RUDOLF STEINER: AZ ÉRZÉKFELETTI VILÁG MEGISMERÉSE KORUNKBAN ÉS ENNEK JELENTŐSÉGE A MAI ÉLET SZÁMÁRA

GA55

Harmadik előadás
Negyedik előadás
Ötödik előadás

HARMADIK ELŐADÁS. BERLIN, 1906. november 8.
A szenvedés eredete

A következő három előadás: a mai „A szenvedés eredete”, aztán „A gonosz eredete” és a „Hogyan értendő a betegség és a halál?” egymással szorosabban állnak kapcsolatban, mint ennek a téli ciklusnak a többi előadása, ugyanakkor mindegyikük önmagában is befejezett és érthető.
Amikor az ember figyeli az őt körülvevő életet s önmagát, és meg akarja érteni életének értelmét és jelentését, akkor az ennek az életnek a kapujánál meglát egy ott álló sajátos, részben figyelmeztető, részben teljesen rejtélyes őrt: a szenvedést. A szenvedést, amely azonban szoros kapcsolatban áll a következő előadások témáival, a gonosszal, a betegséggel és a halállal, az ember gyakran úgy veszi, mint valami olyat, amely annyira mélyen érinti az életet, hogy az élet összes fontos kérdésével kapcsolatban állónak tűnik. Ezért a szenvedés eredetének kérdése ősi idők óta az egyik legalapvetőbb kérdés minden világnézetben, és mindig, amikor próbálták meghatározni az élet értékét, megismerni az értelmét, először arra törekedtek, hogy megértsék, milyen szerepet játszik az emberi életben a szenvedés és a fájdalom.
A szenvedések olyanok, mint a nyugalom megsértői az élet örömteli áramlása közepette, mely életörömöt és életreményeket biztosít. Éppen azok, akik az élet értékét az örömben látják, akik azt tartják, hogy csak az élet örömeiért születtek, a legmagasabb fokon érzékenyek a nyugalom e megsértőire, a szenvedésre és a fájdalomra. Hiszen hogyan másként lehet megmagyarázni, hogy egy olyan életvidám és életszerető népnél, mint a görögök, volt egy mondás, mely sötét foltra hasonlít a hellenizmus gyönyörű csillagos égboltján, Dionüszosz kíséretéből a bölcs Szilénosz válasza arra a kérdésre, hogy mi a legjobb az ember számára? – Az ember számára a legjobb nem megszületni, de ha már egyszer megszületett, akkor számára a következő legjobb az lenne, ha a születése után hamar meghalna. – Valószínűleg tudják, hogy Friedrich Nietzsche, amikor megpróbálta megérteni a tragédia születését az ősi hellenizmusból, éppen erre a mondásra támaszkodott, hogy megmutassa, milyen fontos szerepet játszottak a görög bölcsességben és kultúrában a szenvedések és az embernek a szenvedések és az azzal kapcsolatos dolgok miatti fájdalma.
Kissé később egy másik mondást is találunk, egy rövid kijelentést, mely megmutatja, hogy ugyanezeknél az ősi helléneknél felébredt egy meghatározott vélekedés, hogy a világ szenvedései és fájdalma mégsem csak végzetes szerepet játszanak. Ezt a kijelentést az egyik legnagyobb görög tragédiaköltőnél, Aiszkhülosznál találjuk, aki azt mondja, hogy a szenvedésből növekszik a megismerés. Itt két dolog kapcsolódik össze, melyekből az egyiket az emberek többsége kétségtelenül, szívesen eltávolítaná az életből, ugyanakkor a másikat, a megismerést, az élet egyik legmagasabb javának tartják.
Azt, hogy az élet és a szenvedés, legalábbis a modern emberek és magasabb lények élete a bolygónkon, szorosan összefonódik, már régóta el kellett, hogy ismerjék. A jó, a gonosz és a szenvedés megismerése nemcsak a világ teremtéséről szóló bibliai mítosz elején áll kapcsolatban, hanem másik oldalról az Ószövetség szemlélete megmutatja nekünk, hogy a szenvedésre való komor tekintetet hogyan ragyogja át egy másik, egy világos és fényes tekintet. Ha belemerülünk az Ószövetségbe, ha a világ teremtéséről szóló mítoszt ennek a kérdésnek a figyelembevételével vizsgáljuk, akkor világossá válik számunkra, hogy ebben az ősi világnézetben a szenvedés és a bűn egymással kapcsolatban áll, ráadásul a szenvedésre a bűn következményeként tekintenek. Ma még egy olyan gondolkodásmódnál, ahol nem nagyon törekszenek a világ materialista megértéséhez, sem olyan könnyű megérteni, hogyan lehet meglátnia a bűnben a szenvedések okát. De mi, mint szellemi kutatók, behatolva a gondolattal az ősi korokba, azt látjuk, hogy nem is olyan értelmetlen hinni a gonosz és a szenvedés közötti kapcsolat meglétében, a következő előadás azonban segít nekünk meglátni ezt a kapcsolatot. Az ősi judaizmus szemlélete nem tudta megmagyarázni a szenvedést a saját okaival. Ebben a szemléletben, amely a szenvedést a bűnnel köti össze, Jób csodálatos alakját találjuk, azt az alakot, amely megmutatja vagy meg akarja mutatni, hogy a szenvedés és a mérhetetlen fájdalom kapcsolatban állhat az igaz élettel; hogy a fájdalom és a szenvedés lehet nem megszolgált. Jóbnak ebben a sajátos, tragikus személyiségében a szenvedés és fájdalom más kapcsolata is megmutatkozik, az ember átnemesítésével való kapcsolat. A szenvedések próbatételként jelennek meg, mint a felemelkedés feltétele, mint a magasabb fejlődés feltétele. Ennek a tragikus Jób-képnek az értelme abban áll, hogy ezeknek a szenvedéseknek az okát egyáltalán nem a gonoszban kell látni, hanem ők maguk az elsődleges ok, mely magával vonja az emberi lét, az emberi élet tökéletesebb formáját. Mindez a modern gondolkodásunk számára szinte elérhetetlen, és a modern művelt közönségünk nagyobb része nem is képes többé elsajátítani ilyen gondolkodásmódot. Pedig forduljanak csak gondolatokkal a saját múltjukhoz, és meglátják, hogy a tökéletesség és a szenvedés gyakran kíséri egymást, és hogy az emberiségben mindig jelen volt ennek a szenvedés és tökéletesség közötti kapcsolatnak a tudata. És ez a tudat emel fel bennünket a szenvedés és a szellemiség kapcsolatának szellemtudományos szemszögből való vizsgálatához.
Emlékezzenek, hogy az egyik vagy másik tragédiában milyen gyakran került tekintetük elé tragikus hős. A szerző a főhőst folyamatosan szenvedéseken és gyötrő harcokon keresztül vezeti, de annak a pillanatnak a beköszöntével, amikor a fájdalom eljut a határáig, és csak a halállal szűnik meg, a nézők lelkében nemcsak együttérzés marad a tragikus hős iránt, nemcsak bánat marad amiatt, hogy ilyen szenvedések léteznek, hanem a szenvedések láttán az ember felmagasztosul, és elégedettséghez jut attól, hogy azok végét meglátja a halálban, meggyőződve arról, hogy le lehet győzni a fájdalmat is, a szenvedést is, sőt magát a halált is. A művészetben a tragédián kívül semmi más sem tudja ennyire magasztosan elvezetni a tekintet előtt az embernek ezt a leghatalmasabb győzelmét, belső erőinek és törekvéseinek győzelmét, természete legnemesebb törekvéseinek győzelmét. Ha ennek a győzelemnek a tudatosítását szenvedések és fájdalmak megtapasztalása előzte meg, és azoktól az eseményektől, melyek folyamatosan játszódhatnak a nézők előtt a színházban, áttérünk ahhoz, melyet a modern emberiség egyelőre az egész történelmi fejlődés csúcsának tart, ha arra az eseményre tekintünk, amely az időszámításunkat két részre osztja: a Jézus Krisztus általi megváltás eseményére, akkor figyelmünket magához vonhatja az, hogy az egyik legjelentősebb bizakodás és remény a megváltásra, mely valaha is élt az emberi szívben, a világtörténelmi szenvedések szemléléséből keletkezett. A keresztény világnézet hatalmas, jelentős, mélyen a lélekbe süllyedt érzései, azok az érzések, amelyek reményt és erőt jelentenek annyira sok ember számára, és bizonyosságot adnak arról, hogy van örökkévalóság, hogy van győzelem a halál felett – mindezek a vigaszt hozó és felemelő érzések azoknak az általános emberi szenvedéseknek a szemléléséből keletkeztek, melyeknek alá van vetve a bűntelen ember, s amelyek nem az adott személyiség bűnének következményei.
Látjuk tehát, hogy az emberiség tudatában valami magasztos az, ami a szenvedéshez kötődik. És amikor látjuk, hogy hasonló dolgok mind nagyban, mind kicsiben folyamatosan keletkeznek az emberiségben, hogy azok az egész emberi természet és az emberi tudat alapelemét képezik, akkor ahhoz a gondolathoz kell jutnunk, hogy a szenvedés valamilyen módon az emberben lévő legmagasztosabb dologgal kapcsolatos.
Csak rá kell mutatni arra az alapérzésre az emberi lélekben, amely mintegy hatalmas vigaszt jelent arra, hogy létezik a szenvedés. Ha figyelmesebben és bensőségesebben megfigyeljük az emberi életet, akkor olyan jelenségek bukkanhatnak fel, melyek a szenvedések jelentőségére mutatnak. Itt szimptomatikus módon az ilyen jelenségek egyikére kell rámutatnunk, mely elsőre abszolút nem áll kapcsolatban ezzel, ugyanakkor ha figyelmesen behatolunk az emberi természetbe, akkor meglátjuk, hogy ez a jelenség is a szenvedés meghatározott aspektusainak jelentőségére mutat.
Gondoljanak még egyszer egy tragédiára, amely csak akkor válik tragédiává, ha a szerző szélesre tárja a lelkét, kilép önmagából, és megtanít együttérezni a másik szenvedésével, befogadva azt saját lelkével. Most pedig ezt az érzetet hasonlítsák össze – de nem a komédiával – ez a hasonlítás nem lesz szerencsés – hanem egy bizonyos fokon szintén a művészetekhez tartozó valamivel – azzal a hangulattal, amelyhez közeli a karikatúra létrehozása, amikor gúnyosan és szarkazmussal adják vissza annak eltorzult alakját, ami a másik lelkében végbemegy, és külső cselekedetekben jelenik meg. Próbáljunk elképzelni két embert, akik közül az egyik az eseményeket vagy az embereket tragikusan fogadja, a másik pedig karikatúraszerűen. És ha azt mondjuk, hogy a tragédiaköltő vagy művész lelke mintegy kilép magából, egyre és egyre mindent átfogóbbá válva, akkor ez nem pusztán összehasonlítás vagy kép lesz. Mi is nyílik meg az ilyen lélek számára ebben az átfoghatatlanságban? – A másik ember megértése. Semmi sem adja mások életének jobb megértését, mint fájdalmuknak a saját lelkünkben való átérzése. De mit kell tenni, ha az ember karikatúrát akar adni? Nem kell elmélyedni abba, amit a másik lélek érez, hanem a lélek fölé kell állítani magunkat, eltávolodni tőle, és ez az öneltávolodás lesz a karikatúra alapja. Senki sem fogja tagadni, hogy az együttérzésnek köszönhetően mélyebben megértjük a másik személyiséget, a karikatúrának köszönhetően pedig az kerül elénk, ami magának a művésznek a lelkében van. Sokkal többet tudunk meg magának a karikaturistának a meggyőződéseiről, humorérzékéről, ábrázolási lehetőségeiről, képzeletéről, mint magáról a karikatúra tárgyáról.
