Morál az, ami a legszükségesebb az emberi együttéléshez

„…az elkövetkezendő napokban antropozófus életszemléletünk egyik legfontosabb, legjelentősebb területét fogjuk megvizsgálni. Gyakran vetik szemünkre, hogy szívesen emelkedünk fel távoli kozmikus fejlődések és az emberrel való összefüggésük vizsgálatához, hogy szívesen emelkedünk fel a szellemi világok területére, vagyis hogy túlságosan sokat foglalkozunk a távoli múlt eseményeivel és a távoli jövő perspektíváival, ezzel szemben majdnem teljesen figyelmen kívül hagyjuk azt a területet, amelynek az emberhez legközelebb kellene állania: az emberi morál, az emberi etika kérdését.
Ebből a gyakran hangoztatott szemrehányásból – hogy az ember lelkiéletének és szociális életének ezzel a legfontosabb területével kevesebbet foglalkoztunk, mint azokkal a távolabb eső dolgokkal – annyi igaz, hogy az emberi morál kérdése a legfontosabb kell hogy legyen számunkra. De azt is meg kell mondjuk a szóban forgó szemrehányással kapcsolatban, hogy ha az antropozófus élet és antropozófus lelkület jelentőségét és teljes horderejét átérezzük, akkor ehhez a kérdéshez csak a legszentebb tisztelettel közeledhetünk. Csak annak teljes tudatában, hogy ha megfelelő módon akarunk vele foglalkozni, akkor ez a kérdés a lehető legközelebbről érinti az embert és ezért a vele való foglalkozás a legkomolyabb, a legméltóbb előkészületet követeli meg.
A minden oldalról felénk irányuló fent említett szemrehányást talán a következő szavakba önthetnénk: Mire valók a világra vonatkozó hosszadalmas elmélkedések? Mire valók a sok-sok lény sok reinkarnációjáról és a bonyolult karmikus összefüggésekről szóló elbeszélések, mikor az életben mégiscsak az a legfontosabb, amit egy az élete csúcspontjára elérkezett bölcs, mikor már mögötte állt egy bölcsességben gazdag hosszú élet, mikor már beteg és gyenge volt, úgyhogy járni sem tudott, hanem hordozni kellett, híveinek állandóan ismételt: „Gyermekeim, szeressétek egymást!” – Tudjuk, hogy ezt mondta idős korában János apostol, az evangélista, és gyakran hangsúlyozták, hogy ebben a három szóban „Gyermekeim, szeressétek egymást!” benne van a legmélyebb morális életbölcsesség. Kérdezhetnénk tehát, hogy miért van szükség még más egyébre, ha a jó, ha a magasrendű morális ideálok János apostol ezen szavai értelmében ilyen egyszerűen teljesíthetők?
Egy valamit nem vesz figyelembe az, aki a fenti abszolút helyes tényből azt a következtetést vonja le, hogy az embereknek elég, ha tudják, hogy szeretniük kell egymást. Nem veszi figyelembe azt a körülményt, hogy az, aki ezeket a szavakat mondta, egy bölcsességben gazdag élet végén mondta őket, egy olyan élet végén, amely magában foglalta a legmélyebb, legjelentősebb evangélium megírását, és csak akkor érezte magát feljogosítva ezeknek a szavaknak a kimondására, mikor már mögötte állt a hatalmas, eredményekben és bölcsességben gazdag élete. Igen, aki mögött olyan élet áll, mint az övé, az végső bölcsességként összefoglalhatja az idézett szavakban mindazt, amit az emberi lelkek a János-evangéliumban lévő mélységes bölcsességek hatására átérezhetnek, mert ha ő mondja őket, akkor bölcsessége mérhetetlen lelki mélységekből árad át más szívek és lelkek mélységeibe. Aki azonban nincs hozzá hasonló helyzetben, annak előbb meg kell szereznie a jogot a legmagasabb rendű morális igazságok ilyen egyszerű módon való kifejezéséhez, éspedig azáltal, hogy elmélyed a világtitkok mélységeibe. Az a sokszor ismételt, triviális mondás, hogy ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz, különösen érvényes erre az esetre. Hogy ha valaki, aki nem hajlandó semmit sem tudni, semmit sem megérteni a világ titkaiból, így szól, hogy „a legmagasabb morált olyan egyszerűen jellemezhetjük” és ezeket a szavakat használja, hogy „gyermekeim, szeressétek egymást”, akkor ez bizony egészen más, mintha János evangélista mondja őket, méghozzá egy ilyen bölcs és gazdag élet végén. Ezért aki János evangélistának ezen szavait igazán megérti, egészen más következtetést kell hogy levonjon belőlük, mint amit általában le szoktak vonni. Azt a következtetést kell levonnia, hogy az ilyen mélyen jelentős szavakról először hallgatni kell. Csak akkor szabad kimondani őket, ha az ember átment a megfelelő előkészületen, ha kellőképpen éretté vált rá.
De most, miután ezt, a sokaknak bizonyára a szívéig hatoló kijelentést megtettük, egy egészen más, végtelenül mélyreható jelentőségű kérdés merül fel lelkünkben: lehetséges-e, hogy a morális princípiumok legmélyebb értelmét csak a legnagyobb bölcsesség elérése után foghatja fel az ember, de addig is szüksége van rájuk. Hogyan lehetne a világban bármiféle morális közösséget alkotni, bármiféle szociális munkán dolgozni, ha a legmagasabb morális elvek megismerésével várni kellene addig, amíg az ember minden bölcsességet magáévá nem tesz? A morál az, ami a legszükségesebb az emberi együttéléshez, és most valaki azt állítja, hogy a morális elveket csak a bölcsességre való törekvés legvégén foghatjuk fel. Könnyen azt mondhatná valaki, hogy kételkedne a világ bölcs berendezésén, ha ez így volna, ha azt, amire a legnagyobb szükség van, az emberi törekvések legvégén lehetne csak elérni.
Az élet tényei választ adnak erre a kérdésre. Csak kétféle tényt kell az életben megfigyelniük, melyek önök előtt valamilyen formában bizonyára ismeretesek, és azonnal látni fogják, hogy mindkét feltétel érvényes lehet. Vagyis hogy a legmagasabb morális elvekhez és azok megértéséhez csak a bölcsességre való törekvés végén jutunk el, másrészt a morális és szociális közösségek és művek morál nélkül nem állhatnak fenn. Ezt azonnal belátják, ha a következő két tényt állítják lelkük elé. Ki ne találkozott volna olyan intellektuálisan magasan fejlett emberrel, aki talán nemcsak a külső tudományokban szerzett jártasságot okossága, jó felfogóképessége révén, de elméletileg és gyakorlatilag is sok mindent megértett az okkult és a szellemi igazságokból is – és mégsem volt különösképpen morális ember? Ki ne látta volna, hogy okos, szellemileg magasan fejlett emberek morálisan tévútra kerültek? Ki ne élte volna át másrészt a másik tényt, amiből olyan végtelenül sokat tanulhatunk, hogy pl. megismert egy szűk látókörű, intellektuális szempontból jelentéktelen, csekély tudással rendelkező dajkát, aki idegenek szolgálatában nem a saját, hanem a mások gyermekeit nevelte az egyiket a másik után. Fizikai létük első heteitől kezdve, a legnagyobb szeretettel, és talán egészen haláláig az elképzelhető legönzetlenebb és legodaadóbb módon mindenét ezeknek a gyermekeknek áldozta. S ha valaki ennek az asszonynak a bölcsesség legértékesebb kincseiből merített morális elvekről beszélt volna, valószínűleg nem is érdekelte volna különösebben. Valószínűleg teljesen érthetetlennek és haszontalannak tartotta volna őket. Az azonban, amit ez az egyszerű asszony morálisan tett az többet vált ki, mint puszta elismerést. Az ilyesmi gyakran azt eredményezi, hogy tisztelettel hajolunk meg az előtt, ami szívéből az életbe árad és végtelenül sok jót hoz létre.
Az ilyen tények nem egyszer sokkal világosabb választ adnak az élet rejtélyeire, mint az elméleti fejtegetések, mert rájövünk, hogy a bölcs teremtés, a fejlődés bölcs menete nem várt addig, amíg az emberek felfedezik a morális elveket, hanem adott már előbb is morális tevékenységet, morális tetteket a világnak. Ha eltekintünk az immorális tettektől, melyek okát ezen előadások során még meg fogjuk ismerni, látjuk, hogy máris van az emberi lélekben egy eredeti moralitás, amit ösztönös moralitásnak nevezhetnénk, ami mint isteni örökség lehetővé teszi az emberiség számára, hogy kivárja azt az időt, mikor majd a morális elvek mélyére tud hatolni.
… a morális tanítások, morális prédikációk még nem teremtik meg a morált. Semmiképpen sem. Ha ugyanis morális tanításokkal, morális prédikációkkal meg lehetne a morált teremteni, akkor biztos, hogy ma már nem volnának immorális tettek. Az emberiség úgyszólván csepegne a morális tettektől, hiszen mindenkinek volt elég alkalma rá, hogy a legszebb morális alapelvekről halljon, már csak azért is, mert olyan szívesen prédikálnak róla. De tudni azt, hogy mit kell tennünk, hogy morális szempontból mi a helyes, az még a legkevesebb a morál területén. A legfontosabb ezen a téren az, hogy impulzusok éljenek bennünk, melyek belső erejüknél fogva morális tettekké válnak, amelyek tehát kifelé morális tettekként élik ki magukat. Tudjuk, hogy a morális prédikációk egyáltalán nem így hatnak. Azzal viszont meg lehet teremteni a morált, ha az embert elvezetik azokhoz a forrásokhoz, amelyekből ezeket az impulzusokat merítheti, amelyekből a morális tettekhez vezető erőket kapja.
Hogy milyen nehéz ezeket az erőket megtalálni, azt az az egyszeri tény is bizonyítja, hogy a filozófia már számtalan alkalommal megpróbálta lerakni az etika, a morál alapjait. Hányféle választ nem adtak már a világon arra a kérdésre, hogy „mi a jó”, „mi az erény”? Írják csak össze egyszer, hogy mi mindent mondtak erről a filozófusok Platóntól és Arisztotelésztől kezdve az epikureusokon, sztoikusokon, új-platonikusokon át egészen az újkori filozófusokig. Írják csak össze, hogy mi mindent mondtak mondjuk Platóntól Herbert Spencerig a „jó” és az „erény” természetéről és lényegéről, és meg fogják látni, hogy hányféle különböző mólon próbáltak eljutni a morális élet, a morális impulzusok forrásaihoz.(…)
Konkrét, meghatározott népek vizsgálatánál azonban nem sokra jutunk, ha eleve a saját morális mércénket alkalmazzuk. Ezért ma egyelőre kizárjuk mindazt, amit jelen korunk morális dolgairól mondhatnánk, és csak azt kérdezzük, hogy mi fejlődött ki a tiszteletreméltó ősrégi indiai kultúra jellegzetes sajátságaiból?
Először is azt találjuk, hogy az, amit ott a legnagyobb mértékben tiszteltek, amit a legszentebbnek tartottak, az az áhítat, a szellemiség felé fordulás volt. Annál inkább szentnek tartották, annál többre becsülték azt, aki csak a szellemieknek élt, minél inkább képes volt önmagába mélyedni, csendes benső életet élni és lemondva minden külvilágbeli tevékenységről, nem törődve azzal, ami az ember a fizikai síkon lehet, képes volt lényének legértékesebb részét a szellemi világok ősokai felé fordítani.
