A hang, amely az anyagot szövi és a teret differenciálja

“Tudhatjuk a régebbi előadásokból, hogy amikor Föld-létünk elementárisnak nevezett állapotait felsoroljuk, akkor a szilárddal kezdjük, a vizes elemmel folytatjuk, majd a gáz- vagy légnemű és a hő-elem következik. Ezzel – azt lehet mondani – a legsűrűbb anyag-állapotokat soroltuk fel. De ezzel még nem merítettük ki valamennyi állapotot. Ha feljebb megyünk, finomabb állapotokat találunk, és ezeket alig jellemeztük, ha azt mondjuk róluk, hogy finomabb anyagi létek. Az a döntő, hogy ismerjük fel bennük a a gáznemű, a hő, stb. durvább állapotával szemben. Általában éteri állapotnak nevezik ezeket. A finomabb állapotok közül első a fényjellegű. Tehát ha a hő-állapot felöl lefelé haladunk a sűrűbb felé, akkor a gázneműhöz jutunk, ha felfelé haladunk, akkor a fényjellegűhöz érkezünk. Ha a fényszerűtől még feljebb megyünk, akkor ennél is finomabb éteri állapotot találunk; akkor olyan valamihez értünk el, ami tulajdonképpen már nem tartozik közvetlenül a közönséges értelemben vett fizikai világhoz. A fizikai világban csak külső visszfényével találkozunk annak, amit a fényéternél is finomabb éterállapotnak nevezhetünk. Okkult értelemben lehet beszélni arról, hogy ebben a finomabb éterben az erők azonosak azokkal az erőkkel, amelyek az anyagok kémiai elrendeződését, egymásba szövődését kormányozzák, úgy szervezik az anyagot, ahogy ezt kifejezésre lehet juttatni, ha egy lemezre finom port szórunk, azután végighúzunk a lemezen egy hegedűvonót és megjelennek a lemezen az úgynevezett Chladni-féle hangábrák. Amit a durva fizikai hang a porrétegen idéz elő, az történik általánosságban a térben. A tér önmagában differenciált; olyan erők hullámai járják át, melyek a fényerőnél finomabbak és a szellemi síkon ugyanazt képviselik, amit a hang a fizikai síkon. Úgyhogy a kémiai vagy hangéterről, mint egy finomabb elemről beszélhetünk, ha a hő felől a fény irányába és innen a felé a finomabb éter felé haladunk, mely az anyagot differenciáló, szétválasztó és egyesítő erőket tartalmazza; de ez az erő a valóságban hangjellegű, lényegében zengő; az a fizikai hang, amit a fizikai fül felfog, ennek csak külső kifejezése, vagyis úgy jut kifejezésre, hogy levegőn halad át. – így közelíthetjük meg ezt a finomabb elemet, ami a fény fölött van. Ha tehát arról beszélünk, hogy a hasamájimmal* az önmagát kifelé megjelenítő lépett ki a hárecből*, akkor ne csak arra gondoljunk, ami a fényjellegűben nyilatkozik meg, hanem annak a hangzó-zengő jellegűnek az éteri mivoltára is, ami viszont a fényt hatja át.