Ha bizonyos tünetek szemléletesen megmutatták számunkra, hogy a szenvedések az emberi természet mélységeivel kapcsolatosak, akkor remélni lehet, hogy az emberi természet valódi lényegének megértése révén a fájdalom és a szenvedés eredetét is tisztázhatjuk magunknak.
A szellemtudomány, melyet itt bemutatunk, abból indul ki, hogy minden, ami körülöttünk létezik, a szellemből veszi kezdetét. A materialistább nézet csak ott lát szellemet, ahol az az érzéki teremtésnek mintegy csúcsa, mintegy a materialista lét gyökeréből kinőtt virág. Ez a nézet maga körül anyagi létet lát, olyan fizikai testek létét, melyek az élőlények szférájában keletkeztek, látja a tudat és az érzések keletkezését, látja az életen belüli öröm és a szenvedés keletkezését, és az anyagiságából kiváló szellemet.
Ha a bennünket körülvevő életet ilyen módon vizsgáljuk, akkor a szellem, amilyenként megjelenik az érzéki világban, kezdetben az igazi szellemi kutatás számára is annak a fizikai természetnek az eredménye lesz, amelyből keletkezik.
A két utóbbi előadásban kifejtettük, hogy a szellemi kutatás szemszögéből az egész embert, mint fizikait vagy testit, lelkit és szellemit kell elképzelnünk. Az, amit szemekkel látunk, kívülről érzékszervekkel észlelünk, az, amit a materializmus mint kizárólagosan természeti lényt vizsgál, a szellemtudomány számára nem más, mint az ember lény első tagja: a fizikai test. Tudjuk, hogy ez a fizikai test a szubsztanciáival és törvényeivel rokonságban áll az összes többi élettelen természettel. Tudjuk, hogy ezt a fizikai testet az úgynevezett élettest vagy étertest kelti életre; ezt azért tudjuk, mert a szellemi kutatás számára ez az élettest nem egy elméleti építmény, hanem valóság, melyet szemlélni lehet, ha az ember felnyitja a benne szunnyadó magasabb érzékeket. Az emberi lény második tagját, az étertestet valami olyannak tekintjük, amely rokon a többi növényvilággal. Az emberi lény harmadik tagjaként tekintünk az asztráltestre, az öröm és bánat, a vágyak és szenvedélyek hordozójára, amely egyesíti az embert az állatvilággal. Aztán az ember öntudatára tekintünk, arra a lehetőségre, hogy magáról azt mondja: Én, az emberi természet koronájára, amely minden más lénynél hiányzik; ez az Én, mintha virág lenne, ebből a három testből: a fizikai, az éter- és az asztráltestből nő ki. Ilyen módon látjuk e négy tag kölcsönös kapcsolatát, melyre a szellemi kutatás mindig rámutatott. Pitagorasz négytagúsága sem más, mint a fizikai test, étertest, asztráltest és Én négytagúsága. Azok, akik jól ismerik a teozófiát, tudják, hogy ez az Én kidolgozza magából azt, amit Szelleménnek vagy Manasznak, Életszellemnek vagy Budhinak és tulajdonképpen Szellemembernek vagy Atmának nevezünk.
Erre még egyszer emlékeztetnünk kellett, hogy helyesen tudjunk orientálódni. Tehát a szellemi kutatónak az ember olyan lénynek látszik, mely négy tagból áll. És íme ez az a pont, ahol az igazi szellemi kutatás, mely szellemi tekintettel átlát a lényen és behatol a lét mélyébe, lényegesen különbözik a dolgok tisztán külső vizsgálati módjától. Habár mi is azt mondjuk az előttünk álló emberről, hogy testének, életének alapját, érzéseinek, tudatának és öntudatának alapját a kémiai és fizikai törvényeknek kell képezniük. De ha ehhez szellemtudományos szempontból lépünk, a probléma egyenesen ellenkező oldalról mutatkozik. És akkor a fizikai testből keletkező tudat, amely jelenségként utolsónak mutatkozik meg, úgy jelenik meg számunkra, mint a kezdeti teremtő. Mindennek alapjában a tudatos szellemet látjuk, ezért a szellemi kutató megérti, hogy mennyire értelmetlenül hangzik ez a kérdés: honnan ered a szellem? A kérdés nem ez, hanem kizárólag az: honnan ered az anyag? Az anyag pedig a szellemi kutató számára a szellemből ered, nem más, mint megsűrűsödött szellem.
Forduljunk egy hasonlathoz: képzeljünk el például egy edényt vízzel. Képzeljük el, hogy ennek a víznek egy része jégképződésig lehűlt. Mi is a jég? A jég: víz, víz más formában, kemény állapotban. Így vizsgálja a szellemi kutató az anyagot. Ahogy a víz viszonyul a jéghez, úgy viszonyul a szellem az anyaghoz. Ahogy a jég nem más, mint a víz eredménye, úgy az anyag sem más, mint a szellem eredménye; és ahogy a jég ismét vízzé válhat, úgy az anyagból is keletkezhet ismét szellem, vagy fordítva, az anyag ismét feloldódhat a szellemben.
Így a szellem örök körforgását látjuk. Látjuk a szellemet, amely áthatja az egész világegyetemet, látjuk, hogyan keletkeznek belőle anyagi lények, amelyek megsűrűsödnek, másrészt pedig látunk lényeket, akik ismét feloldják a kemény anyagot. Az egész bennünket ma körülvevő anyagiság valami olyan, melybe kiáramlott és megkeményedett a szellem. Így minden anyagi lényben megfagyott szellemet látunk. Ahogy a jégnek hőre van szüksége, hogy ismét víz keletkezzen, úgy a bennünket körülvevő lényeknek szellemre van szükségük, hogy az újjáéledjen bennük. A szellem újjászületéséről beszélünk, amely kiáradt az anyagba és megfagyott benne. Ugyanígy az asztráltest, az öröm és bánat, a vágyak és szenvedélyek hordozója, számunkra nem valami olyan, ami a fizikai létből keletkezik, hanem ugyanaz az elem, amely újjászületik bennünk, mint tudatosabb szellem, mint az egész világot átható elem, amely – az emberi élet folyamatának segítségével – újra kiszabadul az anyagból. Az, ami utolsónak mutatkozik, ugyanakkor az első is. Ahogy a fizikai testet, úgy az étertestet is ő hozta létre, és amikor azok a fejlődésükben egy meghatározott szintre jutnak, belőlük ismét egy újat hoz létre.
Így tekint a szellemi kutatás ezekre a dolgokra. Most ez a három tag – a szavaknak csak a világosságot kell számunkra szolgálniuk – három meghatározott névvel jelenik meg előttünk. Az anyagot meghatározott formában észleljük, meghatározott módon jelenik meg számunkra a külvilágban. Beszélünk a formáról, az anyag alakjáról, az életről, amely megjelenik ebben az alakban, s végül a tudatról, amely az élet területén jelenik meg. Ahogyan e három fokról beszélünk: fizikai test, étertest és asztráltest, ugyanúgy beszélünk e három fokról is: forma, élet és tudat. Csak a tudatban keletkezik az öntudat. Ezzel azonban inkább nem ma, hanem a következő alkalommal foglalkozunk.
Régóta, korunkban azonban különösen sokat elmélkednek arról, hogy mi az az élet, honnan eredt és miben áll az értelme. Az élet jelentőségéről és lényegéről a modern természettudomány nem is olyan nagyon sokat tud. De ez az új természettudomány már régen magáévá tette azt, amit a szellemtudomány mindig mint saját meggyőződéseként és tudásaként mondott ki, vagyis: az élet a fizikai világban szubsztanciálisan, alapvetően csak a szervezet sokféleségével és összetettségével különbözik az úgynevezett nemélettől, az élettelentől. Élet csak ott lehet, ahol az anyag sokkal összetettebb szerveződése jelenik meg, mint a szervetlen területen. Önök bizonyára tudják, hogy az élet alapja valami olyan, amit fehérjeszerű szubsztanciának lehetne nevezni, és az „élő fehérje” kifejezés itt teljesen helyénvaló lenne. Ez az élő fehérje tulajdonságai alapján nagyon lényegesen különbözik a halott, élettelen fehérjétől. Az élő fehérje rögtön szétesésnek indul, ahogy az élet elhagyja. A halott tyúktojásfehérjét például nem tudják hosszan megőrizni kezdeti állapotában. Az élő anyagot egyáltalán nem az jellemzi, hogy fenn tudja tartani összetevőit attól a pillanattól kezdve, hogy elmegy belőle az élet. És habár ma nem fogjuk érinteni az élet lényegének kérdését, egy jelenség mégis rámutathat nekünk arra, ami szorosan kapcsolatos az élettel és jellemzi azt. Mi is ez a jellemző tulajdonság? Az élő anyagot az jellemzi, hogy szétesésnek indul, amikor elhagyja az élet. Képzeljenek el egy életet nélkülöző szubsztanciát: szétesik – képzeljék el az anyagok sokféleségét, melyet nem hat át az élet: a szétesés jellemzi. Mit tesz az élet? Állandóan szembeállítja magát a széteséssel, vagyis az élet megőriz. Az élet megújító képessége abban áll, hogy állandóan szembeállítja magát azoknak a folyamatoknak, melyeknek az anyag alá van vetve. Az élet az anyagban azt jelenti: ellenállni a szétesésnek. Hasonlítsák össze a halál külső folyamatát az élettel, és világossá válik az önök számára, hogy az élet nem mutatja meg mindazt, ami a halál folyamatára, a belső felbomlásra jellemző, hanem ellenkezőleg, folyamatosan megmenti az anyagot a felbomlástól, ellenáll annak. Az élet, állandóan megújítva önmagában a felbomló anyagot, ilyen módon a fizikai lét és a tudat alapja.
Ezzel nem pusztán magyarázatát adtuk az adott szónak. Ez akkor lenne a szó magyarázata, ha az, amit jelent, nem folyamatosan történne. Az élő szubsztanciát vizsgálva azonban azt találják, hogy folyamatosan anyagot kap kívülről, azt magáévá teszi, miközben egyes részei megsemmisülnek; egy olyan folyamatot találnak, melynek segítségével az élet állandó munkát folytat a megsemmisülés ellen. Vagyis itt egy valósággal van dolgunk.