Azt látjuk, hogy azoknak, akik az indiai élet legfelsőbb kasztjához tartoztak vagy tartoznak, vagyis a brahminoknak, legfőbb feladatuk, hogy lelküket áhítatosan a lét ősokai felé fordítsák. Mindaz, amit tesznek, minden impulzusuk ennek az áhítatnak a függvénye. Morális érzéseiket semmi sem befolyásolja jobban, mint az isteni-szellemi felé fordulás, minden fizikaiságról megfeledkező áhítattal, önmagukról való lemondással és intenzív, mély önmegfigyeléssel párosítva. S hogy mennyire áthatotta mindez ezeknek az embereknek morális életét, azt abból a másik tényből láthatjuk, hogy azok, akik más kasztokhoz tartoztak – különösen a régebbi időkben – természetesnek tartották, hogy az áhítat, a vallásos és rituális élet kasztját tiszteletreméltónak, elkülönítettnek tekintsék. Így tehát az egész életet áthatották az isteni-szellemi felé irányulás fent jellemzett impulzusai. Az egész élet ennek a szolgálatában állott és semmiféle filozófia által felállított általános morális elvekkel nem érthetjük meg, hogy miről is van itt szó. Azért nem érthetjük meg, mert azokban az időkben, mikor ezek a körülmények az ősi Indiában kialakultak, más népeknél nem alakulhattak volna ki. Éppen ennek a népnek a temperamentumára és alapvető jellembeli tulajdonságaira volt szükség ahhoz, hogy ezek az impulzusok ilyen intenzíven kifejlődhessenek. Innen aztán a külső kulturáramlatok útján elterjedtek a Föld többi részében is. Ha meg akarjuk érteni, hogy mit jelent az isteni-szellemi lét, akkor ehhez az ősforráshoz kell elmennünk.
Most pedig fordítsuk el tekintetünket ettől a néptől egy másik felé. Tekintsünk Európa felé. Vessünk egy pillantást az európai népekre azokban az időkben, mikor a kereszténység még nem hatolt be, éppen csak kezdett behatolni az európai kultúrába. Önök előtt is ismeretes, hogy az Európába keletről és délről behatoló kereszténységgel egy olyan lakosság állt szemben, amely pontosan meghatározott impulzusokkal, pontosan meghatározott belső értékekkel és erőkkel rendelkezett. Aki a kereszténység bevezetésének történetét tanulmányozza Közép-Európában és itt északon – mármint aki ezt okkult eszközökkel tanulmányozza – az tudja, hogy milyen nehéz volt egyik vagy másik területen valamilyen keresztény impulzusban megtalálni a kiegyenlítését annak, amit Észak- és Kelet-Európában a kereszténységgel szembeállítottak.
S most kérdezzük meg, mint ahogy az indiai népnél is megkérdeztük, melyek voltak azok a legkiemelkedőbb morális impulzusok, amiket azok a népek, amelyeknek utóda a mai európai lakosság – nevezetesen Észak-Európa, Közép-Európa és Anglia lakossága – mint morális jót, mint morális örökséget magával hozott? Fő erényeik közül csak egyet kell megemlítenünk és rögtön tudjuk, hogy valami olyanról beszélünk, ami valóban nagyon jellemző erre az északi és közép-európai lakosságra. Csak ezeket a szavakat kell kiejtenünk, hogy bátorság, lelkierő, a személyiség teljes erejének bevetése az ember legbensőbb impulzusaiból fakadó tetteknek a fizikai világban való megvalósításánál, s máris megneveztük azokat a legfontosabb erényeket, amelyeket az európaiak a kereszténységgel szemben magukkal hoztak. A többi erények alapjában véve ezekből folynak. Erre egyre inkább rájövünk, minél messzebbre megyünk vissza a régi időkbe.
Ha megvizsgáljuk, hogy min is alapul tulajdonképpen a lelkierő és a bátorság, akkor azt találjuk, hogy az alapjuk az életnek valami olyan bősége, ami ki tud áradni. Ez az, ami a régi időkben az európai népeknél a legszembetűnőbb. A régi európai lakossághoz tartozó emberben több van, mint amire személyes használatára szüksége van. De ezt a többletet kiadja magából, mert megvan benne az impulzus arra, hogy kiadja, s teljesen ösztönösen enged ennek az impulzusnak. Azt mondhatnánk, hogy semmivel sem volt a régi Észak-Európa tékozlóbb, mint morális feleslegével, azzal a képességével, rátermettségével, hogy élet-impulzusokat árasszon szét a fizikai síkon. Olyan volt ez, mintha az európai ősidőkben minden egyes ember olyan bőséges erőket kapott volna, hogy az már több volt, mint amennyire személyes használatára szüksége volt. Úgyhogy kiáraszthatta magából, eltékozolhatta, felhasználhatta hadi tetteihez, annak az ősi erénynek a tetteihez, amely ma már a hibáknak nevezendő emberi tulajdonságok között kapott helyet. De felhasználhatta arra is, amit nagylelkűségnek neveztek. Nagylelkűségből tenni valamit, ez éppen olyan jellemző volt az ősi európai lakosságra, mint amilyen jellemző volt az ősi indiai népekre, hogy az áhítat legyen a cselekedeteik rugója.
Elvekkel, elméleti morális igazságokkal nem sokra mentek volna az ősi európai népek, mert nem sok megértést tanúsítottak volna irántuk. Ezekben az időkben valakinek erkölcsi prédikációt tartani ugyanazt jelentette volna, mint egy olyan embernek, aki nem szeret számolni, azt tanácsolni, hogy egészen pontosan jegyezze a bevételeit és kiadásait. Ha nem szereti jegyezni, nem is kell, hogy megtegye, feltéve hogy elég pénzzel rendelkezik ahhoz, hogy költekezzen. Elhagyhatja a gondos könyvelést, ha kimeríthetetlen forrásokkal rendelkezik. Ez nem jelentéktelen szempont, és elméletileg a legnagyobb mértékben érvényes mindarra, amit az ember az életben értékesnek tart: a személyes rátermettségre, a személyes síkraszállásra is. A világ berendezése szempontjából érvényes volt ez a régi európai népek morális érzéseire. Úgyszólván minden egyes ember magával hozta isteni örökségét. Érezte, hogy csak úgy duzzad tőle, – és aztán kiadta. Kiadta a törzs szolgálatában, a család szolgálatában és a nagyobb népcsoportok szolgálatában is. Így tevékenykedtek, így gazdálkodtak, így dolgoztak.
Az emberiség két olyan csoportjáról beszéltünk most, amelyek erősen különböztek egymástól, mert az áhítat érzése, ami olyan természetes volt az indusoknál, teljesen hiányzott az európaiakból. Ezért volt olyan nehéz a kereszténységnek beleoltani az áhítat érzését az európai népekbe.(…)
Milyen embert látunk, ha ifjúkorában nézzük Assisi Ferencet? Olyan emberrel állunk szemben, aki a régi germán lovagok utódjának látszik, ami nem is különösebben meglepő, ha az északról jövő bevándorlások nyomán létrejött népkeveredést tekintjük. Bátor volt és harcias, az az eszme töltötte el, hogy fegyverrel szerezzen hírt és dicsőséget. Ezt hozta magával mint örökséget, ez mutatkozott meg faji tulajdonságként Assisi Ferencben mint egyedi személyben. Nála külsőségesen léptek fel azok a tulajdonságok, amik a régi germánoknak inkább a lelkében-szívében voltak meg, mert az, ami Assisi Ferenc volt, nem nevezhető másnak, mint tékozlónak. Pazarló módon bánt apjának, az akkori gazdag kereskedőnek vagyonával. Bárhova ment, pazarlóan tékozolta apja munkájának gyümölcsét. Bőkezűen osztogatta pajtásainak és játszótársainak. Nem csoda, hogy a gyermekes háborúsdiban pajtásai mindig őt választották meg vezérnek és hogy mikor felnőtt, igazi harcias fiúnak tartotta mindenki. Ilyennek ismerte az egész város. Assisi és Perugia ifjai között állandó viszálykodás volt, amiben ő is részt vett. Egyszer aztán társaival együtt elfogták és fogságban tartották. Ő volt az, aki nemcsak lovagi módon viselte a fogságot, hanem a többieket is bátorította, hogy tartsanak ki lovagi módra, míg aztán egy év múlva haza nem mehettek.
Mikor a lovagiasság szolgálatában hadjárat indult Nápoly ellen, fiatal emberünk álmot látott. Egy nagy palotában járt, amely tele volt címerpajzsokkal és fegyverekkel. Ő, aki apja házában és üzletében eddig csak mindenféle szövetet látott, most egy nagy épületben találta magát, amelyben mindenütt fegyverek voltak. Ezért így gondolkozott: Ez felhívás arra, hogy harcos legyen belőled! El is határozta, hogy csatlakozik a Nápoly elleni hadjárathoz. Már útközben is, de még inkább mikor csatlakozott a sereghez, szellemi benyomásai, szellemi élményei voltak. Olyan volt, mintha hangot hallott volna, amely ezt mondta: ne menj tovább! A számodra oly fontos álomképet rosszul értelmezted! Menj vissza Assisibe és meg fogod tudni, hogyan kell helyesen értelmezned.
Engedelmeskedett a hangnak, visszament Assisibe és ott egyszer csak mintha egy lénnyel kezdett volna társalogni, aki szellemileg szólt hozzá és ezt mondta: ne a külső szolgálatban keresd lovagi mivoltodat. Arra vagy hivatva, hogy összes erőidet, ami csak rendelkezésedre áll, a lélek erőivé alakítsd át, olyan fegyverekké, amelyeket lelkileg kell majd használnod. Azok a fegyverek, melyek a palotában megjelentek előtted, a könyörület, az együttérzés és a szeretet lelki-szellemi fegyverei. A címerpajzsok az okosságot jelentik, amelyre szükséged lesz, hogy megálld a helyedet egy könyörületben, együttérzésben és szeretetben eltöltött élet nehézségei közepette. Ezt egy rövid, de nem veszélytelen betegség követte, amelyből azonban meggyógyult. Ezután több napig olyan állapotban élt, ami bizonyos fajta visszapillantás volt egész korábbi életére. A lovag, aki legmerészebb álmaiban is csak arra vágyott, hogy a harcokban tüntesse ki magát, most teljesen átalakult olyan emberré, aki a legmesszebbmenően kereste a könyörület, az együttérzés és a szeretet morális impulzusait. Összes erői, melyeket a fizikai sík szolgálatába akart állítani, átalakultak belső élete morális impulzusaivá.
Láthatjuk itt, hogy egyetlen személyben hogyan váltódik ki egy morális impulzus. Nem mellékes, hogy éppen egy nagy morális impulzust vizsgálunk, mert ha az egyes ember nem is tud mindig a morális impulzusok legmagasabb csúcsáig felemelkedni, tanulni csak ott tud belőlük, ahol az impulzusok radikálisan mutatkoznak meg, ahol a legnagyobb erővel hatnak. Ha figyelmünket a radikálisra irányítjuk és a kicsit a nagy, a radikális fényében nézzük, akkor lesz helyes szemléletünk az élet morális impulzusairól.
De mi történt Assisi Ferenccel? Felesleges apjával folytatott harcait részleteznünk, amiért a pazarlás egészen más fajtájára, más módszerére tért át. Azt a pazarlást, amelyben saját háza is érvényre jutott, mert fia pazarlása híressé és tekintélyessé tette, még megértette az apa. Azt azonban már nem értette meg, hogy fia, mikor már megváltozott, legjobb ruháit, még a legszükségesebbeket is levetette és annak adta, akinek szüksége volt rá. Nem értette meg fiát, mikor olyan hangulat fogta el, hogy így gondolkodott: „különös, hogy milyen keveset törődnek azokkal, akiknek a nyugati keresztény impulzusok oly sokat köszönhetnek.” Assisi Ferenc ezután elzarándokolt Rómába és nagy összeg pénzt tett Péter és Pál apostol sírjára. Ezeket a dolgokat nem tudta apja megérteni. Nem kell az ebből folyó harcokat ecsetelnem, csak arra kell rámutatnom, hogy Assisi Ferenc számára összetömörült bennük az összes morális impulzus. Az így összetömörült impulzusok aztán bátorságát lelki jellegűvé változtatták át. Morális impulzusait különösen megerősítették meditációi, melyekben a kereszt jelent meg előtte, rajta a Megfeszítettel. Ilyen állapotában belső, személyes kapcsolatban érezte magát a kereszttel és Krisztussal. Innen kapta az erőket ahhoz, hogy mérhetetlen módon fokozza azokat a morális impulzusokat, melyek most átjárták.
