Háború és a gépekbe áradt emberi értelem
“Ez az arimáni fertőzöttség most van közeledőben, hatalmas erővel. Iszonyú, hogy a jelenkor civilizált embere átalussza a tulajdonképpeni fejlődést. Gondolják csak meg, hogy a legújabb korban hogyan fejlődtek a mechanikus gépi erők. Más szempontból már beszéltem erről. Az emberek nem is olyan régen még izmaik erejével tették meg azt, amit a legújabb korban bizonyos vonatkozásokban olyan gépekre bízhatnak, amelyeket csak be kell indítani. A gépekben lejátszódó folyamatokat olyan erők mozgatják, amelyeket ember a föld mélyéről hoz fel, a szén kitermelésével. A gépeinkben dolgozó erőt a szén szolgáltatja.
Amikor az ember mellett egy gép működik, akkor az illető mintegy kiadja azt a munkát a gépnek, amit régebben neki kellett elvégeznie. A mellette álló gép azt a munkát végzi el, amit azelőtt neki kellett elvégeznie. A gép munkavégzését lóerővel mérik, s ha nagyban gondolkozunk, azt mérjük, hogy bizonyos területen mennyit végeztünk el egy lónak egy év alatt produkált erejével, ha teljesíti napi munkaidejét. Vegyük a következőt: a szénfelhasználásból kiszámítható, hogy 1870-ben Németországban 6,7 millió lóerő-évnyi munkát végeztek el – készakarva választom ezt a háborús évet. Vagyis a gépek az emberi munkán kívül 6,7 millió lóerő-évet dolgoztak. A gépek révén tehát ennyi erő dolgozott. 1912-ben ugyanabban a Németországban 79 millió lóerő-év munkája történt gépi erővel!
Mivel Németországnak csaknem 79 millió lakója van, így minden ember mellett egy ló dolgozik egész évben. Gondolják meg, hogy néhány évtized alatt 6,7 millió lóerő-évről 79 millióra való emelkedés történt!
Most nézzék meg ezeket a körülményeket a borzalmas háborús katasztrófa kitörésével kapcsolatban! 1912-ben Franciaország, Oroszország és Belgium összesen 35 millió lóerő-évet tudott produkálni, Nagy-Britannia pedig 98 milliót. 1870-ben a háborút lényegében emberek vívták meg, a mechanikai erőkből nem sokat tudtak mozgósítani. Hiszen Németország csak 6,7 millió lóerő-évvel rendelkezett. Ez néhány évtized alatt változott meg. Tudják, hogy ebben a háborúban már lényegében a gépek dolgoztak egymás ellen. Ami a frontokon szemben állt egymással, az a gépekből eredt, voltaképpen a gépezetek lóerő-éveit vitték a frontra.
A helyzet mindenesetre az volt, hogy Nagy-Britannia csak hosszabb idő során tudta a 98 millió lóerő-évét mozgósítani. Akkor azonban ezeknek a birodalmaknak a gépi erejéből összesen 133 millió lóerő-év állt szemben Németország 79 millió lóerő-évével; Ausztriát is beleszámítva 92 milliót kapnánk. Eleinte valamit ellensúlyozott az, hogy mint mondtuk, Nagy-Britannia nem tudta a lóerő-éveket olyan gyorsan átvinni a földművelésből a frontra. Ebben a rettenetes háborús katasztrófában igazán nem a tábornokok bölcsessége állt egymással szemben – még ha bizonyos irányokat meg is határoztak –, hanem lényegében a frontokon összecsapó mechanikus erők, ezek pedig nem a tábornokoktól függtek, hanem azoktól a találmányoktól, amelyeket az ember korábban a természettudományból merített.
S minek kellett tehát bizonyosan, kérlelhetetlen szükségszerűséggel bekövetkeznie? Tegyük fel, hogy most még az Amerikai Egyesült Államok 139 millió lóerő-évét is a frontra küldték.
Láthatják, hogy a világ sorsát a tábornokok zsenialitásától teljesen eltekintve az a gépi erő határozta meg, amelyet az emberek néhány évtized alatt létrehoztak. A világ ilyetén alakulása ellen, az ellen a szükségszerűség ellen, hogy a frontokon egyszerűen a mechanikus erők eredményei csaptak össze, nem volt mit tenni.
Mi is hát voltaképpen a helyzet? Az ember, gondolkodása révén, gépezeteket szerkesztett. Értelmét, a természettudományból merített értelmét vitte bele a gépezetekbe. Az értelem mintegy kiszabadult a fejéből, és környezetének lóerő-éveivé alakult. Ezek, elszabadulva, most maguk dolgoztak. A jelenkor alvó civilizált embere nem egykönnyen fogja fel, hogy ezt az embertelen, emberen kívüli világot milyen iszonyatos sebességgel hozták létre a legutóbbi évtizedekben.
