Georg Kühlewind: Az antropozófiával való foglalkozás 1.rész

Bevezetés

Az antropozófia mint idea a gondolkodásnak szól, és a gondolkodáson keresztül, világító melegségként, megszólíthatja az ember szívét is. Ez a mozgás azonban azt tételezi fel, hogy a gondolkodás nem marad meg eszközéhez, az agyhoz való kötődésében. Ha a gondolkodást az agy mechanizmusa határozza meg, akkor elveszti autonómiáját, és többé nem tud szabadon működni. Akkor beteljesül az a feltevés, hogy az agy gondolkodik. Az antropozófiával való foglalkozás arra szolgálhat, hogy az ember lépésről lépésre függetlenítse gondolkodását és lelkiségét az agy, a fizikai test eleve adott struktúráitól. Ez a stúdium célja: cselekvés, történés, és nem tartalmakról való tudás megszerzése, mely tartalmakat tévesen információkként fogunk fel. Ez a cél teljesen illuzórikus lenne, ha az ember nem érintené meg pontszerűen már a mindennapi életben is a tudatfeletti tudati szinteket minden új megértés esetében. Ezt az érintést kiterjeszteni, a villanásnyi fényeknek tartamot és ezáltal tapasztalhatóságot adni, ez az antropozófiával való foglalkozás célja a stúdium szintjén. A metanoia* ,a látásmód-váltás azt jelenti, hogy az olvasó-gyakorló ember nemcsak tudatának tartalmait változtatja meg, hanem a tudat szintjét is. A tartalmak ezt a célt szolgálják: valódi értelmük csak a fölemelkedett tudat számára nyílik meg. Az ember sokkal lassabban olvas, ha a leírás hogyanjáért és nemcsak a „tartalmakért” teszi (lásd: Függelék XV**). Ma a stúdium: olvasás és gyakorlás.

(*Luther és Károli a Bibliában bűnbánatnak fordítja; szó szerinti jelentése: az élethez való hozzáállás megváltoztatása. B. L.)

(**Függelék linkje a főszöveg végén)

Ennek az írásnak két célja van: gyakorlással áthatott kapcsolatra a szellemtudománnyal, és a szellemtudományos tartalmak tapasztaláson alapuló, önálló újrafogalmazására serkenteni. Mert az idők gyorsan változnak, sokkal gyorsabban, mint korábban. Igazságokat nem lehet egyszerűen egyszer s mindenkorra érvényes dogmák formájában átörökíteni, ezek mindig egy bizonyos korszak igazságai, és minden korban újra meg kell érteni őket, és ez mindenkor új aktivitást követel az emberek felfogó képességének megfelelően (v. ö.: Függelék XX.)

A jelen írás második részében közreadott Függelék arra szolgál, hogy Rudolf Steiner megfelelő kijelentéseire hívja fel az olvasó figyelmét. Az idézetek nem „bizonyítékul” szolgálnak, hanem arra, hogy megmutassák, hogyan értette Rudolf Steiner a szellemi tapasztalatokra vonatkozó közléseit.

Ez az írás olyan foglalkozási módot ír le és javasol az antropozófiával kapcsolatban, mely ma és talán még holnap is időszerű. Ez nem jelenti azt, hogy a szerző a szellemtudománnyal való foglalkozás minden egyéb módját elveti vagy elítéli. Ellenkezőleg: mélyen meghajol magában mindazok előtt, akik számára az antropozófiát a maguk egészen más módján közvetítették, és azok előtt is, akik a jövőben további, az övétől egészen különböző módszereket fejlesztenek ki. Reméli, hogy ez meg fog történni: mert egy tanítás csak addig él, amíg változik.

„Az a nevelés, amit a szellemtudomány véghezvisz bennünk, sokkal fontosabb, mint a szellemtudomány tartalma”.(GA 199; 1920.8.20)

Bánni kéne megtanulni az antropozófiával, nem elbánni vele.