Különös módot talált arra, hogy értékesítse azt, ami benne így kifejlődött. Abban az időben sok európai országba betört a lepra összes borzalmaival. A külső egyház a számtalan leprás részére a gyógyítás különös módját találta ki. A pap magához hívatta a leprásokat és azt mondta nekik: azon már nem lehet segíteni, hogy ez a betegség sújt ebben az életben, de éppen mert elvesztél az élet számára, megtaláltattál Isten számára. Istennek vagy szentelve. A beteget aztán elküldték valamilyen az emberektől távol eső helyre, ahol az előírt módon kellett életét magányosan és elhagyottan bevégeznie.
…amit abban az időben semmiféle eszközzel sem tudtak meggyógyítani, úgyhogy ezeket a szerencsétleneket ki kellett taszítani az emberi közösségből, azt Assisi Ferenc számos esetben meggyógyította, mert azokkal az erőkkel közeledett hozzájuk, amelyeket morális impulzusaiból merített, amelyek nem engedték, hogy bármitől is visszariadjon. Nemcsak ahhoz adtak neki bátorságot, hogy megtisztítsa sebeiket, hanem ahhoz is, hogy velük együtt éljen, gondosan ápolja őket, sőt megcsókolja őket, áthassa őket szeretetével.(…)
Gondolják el pontosan, hogy mi is történt itt. Az történt, hogy Assisi Ferencben adva volt a fizikai életnek az a hatalmas tartaléka, ami a régi európai népeknél bátorság és lelkierő formájában jelent meg. Ezek átalakultak lelki-szellemi tulajdonságokká és ezután lelkileg-szellemileg hatottak. Ahogy a régi időkben a nagylelkűség és bátorság a személyes tulajdonságok pazarlásához vezetett, Assisi Ferenc ifjúkorában pedig tékozlásra való hajlamában nyilatkozott meg, most ugyanezek oda vezették, hogy morális erőivel bánjon pazarló módra. Csak úgy duzzadt a morális erőktől és ezek a szó szoros értelmében átmentek azokra, akik felé szeretettel fordult.
Érezzék át teljes mértékben, hogy ez realitás. Épp olyan realitás, mint a levegő, amit belélegzünk, ami nélkül nem élhetünk. Ilyen realitás volt az, ami Assisi Ferenc tagjain átáramlott, onnan pedig azok szívébe, akiknek szentelte magát, mert bőségesen pazarolta a belőle kiáradó erőket. Ez olyasvalami, ami Európa egész megérlelődött életébe beleáramlott, s miután ott egybeáramlott, lelkivé alakult át és így hatott a külső valóságban.
Próbáljanak meg elgondolkozni ezeken a tényeken, melyeknek talán első pillanatban látszólag semmi közük sincs az időszerű morális kérdésekhez. Próbálják meg felfogni, hogy mit tartalmaz az indiai áhítat és az északi lelkierő. Próbáljanak meg elgondolkozni az olyan morális erők gyógyító hatásáról, amilyeneket Assisi Ferenc alkalmazott.
………………

A legfeltűnőbb módon, a legmeggyőzőbben azt láttuk, hogy egy olyan személynél, mint Assisi Ferenc, erős, sőt hatalmas morális impulzusoknak kellett hatniuk, hogy megtehesse mindazt, amit tett. Mert milyen tettekről van itt szó? Olyan tettekről, amik a lehető legmagasabb értelemben vett moralitást mutatják. Igen súlyos betegségben szenvedő emberek voltak körülötte, akiken a világ többi része abban az időben nem tudott segíteni. Assisi Ferenc morális impulzusai nemcsak úgy hatottak, hogy sokaknak ezek közül a súlyos betegek közül morális lelki támogatást, vigasztalást nyújtott. Nem vitás, hogy sokaknál csak ezt érhette el. Másoknál azonban, akiknek hite és bizalma elég nagy volt, azt is el tudta érni, hogy a belőle kiáradó morális impulzusoknak, morális erőknek gyógyító, egészséget adó hatásuk volt.
Hogy még mélyebbre hatolhassunk abban a kérdésben, hogy honnan származnak a morális impulzusok, éppen egy ilyen kitűnő személlyel kapcsolatban kell feltennünk a kérdést: honnan vette a képességét ahhoz, hogy ilyen morális erőket tudjon magában kifejleszteni? Mi történt vele tulajdonképpen? Kissé messzebbre kell tekintenünk, ha meg akarjuk érteni, mi is hatott tulajdonképpen ennek a rendkívüli embernek a lelkében. Emlékezzenek vissza, hogy az ősrégi indiai kultúra az embereknek négy kasztra való felosztásával volt kapcsolatos és hogy a legmagasabb kaszt, a bráhminok kasztja volt a bölcsesség művelője. A régi Indiában olyan erősen el voltak egymástól különítve a kasztok, hogy pl. a szent könyveket kizárólag a bráhminok olvashatták, egyetlen másik kaszt tagjai sem. A második kasztnak, a harcosoknak, csak hallgatniuk volt szabad azokat a tanításokat, amelyeket a Védák vagy azok kivonata, a Vedanta tartalmaztak. A Védák bármely részét magyarázni csak a bráhminoknak volt szabad, vagyis csak nekik lehetett véleményük arról, hogy mit jelent az, ami a Védákban van. A többi embernek szigorúan tilos volt véleményt alkotni a bölcsességnek ezekről a kincseiről, amiket a szent könyvek tartalmaztak.
A második kaszthoz tehát azok tartoztak, akiknek feladata a hadviselés és az ország kormányzása volt. Volt azután egy harmadik kaszt, melynek tagjai az iparosok és kereskedők voltak, és egy negyedik, a munkások kasztja. Végül következett egy teljesen lenézett réteg, a páriák, akiket annyira megvetettek, hogy egy bráhmin pl. már attól is tisztátalannak érezte magát, ha egy pária árnyékára lépett. Még bizonyos megtisztítási eljárásnak is alá kellett hogy vesse magát, ha rálépett egy olyan tisztátalan ember árnyékára, amilyennek a páriákat tartották. Látjuk tehát, hogy az emberek érdekes módon négy elismert és egy el nem ismert kasztba voltak besorolva. Ha azt kérdezzük, hogy betartották-e ezeket a szigorú szabályokat a régi Indiában, azt kell rá felelnünk, hogy a legszigorúbban betartották őket. Egészen bizonyos, hogy abban az időben, mikor Európában már a görög-latin kultúra uralkodott, Indiában a harcosok kasztjának egyetlen tagja sem merészkedett volna arra, hogy önálló véleménye legyen arról, ami a szent könyvekben, a Védákban áll.
Mi okozta azt, hogy az embereknek ez a kasztokba való tagozódása létrejött? Mégiscsak különös, hogy éppen az emberi őskor legkiemelkedőbb népénél találjuk ezt a tagozódást, annál a népnél, amelyik a régi Atlantiszból már aránylag korán átvándorolt Ázsiába, amelyik megőrizte a régi atlantiszi bölcsesség és tudás kincseit. Ez valóban különös. Hogyan érthetjük ezt meg? Majdnem úgy tűnik, hogy a világrend, a világirányítás minden bölcsességének és minden jóságának ellentmond az, hogy elkülönítettek a többitől egy embercsoportot, hogy egyedüli őrzője legyen a felfogható legnagyobb értéknek és hogy a többi ember már eleve, születésénél fogva alacsonyabb rendeltetést legyen.(…)
Amilyen szigorú törvény a térhatárokra nézve az, hogy a háromszögnek csak három szöge lehet, éppolyan szigorú törvénye a fejlődésnek az, hogy differenciálódás útján kell végbemennie, hogy bizonyos embercsoportokat el kell különíteni ahhoz, hogy az emberi fejlődés bizonyos meghatározott tulajdonsága kifejlődhessen. A többi embert először egy bizonyos időre ki kell zárni belőle. Ez nemcsak az emberiség nagybani fejlődésének törvénye, hanem általában a fejlődés törvénye. Nézzük pl. az emberi alakot. Minden további nélkül elismerhetjük, hogy az emberi alak legkiválóbb, legmagasabbra értékelhető részei a koponyacsontok. De miáltal válhattak a koponyacsontok koponyacsontokká, az agyvelő nemes szervének burkává? Az ember minden csontjában megvan az adottság arra, hogy koponyacsonttá váljék. Ahhoz, hogy az egész emberi csontrendszer néhány csontja a fejlődés olyan magas fokára jusson, hogy az előagy vagy a hátsóagy burkává váljék, a csípőcsontoknak vagy az ízületi csontoknak vissza kellett maradniuk a fejlődés egy alacsonyabb fokán, mert minden csípőcsontban vagy minden ízületi csontban megvan az adottság arra, hogy éppen úgy koponyacsonttá váljék, mint azokban, amelyek valóban koponyacsontok lettek. Így van ez mindenütt a világban. A fejlődés csak azáltal válik lehetségessé, hogy az egyik visszamarad, a másik előrehalad, sőt a fejlődés bizonyos pontján túlhalad. A bráhminokról elmondhatjuk, hogy a fejlődés bizonyos középső pontján túlhaladtak, a legalsó kasztok viszont e mögött visszamaradtak.
Mikor bekövetkezett az atlantiszi katasztrófa, az emberek fokozatosan keletre vándoroltak Atlantiszból – arról a régi kontinensről, amely a mai Atlanti-óceán helyén volt – és benépesítették a mai Európa, Ázsia és Afrika országait. Most eltekintünk attól, hogy némelyek nyugatra vándoroltak, akiknek utódait azután Amerika felfedezői megtalálták Amerikában. Mikor tehát az atlantiszi katasztrófa bekövetkezett, nemcsak az a négy kaszt vándorolt ki, amelyik Indiában telepedett le, hanem hét kaszt vándorolt keletre és a négy indiai kaszt már a négy legmagasabb kaszt volt közülük. Az ötödiken, a páriákon kívül, amely Indiában már teljesen lenézett volt és átmenetet képezett a többihez, még más kasztok is voltak, csak ezek nem mentek velük Indiába, hanem visszamaradtak Európa, Elő-Ázsia és különösen Afrika különböző helyein. Az volt tehát a helyzet, hogy csak a legkülönb kasztok vándoroltak át Indiába, azok pedig, akiknek egészen más tulajdonságaik voltak, mint az Indiába vándoroltaknak, itt maradtak Európában.
Csak akkor értjük meg azt, ami később Európában lejátszódott, ha tudjuk, hogy az akkori emberiség legkiválóbb része Ázsiába vándorolt, az Európában maradt lakosság nagy tömegét pedig azok az emberek képezték, akik egészen különleges inkarnációkra adtak lehetőséget. Ha meg akarjuk érteni, hogy ezekben az ősrégi időkben az európai lakosság nagy tömegei a lelkeknek milyen különleges megtestesülései voltak, akkor emlékezetünkbe kell idéznünk az atlantiszi kor egyik különös eseményét. A régi atlantiszi fejlődés egy bizonyos időpontjában az történt, hogy a lét nagy titkait, a lét nagy igazságait, az olyan igazságokat, amelyek sokkal jelentősebbek mindannál, amihez az Atlantisz utáni emberiség eddig fel tudott emelkedni, nem tartották titokban zárt körökben, zárt iskolákban, ahogy az akkor szükséges lett volna, hanem elárulták az atlantiszi lakosság nagy tömegeinek. Az atlantiszi lakosság nagy tömegei ez által olyan misztériumokról és okkult igazságokról szereztek tudomást, amikhez még nem voltak elég érettek. Az életerőkkel tudtak manipulálni, mely lelküket a legnagyobb mértékű morális romlásba vitte. Csak azok maradtak meg a jó, a moralitás útján, akik aztán később Ázsiába vándoroltak.
Nem szabad azonban úgy képzelnünk, hogy az egész európai lakosság csak azokból az emberekből állt, akiknek lelkében olyan individuum élt, aki az atlantiszi idők csábítása következtében morális vereséget szenvedett. Mindenütt el voltak szórva közöttük olyanok is, akik a nagy ázsiai vándorlásoknál visszamaradtak, de a visszamaradt népeknél vezető szerepük volt. Úgy állt tehát a dolog, hogy az Európában, Elő-Ázsiában és Afrikában maradt emberek olyan kasztokhoz vagy fajokhoz tartoztak, amelyek testében elcsábított lelkek élhettek. Ezek mellett azonban nem mentek Ázsiába, hanem visszamaradtak olyanok is, akik jobb, fejlettebb lelkek voltak, ezért átvehették a vezetést.