Utaltam rá, hogy a kereszténység előtti kor II. évezredének a végén az embert luciferi fertőzés vette körül; olyan szellemi lények iránt alakított ki magában igényt, akik önmagán kívülről, a természetből jelentek meg számára. Ha ez egy természeti objektum, akkor egy szellemi lény jelent meg benne (lerajzolja). Az ember most az anyagba, a gépezetekbe áramoltatja a szellemét. Ez úgy alakul, hogy például Németországban minden ember még egy lovat is teremtett maga mellé emberi értelmével, ez dolgozik most mellette, de nem ló, hanem gépi erő. Elkülönül az embertől, ahogyan egykor az elementáris lények elkülönültek tőle, de más értelemben. Azok úgy különültek el, hogy az embernek a maga luciferi erejét kellett feléjük fordítania. Most arimáni erejét veti latba: arimanizálja, mechanizálja. Az arimáni kor fertőzöttségében élünk. Az emberek észre sem veszik, hogy valójában visszahúzódnak a világból, értelmüket beleviszik a világba, és maguk mellett egy önálló világot teremtenek. 1914 óta hajtották végre azt a nagy, mondhatnám, ördögi kísérletet, hogy alapjában véve az egyik arimáni lény hozott döntést a másik ellen. Arimáni harc folyt csaknem az egész Földön, ami azáltal öltött arimáni jelleget, hogy az ember a körülötte lévő mechanizmusban új arimáni világot hozott létre. És ez valóban új arimáni világ. A számokat tekintve: az emberen kívüli gépi erő néhány évtized alatt 6,7 millióról 79 millió lóerő-évre emelkedett – az arány a többi országban is ilyen –, ennyire gyors Arimán növekedése az utóbbi évtizedekben.
Nem merülhet-e fel tehát az a kérdés, hogy az embernek nem kell-e teljesen elveszítenie azt, ami az akaratán, a kezdeményezőerején múlik? Feltehetjük a kérdést, hogy az embert nem vezetik-e egyre inkább ahhoz az illúzióhoz, hogy ő maga cselekszik, holott valójában a lóerő-években számítható arimáni erők dolgoznak egymás ellen? Aki végigtekint a világon, azt morális szempontból csak Foch, Ludendorff és Haig[1] érdekli. A teljes valóság szempontjából a szénből származó erők érdeklik, amelyek a frontokon egymásnak szegeződnek, amelyeket, az előző évek találmányainak eredményeit, a gépszerelő műhelyekből a frontokra visznek, s amelyek egyszerű számtanpéldává teszik, hogy mi történjék.
Így lesz a világ arimanikus jellege egyszerű számtanpéldává, amelyből megtudjuk, minek kell történnie. Hogyan viszonyul mindehhez az ember? Ott állhat ostobán, míg végül ellene szegülnek a gépek, ha valamivel még bonyolultabb erők kombinációjára bukkan.
Az arimanizálódás a világ előbb tárgyalt luciferizálódásának modern megfelelője. Ez az, amire oda kell figyelnünk. Hiszen nem ez bizonyítja a legszemléletesebben, hogy az embernek most szükségképpen saját belső lényéből kiindulva kell alkotnia? Az arimanizálódást nem fogjuk feltartóztatni, ne is tartóztassuk fel, mert különben úgy állnánk minden újfajta gépesítés előtt, mint a nürnbergi orvosok kollégiuma 1839-ben, vagy a berlini postamester a vasút építésekor, aki azt mondta: noha vonatot akarnak közlekedtetni Berlinből Potsdamba, mégis kiküldök heti két postakocsit, és senki sem fog ülni benne! – A mechanizáció nem tartóztatható fel, a kultúrának ilyen irányba kell haladnia. A kultúra arimanizálódást igényel. De mellé kell állítani azt, ami az ember bensejéből fakad, és ami az imaginációban, inspirációban és intuícióban ismét bölcsességet, szépséget és erőt hoz létre. Mert a kialakuló világok az ember világai lesznek, olyanok, amelyek szellemünkben, lelkünkben állnak majd előttünk, míg odakint működnek az arimáni gépi erők. Az imaginációból, inspirációból és intuícióból eredő erők hatalma irányítani tudja azt, ami egyébként legyőzné az embert az őt körülvevő arimanizálódás rohanó tempójával. Ami a szellemi világból, az imaginációból, inspirációból és intuícióból ered, az erősebb akármennyi lóerő-évnél, amely még a világ elgépiesítéséből fakadhat. Ám az embert legyőznék az elgépiesítő erők, ha nem találna ellensúlyt mindabban, amit az a szellemi világ kínál számára, amely felé törekednie kell.