Az élet a régi anyag eltávolításából és egy új felépítéséből áll. Az élet azonban még nem érzékelés és nem tudat. Némely tudósnak meglehetősen naiv képzete van az érzékelésről, melyet annyira helytelenül értenek, hogy még a növénynél is megtalálják, melynek természetesen, mi életet tulajdonítunk. Arra az érvre, hogy némely növény külső hatásra összehúzza a leveleket és összezárja a virágot, mivel érzékeli a hatást, azt lehet szembeállítani, hogy a külső hatásra vörössé váló kék lakmuszpapírnak is van érzékelése, Érzékelés jelenlétét lehetne tulajdonítani a kémiai anyagoknak is, mivel meghatározott hatásokra reagálnak. De ez nem elegendő. Érzékelésről csak akkor beszélhetünk, ha az inger tükröződik a belsőben. Csak akkor lehet beszélni a tudat első elemének, az érzékelésnek a jelenlétéről. De mi is a tudatnak ez az első eleme? Ha a világ kutatásában felemelkedünk a következő, magasabb fokra, és megpróbáljuk megérteni a tudat lényegét, akkor ezt nem sikerül rögtön megtennünk, csak megérzünk a lélekben egy kis világosságot, ugyanolyat, mint annál a törekvésnék, hogy egy kissé tisztázzuk az élet lényegét. Tudat csak ott keletkezhet, ahol van élet, tudat csak az életből keletkezhet. Ahogy az életnek az élettelen anyagból való keletkezésénél ez utóbbi összetétele annyira megbonyolódik, hogy magát már nem képes megőrizni, és hogy elkerülje a szétesést, az életnek kell megragadnia, úgy a tudat is valami sokkal magasabbként jelenik meg számunkra az életen belül. Ott, ahol az élet mint olyan állandóan megsemmisül, ahol a lény állandóan élet és halál határán áll, ahol az élet állandóan azzal fenyeget, hogy elhagyja az élő anyagot, ott keletkezik a tudat. És ahogy eleinte szétesett az élettel át nem hatott anyag, úgy most az látszik, hogy az élet is megsemmisülhet, ha új princípiumként nem egyesülne hozzá tudat. A tudatot nem másként, mint a következő módon érthetjük: ahogy az élet olyan meghatározott folyamatok megújítására létezik, melyek hiánya az anyag szétesését idézné elő, úgy a tudat az élet állandó megújítására létezik, mely különben megszűnne.
Azonban nem minden élet képes hasonló módon állandóan megújulni. Hogy önmagából megújuljon, egy magasabb fokra kell emelkednie. Csak az az élet képes tudatra ébredni, amely önmagában annyira erős, hogy állandóan kibírja magában a halál jelenlétét. Vagy van-e olyan élet, amely ne hordozná magában állandóan a halál jelenlétét? Csak rá kell tekinteni az emberi életre, és emlékezni arra, amiről szó volt „A vér egy egészen különleges nedv” c. előadásban. Az emberi élet folyamatosan megújul a vér által, egy bölcs német pedig, az emberi lélek jó ismerője, azt mondta, hogy az embernek a vérében van egy Doppelgängere, akiből folyamatosan erőt merít. A vérnek azonban még egy másik ereje is van: folyamatosan halált teremt magából. Ha a vér nem szállít a szerveknek életet előidéző anyagokat, akkor a szívbe és a tüdőbe életet romboló erők hatolnak be. Ami a tüdőbe jut vissza, az élet számára méregnek bizonyul, amely folyamatosan megsemmisíti az életet.
Ha egy lény ellenáll a szétesésnek, akkor az egy élő lény. Ha ez a lény hagyja, hogy halál keletkezzen benne, s azt állandóan át tudja azt életté alakítani, akkor keletkezik a tudat. A tudat a leghatalmasabb minden erő közül, melyekkel találkozunk. A tudat, vagy a tudatosított szellem az az erő, amely az élet területén keletkező halálból, folyamatosan lehetővé teszi az élet számára, hogy újjászülessen. Az élet olyan folyamat, mely úgy a belső, mint a külső világgal kapcsolatos, a tudat olyan folyamat, mely csak a belső világgal kapcsolatos. A szubsztancia, melyhez a halál kívülről jön, nem rendelkezik tudattal. Tudat csak az olyan szubsztanciát jellemzi, amely a saját középpontjában létrehozza és legyőzi a halált. És ahogy egy német teozófus mondta: a halál nemcsak az élet alapja, hanem a tudat alapja is.
Ha megértettük ezt a kapcsolatot, akkor már csak figyelmesen kell néznünk ezekre a jelenségekre, és érthetővé válik számunkra a fájdalom eredete. Minden, amivel a tudat kezdődik, kezdetben fájdalom. Amikor az élet kívülre tárul, amikor az élő lény kitárul a fénnyel, levegővel, hőséggel és hideggel való találkozásra, akkor ezek a külső elemek először hatnak rá. Azonban mindaddig, amíg ezek az elemek csak hatnak erre az élő lényre, amíg ezeket ugyanúgy észleli, mint a belső életfolyamatok hordozója, a növény, tudat nem tud keletkezni. Tudat csak akkor keletkezik, amikor ezek a külső elemek ellentmondásra jutnak a belső élettel, amikor elkezdődik a lerombolás. A tudat az élet lerombolásából keletkezik. Az élő lény részleges halála nélkül nem tud belé hatolni a fénysugár, sohasem kezdődik el benne az a folyamat, amelyből létrejön a tudat. Amikor fény hatol az élet szférájába, részleges lerombolást előidézve és belső szubsztanciákat és erőket megsemmisítve, éppen akkor kezdődik el az a rejtélyes folyamat, amely egész meghatározott módon folyik az egész külvilágban. Képzeljék el: a világ értelmes erői olyan magasságra emelkednének, hogy a külső fény és levegő idegenné válna számukra. Csak valamilyen ideig lennének harmóniában velük, aztán pedig annyira tökéletesednének, hogy ellentmondás keletkezne. Ha ezt a folyamatot szellemi tekintettel tudnák figyelni, akkor meglátnák, hogy azon a helyen, ahol az élőlénybe behatol a fénysugár, a bőr átalakul, és megjelenik egy apró szem. Mi az, ami elsőként keletkezik az anyagban? Miben fejeződik ki ez a nagyon kicsi lerombolás, hiszen eközben éppen lerombolás történik. Ez a lerombolás pedig nem másban, mint fájdalomban fejeződik ki. Mindenütt, ahol az élet ütközik a külvilággal, lerombolás megy végbe, amely, ha növekszik, halált von maga után. A fájdalomból születik a tudat. Ugyanaz a folyamat, mely létrehozta az önök szemét, pusztítóvá válhatott volna, ha továbbterjedt volna a lényben, mely az emberi testben fejlődik. De mivel csak egy kis részét ragadta meg, ezért a lerombolásból, a részleges halálból létre tudta hozni a külvilágnak azt a tükröződését, melyet tudatnak nevezünk. Ilyen módon a tudat az anyag határain belül szenvedésből, fájdalomból keletkezik.
Ha megértjük ezt a kapcsolatot a szenvedés, a fájdalom és a bennünket körülvevő tudatos szellem között, akkor talán megértjük annak a keresztény beavatottnak a szavait, aki intuitív módon tudta ezeket a dolgokat, és az egész tudatos élet alapjaként látta a fájdalmat: „Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig, hogy elnyerje az Istenfiúságot”. Ezt Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének 8. fejezetében találják, mint gyönyörű kifejezését annak, hogy a tudat alapja a fájdalomban van. Az is érthetővé válik, hogy kiemelkedő, finoman érző emberek miért adtak olyan kivételes jelentőséget a fájdalomnak. Egyetlen példát szeretnék említeni. Egy nagy német filozófus azt állítja, hogy ha a bennünket körülvevő természetre nézünk, akkor annak kinézete mindenütt fájdalmat jelenít meg, szenvedést fejez ki; igen, ha a magasabb rendű állatokra nézünk, akkor a figyelmesebb tekintet számára egy végtelen szenvedés nyilvánul meg. És ki nem ért egyet azzal, hogy némely állat fiziognómiája mélyen visszatartott fájdalom benyomását kelti? Ha ezt a kérdést úgy vizsgáljuk meg, ahogyan az előbb magyaráztuk, akkor meglátjuk a tudat keletkezését a fájdalomból, amikor a lény, aki a lerombolásból tudatot képez, az élet széteséséből valami magasabbat hoz létre, önmagát hozva létre állandóan a halálból. Ha az élő nem tudna szenvedni, tudat sohasem keletkezett volna. Ha a világon nem lenne halál, akkor a látható világban sohasem tudna létezni a szellem. A szellem ereje abban áll, hogy a lerombolást az életnél valami magasabbá alakítja, és ilyen módon magában az életben képez valami magasabbat, tudatot képez. Emellett állandóan látjuk, hogy a különböző fájdalmi tapasztalatok hogyan fejlesztik a tudat szerveit. Ez észrevehető úgy a vadállatoknál, melyek csak reflex-tudattal rendelkeznek a külső védelemre, mint az embernél is, aki összeszorítja a szemét sérülés veszélye esetén. Ha a reflexmozgás nem elegendő a belső élet megvédésére, ha az inger túl erős, akkor a belső ellenállás ereje nő, és érzéket, észlelést, látást és hallást alakít ki. Valószínűleg valamilyen kellemetlen élményből vagy egyszerűen ösztönösen önök is tudják, hogy éppen így áll a dolog. Igen, a tudatuk magasabb fokával önök pontosan tudják, hogy mindez a most elmondott – igaz. A következő példa meg fogja ezt magyarázni. Mikor érzik a szervezetüknek ezt vagy azt a szervét? Általában nem érzik sem a gyomrot, sem a májat, sem a tüdőt. Nem érzik a saját szerveiket, amíg azok egészségesek. Csak akkor érzik azokat, amikor fájnak, csak akkor tudnak ennek vagy annak a szervnek a létezéséről, amikor az fáj, amikor érzik, hogy valami nincs vele rendben, hogy elkezdődött a lerombolás folyamata.
Ha ezt a példát, ezt a magyarázatot vesszük, akkor látjuk, hogy a fájdalomból állandóan tudatos élet keletkezik. Amikor a fájdalom az élethez lép, érzékelést és tudatot hoz létre. Ez a születés, ez a magasabbnak a teremtése ismét tükröződik a tudatban, mint egy öröm, amely sohasem lett volna, ha nem előzte volna meg a fájdalom. Az életnek azon a területén, amely alig emelkedett a fizikai fölé, még nincs öröm. De ha a fájdalom tudatot eredményez, és mint tudat, teremtő módon folytatja hatását, akkor ez a teremtés egy magasabb fokra emelkedik, és az öröm érzésében mutatkozik meg. A teremtés alapja az öröm. Öröm csak ott lehetséges, ahol lehetséges belső vagy külső teremtés. Bizonyos értelemben minden öröm alapja a teremtés, ahogyan minden gyötrelem mélyén a teremtés szükségessége rejlik. Vegyünk valamit, ami alacsonyabb szinten jellemzi a szenvedést, például az életet lerombolni képes éhség érzését. Állítsuk vele szembe a telítettség érzését. Az étkezés elégedettséggé válik, mivel a táplálék hozzájárulhat az élet jobbításához, az élet előállításához. Így látják, hogy a fájdalomból egy magasabb teremtés születik, öröm születik. Következésképpen az örömöt megelőzi a szenvedés. Ezért Schopenhauer és Eduard von Hartmann filozófiája joggal állítja, hogy a szenvedés érzése minden élőnek jellemzője. Ugyanakkor nem mennek tovább, nem jutnak el a szenvedés okáig, addig a pillanatig, ahol a szenvedésnek valami magasabba kell fejlődnie. A szenvedés forrása ott található, ahol az életből tudat keletkezik, ahol az életből szellem születik.