Ezeknek a lelkeknek számára, akiknek a vezetést át kellett venniük azokban a régi időkben, amikor az ős-indiai és ős-perzsa kultúra kifejlődött, a legmegfelelőbb helyek Európa északi részei voltak. Azok a részek, ahol Európa legrégibb misztériumai is voltak. Bizonyos fajta óvintézkedéseket hoztak, hogy megakadályozzák azt, ami korábban a régi Atlantiszban történt. A régi Atlantiszban ugyanis a szóban forgó lelkeknél az okozta a csábítást, hogy olyan bölcsességek, misztériumok és okkult igazságok birtokába jutottak, amikhez nem voltak elég érettek. Ezért aztán az európai misztériumokban annál szigorúbban óvták és őrizték a birtokukban lévő bölcsességet. Azok a bölcsek, akik az Atlantisz utáni időkben Európa tulajdonképpeni vezetői voltak, teljesen visszavonultak és szigorú titokként őrizték azt, amit kaptak. Elmondhatjuk tehát, hogy Európában is voltak olyan emberek, akiket az ázsiai bráhminokhoz hasonlíthatunk, de ezekről az európai bráhminokról senki sem tudta, hogy azok. A szent titkokat a szó szoros értelmében zárva tartották a misztériumokban, nehogy megismétlődhessék ezzel a néppel – akik közé vezetőként el voltak szórva – az, ami atlantiszi korban egyszer már megtörtént. Csak azáltal, hogy a bölcsesség kincseit a legszigorúbban óvták és őrizték, vált lehetővé a lelkek bizonyos emelkedése. A differenciálódás ugyanis nem úgy történik, hogy az emberiség egy részének eleve az a rendeltetése, hogy alacsonyabb fokon álljon, mint a másik, hanem ami lealacsonyodik egy bizonyos korszakban, annak ismét magasabbra kell fejlődnie egy másik korszakban.
Ehhez azonban meg kell teremteni a feltételeket. Ezért volt, hogy Európában a megkísértett és morális tartásukat elvesztett lelkek között mélyen rejtett forrásokból fakadó bölcsesség működött. De az Indiába vándorolt többi kasztokból is voltak, akik itt maradtak Európában. Főleg a második indiai kaszthoz, a harcosokhoz tartozók voltak azok, akik Európában ebben az időben hatalomra jutottak. Míg a bölcsek, tehát azok, akik az indiai bráhminoknak feleltek meg, teljesen visszavonultak és rejtett helyekről adták tanácsaikat, a harcosok a nép közé vonultak, hogy az ősi európai papok bölcs tanácsai szerint vezessék a népet. Európában, az ősrégi időkben ennek a második kasztnak volt a legnagyobb hatalma, akiket viszont a rejtve maradt bölcsek vezettek. Így történt aztán, hogy éppen a hangadó, a legfontosabb személyek voltak azok Európában, akik a tegnap említett tulajdonságokkal, vagyis lelkierejükkel és bátorságukkal tűntek ki. Míg tehát Indiában a bráhminok bölcsessége tündökölt a legragyogóbban, mert ők magyarázták a szent írásokat, Európában a lelkierőt és bátorságot becsülték a legtöbbre és csak a vezető személyek tudták, hogy hol keressék az isteni titkokat, amelyeknek át kellett hatniuk ezt a bátorságot és lelkierőt.
Így folytatódott az európai kultúra évezredeken és évezredeken át, mely alatt a lelkek lassanként jobbá lettek és felemelkedtek. Európában azonban, ahol alapjában véve azoknak az utódai éltek, akik annak idején a csábítást átélték, nem fejlődhetett ki igazi érzék az indiai kasztrendszer iránt. A lelkek összekeveredtek, nem jött létre olyan tagozódás, olyan differenciálódás, mint az indiai kasztrendszer. Csak egy vezető felsőbb osztály jött létre, amely később a legkülönbözőbb területeken lett vezető réteg, és mellette lett egy vezetett osztály. A vezetett osztály főleg olyan lelkekből állott, akiknek fel kellett küzdeniük magukat.(…)
Odaát Ázsiában a kultúra folyamatos fejlődéséről volt szó, Európában viszont inkább a morális bukás helyrehozásáról, a bukásnak egy fokozatos morális javulásra való átváltozásáról. Így volt ez hosszú időn keresztül és csak azáltal jöhetett létre a javulás, hogy az emberi lelkekben rendkívül nagy az utánzási ösztön és azokat, akik mint bátor emberek működtek a nép között, ideáljuknak és példaképüknek tekintették. Úgy néztek rájuk, mint „elsőkre”, hercegeknek nevezték őket és utánozták őket, úgyhogy egész Európa moralitását ezek az emberi lelkek emelték fel, akik így vezetőkként a nép közé keveredtek.
Ezáltal azonban az európai fejlődésben még valami más is szükségessé vált. Ha ezt meg akarjuk érteni, pontosan meg kell különböztetnünk a fajok fejlődését a lelkek fejlődésétől. Ezt a kettőt nem szabad összetéveszteni. Egy emberi lélek fejlődhet úgy, hogy pl. egyik inkarnációjában egy bizonyos faj tagjaként testesül meg, s ha ott bizonyos tulajdonságokat megszerzett, egy későbbi inkarnációjában egy egészen más faj tagjaként születik újra. Így feltétlenül lehetséges az, hogy a mai európai lakosság körében vannak olyan lelkek, akik korábbi inkarnációjukban Indiában, Japánban vagy Kínában testesültek meg. A lelkek nem maradnak meg egy-egy fajnál. A lélek fejlődése egészen más, mint a fajok fejlődése. A fajfejlődés nyugodtan halad a maga útján. A régi európai fejlődés folyamán úgy állt a helyzet, hogy a lelkek európai fajokhoz születtek, mert nem tudtak átkerülni az ázsiai fajokhoz, és ezért kénytelenek voltak abban az időben újra és újra európai fajoknál megtestesülni. De egyre jobbá váltak, ami aztán oda vezetett, hogy ezek a lelkek fokozatosan magasabb rendű fajokhoz kerültek át, tehát olyan lelkek, akik korábban egészen alárendelt helyzetben lévő fajoknál testesültek meg, magasabb fokra fejlődtek és később már Európa vezető rétegének testi utódaiként születhettek meg.(…) Az alárendelt fajoknak egyre kevesebb lett az utódja, a felsőbbrendű fajoknak egyre több, míg végül az európai lakosság legalsóbb rendű rétegei teljesen kihaltak.
Ez egy bizonyos meghatározott folyamat, amit meg kell értenünk. A lelkek tovább fejlődnek, a testek meghalnak. Ezért kell éles különbséget tennünk a lélek és a faj fejlődése között. A lelkek aztán olyan testekben jelennek meg, amelyek magasabb rendű fajoktól származnak. Egy ilyen folyamat azonban nem marad hatás nélkül. Ha ugyanis az történik, hogy nagy területeken valami úgyszólván eltűnik, akkor az nem tűnik el a semmibe, hanem feloszlik és más formában jelenik meg. Meg fogják érteni, hogy milyen formában maradt ez meg, ha tekintetbe veszik, hogy azokban az ősi időkben az európai lakosság rosszabbik részének kihalásakor lassanként az egész terület megtelt démoni lényekkel, akik a feloszlási, bomlási termékei voltak annak, ami itt kihalt.
Egész Európa és Elő-Ázsia tele volt tehát a lakosság kihalt rosszabbik részének szellemivé vált bomlási termékeivel. Ezek a feloszlásból létrejött démonok, akik úgyszólván benne voltak a szellemi atmoszférában, sokáig fennmaradtak és befolyással voltak az emberekre, úgyhogy később már egészen áthatották az emberek érzéseit. Ez abban mutatkozik meg a legjobban, hogy mikor később a népvándorlás idején nagy néptömegek jöttek át Ázsiából Európába, köztük Attila is a seregeivel, melyek az itteni lakosságot nagy rémületbe ejtették, ez a rémület alkalmassá tette az embereket arra, hogy kapcsolatba kerüljenek a korábbi időkből fennmaradt démoni lényekkel. Ezeknek a démoni lényeknek a révén és annak a rémületnek következtében, amit az Ázsiából átjött seregek váltottak ki, lassanként kifejlődött a középkor járványa, a bélpoklosság, a lepra. Ez a betegség nem volt más, mint annak a rémületnek és állandó rettegésnek a következménye, amin akkor az emberek átmentek. De csak azoknál a lelkeknél vezetett ilyen eredményre, akik annak idején ki voltak téve a hajdani démoni erőknek.
Ezzel vázoltam Önöknek, hogy miért tudott az embereken úrrá lenni egy olyan járvány, amit később Európából lényegében kiirtottak és miért volt olyan nagymértékű éppen a tegnap említett időkben. Látjuk, hogy bár Európában kihaltak azok a rétegek, amelyeknek ki kellett halniuk, mert nem fejlődtek feljebb, de még most is megvan az utóhatásuk betegségek formájában, melyek az embert megtámadhatják. Láttuk, hogy pl. a szóban forgó betegség, a bélpoklosság vagy lepra lelki-szellemi okok következménye.
Mindezzel szemben egy ellenhatásnak kellett fellépnie. A további fejlődés csak úgy vált lehetővé, hogy az európai fejlődés megszabadult mindattól, amit most vázoltam. Hogy hogyan szabadult meg tőle, azt tegnap megmutattuk egy példán, melyből láttuk, hogy egyrészt megjelent az immoralitás utóhatása betegségdémonok formájában, másrészt viszont – mint Assisi Ferencben is – erős morális impulzusok léptek fel. Assisi Ferenc erős morális impulzusai révén másokat is maga köré gyűjtött, akik, ha kisebb mértékben is, de az ő szellemében hatottak. Tulajdonképpen nagyon sokan voltak, akik akkoriban az ő szellemében munkálkodtak, de ez nem tartott sokáig.
Kérdezhetnénk, hogyan is került Assisi Ferencbe ekkora lelkierő?(…)
Azt tudják, hogy Ázsiában mennyire elterjedt a buddhizmus, hogy milyen sok hívőre talált Ázsiában. De rejtettebb, leplezettebb formában belefolyt az európai szellemi életbe is. Mindenekelőtt arra kell rámutatnunk, hogy a nagy Buddha tanításainak az a része, amely az emberek egyenlőségére vonatkozott, különösen alkalmas volt arra, hogy az európai lakosság befogadja. Éppen mert Európa lakossága nem volt kasztrendszerbe osztva, rendszerük azon alapult, hogy az emberek között nincs különbség, az emberek egyenlők.
A Fekete-tenger partján egy bizonyos fajta titkos iskola létesült, melynek működése még messze belenyúlt a keresztény évszázadokba is.(…) Ennek az okkult iskolának a tanítványai érettségi fokuk szerint két csoportra oszlottak. Persze már eleve csak olyanokat vettek fel ide, akik bizonyosfajta komolyabb előkészület révén az érettség magasabb fokáig jutottak el. Ezért a legtöbb tanítvány eljutott a tisztánlátásnak arra a fokára, hogy egy olyan lényt, aki minden erejével arra törekedett, hogy impulzusait átvigye a fizikai síkra, bár ő maga nem szállt le a fizikai síkra, tehát Buddhát összes titkaival és mindazzal, amit ő maga meg akart ismertetni, megismerhessék. A tanítványok nagyobb része ilyen tisztánlátó maradt, mások azonban a megismerés, a pszichikai tisztánlátás képessége mellett kifejlesztették magukban a spirituális elemet is, ami nem választható el bizonyosfajta alázattól, bizonyos magas fokú áhítat képességétől. Ezek aztán eljutottak oda, hogy éppen ebben az okkult iskolában igen erősen be tudták fogadni magukba a Krisztus-impulzust. Olyan értelemben is tisztánlátóvá váltak, hogy Pál kiválasztott utódai lehettek, akik a Krisztus-impulzust közvetlenül az életben kapták meg. Ebből az iskolából tehát két csoport került ki: az egyikben az az impulzus élt, hogy mindenbe belevigye Buddha tanait, ha a nevét nem is említették, a másik csoport emellé még a Krisztus impulzust is felvette magába.
