Georg Kühlewind: Az antropozófiával való foglalkozás 3.rész

Az antropozófia közléséről

Mintegy százötven éve léteznek nyilvános közlések a magasabb megismerés területére vonatkozóan. Ebben az írásban beszámoltunk a közlési formákról (1. fejezet). A gyorsan változó tudati képességek számára – minden pedagógus tudja, hogy ezek milyen gyorsan változnak, s a didaktika öt-tíz évenként megújításra szorul – mindig új közlési formákat kell találni. Ha Steiner még számíthatott is teozófiai előképzettségű emberekre, akik követni tudják képi nyelven írt műveit (Az ember és a világ [Theosophie], A szellemtudomány körvonalai [Geheimwissenschaft], Hogyan juthatunk a magasabb világok megismerésére? [Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten?]), a képesség e nyelv képiségének felfogására rohamosan csökkent, és mára szinte teljesen eltűnt. Ez egy jól kiépült antropozófus környezetben talán nem tűnik fel annyira; de bizonnyal hozzájárul a szellemtudomány terjedésének lassúságához. Ahol az antropozófia nyilvános fellépése kezdeteiben van, ott képszerű ábrázolási formájában hamarosan elutasítják, mert ezeknek a formáknak a félreértése folytán a tudományosság igényét nem tudja kielégíteni. Ez ellene hat az igazság vonzerejének, amely a szellemtudományos tanítások értelem adó mivoltában jelenik meg: értelmet nyer a kozmológia, a történelem, az ember élete, és ezt mindenki lázasan keresi – legalábbis egy ideig, különösen fiatalon.

A tudati képességek változása a közlés aktuális módszertanát – tulajdonképpen minden területen – a saját tudati tapasztalások, a tudati lélek aktuális mozdulata irányában tolja el. A közlés során a hallgatóság vagy az olvasóközönség lehetséges tapasztalataiból kell kiindulni, és erre kell építeni. A hétköznapi tudatban találhatók érintkezési pontok a lélek szellemi, tudatfeletti területeivel, ilyenek például a gondolkodás és észlelés hogyanja, az „értés”, az evidencia-élmény. Ezen perem-élmények alapján kialakítható egy biztos út a szellemtudomány felépítéséhez. Ilyen kezdeményezések Steiner minden ismeretelméleti művében találhatók, s tulajdonképpeni céljuk éppen az, hogy ezeket a kiinduló pontokat megmutassák. Tanulmányozásukból adódik az a lehetőség is, hogy annyi embertani ismeretet szerezzünk, amennyi a tudati iskolázás hogyanjának és miértjének megértéséhez szükséges. Ezt a pontot kellene a stúdium során megcélozni, hogy adekvát módon lehessen továbbhaladni.

A közlés nem túl nehéz feladat, ha információkról van szó. Problematikussá és igen kérdésessé akkor válik, ha „hogyant” és nem „mit” akarunk közölni; és a szellemtudományban mindig „hogyan”-ról van szó, mert a szellemi világ már a legalsó rétegeiben is a létesülés és nem a statikus lét világa. Ha fontosak az erre vonatkozó módszerek, akkor még sokkal fontosabb a közlő személye. Mert ezen a területen csak azt vagyunk jogosultak közölni, amit magunk tapasztaltunk vagy tapasztalhatnánk. Csak ez fog hitelesen hangzani – minden egyéb elkápráztathat egy darabig, de hamarosan felmerül a hitelesség kérdése. Ahogy matematikáról hitelesen csak matematikus beszélhet, úgy szellemtudományról csak olyasvalaki, akinek ezen a területen tapasztalatai vannak, és pontosan olyan mértékben csak, amennyire tapasztalata van. Nem képviselhetjük Rudolf Steinert tapasztalási lehetőségei nélkül; csak saját magunkat képviselhetjük saját tapasztalatainkkal és azoknak megfelelően. Minden egyéb kísértés vagy áldozatul esés a kísértésnek. Saját naiv realizmusunk – az a nézet, hogy amit olvasunk, készen kapott valami – hozzájárul a kísértéshez és az antropozófia félreértésének – és gyakori elutasításának – elterjedéséhez. Ezért ajánlatos a stúdiumot és a közlést is ismeretelméleti – nem szükségszerűen filozófiai –bevezetéssel kezdeni: erre is érvényes, hogy az általánosan hozzáférhető tapasztalatokra kell felépíteni. Így könnyen tapasztalattá válhat, amihez a filozófia csak hosszú úton ér el: „A valóság olyan valami, amit a megismerés hoz létre.” *

(*GA 78; 1921. 8. 30.)