1. A szellemtudomány jellege

A szellemtudományon kívül minden egyéb tudomány ugyanazon a tudatszinten dolgozik. Ezt az jellemzi, hogy a tudati folyamatok termékeit vagy eredményeit tartalmazza, belőlük áll, míg maguk a folyamatok többnyire észrevétlenül, nem-tapasztaltan játszódnak le, mint például a gondolkodás, mely a gondoltat létrehozza. A gondolat a gondolkodási folyamat végterméke, és az akusztikusan vagy írásban kifejezett gondolatnak új gondolkodáson kell átmennie, egy pillanatra folyékonnyá, élővé kell benne válnia ahhoz, hogy megértsük. Jellemző, hogy a gondolatnak ezt a felolvadását és azonnali visszadermedését egyáltalán nem tapasztaljuk – olyan gyorsan játszódik le. Ismert gondolatokat a gondolat-érzék segítségével észlelünk, aktuális gondolkodás nélkül, vagy nagyon kevés aktuális gondolkodással.

A fent jellemzett tudatszintet értelemszerűen informatív szintnek nevezhetjük: információkból áll, mint „így van”, „így megy végbe”, vagy ezeknek megfelelő állításokból. Az ilyen állítások mögött olyan kérdések állnak a természettudományokban és az ezeket utánzó tudományokban, mint „miért?”, „miből?” és „hogyan?”; kivétel nélkül analitikus kérdések. De analizálni csak azt lehet, ami először egységként adott, megelőző tudatos vagy a gyermekkorból megmaradt, nem-tudatos ismeretek vagy megismerések útján. Ezek végül is közvetlenül elsajátított elemekre vezethetők vissza, mint például a legelső megértett szavak, fogalmak, érzeti minőségek, stb.

Ha ezzel szemben egy szöveget akarunk megérteni, akkor a kérdés másként hangzik: „mit jelent?” Nem azt kérdezzük, miből vannak a jelek, illetőleg a betűk, miért az adott módon következnek egymás után, hogyan kerültek a papírra, milyen alakúak és milyen távolságra vannak egymástól. A szöveget összeolvasni és megérteni csak felülről tudjuk: elhagyjuk a betűk szintjét, hogy a szavakéra, a szavakét, hogy a mondat értelmének szintjére jussunk. Az értelem az olvasó, megértő tudatban keletkezik, nem dolog, az észleleti világban őt kifejező jelek egyikével sem azonos, és az összességükkel sem. Ugyanígy egy jelenség – a megismerés is – csak felülről érthető meg.

A szellemtudomány éppen arra a területre, azokra a folyamatokra irányul, amelyekből a többi tudomány a tartalmát nyeri, és amelyből a hétköznapi tudat világképe is felépül. A hétköznapi tudat szintje ugyanaz, mint a tudományoké. A szellemtudomány világa a megismerés és a megismerő világa, és nem a közönséges értelemben vett megismert világ. A legalsóbb szintje az, amelyen egy mondat értelme található, és innen terjed ki fölfelé, a tudat még magasabb szintjeire. Ezért nem művelhető és nem érthető meg az informatív szinten. Folyamatosan megköveteli, hogy a tudat szintje emelkedjen: kifejezetten olvasó tudomány. A gondolatok és képek, melyeken keresztül kifejeződik, a kiindulópontot jelentik egy magasabb értelem felé, hasonlóan a betűkhöz és a szavakhoz, amelyek egy mondat értelmének elérésére szolgáló kiindulópontok. Ezt a fajta olvasást, melynek kiinduló elemei gondolatok, képek vagy észleletek, meditálásnak nevezzük. A közönséges értés – egy új megértés felvillanása – pillanatnyi meditációnak tekinthető. A meditáció a szellemtudomány területén a tapasztaláshoz vezető közvetlen út. Aki ilyen módon közelíti meg, a továbbiakban képes szellemtudományos kutatásra is. Egy ilyen kutatás eredményeinek megértéséhez kezdetben a gondolati intuíció vezethet el. Az eredmények magasabb rendű ideák, melyeket a nem-meditáló, de intuitív gondolkodás – csak az intuitív gondolkodás igazi gondolkodás* – számára kétféle úton lehet közvetíteni.

