arra van szükség, hogy valóban ne riadjunk vissza a gondolkodás kényelmetlenségétől. 
      Már említettem, ugye, hogy most az európai élet egy abnormális időszakát éljük, amely remélhetőleg hamarosan véget ér. Ilyen időkben – nem magánügyekről beszélek, hanem a Társaságot érintő kérdésekről – fel kell ismerni, hogy nem kell mindent, ami eszünkbe jut, a határokon túlra küldeni és írni, még akkor sem, ha az nem helytelen, vagy nem megbotrán-
koztató. De tényleg az a helyzet, kedves barátaim, hogy a tagok nagy része nem is akar gondolkodni azon, hogy mi az, ami most éppen időszerű vagy nem időszerű. Természetesen semmi baj nincs ezekkel a dolgokkal, és nem is akarom kritizálni azokat, csak arra kérem Önöket, hogy gondolkodjanak és mérlegeljenek, mielőtt bármit is tesznek. Igaz, hogy tudjuk, hogy egy felvételi kérelem, egy felvételi értesítés ártatlan dokumentumok, amelyek soha nem adhatnak okot arra, hogy intézkedések alapját képezzék országok között. Ám ezeket a dolgokat a hadviselő országok másképp látják. Miért küldözgetnek tehát a tagok felvételi dokumentumokat a határokon túlra? Egyesek talán meggondolatlanságból, mások
talán makacsságból, mert bizonyítani akarnak valamit. De lehetetlen, hogy a Társaság továbbra is fennmaradjon, ha ilyen dolgok tömegesen történnek újra és újra , mert az emberek mindenféle dolgokat vélnek, amelyeknek semmi alapjuk sincsen. Tagjainkat leginkább a gondolkodás kellene, hogy jellemezze! De éppen erre kell figyelnünk, különben tényleg nem tudjuk tovább vinni a Társaságot.
     Néha vissza kell térnem nem egészen újkeletű dolgokra. Például mindig is arra törekedtünk, hogy amikor tagokat veszünk fel a Társaságba, ne csak azért vegyük fel őket, mert olyan kiváló emberek, hogy kiváló tulajdonságaik révén különböznek az emberiség többi tagjától – sokan vallják ezt a nézetet, de ez nem helyes, míg mások úgy vélik, hogy az a személy, akit felvettek a Társaságba, semmiben sem különbözik a többi embertől -, hanem azért is vettünk fel embereket, hogy segítsük őket a gyógyulásban. Ezután lehetővé vált, hogy felvegyünk egy ilyen embert, akinek meg kellett volna gyógyulnia – de mi történt? Az történt, hogy a tagok olyasvalakit láttak benne, akinek a Társaságunkat gyógyítania kellett volna, hogy apostolnak tekintették. 
      Miért történhet ilyesmi, kedves barátaim? Mert nem veszik figyelembe azokat az eszközöket és módszereket, amelyek a kezünkbe adattak, hogy ilyen hibákat ne kövessünk el. Gondoljunk csak vissza néhány dologra, ami megtörtént! És gondolkodnunk kell, ha fenn akarunk tartani egy okkult mozgalmat! Gondoljanak vissza, amikor egy-egy jellemző eset történt, akkor az előadásokon felmerült, elhangzott az, ami ezek megítéléséhez szükséges volt. Csak figyelni kellett, főleg, ha veszély jelentkezett. Ehhez azonban igazán alaposan bele kell menni a szóban forgó, akkor tartott előadásokba. Nem kell a személyeskedés hibájába esnünk ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk, tarthatjuk magunkat a tárgyilagossághoz. De az objektív valóságot minden egyes esetben meg kell érteni.
     Tehát azt mondhatnánk, szükség van – különösen társaságunknak a Johannes épü-
let köré csoportosuló része számára – arra, hogy valami nagyon alapos és radikális dolog történjen. De most már legfőbb ideje, hogy ezt az alaposságot és radikalitást ne a téves úton keressük, abban a hitben, hogy néhány dologgal, néhány elvvel, néhány kijelentéssel és elhatározással mindent el lehet intézni. Ily módon semmi sem történik igazán alaposan, és semmi sem gyógyul meg alapjaiban. 
