Georg Kühlewind: Az antropozófiával való foglalkozás 2.rész

4. Tudás és képesség

Akkor juthatunk nem-informatív, magasabb tudáshoz, ha megfelelő képességet fejlesztünk ki hozzá. Ha a tudást és a képességet elválasztjuk egymástól, mind a kettő tönkremegy. A tudás vagy bölcsesség gondolt gondolattá, információvá, dogmává, nem megfelelő szintű tanítássá, formalizmussá válik, ha nélkülözi azt a képességet, mely létrehozta. A megismerés nélküli meditáció lelkiállapotokhoz, kvietizmushoz, öncélúsághoz vezet, és nincs jelentősége az emberiség, a Föld, a világmindenség szempontjából.

A zen-buddhizmus történetében többször megismétlődik a küzdelem a megismerő meditációért.* A régi zen-mesterek tudtak a közlés veszélyéről, és azt nem-közléssel akarták megelőzni. Hasonlóan járt el az úgynevezett negatív teológia is Dionysios Areopagitától Nicolaus Cusanusig, amikor elkerülte, hogy az isteniről másként, mint negatívumokban – nem ez, nem az, „neti neti” – nyilatkozzék. De a zen-mesterek tudtak a nem-megismerő meditáció veszélyéről is. A közlés veszélyét a közlés lehetséges önállósulása jelenti, úgy hogy az pótolja a tapasztalást, ahelyett hogy hozzávezetne, és az ember beéri a közléssel. Alacsonyabb szinten ez ahhoz hasonlítana, mintha valaki beérné a betűk leírásával anélkül, hogy megpróbálná összeolvasni őket, vagy a térkép olyan nézegetésével, mely nem képes észrevenni a földrajzi helyeket. A betűk végrehajtandó utasítások; ilyenek a szellemi kutatásról szóló közlések is: nem lehet őket információkként kezelni. Túlságosan hozzászoktunk, hogy információknak vegyünk szövegeket, és ez sokkal kényelmesebb, mint visszaalakítani őket azzá a tapasztalássá, amelyből származnak.

(* D. T. Suzuki: Die Zen-Lehre vom Nicht-Bewusstsein (A zen tanítása a nem-tudatról); Die Einsicht in die eigene Selbstnatur (Betekintés a saját természetünkbe) című fejezet; O. W. Barth Verlag, München-Planegg, 1957)

A szellemtudományos kutatások közlései alapján mára létrejött egy képesség nélküli tudás; az olyan meditációs gyakorlat által, amely nem a nyugati ember – ezen mindenkit értünk, aki a nyugati civilizációban nőtt fel – számára készült, olyan meditáció-fajták terjedtek el, amelyek nem vezetnek megismeréshez. Pontosan oda jutottunk, amit minden előremutató hagyomány el akart kerülni: prajna (bölcsesség), dhyana (meditálás) nélkül, és dhyana, prajna nélkül. Az értelmi lélek korában a lelki szerkezet nem tette lehetővé, hogy valaki anélkül beszéljen valamiről, hogy teljes mértékben gondolni is tudja, amit mond; ez azonban nagyon is lehetséges a tudati lélek számára, mert benne a gondolkodás elvált a nyelvtől.* Ehhez még az is hozzájárul, hogy a közlések nyelve a hétköznapi nyelv, míg például a matematikának saját nyelve van, amely ezért nem érthető vagy magyarázható félre.

