Az alvás mint az emlékezés erejének forrása
“Meg kell figyelnünk az ember ébrenlét és alvás közt váltakozó állapotát. Ez az állapot nem is esik olyan messze az érzéki észleléstől. Érzéki észlelésünkben is váltakozás érvényesül. Ha az észlelést nem tudnánk állandóan félbeszakítani, volnának ugyan észleléseink, de tudatunk számára nem volna megfelelő jelentésük. Tisztán külsőleg is tudjuk, hogy egy érzéki benyomás tudata csökken, hogyha hosszú időre átadjuk magunkat neki. Érzékszervünket mindig újra el kell fordítanunk az egyedi érzéki benyomástól, a benyomást olyan állapottal kell váltogatnunk, amelyben az nem szerepel. Tudatunk akkor van rendben az érzéki benyomások vonatkozásában, ha az érzékszerveinket mindig vissza is vonhatjuk benyomásaiktól, érzéki észleléseinket tehát voltaképpen mindig rövid váltakozó állapotokban hajtjuk végre. Észleléseink hosszabb szakaszaiban ezt úgy hajtjuk végre, hogy huszonnégy órán belül az ébrenlétet mindig alvással váltjuk fel.
Tudják, hogy amikor az alvás állapotába kerülünk, asztráltestünk és énünk kihúzódik fizikai és étertestünkből. Az asztráltest elalvás és felébredés között tehát a külső világgal kerül kapcsolatba, míg felébredés és alvás között csak az emberi test belső folyamataival volt kapcsolatban. Nézzék csak meg egyszer ezt a két állapotot, vagy történést: az asztráltest felébredés és elalvás között az ember fizikai és étertestén belül végbemenő folyamataival van kapcsolatban, viszont elalvás és felébredés között a külső világhoz kapcsolódik, nem pedig az ember fizikai és étertestéhez.
Bennünk lévő érzékszerveink már szinte külső világot jelentenek – ez paradox kifejezés, de értik, hogy hogyan gondolom. Nézzük meg például az emberi szemet: független lényhez hasonlíthatjuk, ilyen módon illeszkedik a koponya egyik üregébe, és azután hátrafelé viszonylagos önállósággal folytatódik. Ha azonban magát a szemet figyelik meg: eleven ugyan, de sajátságos módon hasonlít egy fizikai készülékhez. A szem folyamataink jellemzése egészen hasonló ahhoz, ahogyan egy fizikai készülékben lejátszódó folyamatot jellemezhetünk. A lélek bizonyára felfogja az így keletkezett folyamatokat, de ahogyan már többször is említettem, az érzékszervek útján a külvilág mintegy öblöket képez saját belső emberi mivoltunkban. Az érzékszervekben a külső világ mintegy folytatódik bennünk, és az érzékelés területein sokkal inkább részt veszünk a külvilágban, mint organizmusunk más területein.
Asztráltestünk ezért érzékszerveink folytán majdnem a külső világban van. Amikor az érzéki észleléssel szándékosan adjuk át magunkat a külső világnak, olyankor asztráltestünk szinte valóban belemerül a külvilágba, ha nem is minden érzékszerv esetében azonos módon. Alvás közben teljesen belemerül, így az alvás bizonyos szempontból mintegy fokozza a külvilág iránti érzékelő odaadást. Ha behunyjuk a szemünket, akkor asztráltestünk jobban visszahúzódik a fej belsejébe, inkább a sajátunk lesz. Amikor teljesen kifelé tekintünk, belehúzódik a szembe, és részt vesz a külső világban. Hogyha az organizmusból teljesen eltávozik, akkor elalszunk. Amikor az érzékelés útján a külső világnak adjuk át magunkat, ez a közhiedelemmel ellentétben voltaképpen a tudatra vonatkozóan az elalváshoz vezető út egy szakasza. Így az ember, amikor valamit érzékel, majdnem a külső világban vesz részt, alváskor pedig teljesen részt vesz benne. Ilyenkor inspiratív megismeréssel tudjuk annak a világnak a történéseit észlelni, amelyben elalvás és felébredés között asztráltestünkkel tartózkodunk. De ezzel az inspiratív megismeréssel még egyebet, a felébredés pillanatát is észlelhetjük, amikor visszatérünk. A felébredés pillanata intenzívebb, erősebb ugyan, de mégis szemünk behunyásához hasonlítható.
Amikor egy szín van előttem, olyankor asztráltestemet annak a folyamatnak adom át, amelyet a külvilág színének szemre gyakorolt benyomása hoz létre, mint mondtam, ez szinte a szemen kívül van. Ha lehunyom a szememet, asztráltestemet önmagamba vonom vissza. Felébredéskor asztráltestemet a külvilágból, az egész kozmoszból hozom vissza. A nappali ébrenlét alatt szememmel, fülemmel kapcsolatban végtelenül sokszor teszem meg az asztráltestemmel ugyanazt, amit felébredéskor, csak itt az egész organizmusra vonatkozóan teljesen véghez viszem. Az asztráltest felébredéskor végbemenő visszavonása természetesen öntudatlanul történik mindennapi tudatunk mellett, úgy ahogy érzékelésünk folyamata is. Az inspiratív megismerés képessége esetén azonban, tudatossá válik a felismerés pillanata, és ekkor kiderül, hogy az asztráltest behúzódása egészen más világhoz tartozik, mint amelyben egyébként tartózkodunk, és mindenekelőtt gyakran észlelhető intenzív módon, hogy az asztráltest milyen nehezen tud a fizikai és étertestbe visszatérni. Ennek megvannak az akadályai.