És mert a valóságot, amely mindig és minden ember számára új, a megismerés hozza létre, az emberi nagykorúság és az önmagáért való felelősség, azaz a tudati lélek korában a megismerést gondozni kell. Ennek a gondozásnak – a lehetőségeiben adott képességek kigyakorlásának – többszörös jelentősége is van. Először is lelki higiéniai vagy gyógyászati jelentősége: hogy a nem használt képességeink és erőink ne betegítsenek meg, vagy, ha már megbetegedtünk, ki tudjunk gyógyulni. Másodszor értelemadó jelentősége: hogy az adott világnak, a természetnek ugyanúgy értelmet adjunk, ahogy egy szövegnek, amelyet el tudunk olvasni. Ez válthatja meg a természetet, és új világ jöhet létre a bensővé tett bölcsességerőkből, az ember szeretetéből az iránt, ami még nincs, amit az ember teremthet. Harmadszor jövőteremtő jelentősége: hogy több intuíciót, több ideát fogadjunk be, amelyek nélkül az emberi élet elsorvad.

Feltehetjük a kérdést: hogyan járjunk el az érzékfeletti tapasztalások képszerű ábrázolása ügyében? Adható rá példa?

Ha le lehetne írni a „helyes” eljárást, akkor felesleges lenne a képszerűség, vagy csak játékos jelentése lenne. Ennek ellenére hadd hívjuk fel a figyelmet egy helyre, ahol Steiner maga hívja fel a figyelmet erre.* Arra utal, hogy miért beszélnek az ótestamentumi Elohák a fákra, a megismerés és az élet fájára vonatkozó „tilalomról”.

(*GA 253; 1915. 9.12.)

A „Paradicsom”, melyből az ember kiűzetett, a növények, a fák szférájában való életből állt; az ember még nem a „Földön”, az ásványiságban élt, hanem bolygónk életszférájában. A „bűnbeesést” külső történésként úgy kell felfogni, mint leszállást az ásványi szférába (erről a Genezis 3. fejezete nagyon világosan beszél), ami az első „evéssel” kezdődött. Az ember előzőleg táplálékát az észlelés, lélegzés és táplálékfelvétel egységes folyamatában vette magához.

Az ember szállt le a „fákról”, nem a majom, ahogy az evolúció elmélete tanítja.

A spekulatív antropozófiáról

Egy igényes szöveg mindenekelőtt azt a tapasztalatot nyújthatja az olvasónak, ami alapvető az ismeretelmélet szempontjából: azt ugyanis, hogy a befogadó közreműködik abban, hogy a szöveg valósággá váljék, amennyiben a betűket, szavakat, mondatokat összeolvassa, és értelmet, jelentést ad nekik – a jelentés sohasem jelenik meg az érzékszervileg észlelhető világban. Ezzel az ember társteremtőjévé válik a valóságnak, amelynek nyersanyagát, ideacsíraként is, készen kapja, amelyet adottként fogad el, de amely sohasem jelentheti a teljes valóságot.

Egy szöveg tekintetében biztos, hogy nem létezhet olyasmi, amit „önmagában” jelent, mert már a szerző jelentést, értelmet titkolt az érzékek által észlelhető megjelenésbe: mondani akart valamit.

A szöveg valóságának alakja minden olvasásra megváltozik, mert az igényes szöveg a megértésért végzett munka révén megváltoztatja az olvasót, újabb képességeket növeszt benne, és a következő olvasáskor mást mond neki a szöveg, mint előzőleg. Ehhez a szövegnek magassága vagy mélysége, egymásra épülő többértelműsége kell, hogy legyen: egyre jobban el tudunk benne mélyedni és mindig új jelentésrétegeket tudunk benne találni. Ezért sokértelműek az ilyen szövegek és nincs állandó terminológiájuk; egy és ugyanaz a szó különböző jelentéssel használható – minden eredeti szöveg ilyen jellegű, legyen az a Biblia, legyenek Buddha beszédei vagy egy Steiner-szöveg. Az egymásra épülő sokértelműség azáltal jön létre, hogy a meditatív szövegek ősjelentésükben használják a szavakat. Az ősjelentést nem lehet elmagyarázni vagy definiálni: ez teszi lehetővé, hogy egy szót különböző összefüggésekben használhassunk; például a „ban-ben” képzőt térbeli, időbeli vagy átvitt értelemben („a szerelemben”).