Most már nemcsak azt érthetjük meg, hogy az ember homályosan érzi a lelkében a kölcsönös kapcsolatot a szenvedés és fájdalom és a megismerés és tudat között, hanem azt is megmutathatjuk, hogyan születik a szenvedésből és fájdalomból valami nemes, valami tökéletes.
Azok, akik gyakran hallgatták itt az előadásaimat, emlékeznek arra, hogy van valami, ami beavatásnak nevezhető, melynél az ember egy magasabb tudatot ér el, és az érzéki dolgoktól felemelkedik a szellemi világ szemléléséhez; hogy az emberi lélekben szunnyadó erők és képességek előhívhatók belőle, mint a látás ereje a vakon születettnél az operáció után; hogy akkor mintegy új ember születik, aki számára az egész világ magas fokon átalakítottnak minősül. Ahogy a vakon született számára az operáció után, úgy a szellemileg megszületett számára is új fényben jelennek meg a dolgok. Ez azonban csak akkor tud megtörténni, amikor ugyanaz a folyamat, melyről most szó volt, magasabb szinten megismétlődik. Amikor szétválik az, amit az átlagos embernél egyesülve találnak, amikor az alacsonyabb emberi természetben egyfajta rombolási folyamat megy végbe, akkor beköszönthet ez a magasabb tudat, a szellemi világnak ez a szemlélése.
Az emberi természetben van három erő: a gondolkodás, az érzés és az akarat. Ez a három erő az ember fizikai organizációjával áll kapcsolatban. A gondolkodás és érzés bizonyos folyamait követően bizonyos akarati cselekedetek keletkeznek. Hogy ezek az erők összehangoltak legyenek, az ember szervezetének megfelelő módon kell működnie. Egy bizonyos irányítás megszakadásánál bizonyos részek működése megsérül, az érzés, a gondolkodás és az akarat közti harmónia lerombolódik. Az akarat szervének meggyengülése eredményeként az ember nem képes a gondolatait akarati impulzussá alakítani. Mint tevékeny ember legyengül, pedig jól tud gondolkodni, csak nem tudja a gondolatait tevékenységbe fordítani. Más esetben az érzéseinek nem tud a gondolkodás segítségével helyes irányt adni, összhangba hozni az érzéseit a mögötte álló gondolatokkal. Ez nem más, mint téboly.
A modern emberben a gondolkodás, érzés és akarat között harmónia áll fenn, ami ma a normálisan felépített emberre jellemző, aki a szenvedéssel szemben helyes lelki állapotot és helyes akaratot ér el. Mindez egy bizonyos fejlődési fokra igaz. De meg kell jegyezni, hogy ez a harmónia a modern emberben tudattalanul alakul ki. De ha az ember beavatottá akar válnia, ha a magasabb világok szemlélésére akar jutni, akkor a gondolkodásnak, érzésnek és akaratnak el kell válnia egymástól. Az akarat és az érzés szervének szét kell válnia. Ezért a beavatottnak még a fizikai szervezete is másmilyen, mint a nem-beavatottnak, habár az anatómia ezt még nem tudja bebizonyítani. A gondolkodás, érzés és akarat közötti kapcsolatnak meg kell szakadnia. A beavatott nem tudná látni valakinek a szenvedését anélkül, hogy együttérezne vele, nem tudna közömbös és egykedvű maradni. Miért van ez így? A beavatásnál nem szabad tudattalanul egyesíteni ezeket, a beavatottat nem azért telíti együttérzés, mert erre valami külső dolog kényszeríti, hanem szabadságból. Ebben áll a különbség a beavatott és a nem-beavatott között. Az ilyen magasabb tudat mintegy magasabb szubsztanciát teremt, és az ember gondolat-emberre, érzés-emberre és akarat-emberre válik szét. Csak egy magasabb, újból megszületett ember képes e fölött a három fölött uralkodni és magasabb tudatból egyesíteni őket. És itt ismét be kell avatkoznia a halálnak, a rombolásnak. Ha ez a rombolás nem egy új tudat egyidejű keletkezésével történne, akkor őrület következne be. Az őrület tehát nem más, mint az az állapot, melyben az emberi lény szétszakadt, a magasabb, tudatos példány pedig még nem jött létre.
Itt ismét egy kettősség keletkezik: az alacsonyabb egyfajta lerombolási folyamata a magasabb létrehozásának folyamata mellett. Ahogy a vénákban a vörös és kék vér között születik a tudat egy átlagos emberben, úgy a beavatandó emberben is az élet és a halál kölcsönhatásában születik egy magasabb tudat, és a boldogság ismét egy magasabb örömből származik, a halálból származó magasabb teremtésből fakad.
Éppen ez az, amit előrelát az ember, amikor érzi a titokzatos kapcsolatot a fájdalom és szenvedés, s aközött a legmagasabb dolog között, melyet elérhet. Ezért a tragédiában a szenvedő hős halálából az élet győzelme születik, annak tudata, hogy az örökkévalóságnak győz a múlékonyság felett. Ezért látja a kereszténység joggal Krisztus Jézus elmúlásában – földi természete szerint – a fájdalomban és szenvedésben, a gyötrelemben és nyomorúságban az örök élet győzelmét az időben mulandó felett. Ezért a mi életünk is gazdagabbá és tartalmasabbá válik, ha kitágítjuk azt önmagunk határain túlra, ha feloldódunk abban az életben, amely az énünk határán túl van.
Ahogyan abból a fájdalomból, amelyet a fény külső sugara idéz elő, és melyen élő lényekként úrrá leszünk, magasabb tudatot hozunk létre, pontosan ugyanígy, amikor a növekvő tudatunkban átalakítjuk mások szenvedését, a mások szenvedése iránti fogékonyságból születik meg az együttérzésben a teremtés. És végül szenvedésből születik meg a szeretet is. Hiszen mi más a szeretet, mint a másik lényt átölelő tudat? Ha hajlandóak vagyunk magunkat valamitől annyira megfosztani, amennyit át akarunk adni, ha mi magunk annyival szegényebbé akarunk válni, mint amennyit átadunk a másik lénynek, ha a bőrhöz hasonlóan, amely képes befogadni a fényt és a saját fájdalmából egy magasabb lényt, a látás szervét alakítja ki, képesek vagyunk a mi életünkkel befogadni egy másik életet, egy magasabb életet befogadni, akkor abból, amit átadtunk a másik lénynek, szeretet és együttérzés születik bennünk minden teremtmény iránt.
Éppen erről beszél a görög költő: az életből születik a tanulás, a tanulásból pedig a tudás. Itt, ahogyan a korábbi előadásokban elhangzott, a legújabb természettudományos kutatásokon alapuló tudás ismét hasonlóságot mutat az ősi szellemi kutatás eredményeivel. Az ősi szellemi kutatás mindig azt állította, hogy a magasabb megismerés, a magasabb tanulás csak szenvedésből születhet. Ha fájdalmat érzünk egy nem egészséges szervben, akkor a legjobb módon ismerjük a szervet. Ugyanígy a legjobban azt ismerjük, amit befogadtunk a lelkünkbe. A szenvedéseinkből fakad, mint azok gyümölcse, a tudás.
Ugyanez rejlik Krisztus Jézus kereszthalálának alapjában is, amelyet – amint a keresztény felfogásból kitűnik – hamarosan követett a világban szétáradó Szentlélek. Vagyis a Szent Szellemnek Jézus Krisztus keresztútjából való származását úgy értjük, mint egy folyamatot, melyre a gabonamagról szóló példabeszéd utal. Ahogyan a mag halála új termést hoz, úgy a kereszten átélt szenvedésekből és halálból születik a Szellem, amely Pünkösdkor kiárad az apostolokra. Erről világosan szó van a János‑evangéliumban: a Szellem még nem volt itt, hiszen Krisztus még nem dicsőült meg. Aki elmerül a János-evangéliumba, az mély értelmet talál benne.
Mondhatja valaki, hogy nem szeretné elutasítani a fájdalmat, mivel az tudást ad neki. Bármely haldokló alátámaszthatja, hogy az általam elmondott igaz. Harcolna-e az ember a benne levő rombolással egészen a halálig, ha a fájdalom, hasonlóan az élet őréhez, nem állna ott mindig mellette? A fájdalom arra irányítja a figyelmünket, hogy megfelelő intézkedéseket kell hoznunk az élet lerombolása ellen. A modern természettudósoknak a gondolkodók mimikájára irányuló megfigyeléseiből megtudható, hogy arcukon a visszafojtott fájdalom nyoma látható.
Ha a fájdalmon keresztül elért tudásból eredő felemelkedéshez így viszonyulunk, ha valóban a szenvedésből fakad a tanulás, akkor nem alaptalan – ahogy következő alkalommal meglátjuk – hogy a bibliai teremtéstörténetben a jó és a gonosz megismerése összekapcsolódik a szenvedéssel és fájdalommal. Ezért magasabb nézőpontból mindig teljes alappal húzták alá, hogy az emberi természet megnemesedésének, felemelkedésének forrása a fájdalomban található. És ha a teozófiai világnézet a sors, a karma nagy törvényeiben azokból a szenvedésekből, melyeken az emberek a modern életben átmennek, az előző életben elkövetett bűnökre és vétségekre mutat rá, akkor az ilyen kölcsönös kapcsolatot mi szintén csak az emberi természet mélyéből értjük meg. Az, amit a korábbi életben hajtottunk végre a világban, vad erőkből magasztosakká alakulnak. A bűn mintegy méreghez hasonlít, amely, ha életszubsztanciává alakul, gyógyító eszközzé válik. Így a bűn ismét hozzájárulhat az ember megerősödéséhez és felemelkedéséhez, így Jób könyvében a fájdalom és a szenvedés a tudás és a szellem felemelkedéseként jelenik meg előttünk.
Itt csak általános vonásokban adtuk meg azt, aminek rá kell mutatnia a földi létnek a szenvedéssel és fájdalommal való kapcsolatára. Ez meg kell, hogy mutassa, hogyan kell értenünk a szenvedés és fájdalom értelmét, amikor azt látjuk, hogyan dermednek, kristályosodnak a fizikai dolgokban és organizmusokban, egészen az emberig, és a megfagyott feloldása által ismét meg tud bennünk születni a szellem; amikor azt látjuk, hogy a szenvedés és fájdalom eredete a szellemben található. Az, amit a szellem ad nekünk, a szépség, erő és bölcsesség, a fájdalom eredeti forrásának átalakított alakja. Ezért nem alap nélküli, hogy az egyik legragyogóbb elme, Fabre d’Olivet, hogy bebizonyítsa, hogy az emberi természetben a legnemesebb, a legmagasabb és legtisztább a fájdalomból ered, a bölcsesség és a szépség fájdalomból való származását egy külső természeti folyamattal hasonlítja össze: egy drága, gyönyörű gyöngy születésével. Miből is születik ez a gyöngy? A kagyló betegségéből, a kagylóhéj sérüléséből. Ahogy a gyöngy szépsége betegségből, vagyis szenvedésből születik, úgy a tudás, a nemes emberi természet, a megvilágosodott emberi elme is szenvedésből és fájdalomból születik.