(*Georg Kühlewind: Das Licht des Wortes; Das wortlose Denken, Das Leben der Bewusstseinsseele című fejezetek; Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart, 1984; (A Szó világossága; Kláris Kiadó és Művészeti Műhely, 2010; A szavak nélküli gondolkodás, A tudati lélek élete c. fejezetek), valamint Rudolf Steiner: Okkulte Geschichte, (GA 126) 1910.12.30)

Tudományos közlésben valamilyen szövegre vagy tekintélyre való hivatkozás nem lehet érv. Minden állítás igazolható vagy belátható: ez teszi a közölteket tudománnyá. Amikor valaki tanításokra, dogmákra, hagyományra hivatkozik – hacsak nem arról van szó, hogy a rövidség kedvéért utal egy gondolatmenetre –, akkor van valami, amit maga nem tud reprodukálni; hiszen nem lenne szükség hivatkozásra, ha maga is létre tudná hozni a tartalmat. Más szóval: nem megismerésről van szó, hanem valamiről, amit valaha valaki megismert, amit nem értünk, vagy amiben nem vagyunk biztosak; különben aktuális megismerés lenne – a miénk. Hivatkozunk valamire, amit mi magunk nem tudunk megismerni.

Így aztán minden hivatkozás látszat. Mert végül is mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mire vagy kire hivatkozik. Ennek az eldöntése nagyon igényes feladat, aminek aligha felel meg az, aki hivatkozni akar. Ez a döntés nem fakadhat megismerésből, mert ehhez annak a forrását kellene megítélni, amire valaki hivatkozik. Ez a feladat szükségszerűen nagyobb, mint az a megismerési feladat, ami helyett valamire hivatkozunk.

Ebben megint a naiv realizmus működik, mert a hivatkozó nem veszi észre, hogy ő az, aki választ: értékesnek, igazságnak tartja azt, amire hivatkozik. Nem áll a megismerés talaján. Aki a megismerésre alapoz, abban megvan az igazság megtalálásának biztonsága, még ha talán nem is azonnal. E nélkül nagyon hamar tradicionalizmusba, fanatizmusba, dogmatizmusba, tekintélyektől való függésbe kerül az ember – mind a naiv realizmus formái.

5. A szolgaság

Amikor a naiv intellektualizmus a szellemtudományos kutató közléseit használja, többnyire egy nem tudatos érzés vezeti, melyet a tartalmak igazsága sugall. De az intellektualizmus könnyen visszaél a tartalmakkal, amiket nem képes megérteni; és ez könnyen megrontja azt az érzést is, ami eddig vezette. Ez az érzés adekvát megértés nélkül nem tud a tartalmakba ömleni; ezért – az intellektus természetének megfelelően – hamar kihűl, absztrakttá, halottá válik. A megismerő érzést, mivel hiányzik, gyakran szentimentalizmus, az érzés ellentéte, szentimentális rajongás helyettesíti (v. ö.: Függelék VII.). Ez mindig olyan területeken keresi a „szellemet”, ahol nem-értés uralkodik, ahol a tudománynak még feltárni valója van.

Az inadekvát gondolati megismerés megakadályozza a megismerő érzés kibontakozását. Ebben az elutasításban a gőg, a beképzeltség önző mozdulata lesz belőle, mely a vélt ezoterikus tartalmak „tudásának” szól, mármint annak, ami a szentimentális rajongás számára tudásként megjelenik. A valóságban ezoterikus tartalmak (információk) nincsenek, csak ezoterikus képességek. Az ilyen tartalmak bekebelezése, anélkül, hogy azokat megfelelő módon átlátszóvá tennénk, további tudati károsodásokhoz vezet.

Az egyik legsúlyosabb károsodás, ha valaki olyan „ideák” szolgájává válik, amiket igazságként fogad el anélkül, hogy átélné, azaz megértené, megvalósítaná őket. És magasabb rendű ideákat egyedül a képességeiben megemelkedett tudat képes átélni. „Az embernek átélő módon kell szembesülnie az ideával; különben szolgájává lesz.”* „Minden idea, mely nem válik számodra ideállá, elpusztít lelkedben egy erőt; de minden idea, mely ideállá lesz, életerőket hoz benned létre.”** Egy megismerési idea szempontjából az „ideál” csak az lehet, hogy az ideát magunk hozzuk létre, illetőleg értőn reprodukáljuk.

(* Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája (GA 4); második függelék)

(**Rudolf Steiner: (GA 10) Hogyan juthatunk a magasabb világok megismerésére; Feltételek c. fejezet)

A szellemtudományos közlések tanulmányozása révén saját, korlátozott értelmünket szeretnénk leküzdeni, túllépni rajta, új, jobb, magasabb megismerő képességekhez jutni. Hogyan mehet ez végbe, ha közben mindig csak ugyanazt az értelmünket működtetjük? A stúdiumban kínálkoznia kellene egy olyan pontnak, ahol a tudat iskolázása elkezdődhet. A stúdiumot ne az emlékezet gyakoroltatásaként fogjuk fel; hiú illúzió „tudni” azt, ami egy szellemtudományos közlésben áll, mert nem információ. Amikor valaki magasrendű közlésekről „referál”, azaz a hétköznapi értelemmel fogja fel és adja vissza, akkor ezzel olyan szintre szállítja le őket, ahol már „eltorzult igazságok”* ; rossz szolgálatot tesznek az ügynek, a referálónak és a hallgatóságnak. Remélhetőleg senkinek sem jut eszébe a János evangéliumprológjáról „referálni”. Alázat nélkül vétkezik a szövegek szentsége ellen, aki a hétköznapi tudattal foglalkozik velük.

(*Rudolf Steiner: Esoterische Betrachtungen karmischer Zusammenhange (GA 237); III. kötet, 1924.7.1.)

Ennek a magatartásnak másik példája a szimbólumok magyarázatának kísérlete. Ha meg lehetne őket magyarázni, nem lennének szimbólumok, illetőleg feleslegesek lennének. Ugyanez vonatkozik a mesék és mítoszok „magyarázatára” is. Ahogy egy költemény nem adható vissza más szavakkal, vagy a zene, szavak segítségével, úgy a mesék, a mítoszok és a szellemi kutatás eredményei sem.

Steiner a „stúdiumot” adja meg a modern megismerési út első lépcsőjeként. Hogy ezen nem tudás-gyűjtést kell érteni, az következik az előbbiekből. A 7. fejezetben megkíséreljük leírni, hogy hogyan kellene alakítani a stúdiumot Steiner értelmében.

A szellemtudomány nem sajátítható el igazán a hétköznapi ember megváltozása nélkül; e nélkül nem is lehetséges, mint tudomány, olyan tudomány, mely magasabb megismerési képességeket igényel és használ fel. De az is a célja, hogy megváltozzék az ember, és ehhez ad módszereket.

Ha valaki másképp foglalkozik a szellemtudománnyal, ez azt jelenti, hogy a gyakorlatban tagadja, amit elméletileg elismer; nevezetesen, hogy léteznek más, a hétköznapinál magasabb tudatszintek (v. ö.: Függelék VIII.).

6. A kísértés

A szellemtudománnyal való találkozás az embert két kísértésnek teszi ki. Mindkettőnek az az oka, hogy a tanítást nem a szellem tudományának, hanem olyasvalaminek veszi, ami a vallás és a tudomány köztes területén fekszik: az igazságérzés a vallás irányába, a „tartalmak” a tudomány vagy a tudás irányába terelik el. A helyes magatartás az adekvát megismerés volna, ami egy megismerésen nyugvó valláshoz vezet. Rudolf Steiner ezt a hozzáállást így jellemzi:

„Azt kell ismét felidéznünk és teljes tudatossággal átélnünk, ami az archaikus ember lelki helyzete volt a külvilághoz való kapcsolatában. Ezzel vallásos megismeréshez, a modern ember megismerés-vallásához fogunk jutni.”