Azt mondhatjuk, hogy aki elkezdi az asztráltest fizikai és étertestbe való visszatérésének folyamatát észlelni, szellemi zivatarokat és ellenhatásokat él át, és ezek azt mutatják, hogy az asztráltest fizikai és étertestbe való lemerülésénél utóbbiak nem felelnek meg az anatómiai és fiziológiai leírásoknak, hanem ugyancsak egy szellemi világhoz tartoznak. Ami egyébként ártatlan fizikai testünk, vagy amit némileg ködös ártatlan étertestünknek tartanak, az a szellemi világban gyökerezik. Fizikai testünk igazi mivoltában egészen másként jelenik meg, mint szemünk külső érzéki képe, vagy a mindennapi tudomány számára.Az asztráltest fizikai és étertestbe való lemerülése ezerféle változatban jelenhet meg például, ahogy egy égő fahasáb merül sisteregve valamilyen vizes közegbe. Ez még a legegyszerűbb, legelvontabb mód, ahogy először megjelenhet annak, aki ilyen megismerésbe kezd. A folyamat azután bensőleg nagyon sokféleképpen konkretizálódik, de szellemibbé is válik, úgy hogyha eleinte süvöltő zivatar, feltámadó vihar jelenségéhez hasonlítjuk, utóbb harmonikus mozgás folyamatai hatják át, és egyúttal minden részével kimond, elmond, hírül ad valamit.
Ami itt jelentkezik, az először mindennapi életünk emlékeit ölti magára. Ez azonban átalakul az idő folyamán, és lassanként sok mindent megtudunk a körülöttünk levő világról is. Olyasmit élünk át, amiről nem mondhatjuk, hogy mindennapi észlelésünk emlékei, mert egészen más természetűek, és átélésüknél valóban tudjuk, hogy másik világgal van dolgunk. Észrevesszük, hogy amikor az ember visszatér asztráltestével környezetéből fizikai és étertestébe, ezt most a teljes lélegzés folyamatának útján teszi meg. Az érzékszervekben működő asztráltest a légzési folyamat finom elágazásait érinti, mintegy beavatkozik azokba a finom ritmusokba, amelyekben a légzés folyamata az érzékek területén folytatódik. Amikor az asztráltest ébredéskor behúzódik a külső világból a fizikai és étertestbe, a légzés egész folyamatát ragadja meg, amely az elalvás és felébredés között magára maradt. Az asztráltest a légzési folyamatok, mozgások pályáján érkezik a fizikai és étertestbe, úgy terül szét, mint maga lélegzet.
A mindennapi tudat felébredéskor, mondhatnám, gyorsan beleütközik az észlelésbe, légzési folyamatának átélését gyorsan összekapcsolja egész szervezetének az átélésével. Az inspiratív tudat le tudja választani az asztráltestnek a légzési ritmus pályáján történő haladását, és elkülönítve észleli a többi organikus folyamatot. Ez persze nem különállóan megy végbe. A lélegzés mozgása természetesen nemcsak ebben a pillanatban függ össze bensőségesen az emberi szervezet többi folyamatával, hanem minden percben. A megismerésben, az inspiratív megismerésben azonban különválasztható. Követjük, amint az asztráltest a lélegzési ritmus útján érkezik a fizikai testbe, és itt olyasmit ismerünk meg, ami egyébként teljesen öntudatlan marad. Miután végigéltük az összes, behúzódást kísérő, objektív – nem szubjektív – érzelmi állapotot, megtudjuk, hogy az ember nemcsak érzékelő, hanem lélegző lény is, és mint ilyen, abban a világban gyökerezik, amelyet a „A szellemtudomány körvonalai”-ban az arkangyalok világának neveztem. Ahogy az érzékfeletti világban az egy fokkal az ember felett álló lények az érzékelés folyamataiban működnek, úgy a lélegzés folyamataiban az embernél két fokkal magasabban álló szellemi lények tevékenykednek. Mintegy ki- és bejárkálnak bennünk elalvásunk és felébredésünk folyamán.
Ha rátekintünk ezekre a folyamatokra, az emberi élet egyik nagyon fontos jelensége tárul lelkünk elé. Ha az alvás nem szakítaná meg az életünket, akkor érnének ugyan benyomások a külső világból, de csak rövid ideig maradnának meg. Nem tudnánk maradandó benyomásokat kibontakoztatni. Tudják, hogy az utóképek milyen illanó képeket jelenítenek meg az érzékszervekben. Ami szervezetünkben mélyebb ingert kelt, az hosszabb ideig hat. Ha azonban nem aludnánk, nem hatna néhány napnál tovább.