A szellemtudománnyal nem valamiféle kiagyalt dolog, elvont ideál, jelszó jelenik meg és törekszik imaginatív, inspiratív és intuitív megismerésre, hanem olyasvalami, amelynek szükségszerűsége kézzelfoghatóan leolvasható az emberiség fejlődésének menetéből. És rá kell mutatnunk arra, hogy az embert olyan emberen kívüli erő győzné le, amelyet éppen ő hozott létre egy arimanizált világban, számszerűsíthető lóerő-években. Amikor az emberhez még kívülről közelített az, ami bölcsességet, szépséget és erőt adott neki, s nem volt még körülötte arimanizálódott világ, kegyelemben és kegyelem révén fogadhatta magába mindezt, és legfeljebb a tűz vagy olyan egyszerű szerszámok segítségével tevékenykedett a Földön, amelyek nemigen fokozták saját erejét. Csak hozzávetőleg a XIX. század második fele óta létezik új, a Földet mondhatni hatalmas új geológiai réteggel bevonó világunk. Az összes diluviális, alluviális éteghez hozzájárul az elgépiesedett erők arimáni rétege, mintegy kérget alkotva a Földön. Tehát a mélyből felmerül valami olyasmi, ami legyőzi az embert, ha nem azáltal helyezkedik bele a külső világba, ami a szellemből, vagyis imaginációból, inspirációból és intuícióból ered.
Ennek a hullámverésnek a felismeréséből valóban erőteljes impulzusok jönnek létre, amelyek a szellemtudományi kultúra és civilizáció szükségére utalnak. Ezek ma már kiszámítható szükségszerűségek. Nem iszonyú, hogy az ember mellett rohamos sebességgel tör fel új földkéregként ez a – mondhatni – geológián túli réteg, és sokan még ma is úgy gondolkodnak, mint akkor, amikor Németországban például csak 6,7 millió lóerő-évet termeltek a gépesítés révén? Gondolnak-e az emberek arra, hogy a világ haladása voltaképpen honnan is meríti az erőit? Tájékozódtak-e arról, hogy valójában mi is történik? Semmiképpen sem, hiszen akkor az események ismeretében valóban meglátnák annak szükségességét, hogy új formát kell találni az embernek a letűnt korokban szépségként, bölcsességként és erőként ismert dolgokkal való átitatására, erre pedig az emberi személyiség oly módon tesz szert, amelyet imaginációnak, inspirációnak és intuíciónak kell neveznünk.
Az arimáni fertőzöttség világába tekintünk bele tehát. Mint már többször elmondtam, nem szeretném az „átmeneti kor” kifejezését könnyelműen alkalmazni, hiszen alapjában véve minden kor ilyen; de olyan kor sem létezett mindig, amikor egy különös dolog, az arimanizmus olyan rohamos gyorsasággal fejlődött, mint a XIX. század utolsó harmada óta. A Közép-Európa nagy részén ezt a kort közvetlenül megelőző biedermeier időszak semmiképp sem hasonlítható össze azzal, ami a legutóbbi évtizedben a valóságban lejátszódott. Éreznünk kell ezeknek az újkori eseményeknek a teljes súlyát, nevezetesen a következőt.
Ha egy olyan eseményre tekintünk, mint az 1870/71-ben Közép-Európában lejátszódott háború: ez átgondolható volt, gondolatokkal követni lehetett. Vegyük észre azonban, hogy az emberek a legutóbbi évek folyamatait még mindig ugyanilyen módon próbálják emlékezetükbe idézni. Hiszen még mindig úgy gondolkodnak, mint amikor Németországnak még 6,7 millió lóerő-éve volt! Nem fogják fel, hogy amikor az emberen kívül 79 millió lóerő-év dolgozik, másképpen kell gondolkodniuk. Ehhez egészen másfajta gondolkodásra van szükség. Az effajta eseményekből adódó rejtélyek nem oldódnak meg, ha nem fordulunk a szellemtudományhoz. Ha az ember a külső tudománnyal mechanizálja a környező világot, annál inkább meg kell teremtenie belső lényéből a bölcsesség belső tudományát. Ebben rejlik majd az az erő, amellyel parancsolhat annak, ami különben legyőzné.”
Rudolf Steiner: Híd a világ szellemisége és az ember fizikai léte között (GA202) – forrás: antropozofia.hu