Ahogy a hőtől leszállhatunk a gázjellegűhöz és innen még lejjebb a víz-jellegűhöz, ugyanígy felfelé: a hőtől a fényhez és a fénytől a hangzóig, a kémiai rendszerezőig emelkedhetünk fel. A víz-szerűtől tovább léphetünk lefelé a földszerűhöz. De hova jutunk akkor, ha a hangjellegű fölé, még magasabbra lépünk, a még finomabb, magasabb éteriségbe, ami szintén kilépett a hasamájim-mal? Olyan valamihez jutunk, ami mint legfinomabb éteri állapot, az imént leírt hangszerűt, a kémiai rendszerezőt hatja át. Ha szellemi füllel e felé az előbb leírt éteri állapot felé fordulunk, természetesen nem külső levegő-hangot fogunk hallani, hanem azt a hangot halljuk, amely a teret differenciálja, átjárja és úgy rendszerezi az anyagot, mint ahogy az a hang, melyet a vonó hoz létre a lemezen, a Chladni-féle hangábrát formálja meg. De éppen ebbe a hangéter által elrendezett létbe ömlik bele a magasabb éterállapot. Ez hatja át, ez járja át a hangétert oly módon, ahogy bennünk azt a hangot, amit a száj kiejt, áthatja a gondolat értelme, az, ami a hangot szóvá formálja. Ezt, ami a hangot értelmes szóvá formálja, ezt tartsák szem előtt és akkor képzetet tudnak alkotni arról, ami a hangétert, mint finomabb éteri elem átszövi, ami kozmikusan szövi át és értelmet ad a világhangnak: a téren áthullámzó szóról. És ez a téren áthullámzó szó, ami a hangéterbe ömlik, egyben az élet eredete, valóságosan szövődő, hullámzó élet. Tehát ami a hasamájim-mal kivonult a hárec-ből, ami átment a Nap-szerűbe, az a másikkal, az alacsonyabb Föld-szerűvel, a Tohu-va-bohu-val** szemben kifelé, mint fényszerű meg tud jelenni. Mögötte azonban egy szellemi hangszerűség van, e mögött pedig a kozmikus beszéd. Ezért ezt mondhatjuk: a kiköltés melegében előbb az Elohák alacsonyabb szellemisége éli ki magát, valahogy úgy, ahogy a mi vágyaink az alacsonyabb rendű lelkiségben élik ki magukat. Az Elohák magasabb szellemisége a hasamájim-mal kivált: ez él a fényszerűben, a szellemi hangszerűben, a szellemi szó-jellegűben, a kozmikus szóban. Mindaz, ami ebbe a Nap-szerűbe távozott, csakis kívülről képes újra belesugározni a Tohu-va-bohu-ba.

… mit tudunk meg földfejlődésünknek arról a mozzanatáról, ami a fény megjelenését követte? Azt tudjuk meg, hogy az Elohák valamit megmozgattak az anyagi elementáris tömegekben, ami által ezek az elementáris tömegek – amint azt Önöknek tegnap jellemeztem – rendeződtek, vagyis felfelé szétáradtak és lefelé tömörültek. Egy rendező erő-elem hatol be és rendezi az elementáris tömegeket: pontosan úgy, ahogy a hang hatol be a porrétegbe és hozza létre a Chladni-féle hangábrákat. Ahogy itt a por elrendeződik, ugyanúgy rendeződnek el az elemi tömegek is: szétszóródnak és összetömörülnek. A „rakiah” szó, ami itt áll és azt jelöli, hogy az Elohák mit iktattak be az elementáris anyagi tömegekbe,(…) éppen az van benne ebben a szóban, ami így jut kifejezésre: az Elohák mozgásba hoztak valamit az elemi anyagtömegekben, ami hasonló ahhoz, ami a Chladni-féle hangábrákban történik, amikor a hang rendezően beleavatkozik. Ahogy itt rendeződik a por, úgy rendeződik fel- és lefelé az elemi anyagtömeg az úgynevezett második teremtési napon. Látjuk tehát a hang-éter belépését a fényéter után a Genezisben és a második teremtési nap teljes tárgyilagossággal tárja elénk azt, amit bizonyos vonatkozásban a Hold-lét ismétlődésének foghatunk fel. “
Rudolf Steiner: A bibliai teremtéstörténet titkai (GA122) – forrás: antropozofia.hu

* “…ez a teremtő gondolkodás két komplexumot hoz létre: egy olyan komplexumot, amely inkább arra törekszik, hogy külsőleg nyilvánuljon meg, hogy kifelé mutatkozzék meg, és egy másik komplexumot, egy belül mozgékonyt, egy bensejében élőt; íme ez az a két képzet-komplexum, megközelítőleg, mely az ó-héber bölcs lelkében megjelent, mikor azok a szavak, amelyeket ma az „ég és föld”„ szavakkal helyettesítünk, felzengett a lelkében: hasamajim és hárec. – Felejtsük el lehetőleg azt, amit a modern ember jelöl az ég és föld szavakkal; igyekezzünk ezt a két képzet-komplexumot lelkünk elé állítani: a kifelé megmutatkozó komplexumot, a kinyilatkoztatást, azt a komplexumot, mely arra törekszik, hogy valami hatást váltson ki, és azt a másikat, a belső mozgékonyság komplexumát, amely bensőségesen át akarja élni magát, mely bensejében elevenen mozog: ez a „hasamajim”„ és a másik: „hárec”„” (GA122)

** “…amit Tohu-va-bohu-nak neveznek, németül „wüst und wirr”-nek szokás fordítani, magyarul összevisszaságnak.” (GA122)