Mi is történik voltaképpen, amikor alszunk? Emlékeztetnem kell egy nemrégiben itt elmondott fejtegetésemre, amelyben leírtam, hogy az ember alvás és felébredés között asztráltestével és énjével valójában mindig fordított irányban éli át azt, amit az előző éber periódusban a fizikai világban átélt. Tételezzünk fel egy szabályos ébrenlétet és alvást – szabálytalan esetben egészen hasonló a helyzet – tehát reggel felébredünk, napközben elfoglaljuk magunkat, este nyugovóra térünk, és éjszaka nappali ébrenlétünk idejének körülbelül harmadrészét töltjük alvással. Egy ilyen ember felébredése és elalvása között tehát élmények sorozatát éli át, éppen a nappali élményeit. Alvó állapotban azonban fordított menetben éli át azt, amit napközben átélt. Ez az alvásélet gyorsabban halad visszafelé, így csak az idő harmadrészére van hozzá szükség.
Mi is történt itt voltaképpen? Ha a fizikai világ törvényeinek megfelelően aludnánk – nem úgy értem, hogy testünk aludna a külső fizikai világ törvényei szerint, hiszen természetesen így történik, hanem ha fizikai és étertestünk állapotain kívül, énünkben és asztráltestünkben aludnánk, ugyanolyan törvények szerint, mint amelyeknek megfelelően nappal ébren vagyunk -, akkor nem vihetnék véghez ezt a mozgást, mert egyszerűen az idővel kellene tovább haladnunk. De teljesen más törvényeknek vagyunk alávetve, amikor asztráltestünkkel és énünkkel a fizikai és étertesten kívül vagyunk.
Milyen ez a jelenség, ha külsőleg szemléljük? Gondolják el, hogy ma december 22-e van, ami reggeli ébredéskor december 22-ének reggele volt. Ezután majd aludni térnek, és amikor majd holnap felébrednek, visszafelé történő átélésük elérkezik a mai, december 22-i reggelhez. Belsőleg olyan folyamatot éltek át tehát, amelynek révén visszafordultak. December 23-án reggel felébredve, elérkeztek ezzel a folyamattal december 22-e reggeléhez. Felébrednek. Ebben a pillanatban arra kényszerülnek, hogy lelkük legbensőbb lényével, énjükkel és asztráltestükkel gyorsan december 23-a reggeléhez lépjenek előre. Asztráltestük az elalvás és felébredés között megtartott törvényekkel ellentétben testükön át a szokásos fizikai világba lendül. Ezt a folyamatot valóban átélik belső mivoltukban.
Kérem, hogy az itt elmondottakat teljes komolyságukban, vagyis teljes jelentőségükben fogják fel. Ha, mondjuk, egy lezárható edényben valamilyen légnemű test van, akkor ez összenyomható, és a sűrűsége egyre nagyobb lesz. Ez térbeli folyamat. Mégis összehasonlíthatjuk az előbb leírtakkal, persze csak hasonlóságról van szó. Asztráltestükben és énjükben december 22-e reggeléhez térnek vissza, és felébredéskor gyorsan december 23-a reggeléhez lépnek előre. Lelki lényüket az időben előretolják. Ez az idő sűrítése, vagy pontosabban kifejezve, annak a sűrítése, ami az időben él. Ez a folyamat lelkiségünket, asztráltestünket annyira besűríti, hogy a külvilág benyomásait nemcsak rövid ideig hordozza, hanem maradandó emlékezetként. Ahogy valamilyen összesűrített gáz erősebb nyomást gyakorol, tehát nagyobb belső erővel rendelkezik, úgy asztráltestünk is megkapja az emlékezet, a visszaemlékezés intenzív erejét az időben történő belső összetolódás révén.
Ilyen módon elképzelhetjük azt, ami egyébként voltaképpen mindig elkerüli a figyelmünket. Úgy képzeljük el, hogy az idő egyenletesen halad, és ami az időben játszódik le, az is egyenletesen együtt halad az idővel. A térnél tudjuk, hogy ami a térben kiterjed, az összesűríthető, és így megnő belső kiterjedésének az ereje. De hasonlatszerűen kifejezve, az időben élő lelkiség is sűríthető, ezzel növekedni fog a belső ereje. Az egyik ilyen erő képezi az ember emlékezésének az erejét. Az emlékezés erejét valóban az alvás folyamán végbemenő folyamatnak köszönhetjük. Elalvástól felébredésig az arkangyalok világában vagyunk, és emlékezésünk erejét az arkangyali hierarchia lényeivel együtt alakítjuk ki. Ahogyan az érzéki észlelések erejét és összekapcsolásukat az angyali hierarchia lényeivel alakítjuk ki, úgy az emlékezés bensőségesebb, a centrummal jobban összefüggő erejét az arkangyalok világában alakítjuk ki. Igazi emberismeret nem létezik olyan ködösen, misztikus értelemben, amikor az ember önmagában tépelődik, az igazi emberismeret minden befelé megtett lépésnél azonnal a magasabb világokba vezet.”
Rudolf Steiner: A csillagok világa és az ember (GA219) – forrás: antropozofia.hu
Fotó: Tyler Lastovich – www.pexels.com