Így az ókori görög tragédiaköltő, Aiszkhülosz nyomában elismételhetjük: szenvedésből születik a tanulás, tanulásból a tudás. A fájdalomról, mint sok másról is elmondható, hogy csak akkor értjük meg, amikor nemcsak önmagában ismerjük meg, hanem abban is, ami születik belőle. A fájdalom, mint sok más is, csak a gyümölcseiből ismerhető meg.

Negyedik előadás, Berlin, 1906. november 22.
A gonosz eredete

Az egész mai irodalmat az jellemzi, hogy meglehetősen keveset beszél a gonoszról. A materializmus nem foglalkozik a gonosszal. A szenvedésre, a betegségre és a halálra látszólag lehet materialista magyarázatokat találni, a gonoszra azonban nem. Beszélünk az állat kegyetlenségéről és vadságáról, de az állatot nem nevezhetjük gonosznak. A gonosz az emberi birodalomra korlátozódik. A modern természettudomány az embert az állatból kiindulva próbálja megérteni, és köztük minden különbséget elmos. Ezért tagadnia kell a gonoszt is. Ahhoz, hogy megtaláljuk a gonoszt, szükséges minél részletesebben eligazodnunk az emberi tulajdonságokban. El kell ismernünk az embernek a saját birodalmához való jogát. Ezt a kérdést most szellemtudományos szempontból vizsgáljuk meg.

Van egy emberi ősbölcsesség, mely a dolgok külső, érzéki jelenségén át eljut a dolgok voltaképpeni lényegéhez. Korábban ezt a bölcsességet szűk körökben őrizték, ahová csak szigorú próbatételek után lehetett bejutni. Az embernek, mielőtt beléphetett volna oda, be kellett bizonyítania e bölcsesség őrzőinek, hogy tudását csak a legönzetlenebb módon fogja használni. Az utóbbi évtizedekben ennek a bölcsesség-tudománynak az alapjai bizonyos okokból nyilvánosságra kerültek. Ez a tudomány egyre inkább be fog lépni a hétköznapokba. Ennek a folyamatnak csak a legelején vagyunk.

Hogyan is áll kapcsolatban a gonosz az ember valódi természetével? A gonoszt gyakran a legkülönbözőbb módon próbálják magyarázni. Azt mondják, hogy a szó valódi értelmében semmilyen gonosz sincsen. A gonosz csak a jó kisebb foka, a rosszabb jó. A jónak, mint az egész létnek is, különböző fokai vannak. Vagy ezt mondják: a gonosz, akárcsak a jó is, egy kezdeti erő. Ezt a nézetet fejezi ki az Ormuzdról és Arimánról szóló perzsa mítosz. És csak a szellemtudomány mutatja meg az emberi és a kozmikus természet mélyéből, hogyan kell érteni a gonoszt. Megérteni a gonoszt, tagadva őt magát, nem lehet. Meg kell értenünk, hogy milyen feladata, milyen missziója van a világban. Az ember jövő felé tartó fejlődéséből látjuk, hogyan alakultak az emberek a múltból, és hogy mit kell jelentenie a gonosznak a fejlődésükben.

A szellemtudomány tanítja bizonyos magasan fejlett emberek, beavatottak vagy iniciáltak létét. Az összes kor okkult iskoláiban azt tanítják, hogyan érheti el az ember a fejlődés ilyen fokát. Meghatározott gyakorlatokat írnak elő, melyek teljesen természetes módon fejlesztik tovább az embert. A meditációs és koncentrációs gyakorlatok az embernek más nézetet adnak, olyat, melyre az értelme és öt érzéke segítségével nem tudna szert tenni. A meditációk először elvonják az érzéki észleléstől. Belső lelki munka segítségével megszabadul az érzékektől. Az emberrel valami ahhoz hasonló történik, mint ami a vakon született emberrel operáció esetén. Egyfajta eljárásnak van helye, amely megnyitja a szellemi hallást és látást. Hosszú idő elteltével ezt a fejlődést az egész emberiség eléri. Azonban ha magasabb fejlődéshez akarunk jutni, nem kell teljesen tagadni a világot. A világot tagadó aszkézis nem felel meg a tisztánlátó számára. A tisztánlátás annak gyümölcse, amit a lélek az érzéki világban összegyűjtött. Az emberi lelket már a görög filozófia is a méhecskéhez hasonlította. A színek és fény világa a léleknek mézet kínál, melyet az magával visz a magasabb világba. Az érzékszervi tapasztalatoknak át kell szellemiesíteniük a lelket, és fel kell emelniük a magasabb világokba.

Milyen feladata van a testtől szabad léleknek? Itt egy fontos alapelvvel találkozunk. Minden lény, ha kifejlődött, egy magasabb fokon azoknak a lényeknek és formáknak a vezetőjévé és irányítójává válik, amelyeken áthaladt. Itt egy jövőképet látunk. Amikor az ember annyira átszellemiesedik, hogy nincs többé szüksége fizikai testre, a világra kívülről szellemi vezetőként hat. Akkor ez a bolygó betölti feladatát. Egy új megtestesülésbe lép át. A Föld új planetáris léthez jut. Az emberek ennek az új bolygónak az isteneivé válnak. A szellem által elhagyott emberi test alacsonyabb birodalommá válik. Most kettős természetet hordozunk magunkban: azt, ami a következő bolygón uralkodni fog, és azt, ami alacsonyabb birodalommá válik. Ahogy a Föld új megtestesülésbe lép, úgy alakult ki a korábbi fejlődési folyamatokból, és ahogyan az emberek a következő bolygó isteneivé válnak, úgy voltak a most vezető lények a megelőző bolygón emberek, és alacsonyabb részükként rendelkeztek azzal, amik most mi emberek vagyunk a Földön. Így megkapjuk a Föld kapcsolatát mind a múltban, mind a jövőben zajló folyamatokkal. Azon a fokon, melyen ma az ember a Földön van, egykor azok a lények voltak, akik ma az emberek teremtői és vezetői, az Elohák, akik az ember fejlődésének vezetőiként nyilvánulnak meg. És a jövendőbeli bolygón az emberek annyira előrehaladnak, hogy maguk lesznek a vezetők.