(Rudolf Steiner: Philosophie, Kosmologie und Religion in Antrophosophie ; 1922.9.8. (GA 215); lásd még Rudolf Steiner: Inneres Wesen des Menschen und Leben zwischen Tod und neuer Geburt, 1914.4.10.(GA 153))

Az egyik kísértést általános emberinek tekinthetjük; a másikat és elsődlegest specifikusan okkult természetűnek ismerhetjük fel. Ez oda vezet, hogy a tanítás az emberen át emberellenes erők számára is hozzáférhetővé válik, akik úrrá lesznek rajta és a tanítást az ellenkezőjére fordítják. A szabadságra törő benső forradalmi aktivitásból szenteskedő, az íráshoz, az – egyetlen – szellemi kutató tekintélyéhez való ragaszkodás lesz, ahelyett, hogy az ember a tanítást saját kutatási eredményekkel egészítené ki és fejlesztené tovább. A torzítás már akkor végbemegy, amikor valaki a közléseket a hétköznapi vagy természettudományos tudat szintjére szállítja le. Erre a szövegek önállósulása, a tapasztalattól való elválása nyújt lehetőséget. Aki ebbe a lehetőségbe belebonyolódott, nem veszi észre, mit tesz: ebben mutatkozik meg a kísértés-jelleg; mert elméletileg mindenki tudhatná, hogy olyan tartalmakról van szó, melyek meghaladják a hétköznapi tudatot. Semmilyen más területen nem lehetséges, hogy úgy beszéljünk a sosem tapasztaltról, mintha értenénk és magunk is létre tudnánk hozni. Olyan világképpel találkozunk, melynek hatalmas volta és átérzett igazsága arra ösztönöz, hogy terjesszük, mielőtt teljesen áthatottuk volna. Ha olyasmiről beszélünk, amit nem fogtunk fel adekvát módon, megszilárdulnak azok a zárványok, melyek nem megfelelő felfogásuk alkalmával a tudatban keletkeztek (v. ö.: Függelék IX.).

Hallgatagabb időkben és vidékeken ezt az okkult kísértést a közlés megtagadásával kerülték el, mint a zen vagy a negatív teológia esetében. Az a kor viszont, amelyben élünk, nemzedékről-nemzedékre új szellemi képességeket hoz, amik tanítást igényelnek arra a területre nézve, amelybe belenőnek. Ezek a képességek különben könnyen elromlanak és megrontják az embert. Ezért a közlés szükséges; a tanítás degenerálódásának és félreértésének kockázatát vállalni kell. Az ember szabadságára van bízva, miként bánik a tanítással.

Az a nehézség, hogy a szellemi kutatás közlése a hétköznapi nyelven történik, a szavak különleges használatával kerülhető el. A meditatív szöveg úgy használja a szavakat, hogy több szinten is érthető: csak nem szabad megelégednünk a hétköznapi tudat szerinti értéssel. A nem-tapasztaltról való beszéd okkult kísértése folyamatosan megy át általános emberi gyarlóságba, a szellemtudomány egoista felhasználásába. Oda vezethet, hogy „tudása” tekintélyt, pozíciót, hatalmat vagy akár megélhetést nyújthat. Elfelejti a rózsakeresztesek életmódjára vonatkozó régi szabályt: a szellemi források, az aktuális szellemi kultusz ápolása mellett világi foglalkozásuk is volt. Ha nem vesszük észre, hogy a szellemtudománnyal egoista célból visszaélünk, akkor ennek további következményei is vannak. Elveszítjük a mindennapi élet és a szellemtudomány viszonyában való eligazodási képességünket, elveszítjük döntési képességünket annak megítélésében, hogy mit értünk és mit nem, hajlamossá válunk arra, hogy olvasott tartalmakkal blöfföljünk, amennyiben a dialektikus szinten folytatott vitákban idézzük őket és érvelünk velük; a tartalmak, mivel közönséges szinten használjuk őket, összekeverednek a tudatalattiból származó impulzusokkal és asszociációkkal, és össze is tévesztjük velük őket. A „tartalmakkal” folytatott „munka” nominalista felhasználású spekulációvá, kombinációvá, retorikává fajul. A tartalmakat egyfajta „álmos extázisban”* fogjuk fel, egészséges igazság-érzékünket egyre inkább elveszítjük, és helyére gőg, beképzeltség, minden- és mindent-jobban-tudás lép. Közben nem jön létre új szellemi kutatás, és ezért nem jönnek létre új eredmények sem, a szellemtudomány megalapítójának közléseiből „élünk”: egyfajta szellemi élősködés ez, ami semmi újat nem teremt, és amit kapott, abból sem ad vissza semmit. Aki úgy véli, hogy újat hoz, arra ferdén néznek; azzal gyanúsítják, hogy a tanítást meghamisítja. A szellemtudomány nominalista képviselője hamar elveszíti hitelét, mert nem tart sokáig, amíg a figyelmes hallgatók rájönnek a saját tapasztalatok hiányára. Mindazonáltal gyakran megesik, hogy olyan személyiségek, akik alkatuknál fogva vagy élmények – például kábítószerek – hatására hajlamosak a szervezetükből való kilazulásra, nem-megismerő, fél-szabad érzéssel átélik a szellemtudományos tartalmakat, és rezonancia útján követőkre találnak, különösen azok között, akik a szellemtudományt absztrakt módon, inadekvát fogalmakban „művelték”. Bizonyos körülmények között egy ideig be lehet így csapni magukat és másokat is. Nagy titkolózás közepette „ezoterikus” csoportok jönnek létre, többnyire ceremoniális, rituális ténykedés igénybevételével, erősen a tudatalatti hajlamokra építve.