     Be kell vallanom, kedves barátaim, hogy egyáltalán nem könnyű számomra ezekről a dolgokról beszélni, amelyekről tegnap és ma szó volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy természetesen más dolgokról szeretnék inkább beszélni, és mert tudom, hogy a tagok nagy része egyáltalán nem ezt akarja hallani, mert azt mondják magukban, azért vagyunk itt, hogy mindenféle okkult igazságokat halljunk. De, kedves barátaim, amikor fennáll a veszély, és ez valóban fennáll, hogy a „lehetetlenség” közelíthet hozzánk, akkor azt kell mondanunk: Igen, ha a Társaság olyan kevésnek bizonyul, mint amilyennek az utóbbi időben egyesek részéről mutatkozott, akkor teljesen kizárt, hogy a szellemtudomány a Társaság révén kerüljön bevezetésre a világba. Gondoljunk csak bele, mekkora ellentmondás van aközött, amit most mondtam, és aközött, amit az elmúlt hetekben itt gyakran el kellett mondanom, hogy amit mi szellemtudományként ismerünk el, annak korunk legnagyobb impulzusának kell lennie, amit a teljesen elbizakodott külső ismeretekkel, látszólagos ismeretekkel, illetve tudományos törekvésekkel szemben reformálóan kell érvényesíteni az emberiség legalaposabb fejlődése érdekében és mindenféle olyan dolgokról szükséges beszélnünk, amelyeknek tulajdonképpen magától értetődőnek kellene lenniük, és ezt annak kockázatával kell tennünk, hogy éppen ezekkel kapcsolatban az embert állandóan félreértik. Végül is általános elv, hogy alapvetően mindenki a másikban látja a bűnöst, és nem akarja elhatározni magát olyasvalamire, hogy  például társaságunkat valódi organizmusként érzékelje, vagyis egy ilyen organizmus tagjának érezze magát.  
      Természetesen, kedves barátaim, előfordulhat, hogy az új tagok hibáznak. De kérdezem,
vajon miért tagok egyesek oly sok éve, ha nem tesznek valamit azért, hogy az új tagok ne kövessenek el hibákat. Alapelvnek kellene lennie, hogy senki se csatlakozzon hozzánk úgy,
hogy az idősebb tagok már a legelején ne figyelnének rá, és akit aztán tanácsokkal és támogatással ne látnának el, megóvva attól, hogy az ostobaságot világbölcsességnek tartsa.  
      Kedves barátaim, egy okkult társaság természetéből fakad, hogy néha előfordulhat benne ostobaság. De a lehető legtöbb tagnak át kell látnia az ostobaságokon, és gondoskodni arról, hogy azok ne valósuljanak meg. Ebbe beletartozik az is, ami Dr. Goesch levelében szerepel.* Azt állítja, hogy ígéreteket tesznek, de nem tartják be, és megkérdez egy tagot, akiről úgy véli vagy gyanítja, hogy ígéretet tettek neki. Amikor ez a tag közli vele, hogy ez nem így van, Dr. Goesch nem azt mondja, hogy tévedett, hanem azt mondja, hogy ismét bizonyítékot talált arra, hogy mágiáról van szó, amikor kezet fogtam valakivel, akkor az ígéretet kitörölték ezeknek az embereknek az emlékezetéből. Ez az egyik fő vádpont Dr. Goesch írásában.  