(*Lásd még: G. Kühlewind: A hetedik nap vége [Die Wahrheit tun]; Kláris Kiadó és Művészeti Műhely, Budapest, 2004; A szellemtudományi stúdiumról című fejezet -57. oldal)

Minden megismerés tudati folyamatokon keresztül jön létre és bennük oldható fel, ezért ilyen folyamatok formájában le is lehet őket írni. Ez magasabb megismerésekre nézve is lehetséges – és ez az egyik út. Ezek a tudati folyamatok azonban eleinte egyáltalán nem ismertek, és az iskolázás útján szerzett valamelyes gyakorlottság nélkül leírásuk érthetetlen; éppen úgy, ahogy a hegedülés mozdulatai is aligha írhatók le valaki számára, aki soha nem látott senkit hegedülni. Ezen a módon el lehet érni, hogy a leírás ne legyen félreérthető: az olvasó vagy rátalál intuitíven a leírt valóságra, vagy egyáltalán nem érti meg. A másik út, az érzetfeletti kutatási eredmények képszerű visszaadása. Ebben az esetben a képek olyan észleleteket helyettesítenek, melyeket az olvasó nem képes tapasztalni. Az ilyen képeket sosem szabad hétköznapi észleleteink értelmében fölfogni – az ilyen félreértés veszélye nagy –, különben létrejön egy képzelt világ, mely az érzékszervi észleletek mintájára épül fel, és ezt fogjuk szellemi világnak tartani (v.ö.: Függelék I.). A képeket szimbólum-jellegüknek megfelelően kell felfogni és olvasni, és nem a hétköznapi értelemmel „értelmezni”. A képek gondolati intuíciókhoz vezethetnek, ahogy egyébként szerencsés esetben az érzékszervi észleletek is.

A két említett, szellemtudományhoz vezető út a betekintés két mozdulata; elvezetnek bizonyos értésekhez, de ahhoz a lehetőséghez már nem, hogy a szellemtudomány eredményeivel éljünk – még ha azok értékesekké is válnak számunkra –, s velük szabadon és szakszerűen bánhassunk. Ha a szellemtudomány eredményeit spekulatív kombinációval hozzuk egymással kapcsolatba, akkor túllépjük a kezdeti megértés adta illetékességünket (v. ö.: Függelék II.). A spekulatív értelem alacsonyabb szinten működik, mint ahonnan az eredmények származnak: kombinációjuk a különböző szintek összekeverése – és beszennyezése – lenne. Mindenesetre nagy a kísértés a spekulatív értelem alkalmazására. De mivel itt nem információkról van szó, minden összehasonlítás, kombinálás szakszerűtlen. A szellemi világról, mivel az a legalsóbb szintjén is csak a létesülés szintjéig ér le, nem létezik olyan információ, ami a „van” világában lehetséges. Minden arra irányuló kísérlet, hogy a szellemi kutatás eredményeit „tartalmaknak” vegyük, eltorzításukhoz vezet: ahhoz a számtalan félreértéshez, melyek a szellemtudományhoz vezető utat elfátyolozzák és elfedik, éppen azok elől, akik ezt az utat komolyan keresik: ez a tanítás megrontása.

A fentiek alapján belátható, hogy a szellemtudományos közlések tudása és a rájuk való emlékezés nem lehet elsődleges cél. Céljuk az, hogy a velük való foglalkozás révén a tudat szintje emelkedjék (v. ö.: Függelék III.).