A különbség a két csoport között csak kevéssé mutatkozott meg ebben az inkarnációjukban, de annál inkább a következőben. Azok a tanítványok, akik nem fogadták magukba a Krisztus impulzust, de eljutottak a Buddha impulzusig, az emberi egyenlőség és testvériség tanítói lettek. Azoknál azonban, akik felvették magukba a Krisztus impulzust, következő inkarnációjukban ez az impulzus tovább hatott bennük egészen a fizikai szintig, úgyhogy ők nemcsak tanítani tudtak és nem is ezt tekintették fő feladatuknak, hanem azt, hogy morális erejük révén tevékenykedjenek. A Fekete Tenger parti okkult iskola egyik ilyen tanítványa következő inkarnációjában Assisi Ferencként született meg. Nem csoda tehát, hogy benne élt az itt szerzett bölcsesség, amely az emberek egyenlőségéről és testvériségéről szólt, és arról, hogy minden embert egyformán kell szeretnünk. Nem csoda, hogy ezek a tanok áthatották lelkét, de ugyanakkor átjárta erejével a Krisztus impulzus is. Hogyan hatott benne tovább ez a Krisztus impulzus a következő inkarnációjában? Úgy, hogy mikor Assisi Ferenc olyan lakosság közé került, amelyben különösen erősen hatottak azok a régi betegségdémonok, amelyekről az előbb beszéltünk, általa eljutott a Krisztus impulzus a betegségdémonokhoz és azt, ami bennük rossz szubsztancia volt, magába szívta, elvonta az emberektől. Mielőtt ezt tette volna, a Krisztus impulzus úgy testesült meg, hogy Assisi Ferencben vízióvá vált abban a vízióban, amelyikben a palota jelent meg előtte és abban a vízióban, ahol felszólították, hogy vegye magára a szegénység terheit. Ezzel újra elevenné vált benne a Krisztus impulzus, kiáradt belőle és megragadta a betegségdémonokat. Olyan erőssé váltak morális erői, hogy el tudták venni azokat a káros szellemi anyagokat, amelyek a szóban forgó betegséget hozták magukkal. Csak ez teremtette meg a lehetőséget arra, hogy az, amit a régi atlantiszi elem utóhatásaként írtam le, magasabbra fejlődjön. Ez tette lehetővé a rossz szubsztanciáknak a Földről való elseprését, az európai világnak ezektől a szubsztanciáktól való megtisztítását.
Nézzék meg Assisi Ferenc életét, figyeljék meg, milyen különösen folyik. 1182-ben született. Tudjuk, hogy az ember első hét éve elsősorban fizikai teste kifejlesztésére szolgál. A fizikai testben fejlődik ki elsősorban az, ami a külső örökség révén nyilvánul meg. Ezért az lép fel benne, amit az európai lakosságtól külső örökségként kapott. Egyes tulajdonságai fokozatosan nyilvánulnak meg azáltal, hogy – mint minden ember – hetedik és tizennegyedik életéve között kifejleszti étertestét. Étertestéből elsősorban az a tulajdonság lép napfényre, amely mint Krisztus impulzus közvetlenül hatott rá a Fekete-tenger parti misztériumokban. Mikor azután asztrális élete is kibontakozott tizennegyedik éve után, főként azáltal vált benne elevenné a Krisztus-erő, hogy az, ami a golgotai misztérium óta kapcsolatban maradt a Föld atmoszférájával, bevonult asztráltestébe is. Assisi Ferenc olyan személyiség volt, akit a külső Krisztus-erő is áthatott, mert előző inkarnációjában ott kereste a Krisztus-erőt, ahol meg is találhatta: azon a bizonyos beavatási helyen.
Láthatjuk ebből, hogy hogyan hatnak a differenciálódások az emberiségben. Szükség van rájuk, de azt, amit a korábbi események lenyomnak a mélybe, ismét felhozzák az emberiség fejlődése során fellépő egészen speciális események. Egyszer már történt másutt egy ilyen egészen speciális „felhozás”, ami exoterikusan nézve örökké érthetetlen fog maradni. Ezért az emberek tulajdonképpen le is mondtak már arról, hogy gondolkozzanak róla. Ezoterikusan azonban teljes mértékben meg lehet magyarázni. Azok, akik a nyugati lakosság köréből a leggyorsabban fejlődtek azok közül, akik fokozatosan túljutottak a legalsóbb rétegekben való inkarnációkon, de intellektuális fejlődésük tekintetében nem jutottak túlságosan messze, hanem aránylag egyszerű, szerény emberek maradtak, úgyszólván a legkiválasztottabbak ezek közül, akiket csak egy bennük tükröződő erős impulzus tudott felemelni egy meghatározott időpontban. Ők voltak azok, akiket Jézus 12 apostolaként ábrázolnak. Az Indiába el nem jutott alsóbb kasztok elkülönített extraktumai voltak. Belőlük kellett venni Krisztus Jézus tanítványainak szubsztanciáját. Nem beszélünk itt most az apostol individualitások korábbi vagy későbbi inkarnációiról, csupán azoknak a testeknek fizikai elődeiről, amelyekbe az apostoli személyiségek megtestesültek. Mindig el kell választani egymástól az inkarnációs vonalat és a fizikai öröklődési vonalat.
Megtaláltuk tehát Assisi Ferenc, e kiválasztott személy morális erejének eredetét. Ne mondják, hogy a mindennapi emberi szabályokhoz viszonyítva túlságosan magas követelmény az ideálokat olyan embernél és olyan fokon keresni, mint ahogy azok Assisi Ferencnél voltak meg. Mindezt nem azért mondtuk el, hogy bárkinek is azt ajánljuk, váljon belőle Assisi Ferenc. Egyáltalán nem erről van szó. Csak egy különösen kimagasló példán akartuk bemutatni, hogy kerül a morális erő az emberbe, honnan származhat, és hogy ezt a morális erőt úgy kell felfognunk, mint valami speciális erőt, ami az emberben eredetileg adva van. Az az egy dolog azonban világosan kitűnik az eddig elmondottak egész szelleméből – amit az emberi fejlődés egyéb erőivel kapcsolatban is hangsúlyoztunk már – hogy az emberiség már átment egy lefelé való süllyedésen és most újra elindult a felfelé vezető úton.
Ha visszafelé haladunk az emberiség fejlődésében, az Atlantisz utáni korszakon át eljutunk az atlantiszi katasztrófáig, azután az atlantiszi korba, ezután pedig a lemúriai korba. Ha végül eljutunk a földi emberiség kezdetéhez, azt látjuk, hogy az emberek szellemi tulajdonságaikat tekintve ekkor még közelebb állottak az Istenséghez, ekkor kezdett fejlődésük kifelé vezetni nemcsak a szellemi életből, hanem a moralitásból is. A fejlődés kezdetén tehát nem immoralitást, hanem moralitást találunk. A moralitás eredetileg isteni ajándék és kezdettől fogva benne van az emberi természetben, mint ahogy a szellemi erő is az ember természetéhez tartozott, amíg az ember ilyen mélyre nem szállt. Alapjában véve a fent vázolt módon, vagyis a magasabb titkoknak az atlantiszi időkben történt elárulása révén került az immoralitás nagy része az emberiségbe.
A morál tehát olyasvalami, amiről nem mondhatjuk, hogy később fejlődött ki az emberiségben. Az emberi lélek alapvető része, csak elfedte, elnyomta a későbbi kultúra. Ha helyes megvilágításban nézzük ezt a kérdést, még azt sem mondhatjuk, hogy az immoralitást a butaság hozta a világba. Inkább úgy került bele, hogy olyan emberek, akik erre még éretlenek voltak, árulás folytán a bölcsesség titkaihoz jutottak. Ez kísértést jelentett számukra, majd elbuktak és lesüllyedtek. Ezért – mint ez mai fejtegetéseinkből is kitűnik – mindenekelőtt arra van szükség, hogy felszínre kerüljön valami, ami eltakarítja mindazt, ami az emberi lélekben a morális impulzusokra rárakódott és ellenük hat. Mondhatjuk ezt más formában is.
Tegyük fel, hogy egy bűnözővel állunk szemben, olyan emberrel, akit a szó szoros értelmében immorálisnak nevezünk. Ne higgyük, hogy ebben az immorális emberben nincsenek morális impulzusok. Vannak benne és meg is találjuk őket, ha lelke mélyére hatolunk. A fekete mágusokat kivéve, akikkel most nem foglalkozunk, nincs olyan emberi lélek, amelyben ne volna meg a morális jó alapja. Ha egy ember rossz, akkor az azért van, mert az, ami szellemi eltévelyedésként az idők folyamán bekövetkezett, rárakódott a benne lévő morális jóra. Nem az emberi természet rossz. Ez eredetileg igazán jó volt, és éppen az emberi természet konkrét vizsgálata mutatja, hogy lénye legmélyén jó és csak a szellemi eltévelyedés térítette le az embert a morális útról. Ezért az ember morális eltévelyedéseit az idők folyamán ismét jóvá kell tenni. Jóvá kell tenni magukat az eltévelyedéseket és azok hatásait is. Ahol azonban a morális rossznak már olyan erős utóhatásai vannak, hogy betegségdémonok lépnek fel, ott már felsőbb rendű morális erőknek kell működésbe lépni, mint amilyenek Assisi Ferenc erői voltak.
Egy ember megjavítása mindig azon alapul, hogy szellemi eltévelyedését megszüntetjük. Mire van ehhez szükség? Foglalják össze egy alapérzésben mindazt, amit elmondtam. Engedjék, hogy a tények beszéljenek és engedjék, hogy érzéseik beszéljenek, azután foglalják őket össze egy alapvető érzésbe, akkor így vélekedhetnek: mire van szükség ahhoz, hogy az egyik ember a másikkal szemben helyesen viselkedjék? Arra van szükség, hogy higgyen a másik ember és általában minden ember eredeti jóságában. Ha egyáltalán szavakban akarunk beszélni a morálról, az első, amit mondanunk kell, az, hogy az emberi természet mélyén mérhetetlen jóság van. Így vélekedett Assisi Ferenc is. És mikor elébe került egynéhány azok közül, akik az említett borzalmas betegségben szenvedtek, Assisi Ferenc, mint jó keresztény körülbelül így gondolkozott: ez a betegség bizonyos mértékben a bűn következménye, de minthogy a bűn szellemi eltévelyedés és így a betegség a szellemi eltévelyedés következménye, egy erős és nagy ellentétes erővel kell megszüntetni. Assisi Ferenc látta a bűnösön, hogy bizonyos szempontból hogyan mutatkozik meg külsőleg a bűn büntetése. De látta az emberi természet jóságát is, látta, hogy milyen isteni-szellemi erők vannak az emberi természet mélyén. A minden emberben, még a büntetett emberben is meglévő jóságba vetett óriási hite volt az, amivel Assisi Ferenc különösen kitűnt.
Ez tette lehetővé, hogy megjelenjen lelkében az ellentétes erő, a morálisan adó, morálisan segítő, sőt gyógyító szeretet ereje. S ha, valaki az emberi természet eredeti jóságába vetett hitét valóban teljes erejű impulzussá fejleszti, nem is juthat másra, minthogy szeresse ezt az emberi természetet.