Az ilyen szövegek többnyire nem csak az intellektust mozgatják meg – tudat felett a megismerő érzés is rezonál. Vannak sorsszerű találkozások is szövegekkel; úgy tűnik, hogy az általános tudati megbetegedés miatt, az antropozófia szövegei a nyugati kultúra minden embere számára aktuálisak.

Az antropozófiát a legkülönbözőbb módon foghatjuk fel, megkönnyíti a hozzáférést, ha van valakiben bizonyos szintű affinitás és közvetlen igazságérzék; meg lehet érteni tiszta szívvel, mert a szív szükségletét elégíti ki. Az érzésben történő megértés biztonságot is ad, amíg tart a függőleges polifónia varázsa. És addig tart, amíg az olvasó nem kezd gondolkodni vagy beszélni a tartalmakról. Ekkor két nagy kérdés vetődik fel: hogyan dolgozzuk fel az olvasottakat és hogyan beszéljünk róluk másoknak?

A gondolkodás nincs felkészítve az ilyen tartalmakra, ezek szellemi tapasztalatokból származnak, nagyon igényes „fordítási” folyamat* hozza le őket a nyelvbe. Olvasáskor ezért ellenkező irányú fordításra („megfordításra”) van szükség, ami nagyon ritkán sikerül teljes mértékben. Élő szövegekről van szó, amelyek a megismerő érzést és a fordított akaratot** szólítják meg – nem információkról.*** A közönséges értelem, a tudományos gondolkodást is ideértve az informatív egyértelműség dialektikus szintjén mozog. A tudományos szövegnek ez az eszményképe. A meditatív szövegeknél viszont a kombináló, spekuláló, szövegösszehasonlítással filologizáló értelemnek nincs semmi keresnivalója.****

(*GA 271, Művészet és művészetmegismerés 1918.5.5. és 6.)

(**GA 20, Az ember rejtélyéről, Nézetek című fejezet)

(***Lásd jelen könyv A szellemtudomány jellege című fejezetét)

(****Lásd a II. függeléket)

A gondolkodás és gondolkodni tudás csábító. Hiszen gondolni mindent tudunk, olyan mondatokat is, mint „Kezdetben vala az Íge” megértjük, és le is tudjuk fordítani más nyelvre. Ennek ellenére világos, hogy pusztán az informatív tartalmat gondoljuk, értjük, fordítjuk – azt, ami kiindulópont lehet egy magasabb gondolkodás számára. Gyakran halljuk, hogy hierarchikus lényekről beszélnek és vitáznak – valóban gondolják is őket? Egyetlen készre teremtett természeti tárgyat sem tudunk adekvát módon gondolni, fűszálat, kavicsot, bolhát – viszont az arkangyalok, trónok, kerubok neveit gyakran gátlás nélkül vesszük a szánkra. Meg tudnánk őket különböztetni, ha belépnének a szobába (attól eltekintve, hogy holtan rogynánk össze)? A gondolkodás sokszintű tevékenység, és a legalsó szintjén kellene helyesen megtanulnunk és hatókörét átlátnunk, hogy erejét magunkkal tudjuk vinni a magasabb szintekre. A meditálást Steiner úgy jellemezi*, mint „a lélek gondolkodás-erejű viselkedését”, azaz csak a gondolkodás erejét használhatjuk a meditációban. Mindez Steinert a következő kijelentésre indítja: „…ám, ha valami nehezen viselhető el – a legnehezebben annak, aki ismeri az érzékfeletti megismerés teljes emberi oldalát –, akkor az, hogy jönnek egyesek, és tisztán elméleti formulákba préselik az érzékfeletti megismerést.”**

(*GA 138; 1912.8.28.)

(**GA 231; 1923. 11.18.)