2. Az egészséges emberi értelem

A félreértések egyik forrása bizonyára az, hogy Steiner nagyon gyakran hivatkozik az „egészséges, elfogulatlan emberi értelemre”. Ha egyszer valaki megfelelő kutatás révén szellemi igazságokra jutott, amiket szakszerű nyelvi formában kifejezett, akkor bárki felfoghatja őket, aki rendelkezik „egészséges emberi értelemmel”. Ritkán ügyelünk arra, hogy mit ért Steiner „egészséges emberi értelmen”. Ha idevágó kijelentéseit figyelembe vennénk, sokkal óvatosabban bánnánk a szövegekkel (v. ö.: Függelék IV.).

Az idézett szövegekből világossá válhat, hogy az egészséges emberi értelem semmiképpen nem általános adottság, hanem olyan magas követelmény, amelyet aligha lehet másként, mint tudati iskolázás útján teljesíteni. Steiner gyakran „tiszta gondolkodásként” jellemzi. Ez a kifejezés egyfajta mélységgel rendelkezik: a gondolkodásra vonatkozó lépcsőzetesen egymásra épülő tisztulási lépések sorát jelzi.

Az első lépcső abban áll, hogy megszabadítjuk a gondolkodást minden hozzá keveredő emocionális elemtől, előítélettől, hajlamtól, stb. A második az észleleti elemektől szabadítja meg, így „érzetmentessé” válik ugyan, de absztrakt, azaz a mindennapok szintjén maradhat (v.ö.: Függelék V.). A következő lépésben a múlt-elemektől tisztítjuk meg a gondolkodást; ez azt jelenti, hogy függetlenné válik a testtől – azaz nem támaszkodik többé az agyi folyamatokra, hanem a folyamat-jellegű, élő vagy imaginatív szintre emelkedik: ez a tiszta, élő gondolkodás. A további magasabb szinteket már nem nevezzük „gondolkodásnak”, noha magukba foglalják az élő gondolkodást: a megismerő érzést és megismerő akarást.

Az élő gondolkodás az egészséges, elfogulatlan gondolkodás, az „egészséges emberi értelem” (v. ö.: Függelék V.).

Amikor olyan úttal vagy tanítással találkozunk, mely magasabb igazságokhoz kellene, hogy vezessen, le kell küzdenünk egy paradoxont: nevezetesen azt, hogy a tanítást kezdetben olyan tudat fogja fel, mely még nincs kitanítva vagy átalakítva. A saját szintjét meghaladó tanítást a befogadó tudat tulajdonképpen nem képes megérteni. Ebből a tudati csapdából két, egymást támogató mozdulat segítségével kerülhetünk ki. Az egyik, hogy a modern tudat – a tudati lélek – rá tud látni, reflektálni tud önmagára, azaz: két szinten mozog, még ha a magasabbat csak ritkán és futólagosan érinti is.* A másik az út kezdetének, vagy a tanítás leghozzáférhetőbb részének olyan leírása, mely találkozhat a felfelé törekvő tudattal. Ez az első fejezetben említett gondolati intuícióhoz vezető út. Ha így létrejön egy találkozás, akkor ez lépésről-lépésre biztosítja az utat. Csak a konkrét tudati gyakorlatok útján lehetséges fokozatosan a tanítás igazi megértése. Az átmeneti, kezdeti megértéshez a tudatnak legalább pillanatszerűen a megfelelő szintre kell emelkednie. Ebben segíthet a tudat ön-reflexiója, amennyiben észreveszi a nem-értést vagy a részleges értést: ez az egyik legfontosabb tapasztalat a stúdium során.