(*Rudolf Steiner: Die spirituellen Hintergründe der äuβeren Welt (GA 177); 1917.10.1.)

Hogy szellemi képességek nélkül hogyan lehetséges mégis szellemi kutatás, ez a probléma a szellemtudomány sok hívét foglalkoztatja, és erre számos „megoldási kísérlet” született. Az igazi megoldás azonban éppen a szellemi képességek kidolgozása lenne. Mert amire törekedni érdemes – a valódi, hatékony bölcsesség –, az adott és megmaradt erőkkel sem el nem érhető, sem közvetlenül nem közölhető. Különben valamennyien bölcsek és beavatottak lennénk: mert már mindent közöltek az évezredek során. Csak az emberiség volt túl gyenge ahhoz, hogy a közlést megértse: a következményeket most éljük át. A helyzet elkendőzése csak növeli a kilátástalanságot.

7. A helyes stúdium

Ha a stúdium közönséges értelemben vett tudás-gyarapítást jelentene, akkor akadály lenne a magasabb megismerési képességek kifejlesztése útjában – és ez sok esetben így is van –: a hétköznapi tudat új, „okkult” tartalmakkal gyarapodna, és még jobban ragaszkodna önmagához. A stúdium, a szellemtudományos közlések olvasása azáltal szolgál a szellemi képességek kidolgozásának előkészítéséül, hogy az olvasó észreveheti mindennapi – és tudományos – fogalmainak elégtelenségét, és arra törekedhet, hogy gondolati intuíción keresztül új, magasabb fogalmakat ragadjon meg. Az első cél az, hogy éppen azt a fogalomrendszert, amelyhez ragaszkodunk, amely által megszokott világunkat megszilárdítjuk, új eszmékkel fellazítsuk és helyettesítsük. A szükséges fogalmakat az jellemzi, hogy élőek, cseppfolyósak, nem készek (v. ö.: Függelék X.).