Ez a két impulzus az, ami egy igazán morális élet alapjává válhat. Először is a hit abban, hogy minden emberi lélek mélyén valami isteni van, másodszor az ebből a hitből fakadó határtalan szeretet az emberek iránt. Csak ez a határtalan szeretet volt képes Assisi Ferencet elvezetni a betegekhez, rokkantakhoz, járvánnyal sújtottakhoz. A harmadik, ami ezekhez járul, ami szükségszerűen épül erre a két alapra az, hogy az olyan ember, akiben ez a két alap, vagyis az emberi lélek jóságában vetett hit és az emberi természet szeretete megvan, csak a következőképpen gondolkozhat. Ami az emberi lélek eredetileg jó alapjai és a tettekben nyilvánuló szeretet együttműködése eredményeként mutatkozik, feljogosít egy olyan jövőbeni perspektívára, hogy minden egyes lélek, ha mégoly mélyre szállt is a szellemi élet magaslatáról, újra megtalálható lesz a szellemi élet számára. Ez a harmadik impulzus a remény, hogy minden emberi lélek ismét megtalálhatja az utat az isteni-szellemi magasságokba. Mondhatjuk, hogy a kolchisi misztériumokba való beavatása alatt Assisi Ferenc végtelen sokszor hallotta ezt a három impulzust kimondva és végtelenül sokszor látta a szeme előtt is. De azt is elmondhatjuk, hogy abban az életében, amelyet Assisi Ferencként kellett végigélnie, keveset prédikált hitről és szeretetről, inkább maga volt ennek a hitnek és szeretetnek megtestesülése, ezek őbenne testesültek meg. Eleven jelkép gyanánt léptek benne a világ elé. De mindezek középpontjában természetesen az állott, ami tevékenységre serkent. Nem a hit vagy a remény tevékeny. Ezeknek meg kell ugyan lenniük az emberben, de egyedül a szeretet az, ami tevékeny. A szeretet állott a középpontban Assisi Ferenc egyedi inkarnációjában, és tulajdonképpen ez volt a hordozója az emberiség morális értelemben való igazi továbbfejlődésének az Istenség felé.
Ezt a szeretetet, amiről tudjuk, hogy a kolchisi misztériumokba való beavatásának eredménye volt, hogyan láttuk közeledni, hogyan láttuk kifejlődni? Láttuk, hogy a régi európai szellem lovagi erényei mutatkoztak meg benne. Ifjú korában lovag volt. Individualitásában, amelyet áthatott a Krisztus-impulzus, a lelkierő és bátorság aztán átalakult tevékeny, tettekben nyilvánuló szeretetté. Látjuk, hogy szinte újra feltámad a régi bátorság, a régi lelkierő abban a szeretetben, ami Assisi Ferencben megjelenik. A régi bátorság és régi lelkierő szellemi szintre áthelyezve nem más, mint a szeretet!
Érdekes megfigyelni, hogy a most elmondottak mennyire megfelelnek az emberiségfejlődés külső, történelmi menetének is. Menjünk vissza egy néhány évszázaddal, a kereszténység előtti időkbe. Annál a népnél, amelyről az Atlantisz utáni negyedik korszakot elsősorban elnevezték, tehát a görögöknél, ott találjuk Platónt, a filozófust. Platón többek közt a morálról, az emberi erényről is írt, és úgy írt az erényről, hogy észrevesszük, hogy bár a legmagasabb dolgokról, a tulajdonképpeni titkokról hallgat, azt azonban, amiről beszélhetett, Szókratész szájába adta. Platón tehát az európai fejlődés olyan korszaka számára, melyben a Krisztus-impulzus még nem hatott, leírja a legfőbb erényeket, amelyeket elismert, amelyeket a görögök erénynek tekintettek, amelyekkel a morális embernek elsősorban kell rendelkeznie. Platón először három erényt említ, később még egy negyedikkel is megismertet.
A három közül első a bölcsesség. Platón erénynek tartja a bölcsességet, s ezt mi is igazoltuk a legkülönfélébb módokon, hiszen a morális élet alapját képezi. Indiában az emberi élet a bráhminok bölcsességén alapult. Bár Európában háttérbe szorult, de azért itt is élt az északi misztériumokban, ahol az európai bráhminoknak kellett ismét jóvátenni azt, amit a régi atlantiszi korban az említett árulással elrontottak. Mint ahogy holnap látni fogjuk, minden moralitás mögött bölcsesség áll. – Erényként sorolja fel Platón – saját misztériumi beavatásának megfelelően – a lelkierőt is, vagyis azt, amit az európai lakosságnál általában megtalálunk. – Harmadik erényként a megfontoltságot vagy mértékletességet említi, vagyis az ellentétét annak, hogy szenvedélyesen átadja magát az ember alacsonyrendű ösztönei kiélésének. Platón három főerénye tehát: a bölcsesség, a lelkierő vagy bátorság és a mértékletesség vagy megfontoltság, vagyis az emberben ható érzéki ösztönök megzabolázása. Végül pedig, mint negyedik erényt a három említett erény harmonikus egyensúlyba hozását írja le, és ezt igazságosságnak nevezi.
Ezzel bemutattam Önöknek, hogyan írja le a kereszténység előtti idők egyik legkimagaslóbb európai szelleme azt, amit akkor az emberi természet legfontosabb tulajdonságainak tartottak. A lelkierőt és bátorságot aztán az európai lakosságnál a Krisztus impulzus hatotta át és az, amit Énünknek nevezünk. A Platónnál erényként szereplő lelkierőt itt szellem hatja át és szeretet lesz belőle. Az a legfontosabb, hogy lássuk, hogyan kerülnek az emberiségbe a morális impulzusok, hogy az, amit korábban úgy tekintettek, ahogy ma leírtuk, valami egészen mássá lesz. Ha nem akarjuk arcul csapni a keresztény morált, nem sorolhatjuk úgy fel az erényeket, hogy bölcsesség, bátorság, megfontoltság és igazságosság, mert azt felelhetnék rá: ha mindezekkel az erényekkel rendelkeztek, de szeretet nincsen bennetek, sohasem juttok be a Mennyeknek Országába.
…feleletre vár az a kérdés, hogy hogyan vált a fejlődés folyamán lehetségessé a rossz?
Alapos választ csak akkor kapunk erre, ha visszatekintünk arra az elemi morális oktatásra, ami már a régi időkben megadatott az embereknek. A misztériumi iskolák tanítványainak, akik legmagasabb eszménykép gyanánt arra törekedtek, hogy lassanként eljussanak a teljes szellemi valóság megismeréséhez, mindenütt, ahol a misztérium szellemében helyesen dolgoztak, morális alapokból kiindulva kellett dolgozniuk. Úgyhogy az ember morális természetének sajátosságait éppen a misztériumi tanítványoknak mutatták meg különösképpen.
Ha röviden vázolni akarjuk, hogy ez hogy történt, a következőket mondhatjuk. Megmutatták a misztériumi tanítványoknak, hogy az emberi természet két irányban tud rosszat tenni, pusztítóan hatni, és az ember csak azáltal tudja szabad akaratát kifejleszteni, hogy módjában áll két irányban rosszat tenni. Megmutatták továbbá, hogy életünk csak akkor folyhat helyes mederben, ha az eltévelyedés két irányát úgy tekintjük, mint a mérleg két serpenyőjét, melyek közül hol az egyik, hol a másik emelkedik fel és süllyed le. Igazi egyensúly csak akkor van, ha a mérleg karja vízszintesen áll.
Megmutatták a misztériumi tanítványoknak, hogy az ember nem akkor viselkedik helyesen, ha azt mondja: ez helyes, ez nem helyes. A helyes viselkedést csak úgy tanulhatja meg az ember, ha életének minden pillanatában abba a helyzetbe kerül, hogy hat rá a vonzás az egyik oldalról is és a másik oldalról is. A kettő között pedig az egyensúlyt, a középutat neki magának kell megteremtenie.
Vegyük azokat az erényeket, amelyekről beszéltünk, a bátorságot és a lelkierőt. Az egyik irány, amerre az ember kibillenhet, a vakmerőség, vagyis ha az ember túlságosan megfeszíti a rendelkezésére álló erőket és féktelenül használja fel őket a világban. Ez az egyik irány, a vakmerőség. A másik irány, a mérleg másik serpenyője, a gyávaság. Az ember mindkét oldalra kibillenhet. A misztériumi iskolák tanítványainak megmutatták, hogy az ember elveszti önmagát, kivetkőzik valódi mivoltából és az élet kerekei szétmorzsolják, ha vakmerővé válik. Az élet eltapossa, ha a vakmerőség irányában billen ki. Ha viszont a gyávaság irányában tévelyedik el, akkor megkeményedik és kiszakítja magát a dolgok és lények összefüggéséből. Egy önmagában lezárt lénnyé válik, aki kiesik a nagy összefüggésből, mert tetteit nem tudja az egésszel összhangba hozni. Ezt mutatták meg a misztériumi tanítványoknak mindazzal kapcsolatban, amit az ember csak tehet. Elfajulhat úgy a dolog, hogy az objektív világ eltiporja, darabokra tépi, mert elveszti önmagát, és elfajulhat a másik irányban – nemcsak a bátorság esetében, hanem minden tetténél – úgy, hogy önmagába fordul és megkeményedik. Ezért a misztériumok morálkódexe felett mindenütt ezek a jelentőségteljes szavak álltak: meg kell találnod a középutat úgy, hogy tetteid által ne veszítsd el magad a világban és a világ se veszítsen el téged.
Ez az a két dolog, amelybe az ember beletévedhet: vagy elveszíti magát a világban, a világ megragadja és szétmorzsolja, mint a vakmerőség esetében, vagy pedig a világ vész el számára, mert megkeményedik egoizmusában, mint a gyávaság esetében. A misztériumi tanítványoknak ezt tanították, hogy egyáltalán nem lehetséges olyan jó, amire egyszer és mindenkor, mint állandó jóra nyugodtan törekedhetünk. A jó csak azáltal jöhet létre, hogy az ember, mint az inga, két irányban is kilenghet, de a belső erejével megteremti az egyensúly lehetőségét, és megtalálja a középutat.
Ezzel mindent elmondtam, ami lehetővé teszi önök számára, hogy megértsék az akarat szabadságát, az értelem és bölcsesség jelentőségét az emberi tevékenységben. Ha az ember olyan volna, hogy betartaná az örökérvényű morális princípiumokat, akkor csak el kellene sajátítania ezeket a morális princípiumokat és úgyszólván szigorúan kötött menetlevéllel mehetne át az életen. De az élet nem ilyen. Az élet szabadsága éppen abban áll, hogy az embernek megvan a lehetősége arra, hogy két irányban is eltévelyedjen. Ez persze megteremti a rossznak, a gonosznak a lehetőségét is. Mert mi a gonoszság? Az, ami akkor jön létre, ha az ember önmagát veszti el a világban, vagy ha a világ veszíti el az embert. Ha mind a kettőt elkerüljük, akkor jön létre az, amit jónak nevezhetünk. A fejlődés folyamán azáltal vált lehetővé a rossz, hogy az emberek, mialatt inkarnációról-inkarnációra haladtak, hol az egyik irányba, hol a másik irányba tévelyedtek el, s miután nem találták meg mindig az egyensúlyt, kénytelenek voltak egy későbbi időpontban a karmikus kiegyenlítésről gondoskodni. Amit az ember nem érhet el egy életben, mert nem mindig találja el a középutat, azt eléri a fejlődés folyamán, mert az ember egyszer eltévelyedik az egyik irányban, de azután a következő életében esetleg kénytelen a másik irányban kilengeni és így megteremteni a kiegyenlítést.
Amit most elmondtam, a régi misztériumok aranyszabálya volt. Mint oly sok esetben, itt is megtaláljuk még az ókori filozófusoknál ennek a misztériumi alapelvnek az utócsengését, éspedig Arisztotelésznél. Ott, ahol az erényről beszél, olyan meghatározást használ, amit csak akkor érthetünk meg, ha tudjuk, hogy amit mond, az régi misztériumi alapelv volt, ami hagyományként került hozzá és amit beépített filozófiájába.
Innen származik tehát Arisztotelész érdekes definíciója az erényről, ami így hangzik: az erény ésszerű belátásokra támaszkodó emberi képesség, amely az emberre vonatkoztatva betartja a középutat a túl sok és a túl kevés között.
Ezzel Arisztotelész olyan definícióját adta az erénynek, amit később egyetlen filozófia sem ért el. Éppen mert a misztériumi tradíciókat vette át, azért tudta ilyen helyesen eltalálni. Ez tehát az a híres középút, amit be kell tartanunk, ha igazán erényesek akarunk lenni, ha azt akarjuk, hogy a világot morális erő hassa át.
