Mi is az ember földi moralitásának az alapja?
“Születés előtti életünkben az istenek között sajátítjuk el azt a képességet, hogy rátekintsünk a másik emberre, észrevegyük, hogy hogyan érez és gondolkodik, és egész mivoltát benső érdeklődéssel fogjuk fel. Ha ez az istenekkel való, mondhatnám, érintkezésünk nem volna, akkor sohasem lennénk képesek a Földön a másik ember megismerésére, pedig a földi életet alapjában véve csakis ez teszi lehetővé. Ha ilyen összefüggésben beszélek a szeretetről és különösen az általános emberszeretetről, akkor ilyen konkrét értelemben kell a szeretetre gondolniuk, ahogy leírtam: a másik ember valóban bensőséges megértésének értelmében. Ha az általános ember- szeretethez hozzáfűzzük a másik ember megértését, akkor valójában ez jelenti egyben az általános emberi moralitást. Mert a földi emberi moralitás – ha nem pusztán szép szavakban és frázisokban beszélünk, és nem csak a meg nem valósított szándékokban merül ki – azon az érdeklődésen alapul, amelyet az egyik ember tanúsít a másik iránt, a másik ember belső meglátásának a lehetőségén.
Aki az embereket megérti, az ebből a megértésből szociális-morális indítékokat merít. Így azt is mondhatjuk, hogy az ember földi létének minden morális életét a születés előtti létből szerezte meg, úgy, hogy az istenekkel való együttélésből megmaradt az a törekvése, hogy a Földön is kialakítson ilyen együttélést, legalábbis lelkileg. A Földön valójában az vezet csak morális élethez, hogy olyan együttélést alakítunk ki, amelyben az egyik ember a másikkal teljesíti földi feladatait, földi misszióját. Látjuk tehát, hogy a szeretet és ennek hatása, a moralitás, teljesen annak a következménye, amit az ember születéselőtti életében szellemi módon élt át. (…)
A szabadság olyan embernél jön létre, aki helyesen éli meg azt, amit születés előtti életében ritmusként kell átélnie: önmagának a magasabb hierarchikus lényekkel való átélését és az ebből való kijutást, majd ismét belehúzódást, és így tovább. Itt ezt egymás mellett éljük át, nem ritmikusan, hanem mint az ember két egymás mellett meglévő képességét: a szeretet és az emlékezés képességét. De ennek a születéselőtti ritmusnak megmaradhat az embernél bizonyos öröksége is. Akkor a szeretet és az emlékezés földi életében is helyesen viszonyul egymáshoz. Az ember egyrészt szeretetteljes megértést tanúsíthat a többi ember iránt, és emlékező gondolkodásába is befogadhatja azt, amit a világnak a többi emberrel való átéléséből merít saját lényének tökéletesítésére és megszilárdítására. A születés előtti lét szükségszerű ritmusából megmaradhat egy ilyen helyes arány, de viszonyuk fel is borulhat, az ember mindig csak saját élményeire figyel. Ez különösen akkor fordul elő, ha az ember kevéssé érdeklődik a többi ember élményei iránt, kevéssé tud mások lelkületébe tekinteni, és elsősorban az érdekli, ami saját emlékezetében gyűlt össze. Ez ugyanis saját énjével van bensőséges kapcsolatban, és önzését erősíti. Az ilyen ember azáltal kerül önmagával mintegy rendezetlen állapotba, hogy nincs meg nála ez a halála és újabb születése közötti egész biztosan helyes viszony, nincsen ritmusa. Ha pedig az ember csak aziránt érdeklődik, amit saját lelki lénye felhalmoz, és bizonyos mértékben mindig csak önmagával foglalkozik, akkor egyúttal, mondhatnám, tehetségtelenné válik a halál és az újabb születés közötti lét átélésére. Akit csak önmaga érdekel, az bizonyos vonatkozásban elzárja magát a magasabb hierarchikus lényekkel való együttéléstől.