A – többnyire az érzésben megtalált – kincset a gondolkodás metamorfózisán keresztül a gondolkodás megtapasztalásával* és megtisztításával kellene feldolgoznunk. Megtisztítás az érzelmektől, az előítéletektől – a pozitív előítéletektől is –, az észleleti- és a múlt-elemektől (a gondolttól). Ez szükséges ahhoz, hogy a szöveg ideáival az örök jelenben maradhassunk, és éppen ebben állna a meditatív feldolgozás – ez olyan alapfeltétel, amit mindenkinek teljesítenie kell, aki beszélni akar az olvasott tartalomról. A csábítások, hogy elhamarkodottan kezdjünk beszélni, nagyok és sokfélék.** Az egyik leggyakoribb mozgató ok az, hogy szívesen adnánk tovább az egész emberi életnek értelmet adó erőt. De éppen ebben mutatkozik meg a torzítás veszélye is: a meditatív szövegről éppen olyan kevéssé lehet referálni, mint a János evangélium prológjáról. Tapasztalás nélkül a tartalom hideg szó marad. Szubjektív érzéssel való felmelegítése csak még jobban eltorzítja a tartalmat. Csak azt képviselhetjük meggyőzően, amit magunk tapasztaltunk és éltünk át úgy, hogy ott állhatunk minden kimondott szavunk mögött. Ezért olyan fontos a nehezen elfogadható és sokak által nem kedvelt intés: „Aki pusztán tanítványként kapta ezeket a dolgokat (szellemkutatási eredményeket) valamilyen tanítótól, az minden körülmények között rosszul teszi, ha továbbadja! Továbbadni manapság azt tanácsos, amire magunk jöttünk rá, amit magunk kutattunk ki. Ez aztán tudja szolgálni, és szolgálnia is kell a többi embert.”*** Eltekintve attól, hogy a nem tapasztaltról való beszéd a beszélőt is akadályozza a tapasztaláshoz vezető úton, mert a dialektikus tudat, amit le akar küzdeni, éppen, hogy megerősödik az olvasott tartalmak révén, az ilyenfajta ábrázolás sohasem meggyőző.**** Ez lehet a fő oka annak, hogy olyan kevés az antropozófus; a másik ok az úgynevezett „antropozófus művészet” terén tenyésző éktelen dilettantizmus. Mert az antropozófia ma tulajdonképpen százmilliók számára lenne időszerű (amikor Steiner a XX. század első két évtizedében megnyilatkozott, akkor az antropozófiát mintegy két millióan keresték).

(*GA 20; Az ember rejtélyéről, Nézetek című fejezet)

(**Lásd jelen könyv A kísértés című fejezetét)

(***GA 178; 1917.11.15.)

(****Lásd az előzőleg említett teljes előadást)

Ha a fent említett szigorú mértéket alkalmazzuk, akkor az lehet az érzésünk: az antropozófiáról egyáltalán nem lehet beszélni. Ez tévedés. Mert az antropozófia Steiner életművében is fokról fokra épült fel, és mindenekelőtt olyan tudati tapasztalásokra, amelyeket a tudati lélek korában némi jóakarattal mindenki megszerezhet. Ezek a tudat továbbvivő peremtapasztalásai.* Így szól pl. A szabadság filozófiája a múlt-gondolkodás megfigyelése és a jelenléti-gondolkodás tapasztalása közötti határ átlépéséről**; a határtapasztalatokról szó van azokban a „kitekintésekben” is, amiket Rudolf Steiner A filozófia rejtélye és Az ember rejtélyéről című könyvei végén, és a Hogy juthatunk a magasabb világok megismerésére? 1918-as utószavában ad meg. Egyes művekben, mint A szellemi világ küszöbén és az Út az ember önmegismeréséhez***, tudati tapasztalatokon keresztül vezet be az antropozófiába.

(*GA 21; A lélek rejtélyeiről IV.2. fejezet)

(**Georg Kühlewind: Tudatszintek; A két tudatszint A szabadság filozófiájában.)