Most már megválaszolhatjuk azt a kérdést is, hogy miért van szükség egyáltalán morálra? Mi történik, ha nincsen morál, ha azt teszik, ami rossz, ha a túl sok vagy a túl kevés érvényesül, ha az ember elveszti magát a világban, mert az szétmorzsolja, vagy ha a világ veszíti el az embert? Minden ilyen esetben szétrombolódik valami. Mindaz, ami rossz, mindaz, ami immorális, az rombolás. Nem más, mint egy rombolási folyamat és abban a pillanatban, mikor az ember belátja, hogy ha rosszat tesz, akkor szükségszerűen szétrombol valamit, elvesz valamit a világtól, elemi erővel hatnak rá a „jó” szempontjai. Az antropozófus világnézetnek, ami tulajdonképpen csak most kezd elterjedni a világban, éppen az a speciális feladata, hogy rávilágítson arra, hogy bármi rosszat teszünk, egy rombolási folyamatot indítunk el, ami elvesz valamit olyat a világtól, amire egyébként számítottak.
Ha mármost antropozófus világszemléletünk alapján ehhez az elvhez tartjuk magunkat, akkor az, amit az emberi természetről tudunk, a jó és rossz egészen különleges megfogalmazásához vezet el bennünket. Tudjuk, hogy az érzőlélek főként az Atlantisz utáni harmadik korszakban a régi kaldeus kultúrkorszakban fejlődött ki. Hogy milyen is volt ez a fejlődési korszak, arról a ma élő embernek alig van sejtelme, a külső történelem nem igen tud az egyiptomi kornál messzebbre visszatekinteni. Azt is tudjuk, hogy az értelmi lélek az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a görög-latin kultúrkorszakban fejlődött ki, most pedig, saját korunkban, tudati lelkünket fejlesztjük. A szellemén (manasz) csak az Atlantisz utáni hatodik korszakban fog érvényesülni.
Tegyük fel a kérdést: hogyan tud az érzőlélek a helyestől egyik vagy másik irányban eltévelyedni? Az érzőlélek az, ami az embert képessé teszi arra, hogy a tárgyak világát átérezze, felvegye magába, részt vegyen a dolgokban, hogy ne úgy járkáljon a világban, hogy ne tudjon a dolgokról, hanem kapcsolatba kerüljön velük. Az egyik irányt, amelyben az ember érzőlelkével eltévelyedhet, akkor találjuk meg, ha megvizsgáljuk, mi teszi az ember számára lehetővé, hogy kapcsolatba kerüljön a körülötte lévő dolgokkal. Az, ami az ember és a körülötte lévő dolgok között kapcsolatot teremt, nem más, mint a dolgok iránti érdeklődés. Ezzel a szóval, hogy érdeklődés, morális értelemben rendkívül jelentős dolgot mondtunk ki. Sokkal fontosabb megvizsgálni, hogy mit jelent morális szempontból az érdeklődés, mint ezer és ezer szép, de talán kicsit álszent, kicsinyes morális szabállyal foglalkozni. A valóság az, hogy morális impulzusainkat semmi sem irányítja jobban, mint ha igazi érdeklődéssel viseltetünk a dolgok és lények iránt. Higgyék el, hogy ez így van. A tegnapi előadás alkalmával mélyebb értelemben úgy beszéltünk a szeretetről mint impulzusról, hogy nem érthetik félre, ha most a következőket mondom: a szeretet állandó emlegetése, amit a mindennapi életben unos-untalan hallunk, nem helyettesítheti azt a morális impulzust, amit az igazi érdeklődés ad.
Tegyük fel, hogy itt áll előttünk egy gyermek. Mi az előfeltétele annak, hogy magunkat a gyermeknek szenteljük? Mi az előfeltétele annak, hogy előbbre segítsük ezt a gyermeket? Az, hogy érdeklődjünk lénye iránt. Ahhoz már betegnek kell lennie az emberi léleknek, hogy visszahúzódjon valamitől, ami iránt érdeklődik. Amint előbbre haladnak az emberek a valódi morális impulzusok felé és nemcsak morális prédikációkat akarnak tartani, egyre inkább rá fognak jönni, hogy az érdeklődés impulzusa morális értelemben aranyat érő impulzus. Ha kitágítjuk érdeklődési körünket, ha megtaláljuk a módját, hogy megértéssel belehelyezkedjünk a dolgokba és lényekbe, ez felkelti belső erőinket az emberekkel szemben is.
Együttérzésünk is felébred, ha egy lény iránt – megfelelően helyes módon – érdeklődünk. Ha mint antropozófusok feladatunkul tűzzük ki, hogy érdeklődési körünket egyre inkább kiszélesítsük, látókörünket egyre tágítsuk, ezzel az általános emberi testvériséget is előmozdítjuk. Nem az általános emberszeretetről szóló prédikációkkal jutunk előbbre, hanem azzal, ha egyre inkább képesek vagyunk a legkülönbözőbb temperamentumú, és jellemvonású, a legkülönfélébb fajú és nemzetiségű, a legkülönfélébb vallási és filozófiai hitvalláshoz tartozó lelkek iránt érdeklődni és irántuk megértést tanúsítani. A helyes megértés, a helyes érdeklődés hívja elő a lélekből a helyes morális tettet.
Itt is két véglet között kell a középutat betartanunk. Egyik véglet az érzéketlenség, ami minden mellett elmegy és a világban óriási morális szerencsétlenséget okoz, amely csak önmagában él és makacsul ragaszkodik elveihez, amely mindig csak azt mondja, hogy „ez az én álláspontom.” Morális szempontból egyáltalán nem jó, ha valakinek álláspontjai vannak. Nyitott szemmel látni mindent, ami körülvesz, ez a fontos. Az érzéketlenség kiemel a világból, az érdeklődés belehelyez. Ha érzéketlenek vagyunk, a világ elveszít bennünket és mi immorálissá válunk. Látjuk tehát, hogy az érzéketlenség és érdektelenség a világ iránt a legnagyobb mértékben morális hibák.
Az antropozófia a szellemet egyre elevenebbé és mozgékonyabbá teszi. Segít abban, hogy szellemi dolgokról elgondolkozzunk, hogy a szellemiséget felvegyük magunkba. Amennyire igaz, hogy a tűzből meleg keletkezik, ha befűtünk a kályhába, annyira igaz az is, hogy minden ember és minden lény iránti érdeklődés keletkezik bennünk, ha befogadjuk magunkba az antropozófus bölcsességet. A bölcsesség az érdeklődés fűtőanyaga, és bár nem látható azonnal, mégis azt mondhatjuk, hogy az antropozófia, amikor olyan távol eső dolgokat tanulmányoz, mint a régi Szaturnusz, Nap, Hold, vagy a karma, stb. az felkelti bennünk ezt az érdeklődést. Valóban az a helyzet, hogy az antropozófiai megismerések átalakulnak bennünk érdeklődéssé, míg a materialista megismerések érzéketlenséghez vezetnek, ami ma sajnos virágkorát éli, és ami ha egyedül érvényesülne a világban, óriási bajokat okozna.
Nézzék csak meg, hány olyan ember járkál a világban, aki jó egynéhány emberrel találkozik, de alapjában véve nem ismeri meg az embereket, mert teljesen magába zárkózik. Hányszor halljuk, hogy két ember régebben barátságot kötött, aztán hirtelen megszakadt a barátság. Ez onnan van, hogy a barátságot létrehozó impulzusok materiális természetűek voltak és csak hosszú idő múlva derült ki az érdekelt felek számára, hogy egymás unszimpatikus jellemvonásait eddig észre sem vették. Ma csak a legkevesebb ember viseltetik nyitott szemmel az iránt, ami embertől emberhez szól. De éppen ilyen hatással kell hogy legyen ránk az antropozófia. Hogy ezt az érzékünket fejlesszük, hogy kinyissuk szemünket és lelkünket minden iránt, ami emberi, hogy ne érzéketlenül, hanem igazi érdeklődéssel járjuk a világot.
A másik végletet akkor kerüljük el, ha különbséget teszünk az igazi, a helyes és a rosszul értelmezett, helytelen érdeklődés között, és ha itt is betartjuk a középutat. Ha valaki minden útjába kerülő lénynek azonnal a karjába veti magát, ez csak szenvedélyes elvesztése önmagának a másik lényben, nem igazi érdeklődés. Aki ezt teszi, az elveszti magát a világban. Érzéketlenségünk folytán elveszít bennünket a világ. Értelmetlen szenvedélyességünk folytán, amely elködösít az odaadásban, magunkat veszítjük el a világban. Egészséges érdeklődéssel morálisan szilárdan állunk középen, egyensúlyi helyzetben.
Az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban, tehát a kaldeus-egyiptomi korban, a Föld lakosságának nagyobb részében megvolt még egy bizonyos erő, amit úgy nevezhetnénk, hogy az egyensúly megőrzésére irányuló impulzus az érzéketlenség és a világnak való szenvedélyes, kábult önátadás között. Ez az, amit a régi időkben – még Platón és Arisztotelész is – bölcsességnek neveztek. De ezt az emberek az emberfeletti lények adományának tekintették, mert abban az időben még erősen hatottak a bölcsesség-impulzusok. Ezért ebből a szempontból, vagyis a morális impulzusok tekintetében az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakot annak a kornak nevezhetjük, amelyben a bölcsesség még ösztönszerűen hatott. Ha visszatekintünk erre a korra, érezzük, hogy igaz, amit múlt évi koppenhágai előadásaim során mondtam[1], vagyis igaz az, hogy az emberek akkor még közelebb álltak az isteni-szellemi hatalmakhoz. Az pedig, ami az Atlantisz utáni harmadik kor emberét még megtartotta az isteni-szellemi lények közelségében, egy ösztönszerű bölcsesség volt.
Isteni adomány volt tehát abban a korban az embereknek az a képessége, hogy tetteikben megtalálják a helyes középutat az akkori időknek megfelelően az érzéketlenség és az esztelen, szenvedélyes odaadás között. Ezt a kiegyenlítést, ezt az egyensúlyt, az akkori idők külső berendezkedése is támogatta még. Akkor még nem keveredett úgy össze az emberiség, mint az Atlantisz utáni fejlődés negyedik korszakában, a népvándorlás következtében. Az emberek még népi és törzsi rendszerekbe voltak zárva. Az érdeklődést akkor még a természet szabályozta bölcsen és éppen annyira volt eleven, hogy érvényesülhessenek a helyes morális impulzusok. A másik oldalon viszont a törzseken belüli vértestvérség megakadályozta az esztelen szenvedélyességet. Ha megfigyelik az életet, el kell ismerniük, hogy még saját korunkban is leginkább a vérrokonok, a közös ősöktől leszármazottak között találjuk meg az egymás iránti érdeklődést. De itt aztán nincs is meg az, amit esztelen szenvedélynek hívunk. Minthogy a kaldeus-egyiptomi korban az emberek egy kisebb területen egységesek voltak, könnyen adódott a bölcs középút betartása. Az emberiség fejlődésének azonban éppen az az értelme, hogy az, ami eredetileg ösztönös volt, ami csak isteni-szellemi volt, fokozatosan eltűnjön és az emberek önállóvá váljanak az isteni-szellemi hatalmakkal szemben.
Ezért azt látjuk, hogy már az Atlantisz utáni negyedik korban, a görög-latin kultúrkorszakban a filozófus Platón és Arisztotelész, de a görög közvélemény is olyasvalaminek tekintette a bölcsességet, amit ki kell küzdeni, ami már nem isteni ajándék, hanem törekedni kell rá, úgy kell megszerezni. Platónnál az első erény a bölcsesség, és szerinte immorális az, aki nem törekszik a bölcsességre.