De nem szabad azt gondolni, hogy ez pontosan ugyanolyan módon ismétlődik: ugyanaz sohasem ismétlődik. A világban semmi sem történik kétszer. Ugyanolyan lét, mint amilyen most van a Földön, sohasem volt. A Föld léte a szeretet kozmoszát jelenti, az előző bolygó léte a bölcsesség kozmoszát. A szeretetet kell kifejlesztenünk a legegyszerűbbtől a legmagasabbig. A bölcsesség rejtve nyugszik a földi lét alapjában. Ezért nem lehet az ember „alacsonyabb” fizikai természetéről beszélni, hiszen az bizonyos értelemben az ember legtökéletesebb formája. Tekintsenek a csontoknak, például a combcsont felső részének bölcsességgel teljes szerkezetére. Itt ez a probléma lett a legjobb módon megoldva: a legkisebb anyag és erő felhasználásával a legnagyobb tömeget hordozni. Nézzék meg a szív, az agy csodálatos szerkezetét! Az asztráltest alacsonyabban található. Az asztráltest az „élvező”, folytonosan támadja a bölcsen felépített szívet. Még sok időre lesz szüksége, hogy ugyanolyan tökéletessé és bölccsé váljon, mint a fizikai test. De olyanná kell válnia. Éppen ebben áll a fejlődés. A fizikai testnek is így kellett fejlődnie. Annak, ami bölcs benne, bölcsesség nélküliségből és tévedésekből kellett létrejönnie. A bölcsesség fejlődése megelőzte a szeretet fejlődését. A szeretet még nem vált tökéletessé. Azonban az egész természetben megtalálhatjuk. A növényeknél, az állatoknál, az embernél, az alacsonyabb szintű nemi szeretettől a legmagasabb, átszellemiesített szeretetig. A szerelmi vonzalomnak kitett lények hatalmas száma pusztul el a létért folytatott harcban. Mindenütt, ahol szeretet van, harc zajlik. A szeretet megjelenése harcot von maga után, szükséges harcot. Azonban a harcot legyőző szeretet a háborút harmóniává alakítja.

A bölcsesség a fizikai természet jellemzője. Csak ott kezdődik a földi fejlődés, ahol ezt a bölcsességet szeretet hatja át. Ahogy ma a Földön harc van, ugyanúgy az előző bolygón tévedések volt. Furcsa, mesebeli lények bolyongtak ott, a természet tévedései, melyek nem voltak képesek fejlődni. Ahogy a szeretet a szeretetlenségből származik, úgy a bölcsesség a bölcsesség hiányából. Azok, akik elérik a földi fejlődést, a következő bolygóra a szeretetet mint természeti erőt viszik. Így lett elhozva egykor a Földre a bölcsesség is. A Föld emberei az istenekre mint a bölcsesség hordozóira tekintenek. A következő bolygó emberei az istenekre mint a szeretet hordozóira fognak tekinteni. A bölcsességet az emberek isteni kinyilatkoztatásként kapják az előző bolygó embereitől. A világ összes birodalma összefügg egymással. Ha nem lennének növények, akkor a levegő nagyon gyorsan mérgezővé válna; hiszen úgy az emberek, mint az állatok is, oxigént lélegeznek be, azonban életet pusztító szén-dioxidot lélegeznek ki. A növények viszont szén-dioxidot lélegeznek be, és oxigént lélegeznek ki. Így függ itt a levegővel kapcsolatban a magasabb az alacsonyabbtól.

Ugyanígy áll a helyzet az összes birodalomban. Ahogy az ember és az állat a növénytől függ, úgy az istenek az emberektől függnek. Ezt oly szépen kifejezi a görög mitológia: az istenek a halandóktól nektárt és ambróziát kapnak. Mindkettő szeretetet jelent. A szeretet az emberi nemen belül jön létre. És a szeretetet az istenek belélegzik, a szeretet az istenek tápláléka. Az emberek által létrehozott szeretet az istenek táplálékává válik. A szeretet valósabb, mint például az elektromosság, még ha ez elsőre különösnek is tűnik. A szeretet eleinte nemi szeretetként jön létre, majd a legmagasabb szellemi szeretetig fejlődik. Az istenek azonban minden szeretetet belélegeznek, a magasabbat és az alacsonyabbat is. Most mondhatjuk: ha mindez így van, akkor nem létezhet semmiféle gonosz. Azonban a világ fejlődésének alapjában a bölcsesség áll, a szeretet fejlődik. A bölcsesség válik a szeretet vezetőjévé. Ahogy minden bölcsesség a tévedésből születik, úgy minden szeretet is csak harc árán emelkedik a magasba.

Az előző bolygón nem minden lény érte el a bölcsesség magasságát. Vannak olyan lények, akik lemaradtak, ők nagyjából az Isten és az emberek között állnak. Nekik még valamire szükségük van az embertől. De már nem tudnak fizikai testbe öltözni. Luciferi lényeknek nevezik őket, vagy a vezetőjük alapján Lucifer néven foglalják össze őket. Hogyan hat Lucifer az emberekre? Nem úgy, mint az istenek. Az isteni az emberben a legnemesebbhez fordul, de az alacsonyabbhoz nem tud odafordulni, és nem is kell odafordulnia. A bölcsesség és a szeretet csak a fejlődés végén ünnepli házasságát. Azonban a luciferi lények a szeretet alacsonyabb, kifejletlenebb eleméhez fordulnak. Ők hoznak létre hidat a bölcsesség és a szeretet között. Eleinte így keveredik a bölcsesség a szeretettel. Az, ami csak a személytelenhez fordul, a személyesben ily módon összekeveredik. Az előző bolygón a bölcsesség, mint ma a szeretet, ösztön volt. A teremtő bölcsesség ösztöne uralkodott, ahogy ma a teremtő szeretet ösztöne. Korábban tehát a bölcsesség az embereket ösztönös módon vezette. Annak köszönhetően azonban, hogy a bölcsesség visszalépett, és többé nem irányított, az ember öntudatossá vált, magát önálló lénynek ismerte fel. Az állatban a bölcsesség még ösztönös, ezért az állat még nem öntudatos. A bölcsesség azonban az embert most kívülről akarta vezetni és irányítani, anélkül hogy bármilyen kapcsolata lett volna a szeretettel. Akkor lépett fel Lucifer, és az emberi bölcsességet a szeretetbe ültette. És az emberi bölcsesség az isteni bölcsességre tekint. Az emberben a bölcsesség lelkesedéssé, magává a szeretetté vált. Ha csak a bölcsesség gyakorolt volna hatást, akkor az ember csak jóvá vált volna, a szeretetet csak a földi tudat építésére használta volna. Lucifer azonban egyesítette a szeretetet az énnel, az öntudathoz önszeretet társult. A paradicsomról szóló mítosz ezt szépen kifejezi: „és meglátták, hogy meztelenek”, vagyis az emberek ekkor látták meg először magukat, korábban csak a környezetüket látták. Akkor csak a földtudatuk volt, de öntudatuk nem. Most az emberek a bölcsességet önmaguk szolgálatába állíthatták. Ettől kezdve önzetlen szeretetet kaptak a környezet iránt és szeretetet önmaguk iránt. Az önszeretet gonosz volt, az önzetlenség jó. Lucifer nélkül az ember sohasem juthatott volna egy meleg öntudathoz. A gondolkodás és a bölcsesség ekkor az én szolgálatába állt.

Most lehetett választani a jó és a gonosz között. Csak azért léphet az énhez a szeretet, hogy az én a világ szolgálatába álljon. A rózsa csak akkor díszítheti magát, ha a kertet akarja díszíteni. Ha magas, okkult fejlődésre törekszünk, ennek mélyen a lélekbe kell íródnia. Ahhoz, hogy érezni tudjuk a jót, a gonoszt is érezni kell. Az istenek a magasabb iránti lelkesedést adták. Viszont gonosz nélkül nem lehet sem én-érzés, sem a jó szabad választása, sem szabadság. A jó Lucifer nélkül is megvalósulhatott, a szabadság azonban nem. Az embernek ahhoz, hogy a jót válassza, előtte kell lennie a gonosznak is, annak benne kell lakoznia, mint az önszeretet ereje. Az önszeretetnek azonban egyetemes szeretetté (All-Liebe) kell válnia. Akkor lesz legyőzve a gonosz. A szabadság és a gonosz ugyanabból a pontból fakad. Lucifer felgyújtja az emberben az emberi lelkesedést az isteni iránt. Lucifer: a fény hordozója. Az Elohim maga a fény. A bölcsesség fénye felgyújtotta az emberben a bölcsességet, úgy vitte be Lucifer be a fényt az emberbe. De bele kellett, hogy keveredjen a gonosz fekete árnyéka. Lucifer korlátozott, foltokkal teli bölcsességet hoz, de az be tud hatolni az emberbe. Lucifer a külső, emberi tudomány hordozója, amely az egoizmus szolgálatában áll. Ezért az okkult tanítványtól önzetlenséget követelnek a tudás iránt. Ilyen az emberi fejlődésben a gonosz eredete. Ami a régi kenyérből a kovász az új sütés számára, az számunkra Lucifer a korábbi bolygóról. A gonosz a saját helyén jóvá válik. Nálunk már nem jó. A gonosz egy nem a helyén levő jó. A gonosz egy szükséges fejlődési folyamat.

Nem szabad azt mondani, hogy a világ tökéletlen, csak azért, mert jelen van benne a gonosz. Sőt, éppen ezért tökéletes. Ha egy festmény csodálatos fényalakokat és gonosz ördögöket ábrázol, akkor ha ez utóbbiakat ki akarnánk vágni, megsemmisítenénk a képet. A világteremtésnek szüksége van a gonoszra, hogy a jó kifejlődhessen. A jónak először össze kell törnie a gonosz zátonyain. Az egyetemes jó csak az önszeretetet keresztül tudja legmagasabb virágzását elérni. Ezért Goethe Mefisztofelész szavaival igazat mond:

„Annak az erőnek vagyok része,
Mely mindig a rosszat akarja, és mindig jót hoz létre.”

Ötödik előadás, Berlin, 1906. december 13.
Hogyan értendő a betegség és a halál?