      Megjegyezhetjük, kedves barátaim, hogy Dr. Goesch nemcsak leírta ezeket a dolgokat, hanem egyeseknek el is mondta. A Társaság ügyei iránti eleven érdeklődés valóban megkövetelte volna, hogy valaki minél hamarabb felkeressen egy idősebb, tapasztalt tagot, és ezt közölje vele. Valóban érthetetlen, hogyan fordulhat elő, hogy valaki ellenvetés nélkül hagyja, hogy Dr. Goesch valami lehetetlent mondjon, például: „Ha valaki azt mondja, hogy nekem nem tettek ígéretet, ebből nem arra következtetek, hogy valóban nem tettek neki ígéretet, hanem feltételezem, hogy az illetőnél az ígéret emlékét kitörölték”. Ha ilyen dolgok megtörténhetnek anélkül, hogy kérdéseket vetnének fel, akkor a társaság valóban nem életképes, és nem lehet okkult igazságokat önteni bele. 
       Két dolgot látok, kedves barátaim. Az egyik a következő: minden felismerésem szerint sürgős szükségszerűségnek kell tekintenem a szellemtudomány emberekhez való eljuttatását. A másik azonban ugyanilyen világos számomra: hogy az erre a célra alapított instrumentum válságban van. És ezért nem tehettem meg, hogy ne „kínozzam” Önöket, úgymond, azzal, amit tegnap és ma mondanom kellett, mert bejelentették Önöknek, hogy összejövetelt tartunk, hogy erre vagy arra orvosságot találhassunk. Ha ezek az ülések úgy folynak le, mint néhány korábbi hasonló ügyben, akkor nem fogunk tovább lépni.  
     Ne feledjék, kedves barátaim, hogy a kizárás egyszerű intézkedésével soha semmit nem lehet elérni. A kirekesztés nem dönt el semmit a társaság egyetlen ügyében sem. Sok évvel ezelőtt úgye kizártuk Dr. Hugo Vollrathot. Minden, de minden, ami ezen az emberen keresztül hatott, megjelent a kizárása ellenére. És ugyanígy lesz ez a hasonló esetekben is. Kizárni lehet, de a kizárással nem nyugtathatjuk meg magunkat.
    Ha Önök, kedves barátaim, kinyitják a „Teozófiát” – ez a legelső könyv, amit a teozófiai mozgalomban magáról a teozófiáról írtam – és előveszik „A megismerés útja” című fejezetet, olyan dolgokat találnak benne, amelyek segítségével, ha átgondolják, könnyen elmondhatják maguknak mindazt, amit tegnap és ma elmondtam. Mert ebben a fejezetben minden benne van. De az is kiderül belőle, hogy még ezt a legelső könyvet sem értették meg, mert különben sok minden, ami a legutóbbi időkben történt, nem történhetett volna meg.
     Ezért gondoskodnunk kell arról, hogy a lehető legnagyobb komolysággal és méltósággal szembenézzünk azokkal a dolgokkal, amelyekkel holnap a pótközgyűlésen szándékozunk szembenézni. Mert fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy hagyjuk-e, hogy a vázolt
pontig jussunk, hogy eljön az az idő, amikor azt kell mondanunk, hogy a szellemtudományt nem lehet egy ilyen társaság révén terjeszteni. Akkor, ha ez a társaságon keresztül lehetetlenné válik, meg kellene próbálnunk más módon gondozni azt, ami holttestként megmarad, és ez jelentősen nehezebb lenne….  

     Nem én vagyok felelős a holnapi programért. Mivel azonban a program holnapi alakítása döntő lesz az Antropozófiai Társaság jövőjét illetően, létezhet-e vagy sem, megelégszem azzal, hogy arra buzdítom önöket, hogy mindent a legnagyobb felelősséggel fontoljanak meg, és ne menjenek el könnyelműen olyan dolgok mellett, amelyek az emberiség egész kultúrája szempontjából a legnagyobb jelentőségűek. Holnap fél tizenegykor lesz az euritmia bemutató és utána az előadás. 

Rudolf Steiner: Anthroposophische Gemeinschaftsbildung (GA253) Zehn Vorträge, Stuttgart 23. Januar bis 28. Februar, Dornach 2. bis 4. März 1923

Fordította: Wöss B. Kata , a magyar szöveg lektora: Drucker György