Most az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban élünk. Nagyon távol állunk még attól, hogy a bölcsesség, melyet mint isteni impulzust ösztönként plántáltak az emberiségbe, tudatos formában újra megjelenjen. Ezért korunkban különösen adva van a lehetősége annak, hogy az emberek egyik vagy másik irányba eltévelyedjenek. De éppen ezért van most különösen szükség arra, hogy az ezzel kapcsolatos nagy veszélyek elhárításán dolgozzunk egy szellemi, antropozófus világszemlélettel, és ezzel elősegítsük, hogy az, ami hajdan az emberekben ösztönös bölcsességként volt meg, most tudatos bölcsességgé váljék. Az a lényege az antropozófus mozgalomnak, hogy azt, ami korábban ösztönösen volt meg az emberekben, most tudatos bölcsességként küzdjék ki maguknak. Mert mi más a helyzet, mint hogy az Istenek az öntudatlan emberi léleknek hajdan ösztönös bölcsességet adtak, nekünk pedig meg kell tanulnunk a kozmosszal és az emberiség fejlődésével kapcsolatos összes bölcsességet. A régi erkölcsöket is az Istenek gondolatai szerint alakították ki. Akkor értelmezzük helyesen az antropozófiát, ha az isteni gondolatok kifürkészésének tekintjük. Ezek hajdan ösztönösen áradtak az emberbe, ma ki kell őket kutatnunk és tudásfokra kell emelnünk. Ebből a szempontból az antropozófia valami olyan kell hogy legyen számunkra, ami isteni jellegű. Mélyen alázatos hangulat kell hogy elfogjon, amikor átéljük, hogy azok a gondolatok, amiket az antropozófia közvetít számunkra, valóban isteni gondolatok, és hogy mi is elgondolhatjuk az Istenek után ezeket a gondolatokat, melyek szerint a világot berendezték. Ha ez számunkra az antropozófia, akkor úgy állunk szemben tanításaival, hogy megértjük: azért kapjuk őket, hogy missziónkat teljesíthessük. Ha tanulmányozzuk, amit a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésről, a reinkarnációról, vagy az egyes fajok fejlődéséről stb. közöl velünk, akkor hatalmas dolgok jutnak tudomásunkra. De csak akkor fogadjuk mindezt helyes módon, ha azt mondjuk, hogy azokat a gondolatokat keressük, amelyek alapján az Istenek a fejlődést irányították. Elgondoljuk az isteni fejlődést. Ha ezt helyesen értjük meg, akkor mélységes moralitás ébred fel bennünk. Ez nem maradhat el. Akkor úgy gondolkozunk, hogy a régi időkben az emberek az Istenektől ösztönös bölcsességet kaptak. Magukkal hozták azt a bölcsességet, amely szerint az Istenek a világot kialakították. Ezért volt a morális cselekvés lehetséges. Most azonban, az antropozófiában tudatosan szerezzük meg a bölcsességet. Bízhatunk tehát abban is, hogy ez a bölcsesség morális impulzusokká tevődik majd át bennünk, úgyhogy nemcsak antropozófus bölcsességet veszünk fel magunkba, hanem az antropozófiával együtt morális impulzusokat is.
Vajon milyen morális impulzussá fog áttevődni antropozófiai törekvésünk éppen a bölcsesség területén? Itt olyan pontot kell érintenünk, melynek fejlődését az antropozófus előre láthatja, amelynek mélységes morális jelentőségét, morális súlyát az antropozófus kell is, hogy előre lássa. A fejlődés olyan pontjáról van itt szó, amely igen távol áll attól, amivel ma találkozunk, s amit Platón még a bölcsesség ideáljának nevezett. Mivel ő olyan szavakkal nevezte meg, amelyek ott használatosak, ahol az emberekben még ösztönösen benne élt a bölcsesség, ezért jó lesz, ha ezt a kifejezést egy másikkal helyettesítjük, és azt mondjuk: az igazsághoz való hűség. Mert individuálisabbak lettünk, mert eltávolodtunk attól, ami isteni és törekednünk kell rá, hogy oda újra visszataláljunk. Meg kell tanulnunk átérezni az igazsághoz való hűség teljes súlyát, és ha megtanultuk, ez az antropozófus világszemlélet és antropozófus lelkület egyik morális eredménye lesz. Az emberek az antropozófia segítségével fogják megtanulni átérezni az igazsághoz való hűség horderejét.
A mai antropozófusok meg fogják érteni, mennyire szükséges, hogy az igazsághoz való hűség morális súlyát teljes mértékben átérezzük egy olyan korban, amikor a materializmus odáig vitte a dolgokat, hagy beszélni ugyan lehet még róla, de az általános kultúrélet távol áll attól, hogy ezt megfelelő érzésekkel kísérje, hogy egyáltalán megsejtse, miről is van itt szó. Ez ma nem is lehet másként. Az igazság olyan dolog, aminek a jelenlegi kultúrából a legnagyobb mértékben hiányoznia kell egy bizonyos tulajdonság miatt, ami megvan a mai kultúrában. Egy mai ember már meg sem ütközik rajta, ha az újságban vagy valamilyen nyomtatványban olyan közleményt talál, amiről később kiderül, hogy nem igaz. Nagyon kérem, gondolkozzanak el ezen! Ez nem hogy lépten-nyomon, de még annál is gyakrabban előfordul. Az igazságtól való eltávolodás jelenlegi kultúrkorszakunk tulajdonságévá vált mindenütt, ahol modern élet folyik. Lehetetlenség volna az igazsághoz való ragaszkodást korunk jellemző tulajdonságának nevezni.
Ha találkoznak valakivel, akiről tudják, hogy valami valótlanságot írt vagy mondott, próbálják meg ezt a szemére vetni. Azt fogják találni, hogy legtöbbször még csak nem is érzi, hogy ez helytelen. Azonnal kész lesz a kibúvóval, hogy jóhiszeműen mondta. Egy antropozófus nem tekintheti morálisnak, ha valaki azt mondja, hogy jóhiszeműen állított valami valótlant. Az emberek egyre inkább meg fogják majd érteni, hogy el kell jutnunk oda, hogy tudják, hogy valóban megtörtént, amit állítanak. Csak akkor szabad tehát valamit mondani vagy közölni, ha az ember átérezte és teljesítette azt a kötelességét, hogy minden lehető eszközzel megvizsgálja, valóban úgy áll-e a dolog, ahogy állítja. Ha majd az ember tudatára ébred ennek a kötelességének, akkor érezheti csak az igazsághoz való hűséget morális impulzusnak. De akkor majd senki sem fogja többé azt mondani, ha valami valótlanságot dobott be a világba, hogy „én így gondoltam, jóhiszeműen mondtam!” Mert az emberek meg fogják tanulni, hogy nemcsak az a kötelességük, hogy azt mondják, amiről azt hiszik, hogy helyesen tudják, hanem az, hogy csak azt mondják, ami igaz, ami valóban úgy van. Ez nem fog másképp menni, csak ha kulturális életünkben bizonyos tekintetben fokozatosan radikális változás áll be. A gyors közlekedés, az emberek szenzációéhsége és egyáltalán materialista korunk összes kísérőjelensége, mind-mind ellensége az igazsághoz való ragaszkodásnak. Morális téren az antropozófia fogja az emberiséget erre a kötelességére megtanítani.
Ma nem feladatom arról beszélni, mennyire valósult már ma meg társaságunkban az igazsághoz való hűség, most azt kell leszögeznem, hogy az, amit most elmondtam, elvben az antropozófusok magasrendű eszményképévé kell hogy váljon. Éppen elég dolga lesz a morális fejlődésnek az antropozófiai mozgalom keretein belül, míg az igazsághoz való hűség morális eszményképét minden irányban átgondolják és átérzik.
Ma az igazsághoz való hűség morális eszményképe az, ami az embert érzőlelkében teszi helyes módon erényessé.
Lelkünknek az a tagja, melyet az antropozófiában másodikként szoktunk felsorolni, az értelmi lélek. Tudjuk, hogy ez főként az Atlantisz utáni negyedik kultúrperiódusban, a görög-latin korban jutott érvényre. Azt az erényt, amely lelkünknek ehhez a tagjához kapcsolódik, már többször említettük, ez a lelkierő, a bátorság. Ezeknek két véglete a vakmerőség és a gyávaság. Közöttük középen áll a bátorság, és ez volt a középső erény Platónnál és Arisztotelésznél is. Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban ez még isteni adományként élt az emberben, míg a bölcsesség tulajdonképpen csak az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban volt ösztönös benne. Mint előző előadásaimban hallhatták, az ösztönös bátorság és lelkierő isteni adományként élt azokban az emberekben, akik az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban szembe találták magukat az észak felé terjeszkedő kereszténységgel. Míg a kaldeusokban a bölcsesség, a csillagvilág titkaiba, való bölcs behatolás képessége volt meg mint isteni ajándék, inspirált tulajdonság, az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak emberében a bátorság és lelkierő volt, különösen a görögökben és rómaiakban, de azokban a népekben is, akikhez a kereszténység terjeszkedése során eljutott. Ez a bátorság később veszett ki az emberiségből, mint a bölcsesség.
Ha mármost körülnézünk az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, azt kell mondjuk, ugyanúgy állunk bátorság és lelkierő dolgában, mint ahogy a görögök álltak bölcsesség dolgában a kaldeusokhoz és egyiptomiakhoz viszonyítva. Visszatekintünk arra, ami a sajátunkat közvetlenül megelőző korban még isteni ajándék volt, és aminek a megszerzésére újra törekedhetünk. Láttuk azonban az előző két előadásból, hogy ennél a törekvésnél bizonyos változásnak kell beállnia. Láttuk, hogyan változott át Assisi Ferencnél az, ami isteni adományként, mint lelkierő és bátorság eredetileg külsőséges jellegű volt. Láttuk a változást annak a belső morális erőnek következményeként, amit a Krisztus impulzus erejeként ismertünk meg. A lelkierő és bátorság ilyen átváltozásából lesz az igazi szeretet. Ezt az igazi szeretetet azonban a másik erény, az érdeklődés kell hogy vezesse. Az együttérzés azzal a lénnyel, akire a szeretetünket fordítjuk. Shakespeare megmutatta Athéni Timon c. drámájában, hogy kárt okoz az olyan szeretet vagy jószívűség, amely szenvedélyesen lép fel, amely pusztán az emberi természet tulajdonságaként jelenik meg anélkül, hogy a bölcsesség és a másik ember lénye iránti igazi érdeklődés vezetné. Egy olyan embert mutat itt be, aki mindenfelé szórja a vagyonát. A bőkezűség erény, de azt is megmutatja Shakespeare, hogy a tékozlás csak parazitákat teremt.
Azt kell tehát mondanunk, hogy a régi bátorságot és lelkierőt a misztériumhelyekről az európai bráhminok, a visszavonultan élő bölcsek irányították. Ma viszont arra van szükség, hogy az emberi természetben összhangban álljon a szeretet az érdeklődéssel. Az érdeklődés helyesen kapcsol bennünket a külvilághoz, ez kell hogy irányítson és vezessen bennünket, mikor szeretetünkkel a külvilág felé fordulunk. Alapjában véve ez is kitűnik Assisi Ferenc jellemző, bár radikális példájából. Assisi Ferenc nem szánalmat érzett az emberek iránt. Könnyen előfordulhat, hogy valami tolakodó, valami sértő van a szánalomban, mert az olyan embereket sem mindig a helyes morális impulzus serkenti, akik másokat el akarnak árasztani szánalmukkal. Hány ember van, aki nem kér a szánalomból, aki úgy érzi, neki szánalomból ne adjanak semmit. A megértő szívesség viszont olyasvalami, amiben semmi sértő sincs. Előfordul, hogy az ember úgy érzi, vissza kell utasítania a szánalmat, de ha valaki megértést tanúsít lénye iránt, azt egyetlen egészséges ember sem utasíthatja vissza. Ezért teljesen helyénvaló annak a magatartása, akinek tetteit az ilyen megértés vezeti. Ez a megértés vezethet el aztán a második erényhez, a szeretethez. Az emberi megértés kíséretében megjelenő emberszeretet az az erény, ami a Krisztus impulzus által főként az értelmi lélek erénye lett.
Az együttérzés, a másokkal együtt búsulni és örülni tudás az az erény, amely a jövőben majd a legszebb, legcsodálatosabb virágokat kell hogy kibontsa az emberi együttélés területén, és ez az együttérzés, ez a szeretet, mások örömének-bánatának átérzése bizonyos tekintetben megfelelő módon ki is fog bontakozni azokban, akik helyesen értik meg a Krisztus impulzust, mert azokban ez érzéssé válik. A Krisztus impulzusnak éppen antropozófus módon való megértése fogja eredményezni azt, hogy érzéssé váljon.”

Rudolf Steiner: Krisztus és az emberi lélek (GA155) – forrás: antropozófia.hu