Aki figyelmesen olvas, hamarosan észreveszi, hogy számára az olvasmányok tudati gyakorlatok nélkül javarészt nem hozzáférhetőek, mert „az egészséges emberi értelem” nem áll rendelkezésére (v. ö.: Függelék XI.). Azt is észreveszi, hogy a szellemi tapasztalatok ábrázolásában használt képes beszéd nem arra való, hogy képzetekhez vezessen, hanem a meditációhoz kínál anyagot. A stúdiumban a meditatív praxist, a meditatív olvasást a magasabb fogalmak megalkotása vezeti be, és ezek fokozatosan a tiszta gondolkodás gyakorlásához és begyakorlásához vezetnek. Ez a stúdium célja Steiner értelmében (v. ö.: Függelék XII.). „A stúdium nem abban az értelemben tanulás, ahogy az közönségesen történik, hanem arra kell rájönni, hogy az ember számára lehetséges egy olyan gondolkodás, amely még folyékony, valóságos gondolkodás, melynek során az ember kizár maga körül mindent, ami kívülről hat az érzékszervekre. […] Az embernek meg kell tanulnia, hogy mindent elfelejtsen, mindentől eltekintsen, ami kívülről az érzékeire hat, anélkül azonban, hogy üres edény maradna. Ez akkor lehetséges, ha elmélyülünk egy tiszta, érzetmentes gondolatban, amint a szellemi kutató közléseiben található, és elmélyedünk abban, ahogy tovább szövődik. […] Aki magasabbra akar jutni, annak a szellemtudományos közléseket így kell olvasnia. Aki nem akar magasabbra jutni, az közönséges könyvként olvashatja őket.”* Ez utóbbi esetben viszont ez nem „stúdium” a megismerési út első lépésének értelmében. A következő szint az imagináció megszerzése: ez meditációban való jártasságot tételez fel már az út legelején is.

(*Rudolf Steiner: Das christliche Mysterium (GA 97); 1907.2.22.)

A magasabb gondolkodást nevezik szellemi látó gondolkodásnak is (v. ö.: Függelék XIII.). Ehhez a gondolkodás átélésén keresztül vezet az út, nevezetesen annak a gondolkodási folyamatnak az átélésén át, amely egyébként tudatfölötti módon játszódik le (v. ö.: Függelék XIV.). Ez az imaginatív gondolkodás, amely szavak nélkül történik: ez teszi lehetővé a megfogalmazást bármely nyelven* (v. ö.: Függelék XV. és XVI.).

(*Georg Kühlewind: Die Diener des Logos, IX.-XII. fejezet; Stuttgart, 1981; Das Licht des Wortes; 16. fejezet; Stuttgart, 1984 (A Logosz szolgái; A Szó világossága; mindkettő megjelent a Kláris Kiadó és Művészeti Műhely gondozásában)

Ha az antropozófia szellemi út, azaz ha az emberek egy magasabb szinten találkoznak egymással, akkor nem lesz többé nehéz a közösség-alkotás, amely minden csoportosulás egyik legnagyobb problémája, hanem magától értetődővé válik (v. ö.: Függelék XVII.)

A szellemtudomány tudomány legyen, és ne vallás-pótlék, se rajongás, se a nem-értett és nem érthető dolgok gyűjteménye. Ez a kor követelménye. „Mert korunkban egy gondolkodásmódnak csak akkor van megismerési értéke, ha szemléletét és megismeréseit ki tudja tenni ugyanannak a kritikának, mint ami a természettudományos törvények jogosultságát biztosítja”* (v. ö.: Függelék XVIII. és XIX.).

(*Rudolf Steiner: Von Seelenrätsel,(GA 21) IV.1. fejezet)

Függelékek:

1.-4. http://www.antropozofus.hu/antropozofia/georg-kuhlewind-antropozofiai-fuggelek-i-iv/

5.-10. http://www.antropozofus.hu/antropozofia/georg-kuhlewind-antropozofiai-fuggelek-v-x/

11.-20. http://www.antropozofus.hu/antropozofia/georg-kuhlewind-antropozofiai-fuggelek-xi-xx/

Fordította: Zsellér Gyula

A szöveget a német eredetivel egybevetette: Böszörményi László

A mű eredeti címe: Vom Umgang mit der Anthroposophie 1. Auflage der erweiterten Neuausgabe 2001 Verlag Freies Geistesleben