Akinél viszont a szeretet és emlékezés helyes viszonyban van egymással, az az egoista önmagába tekintés helyett az emberi szabadság érzését fejleszti ki. Mert az emberi szabadság érzése más vonatkozásban annak is az utóhangja, hogy halálunk és újabb születésünk között eloldódunk a magasabb hierarchikus lényekkel való együttéléstől. Azt mondhatnánk, hogy a szabadság érzése ennek az eloldódásnak egészséges utóélete, az egoizmus pedig az eloldódás beteges utóélete. Az ember földi moralitásának alapja az, hogy halála és újabb születése között együtt él a magasabb hierarchiák lényeivel. Az együttélésből való szükséges kioldódás ugyanakkor egyúttal alapját képezi az emberek földi immoralitásának is, az emberek széthúzásának, a többiek számára zavaró cselekvéseknek, és így tovább, mert az immoralitások ezen alapulnak. Látják, hogy az embernek figyelnie kell arra, hogy a földi kártékony jelenségeknek milyen jelentőségük van a magasabb világok számára. A Földön is az a helyzet, hogy a belélegzett levegő egészséges, a kilélegzett egészségtelen, sőt betegséget okoz, mivel szénsavat lélegzünk ki. Így a szellemi világban átélt élményeinkhez szükség van mindarra, ami a földi immoralitás alapját képezi.
Ezeket az összefüggéseket azért kell figyelembe vennünk, mert a moralitást és immoralitást voltaképpen nem lehet földi viszonyokból értelmezni. Aki így próbálja ezeket magyarázni, az mindig tévútra jut. Mert lelkileg az ember már azáltal kapcsolatba kerül az érzékfeletti világgal, hogy morális, avagy immorális. Azt mondhatjuk: az antropozófus szellemtudomány az említett módon vezeti el az ember értelmét az érzékfeletti világhoz fűződő viszony szemléléséhez, és voltaképpen ezáltal adja csak meg azt az alapot, amelyen a moralitást szemügyre vehetjük. Az a világszemlélet, amely csak a természet megismerését ismeri el, csak olyan látszatképekben, illúziókban láthatja a moralitást, amelyek a természeti folyamatokból erednek és az emberben is le kellene játszódniuk.
Ha feltételezzük, hogy a földi lét kezdetén valóban a Kant- Laplace féle világköd mechanikus erői és törvényei állnak és a földi lét birodalmai lassanként ezekből az örvénylő ködtömegekből bontakoztak ki közömbös neutrális természeti törvények szerint, végül pedig az ember is mindebből merült fel, akkor morális impulzusaink álmok volnának. Mert minden úgynevezett moralitás odaveszne, amikor a Föld a mechanikai törvények szerint véget ér, és belevész a hő-halálba. Ha ennek a világszemléletnek becsületesen levonjuk a végső következményeit, akkor sohasem következhet belőle a morális élet igazolása. A moralitás igazolása csakis abból adódik, ha – ahogyan az antropozófus szellemtudomány teszi – megmutatjuk a létnek azokat a területeit, ahol a moralitás ugyanolyan reális, mint a születés és a halál közötti élet természeti valósága. Ahogyan itt a növények növekednek és virágoznak, úgy bontakoznak ki bizonyos tevékenységek, amikor az ember halála és újabb születése közt az istenek között tartózkodik. Ezek a tevékenységek az igazán morálisak, ezek a moralitás valóságai. Ennek a moralitásnak ott van a realitása, a Földön ennek a realitásnak csak a vetülete látszik. Az ember hozzátartozik azonban mind a két világhoz. Ha ezt szellemtudományos értelemben helyesen átlátja, akkor a morális világ ugyanúgy realitás lesz számára, bár a fizikai életből sohasem ismerhető meg. Az embernek tehát egyfelől ezért van szüksége a szellemtudomány elsajátítására. Nélküle nem volna az emberi tudás becsületes, hiszen ha nem kutatná azt a területet, amelyhez a morális világ tartozik, nem is tulajdonítana neki realitást. Rendkívül lényeges, hogy ezt a kijelentést helyesen értsük meg.”
Rudolf Steiner: A csillagpk világa és az ember (GA219) – forrás: antropozofia.hu