Ma egy olyan témával foglalkozunk, amely kétségtelenül minden embert érint, hiszen a „betegség és halál” szavak valami olyat fejeznek ki, ami az életünkbe gyakran nemcsak hívatlan vendégként lép be, hanem valami gyötrő, korlátozó, félelmet okozó dologként is. Igen, a halál a lét hatalmas rejtélye, és ha valaki megoldja a halál lényegének kérdését, akkor megoldja az élet lényegének kérdését is. Gyakran mondják: a halál egy olyan rejtély, melyet senki sem oldott meg, és nem is fog megoldani. Az, aki ezt mondja, egyáltalán nem gyanítja e szavak elbizakodottságát, egyáltalán nem gyanítja, hogy ennek a rejtélyes kérdésnek van megoldása, csak ő azt nem érti. Ma, amikor ilyen mindent átfogó dologgal foglalkozunk, kérem önöket, hogy egészen különös figyelmet fordítsanak arra, hogy itt nem többről van szó, mint erre a feltett kérdésre való válaszról: hogyan értendő a betegség és a halál? Ezért nem fogjuk érinteni a betegség és egészség különleges kérdéseit, hanem alapjában megmaradunk ennél a kérdésnél: hogyan jutunk el létünk e két legfontosabb kérdésének megértéséhez?

A halál lényegére vonatkozó kérdésre adott legismertebb választ, melyet századok folyamán kielégítőnek tartottak, mára azonban elvesztette értékét a művelt emberiség nagyobb részére, Pál apostol szavai adták meg: „Mert a bűnért való fizetség a halál”. Ahogyan már mondtunk, ezek a szavak egyfajta megoldást jelentettek a halál rejtélyére. Aki ma modern módon gondolkozik, egyáltalán nem tudja, mit kezdjen egy ilyen válasszal, hiszen a modern gondolkodás számára teljesen érthetetlen, hogy a bűn, mint valami kivételesen morális, és az emberi viselkedés természetében rejlő dolog, oka lehet egy olyan fizikai ténynek, mint a halál, vagy valamilyen módon kapcsolatban állhat a betegség lényegével.

Talán hasznos lehet számunkra, ha rámutatunk, hogy korunkban nem értik már ezeket a szavakat: „Mert a bűnért való fizetség a halál”. Pál apostol, és azok, akik az ő korában éltek, a bűn alatt egyáltalán nem azt értették, mint amit ma filiszteus módon értünk alatta. Bűn alatt nem a szokásos értelemben vett vétségeket, de nem is komolyabb vétségeket értünk, hanem azt, ami az önzésből és egoizmusból fakad. Minden, ami önzésből és egoizmusból válik cselekedetek indítékává – azzal szemben, ami tárgyilagos, objektív impulzusokból ered – az bűn. Az egoizmus, az önző cselekedetek azonban feltételezik, hogy az ember önállóvá, éntudatossá vált. Ezzel egyet kell érteni, ha olyan szellemek gondolatmódját követjük, mint Pál apostol.

Aki nem marad az Ószövetség és Újszövetség írásainak felszínén, hanem valóban behatol azok szellemébe, az tudja, hogy ennek az ószövetségi és újszövetségi gondolkodásmódnak az alapáramlatát egy teljesen meghatározott, mondhatnánk, természetfilozófiai gondolkodásmód képezi. Ezt a gondolkodásmódot megközelítőleg így lehet kifejezni: minden, ami a világon az élet teremtményeiben van, egy teljesen meghatározott célra irányul. Az alacsonyabb lények még semlegesek az örömmel és bánattal, elégedettséggel és fájdalommal kapcsolatban. Aztán látjuk, hogyan emelkedik az élet, s ezzel valami kapcsolódik. Aki megretten a céltudatosság említésétől, vegye figyelembe, hogy itt nem egy kigondolt elméletről, hanem egy tiszta tényről van szó: az élőlények minden birodalma, beleértve az embert is, egy meghatározott tényhez közeledik, ami abban nyilvánul meg, hogy az élőlények legtetején lehetővé válik a személyes tudat.

Az Ószövetség és az Újszövetség beavatottja lenézett az állatok birodalmába, és látta, hogy minden arra törekszik, hogy egyszer létre tudjon jönni egy szabad személyiség, aki önmagából tud cselekvésre ösztönző hajtóerőket és impulzusokat meríteni a cselekedetekhez; hogy az ilyen személyiség lényéhez kapcsolódik az, amit az egoista, önző cselekedet lehetőségének nevezünk. Az olyan gondolkodó, mint Pál apostol, most azonban mondhatná: ha egy testben olyan személyiség él, aki egoista módon tud cselekedni, akkor ennek a testnek halandónak kell lennie. Az önállósággal, öntudattal, következésképpen egoizmussal rendelkező lélek sohasem lakozhatna halhatatlan testben. Ezért a halandó test és a személyes tudattal és személyiségtudattal rendelkező lélek, valamint a személyiség cselekvésimpulzusokhoz való egyoldalú kialakítása kapcsolatban áll egymással. A Biblia nyelvén ezt „bűnnek” nevezik, Pál apostol pedig így határozza meg: „A halál a bűnért való fizetség”. Láthatjuk azonban, hogy ezt a kijelentést, mint a Biblia összes többi kijelentését is, módosítanunk kell, mivel a századok során teljesen az ellentétükbe alakultak. Ha nem azért alakítjuk át őket, hogy más értelmezést adjunk nekik, hanem hogy azt a jelentést, melyet a modern teológia ad nekik, a kezdetivé alakítsuk, akkor láthatjuk, hogy gyakran nagyon mély megértéssel van dolgunk, ami nem annyira távoli, hogy ne lehetne ma ismét megérteni. Ennyi pontosítás szükséges.

A gondolkodók és a világnézetek kutatói mindenkor foglalkoztak a halál rejtélyének kérdésével, és az évezredek folyamán különböző válaszokat találunk erre a kérdésre. Nem tudunk itt ezeknek a válaszoknak a történelmi vizsgálatával fogalkozni, ezért, hogy meggyőződjenek, hogy ezt a kérdést még a modern gondolkodók sem tudták semmi lényegessel kiegészíteni, korlátozódjunk kettőjükre.

Az egyikük Schopenhauer. Az önök számára ismert az ő pesszimista gondolkodásmódja, és aki legalább egyszer elolvasta a következőt: „Az élet egy utálatos dolog, és én úgy döntöttem, hogy az életemet a róla való gondolkodással töltöm” – az megérti, hogy Schopenhauer aligha tudott más következtetésre jutni, mint az alábbira: a halál vigaszt nyújt az életre, az élet pedig a halálra; az élet egy fatális és elviselhetetlen dolog lenne, ha nem tudnánk, hogy halállal végződik; és ha félünk a haláltól, akkor csak azt kell megérteni, hogy az élet sem jobb, a halállal pedig semmi sem fejeződik be. – Ilyen az ő pesszimista gondolkodásmódja, melyből csak egyszer lép ki, amikor hagyja a Föld szellemének ezt mondani: ha azt akarjátok, hogy mindig új élet jöjjön létre, akkor helyet kell számára biztosítani. Következésképpen Schopenhauer abban a tényben, hogy az élet újra létrejön, mindig új életet szül, annak szükségességét látja, hogy a réginek meg kell halnia, hogy legyen helye az újnak. Egyébként Schopenhauer nem tud semmi lényegeset mondani, mert minden, amit mond, ebben a két szóban fejeződik ki.

A másik gondolkodó Eduard von Hartmann. Még az utolsó könyvében is a halál rejtélyével foglalkozik. Ezt mondja: ha megvizsgáljuk először a legmagasabb rendű élőlényt, akkor azt találjuk, hogy az ember, egy vagy két új generáció megjelenése után többé nem érti a világot. Amikor az ember öreggé válik, nem tudja megérteni a fiatalságot, ezért szükséges, hogy a régi meghaljon, és új érkezzen. Mindenesetre ők sem találnak választ ezekre a kérdésekre, amely közelíthetne bennünket a halál rejtélyének valódi megértéséhez.

Most a modern világnézethez hozzákapcsoljuk azt, hogy mit tud mondani a betegség és halál okairól az úgynevezett szellemtudomány, melyet ma antropozófiának is neveznek. Eközben adjunk magunknak számot arról, hogy a szellemtudománnyal kapcsolatban a helyzet nem annyira jó, mint más tudományokkal, melyek meghatározott módon tudnak mindenről beszélni. A modern természettudós nem értené meg, hogy a betegségről és a halálról beszélve el kell különítenünk az állatot az embertől, hogy ezeket a jelenségeket az ember területére kell korlátozni, ha meg szeretnék érteni a mai előadás tárgyát. És mivel a lények nemcsak absztrakt „azonossággal” rendelkeznek egymással kapcsolatban, hanem minden lénynek megvan a saját lénye és sajátossága, úgy a most elmondottakból csak kevés vonatkozhat az állatok világára és a növényekre is. Alapjában véve az emberről van szó, a többi dolgot pedig csak akkor fogjuk felhozni, ha azok meg tudnak valamit magyarázni.

Ha meg akarjuk érteni az embernél a betegséget és a halált, akkor mindenekelőtt arra kell fordítanunk a figyelmet, hogy a szellemtudomány értelmében az ember egy nagyon összetett lény, és hogy az embert a következő négy részből álló lényének megfelelően kell értenünk: az első: a külsőleg látható fizikai test, a második: az étertest vagy élettest, aztán az asztráltest, a negyedik pedig az ember Énje, mint lényének középpontja. Aztán meg kell értenünk, hogy a fizikai testben ugyanazok az erők és anyagok vannak, mint a külvilágban; hogy az étertest azt tartalmazza, ami ezeket az anyagokat életre kelti, az embernek maga az éterteste közös a növényvilággal. Az asztráltest, mellyel az ember az állatokkal közösen rendelkezik, az érzéseinek, vágyainak, megelégedettségeinek és elégedetlenségeinek, az örömnek és bánatnak a hordozója. Énje az embernek csak önmagának van, s épp ez teszi őt a földi teremtés koronájává.

