A morális melegről
“A nagy kérdés, amellyel hetek óta foglalkozunk, amelyet ismételten megpróbáltunk megválaszolni, az emberi világszemlélet kardinális, minden mást megelőző kérdése: hogyan függ össze a moralitás, a morális világrend a fizikai világrenddel? – Sokszor elmondtuk, hogy a mai világnézet, amely a külső, érzéki világ tekintetében a természettudományra támaszkodik, amely, ha átfogó lelkiségről van szó, akkor – mivel a pszichológiában ilyen már nem létezik – csak a régebbi felekezeti hitvallásokhoz menekülhet, nos, ez a világnézet nem tartalmaz hidat. Egyfelől ott van a fizikai világ. E világnézet szerint az ősködből keletkezett. Minden ebből gomolygott elő, és az egész valami világsalakszerűséghez vezet majd vissza. A jelenlegi tudományos irányzat ezt a külső képet tárja elénk ezen az egész keletkezésen belül, és végül is csak ez tűnik reálisnak, ha valaki a mai korban becsülettel műveli a tudományt. Ebben a képben nincs helye a moralitásnak, a morális világrendnek. Az csupán önmagában létezik. Az ember a morális impulzusokat lelki impulzusként fogadja be lelkébe. Ha azonban a természettudomány igazat mond, akkor minden, ami él és mozog, végső soron pedig az ember is, az ősködből keletkezett, és az erkölcsi ideálok az emberből fakadnak. Amikor pedig a világ visszatér majd a salakállapotba, akkor ez lesz minden erkölcsi ideál nagy temetője is. Ezek el fognak tűnni. A híd semmiképp sem építhető fel, és ami még ennél is rosszabb, az az, hogy ha az ember nem válik következetlenné, a mai tudomány még a világrend valóságos moralitását sem ismerheti el. Az erkölcsi világrend csak akkor juthat érvényre, ha ez a tudomány következetlen. Ha viszont következetes, akkor ezt lényegében nem teheti meg. Mindez onnan ered, hogy egyfelől alapjában véve csak egyfajta anatómiával rendelkezünk, a szilárd szervezetével, és nem vesszük tekintetbe, hogy az ember folyékony, légnemű, sőt hőorganizációt is magában foglal. Ha elképzelik, hogy amint – mondjuk – csont, izom és idegszálak alakjában szilárd organizációval rendelkeznek, ugyanúgy van cseppfolyós és légnemű organizációjuk, valamint hőorganizációjuk is, akkor könnyebben megértik azt, amit szellemtudományos megfigyeléseimből most önök elé tárok.
Képzeljük el, hogy az embert valamilyen magasrendű erkölcsi ideál lelkesíti. Az embert valóban lelkesítheti belülről, lelkileg valamilyen erkölcsi ideál, a jóakarat eszméje, a szabadságé, a jóságé, a szereteté és így tovább. Adott esetben lelkesedhet mindazért, amit ezek az ideálok jelentenek. Azt azonban, ami a lelkesedés során a lélekben lezajlik, hogy ez hogyan hat a csontokra vagy az izmokra, ahogyan ezeket a mai fiziológia vagy anatómia szemléli, természetesen senki sem tudja elképzelni. De ha bensőleg alaposan meggondolják a dolgot, akkor rájönnek, hogy nagyon is jól elképzelhető – és úgy is van –, hogy amikor az ember valamilyen magasztos ideálért lelkesedik, akkor ez a belső lelkesedés befolyásolja a hőorganizmusát. Ekkor a lelkiből kiindulva máris a fizikaiban vagyunk! Tehát, ha ennél a példánál maradunk, azt mondhatjuk, hogy a morális ideálok a hőorganizmus hőjének emelkedésében fejeződnek ki. – Az ember nemcsak lelkileg hevül fel, hanem a morális ideálok átélése során bensőleg valóságosan is melegebb lesz, még ha ez nem mutatható is ki egykönnyen valamiféle fizikai műszerrel. Ez tehát serkentően hat a hőorganizmusra.
Ezt konkrét folyamatként kell elképzelni: a morális ideálért való lelkesedés: a hőorganizmus serkentése. – A hőorganizmus élénkebben működik, ha a lélek egy erkölcsi ideáltól izzik. Utóbbi azonban az ember egyéb organizmusára sem hatástalan. A hőorganizmuson kívül, amely bizonyos értelemben a legmagasabb fizikai organizmus, az embernek levegőorganizmusa is van. Be- és kilélegzi a levegőt, de a be- és kilégzés közben a levegő benne van. Bár bensőleg mozgásban, fluktuációban van, mégis organizáció, igazi levegőorganizmus, amely éppen úgy benne él az emberben, mint a hőorganizmus. Mivel a hőt egy erkölcsi ideál gerjeszti, ez a levegőorganizmusra is hat, hiszen a hő az egész organizmusban, minden organizmusban kifejti hatását. Ez a levegőorganizmusra gyakorolt hatás azonban nem csupán melegít, ugyanis amikor a hőorganizmusban megmozduló hő hat az emberi levegőorganizmusra, akkor átad neki valamit, amit nem nevezhetünk másnak, mint fényforrásnak. Tehát mintegy fénycsírák kerülnek a levegőorganizmusba, s így maguk az erkölcsi ideálok is, amelyek a hőorganizmust élénkítik, fényforrásokat hoznak létre a levegőorganizmusban. Ezek a fényforrások a külső tudat, a külső észlelés számára nem világítanak ugyan, de megjelennek az ember asztráltestében. Eleinte, ha szabad ezt a fizikai kifejezést használnom, magához a levegőhöz kötődnek, amely az emberben található. Ez tulajdonképpen még sötét fény, ahogyan a növényi csíra sem kifejlett növény még. Ám azáltal, hogy erkölcsi ideálok vagy folyamatok lelkesítik, az ember fényforrás hordozójává válhat.