(***GA 16; Út az ember önismeretéhez és GA 17; A szellemi világ küszöbe)

Csak a naiv ember – azaz olyan, aki a tudati lélek alapmozdulatát, a reflektálást elkerüli – lehet azzal szemben vak, hogy a megismerés – akár tudatos, akár nem – az a kapu, amelyen keresztül a „tartalmak” belénk kerülnek, azok is, amelyek a mieink. Ezért ennek egy megfelelő módon előkészített kapunak kellene lennie. A mai nevelést és egyetemi gyakorlatot tekintetbe véve egyáltalán nem biztos, hogy az antropozófia lényege ténylegesen átjön a teozófiai képes-beszéd útján, mivel ez a nyelv feltételezi a képekkel való meditatív bánásmódot, vagy legalábbis számít arra az igazságérzékre, mely ma egészen másképp működik, mint Steiner teozófus korában – ne felejtsük el, hogy alapvető művei ebből a korszakból származnak, azaz teozófusoknak íródtak! –, vagy akár a huszadik század ötvenes vagy hatvanas éveiben. Ez az út ma több akadályt tartalmaz, mint valaha, és ezért – különösen, ha szónokok vagy írók megfelelő saját tapasztalat nélkül járnak rajta – inkább elrettentően hatnak éppen azokra, akik fogékonyak és érdeklődők.*

(* A témáról lásd a XVI. függeléket)

Az itt tárgyalt kérdések megoldása nagyon egyszerű és ugyanakkor rendkívül nehéz. Mert azt jelenti, hogy vitatkozás helyett inkább szerezzünk tapasztalatokat, végezzünk szellemkutatást, tárjuk fel a tényeket*, Steiner szövegrészeinek kombinációja helyett érjünk el saját kutatási eredményeket. És nem érvényes-e ma is valamelyest Steiner kifogása a teozófusok irányában:

„Úgy fogják találni, ahogy ezekben a (angol nyelvű) titkos társaságokban előszeretettel hangsúlyozzák a régit. Minél inkább el lehet mondani. hogy valamilyen rítus, valamilyen dogma régi, annál inkább – elnézést a triviális kifejezésért – nyalják meg mind a tíz ujjukat az örömtől. És ha meg akarják fogni az embereket valami ilyen szellemtudománnyal, akkor legalábbis rózsakeresztesnek, de ha lehet, rögtön egyiptominak hirdetik. Mindenesetre réginek kell lennie, legalább részben réginek. És ez elég jól megfelel annak a ténynek, hogy ezekben a társaságokban nem is ápolják a közvetlen jelenben kidolgozott tudást, ha szabad így mondanom (– van ugyan persze olyan, amit közvetlenül kutatnak, de akkor is a régi, elavult szellemtudomány szabályai szerint). Ellenkezőleg, szembefordulnak azzal, amit mi itt űzünk, az olyan szellemtudománnyal, amely közvetlenül a jelen impulzusaiból dolgozik. […]”**

(*GA 199; 1920. 8.6.)

(**GA 187; 1918.12.28.)

Ezzel semmiképpen sem az Antropozófiai Társaság közvetlen környezetében található „mintegy harminc okkult mozgalomnak” akarok szabad utat adni. Aki meg tudja ítélni, hogy egy szöveg igaz-e, akárkitől származzék is, az ki fogja magát ismerni ebben a bozótosban, Aki azonban naiv módon tekintélyekben hisz, könnyen becsapható. És különösen azok fognak ezek után a mozgalmak után futni, akik megcsömörlöttek a spekulatív antropozófiától. Úgy vélik, hogy ceremóniákban, rituálékban és hasonlókban találják meg az ellensúlyt. Úgy látszik, elfelejtik, hogy ma, az élet mélypontjától felfelé vezető úton csak egy alapvető rítus lehetséges: a gondolkodó, észlelő, érző és akaró figyelem józan iskolázása. Ettől terelnek el a kifelé mutató mozdulatok.

Függelékek:

1.-4. http://www.antropozofus.hu/antropozofia/georg-kuhlewind-antropozofiai-fuggelek-i-iv/

5.-10. http://www.antropozofus.hu/antropozofia/georg-kuhlewind-antropozofiai-fuggelek-v-x/

11.-20. http://www.antropozofus.hu/antropozofia/georg-kuhlewind-antropozofiai-fuggelek-xi-xx/

Fordította: Zsellér Gyula

A szöveget a német eredetivel egybevetette: Böszörményi László

A mű eredeti címe: Vom Umgang mit der Anthroposophie 1. Auflage der erweiterten Neuausgabe 2001 Verlag Freies Geistesleben