3. „Tartalmak”

A naiv realizmus, nevezetesen az a nézet, hogy az észleletek gondolatok, tények stb. az én tevékenységem nélkül is vannak, hogy mindez egyszerűen „létezik”, ez a mélyen gyökerező életfelfogás talán a szövegek olvasása tekintetében győzhető le a legnehezebben, noha ezen a területen történhetne meg legkönnyebben. Mert általános és gyakori tapasztalat, hogy egy szöveg, egy könyv csak azt mondhatja nekem, aminek megértésére éppen képes vagyok; és amikor „ugyanazt” a szöveget bizonyos idő múlva újra elolvasom, egészen idegennek tűnhet és egészen új tartalmakat közvetíthet. Ebből egészen könnyen eljuthatnánk arra a belátásra, hogy „tartalmak” csak számomra, a megértésemen keresztül léteznek, és hogy a gondolatok is csak azután léphetnek a tudatomba mint gondolatok, ha halott formájukat – írásbeli vagy hallható megjelenésüket – feltámasztom magamban, amennyiben gondolom őket. Egy „gondolat” csak a gondolkodásom által válik számomra hozzáférhetővé, válik számomra gondolattá (eltekintve a jól ismert gondolatoktól, amelyeket a gondolat-érzék segítségével, aktuális gondolkodás nélkül érthetek).

Ezért az a nagyon elterjedt nézet, hogy a „szellemi tartalmak” „hatnak”, a naiv realizmus, egy ismeretelméletileg iskolázatlan naivitás következménye. „Önmagukban” sem tartalmak, sem gondolatok nincsenek. Mint minden egyébnek, ezeknek is intencionális realitásuk van, azaz valóságuk – és ezzel együtt hatékonyságuk is – két oldalról határozódik meg: a szerző vagy gondolkodó oldaláról, és az olvasóéról vagy befogadóéról.

A félreértett, nominálisan vagy nem a megfelelő szinten felfogott tartalmaknak –dogmáknak – mindazonáltal van egy nagyon is egyértelmű „hatásuk”: megrontják és megbetegítik a tudatot. Minden olyan „tartalom”, amely úgy kerül a tudatba, hogy nem vesszük észre, hogy nem értjük, vagy félreértjük, vagy nem megfelelő szinten értjük, zárványt, vértől át nem járt részt hoz létre a tudatban, amibe az belebetegszik: hajlamossá válik arra, hogy további zárványokat hozzon létre magában. A megismerés megbetegedése szükségszerűen magával hozza a morális érzés megbetegedését is – hacsak a moralitás nem volt már korábban is beteg, és a megismerés életének megbetegedését nem éppen erkölcsi okok – például becsvágy – idézték elő.

A modern emberi tudat struktúrája kizárja, hogy a szónak közvetlen hatása legyen rá: ehhez be kell fogadnia, meg kell értenie. Ezen nyugszik az emberi szabadság. A demagógok beszédükben nem a megismerésre, hanem az ember érzelmi életére „hatnak” – ez támadás az emberi szabadság ellen. Egy „mantrikus” szöveg csak akkor fejt ki valódi hatást a modern tudatra, ha a meditáció felveszi magába, és ezen az úton megvalósítja (v. ö.: Függelék VI.).

Egy szellemtudományos könyv nem olyan, mint egy fogkrémtubus, amelyből könnyű nyomásra kibuggyan és rendelkezésre áll a tartalom.

(*Georg Kühlewind: Das Licht des Wortes; Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart, 1984; Das Leben der Bewusstseinsseele című fejezet. /A Szó világossága; Kláris Kiadó és Művészeti Műhely, 2010; A tudati lélek élete c. fejezet)

Függelékek:

1.-4. http://www.antropozofus.hu/antropozofia/georg-kuhlewind-antropozofiai-fuggelek-i-iv/

5.-10. http://www.antropozofus.hu/antropozofia/georg-kuhlewind-antropozofiai-fuggelek-v-x/

11.-20. http://www.antropozofus.hu/antropozofia/georg-kuhlewind-antropozofiai-fuggelek-xi-xx/

Fordította: Zsellér Gyula

A szöveget a német eredetivel egybevetette: Böszörményi László

A mű eredeti címe: Vom Umgang mit der Anthroposophie 1. Auflage der erweiterten Neuausgabe 2001 Verlag Freies Geistesleben