További organizmusunk a folyadékorganizmus. Míg a morális eszményből eredő meleg a hőorganizmusban hat, és rejtett, eleinte még lekötve és rejtve maradó fényforrást hoz létre a levegőorganizmusban, addig a folyadékorganizmusban az jön létre, ami a külső levegőhangok alapjául szolgál, hiszen – tegnap beszéltem erről – az emberi organizmusban minden tovaterjed. A levegő ugyanis csak a hang teste, és aki a hang lényegét a levegőrezgésekben keresi, és nem mond semmi többet, az úgy beszél a hangról, mintha az embernek csak külső, látható testéről szólna. A rezgő léghullámok nem egyebek a hang külső testénél. Az emberben a hang, a szellemi hang nem a levegőorganizmusban jön létre, hanem éppen a folyékony organizmusban kelti az erkölcsi ideál. A hanghullámok tehát itt keletkeznek. A legszilárdabb organizmusnak, olyannak, amely alátámasztja és hordozza az összes többit, a szilárd organizmust tekintjük. Ebben is létrejön valami, ugyanúgy, mint a többi organizációban; mégpedig valami olyasmi, amit életcsírának nevezhetünk, azonban éterikus, nem pedig fizikai életcsírának, amilyen a születéssel válik el a női organizációtól, tehát éteri életcsíra jön létre. Ez az éteri életcsíra a legmélyebb öntudatlanságban él odalent, hasonlóképpen a hangforrások is, sőt bizonyos értelemben még a fényforrások is. A közönséges tudat elől elrejtve, de még az emberen belül.
Képzeljék el mindazt, amit életük során átéltek, amikor lelkük a morális eszmék felé fordult, akár úgy, hogy rokonszenvesnek találták ezeket a morális impulzusokat, mivel pusztán mint eszméket ragadták meg őket, akár úgy, hogy másokon látták meg őket, akár úgy, hogy saját tevékenységük a megvalósítás során bizonyos benső elégedettséget okozott, mivel tevékenységüket morális ideálok hevítették; mindez fényforrásként száll le a levegőorganizációba, hangforrásként a folyadék organizációba és életforrásként a szilárd organizációba. Mindez bizonyos fokig elkülönül attól, ami az emberben tudatos. De az emberen belül van. Akkor szabadul fel, amikor az ember halálakor leveti fizikai szervezetét. Amit morális ideáljaink, legtisztább erkölcsi eszméink szervezetünkben létrehoznak, az eleinte nem válik termékennyé. A születés és halál közötti élet számára maguk az erkölcsi eszmék lesznek termékenyek, amennyiben az eszmei életben maradunk, és mivel bizonyos elégedettség tölt el minket azzal kapcsolatban, amit erkölcsi tekintetben véghezvittünk. Ez azonban kizárólag az emlékezéssel kapcsolatos, semmi köze ahhoz, ami azáltal hatol be az organizációba, hogy rokonszenvesnek találunk erkölcsi ideálokat.
Látjuk tehát, hogy az erkölcsi ideálok hőorganizmusunkból kiindulva lényegében egész organizmusunkat áthatják. Amikor halálunkkal fizikai szervezetünktől eloldjuk étertestünket, asztráltestünket és énünket, akkor emberi természetünk e magasabb alkotórészeit áthatják az átélt benyomások. Énünkkel benne éltünk hőorganizmusunkban, mivel a morális ideálok élesztették saját hőorganizációnkat. Benne éltünk levegőorganizmusunkban, amelybe fényforrások ágyazódtak, amelyek halálunk után velünk távoznak a kozmoszba. Folyékony organizmusunkban keltettük azt a hangot, amelyből a szférák zenéje lesz, amely szétzeng a kozmoszba. A halál kapuján áthaladva magunkkal visszük az Életet.
Ezen a ponton már sejtik, hogy voltaképpen mi is az az élet, amely a világba kiárad. Hol rejlenek az élet forrásai? Mindabban, ami az erkölcsi ideálokat ösztönzi, ami az emberre lelkesítően hat. Ráébredünk, hogy azt kell mondanunk: ha ma hagyjuk, hogy erkölcsi ideálok izzítsanak át bennünket, ezek életet, hangot, fényt visznek szét belőlünk, és világteremtő erőkké válnak. Szétszórjuk magunk körül a világteremtő erőt, s ennek az erőnek a forrása a moralitás.Mint látják, megtaláljuk a hidat, feltéve, hogy a teljes embert vesszük figyelembe, az erkölcsi ideálok és aközött, ami az odakinti, fizikai világban élve kémiailag is ható. Mert a hang az, ami kémiailag hat, ami összehozza és szétanalizálja az anyagokat. Ami pedig a világban fényt sugároz, annak forrása a morális lelkesedés, az ember hőorganizációja. A jövőbe pillantunk, ott képződnek a világformák. És ahogyan a növény esetében a csíráig kell visszamenni, úgy kell a jövőben kialakuló világok esetében visszamennünk azokig a csírákig, amelyek erkölcsi ideálok képében bennünk rejlenek.”
Rudolf Steiner: Híd a világ szellemisége és az ember fizikai léte között (GA202)
Forrás: antropozofia.hu
Kapcsolódó tartalom: A morális hidegről