Ha az ember fizikai szervezetként áll előttünk, akkor meg kell értenünk, hogy ebben a fizikai szervezetben a három másik tag építőként vagy építészként dolgozik. A fizikai princípium csak részben dolgozik a fizikai szervezet felett, a többi részben az étertest, az asztráltest és az Én dolgozik. A szellemtudomány számára az ember fizikailag csak csontokból, izmokból és azokból a szervekből áll, melyek őt megtámasztják, szilárddá, földön járó képződménnyé teszik; csak ezek tartoznak a szellemtudomány szigorú értelmében a szervezet azon részeihez, melyek a fizikai princípiumnak köszönhetően jöttek létre. Hozzájuk csatlakoznak még a tulajdonképpeni érzékszervek, melyekben fizikai eszközökkel van dolgunk: a szemnél egyfajta camera obscura-val, a fülnél egy nagyon bonyolult hangszerrel. Most az a kérdés, hogy ezek a szervek miből épülnek fel. Az első princípium alapján épülnek fel. Ezzel szemben az összes szerv, mely a növekedéssel, a szaporodással, az emésztéssel és más funkciókkal kapcsolatos, nemcsak a fizikai princípiumnak megfelelően van felépítve, hanem a fizikai szerveket átható étertest vagy élettest princípiumának megfelelően is. A fizikai princípium csak a törvényszerű felépítést határozza meg, az emésztés, szaporodás és növekedés folyamatait pedig az éteri princípium határozza meg. Az asztráltest az egész idegrendszer teremtője, beleértve az agyat és az agyba vezető érzékszervi idegrostokat. És végül az Én a vérkeringés építésze. Vagyis az emberi szervezet valódi szellemtudományos szemszögből való vizsgálatánál világos lesz számunkra, hogy ez a négy tag – még a külsőleg észlelhető szervezetben is – valójában négy egymástól teljesen különböző lényként olvad egybe az emberben egymással és hat egymásra. Ezek a tagok, melyekből az emberi szervezet áll, egészen különböző értékűek, és akkor értjük meg jelentőségüket az ember számára, ha megvizsgáljuk, milyen módon áll kapcsolatban az ember fejlődése ezekkel a külön tagokkal.

A fizikai princípium hatását az emberi szervezetben ma inkább fiziológiai szempontból vizsgáljuk. Ez a születéstől a fogváltásig tartó időszakban történik. A fizikai princípium a fizikai testre ugyanúgy hat, mint ahogy az anyai szervezet erői és anyagai hatnak a magzatra, mielőtt megszületik a gyermek. A hetedik évtől a nemi érésig a fizikai testen alapjában az étertest dolgozik, a nemi éréstől pedig azok az erők működnek, melyek az asztráltestben gyökereznek. Akkor értjük meg helyesen az embert, ha elképzeljük, hogy az embert születéséig az anya teste foglalja magába. Születéskor mintegy leveti az anyai testet, az érzései kiszabadulnak, a külvilág pedig most hatást tud gyakorolni az emberi szervezetre. Az ember ilyenkor levet egy burkot, és csak az érti helyesen az ember fejlődését, aki megérti, hogy a fogváltás idején valami hasonló zajlik, nem a fizikai, hanem a szellemi életben. A hetedik évben az ember másodszor születik meg. Pontosabban szabad tevékenységre születik az éterteste, ahogy a világrajövetelkor megszületik a fizikai teste. Ahogy az anyai test dolgozik az emberi magzaton a születést megelőzően, úgy a világéter szellemi erői is dolgoznak az ember étertestén a fogváltásig, és a hetedik évben ezek ugyanúgy elvetésre kerülnek, mint az anyai test a fizikai születéskor. A hetedik évig az étertest mintegy rejtve van a fizikai testben. A fogváltás idején az étertesttel ugyanaz a helyzet, mint a szénakazalba dobott égő gyufával. Az étertest belsőleg kapcsolatban állt a fizikai testtel, most pedig saját, szabad, önálló tevékenységhez jut. És az a jel, amelyben az étertestnek ez a szabad tevékenysége tudat magáról, éppen a fogváltás. Aki mélyebben vizsgálja az emberi természetet, annak számára ez a fogváltás egészen különös jelentőségű. Az embernél a hetedik évig a fizikai testben szabadon működik a fizikai princípium, az éteri és az asztrális princípium azonban még kötött, a szellemi burkokból még nem született meg.

Az ember hét éves koráig történő vizsgálata megmutatja számunkra az öröklött tulajdonságok összességét, melyek nem a saját alapelve alapján lettek létrehozva, hanem az elődöktől örökölve. Ehhez tartoznak a tejfogak is. Csak a tejfogak után kinövő fogak képviselik a gyermekben a saját teremtés princípiumát, amelynek fizikaiként az a feladata, hogy szilárd támaszt képezzen. A fogakban fejeződik ki az, ami a fogváltásig a belsőben tevékenykedett, de hatásának végére mintegy végpontot képez, és a fogak formájában a támasztószerv legkeményebb részét hozza létre, mivel az étertestet vagy élettestet, mint a növekedés hordozóját, még magában tartja.

Azt követően, hogy ez a princípium elvetésre került, felszabadul az étertest, és a nemi érésig a fizikai szerveken dolgozik, aztán pedig a külső asztrálburok ugyanúgy elvetésre kerül, mint születéskor az anyai burok. Az ember a nemi érésnél harmadjára születik meg, asztrálisan. És a hatóerők, melyek az étertestben meg voltak kötve, az emberben a teremtésüknek most végpontot tesznek, előidézve a nemi érést, a szaporodási képességet és a megfelelő szerveket. És ahogy a fizikai princípium hét éves korban a fogak képében állít végpontot, létrehozva az utolsó kemény szerveket, aminek köszönhetően az étertest, a növekedés princípiuma szabaddá válik, úgy az asztrális princípium is, szabaddá válva, a szenvedélyek és vágyak, az élet megjelenéseinek legerősebb koncentrációját hozza létre, mivel fizikai természettel van dolgunk. Ahogy a fizikai princípium a fogakban koncentrálódik, úgy a növekedési princípium a nemi érésben. Itt az asztráltest, az Én burka szabad, és ez az Én most az asztráltesten dolgozik.

Az európai kultúrember nemcsak követi a szenvedélyeit és vágyait, hanem megnemesíti és morális érzésekbe és etikai ideálokba alakítja. Ha összehasonlítunk egy vadembert egy szokásos európaival vagy Schillerrel, esetleg Assisi Szent Ferenccel, mondhatjuk, hogy ők az Énből megnemesítették és átalakították a vágyaikat. Mondhatjuk, hogy az asztráltest mindig két részt tartalmaz: az egyik rész mindig a kezdeti hajlamból származik, a másikat maga az Én hozza létre. Csak akkor értjük meg az Én munkáját, ha tisztázzuk, hogy az ember újratestesüléseknek, ismétlődő földi életeknek van alávetve; hogy az ember, amikor megszületik, négy egymástól elválasztott testben hozza magával a korábbi földi élet gyümölcseit és eredményeit, melyek ebben az életben az energiájának és erejének mértékét alkotják. Az egyik ember, mivel korábban idáig vitte a dolgokat, nagy életenergiával, jelentős erőkkel születik az asztráltestének átalakításához. A másiknak alig van ilyen ereje. Ha tisztánlátó módon kutatjuk, hogy az Én, megszabadulva az asztráltesttől, elkezd dolgozni, uralomra jut a vonzalmai, ösztönei és szenvedélyei felett, akkor rámutatva az Én által hozott energia energia, lehetne ezt mondani: ez a mérték annyira hatalmas, hogy ez az Én a saját átdolgozásán ennyit vagy annyit fog munkálkodni, de nem többet. És a nemi érés korszaka után minden ember rendelkezik ezzel a mértékkel, amelynek segítségével meghatározható, és rá lehet mutatni, meddig fog mindent kidolgozni az asztráltestéből, az ebben az életben rendelkezésére álló lehetőségeknek megfelelően. Amit az ember ilyen módon képes átalakítani és megnemesíteni a lelkében az életerők terén, az megmarad. Amíg ez elegendő, addig az ember az önmagát fenntartó asztráltest számlájára él. Amikor ez kimerül, nem talál több bátorságot új vágyakat átalakítani, vagyis energiát, hogy dolgozzon magán; akkor az élet fonala megszakad, és meg is kell szakadnia, a minden ember rendelkezésére bocsátott mértéknek megfelelően. Akkor eljön az idő, amikor az asztráltestnek a hozzá legközelebb álló emberi élet princípiumából, az étertestből kell erőket venni. És most beköszönt az idő, amikor az asztráltest az étertestben tárolt erők számlájára él: az embernél ez az emlékezet, és a termékeny képzelőerő fokozatos elvesztésében fejeződik ki.

Itt gyakran hallottuk, hogy az étertest a produktív fantázia és emlékezet hordozója, annak hordozója, amit életreménynek és életenergiának hívunk. Amikor ezek az érzések állandó elemekké válnak, rögzülnek az étertestben. Most az asztráltest kiszívja őket; és azután hogy az asztráltest ilyen módon az étertest számláján élt és kiszívott mindent, amit ez utóbbi rendelkezésére bocsátott, eljön az idő, amikor a fizikai test alkotóerőit meríti ki az asztráltest. És amikor azok kimerültek, lecsökken a fizikai test életenergiája, megkeményedik, a pulzus lelassul. Végül az asztráltest kimeríti a fizikai testet is, megfosztva azt az erőktől. És amikor kimerült, nem marad semmilyen lehetőség fenntartani a fizikai testet a fizikai princípiumból.

Ha az asztráltestnek szabaddá kell válnia és megszületnie az Én életére és munkájára, akkor szükséges, hogy az élet második felében a szabaddá vált asztráltest, amikor a munka mértéke kimerült, burkait ugyanúgy, ahogyan azok kialakultak, ismét feleméssze. Így jön létre az Énből az individuális élet.

A következő hasonlatot hozzuk: képzeljék el, hogy meggyújtanak egy fadarabot. Ha a fa nem olyan lenne, mint amilyen, sohasem tudnák meggyújtani. A láng a fából tör elő, ugyanakkor fel is emészti a fát. A láng lényege abban áll, hogy kiszabadulva a fából, elégeti az alapját. Így születik meg háromszorosan az asztráltest, így égeti el, mint a fát a láng, a saját alapját; és az individuális élet lehetősége abban áll, hogy ismét elégeti a saját alapját. A halál az élet gyökere, és ha nem lenne halál, nem lehetne semmilyen tudatos individuális élet. A halált csak akkor értjük meg és fogjuk fel, ha megpróbáljuk megérteni az eredetét, az életet pedig akkor értjük meg, amikor megismerjük kapcsolatát a halállal. Hasonló módon tanuljuk meg felfogni a betegség lényegét, és ez még jobban megvilágítja számunkra a halál lényegét. Minden betegség az élet rombolójaként jelenik meg. Mi is az a betegség?

Hogy megértsük a lényegét, az embert a természettel való kapcsolatában kell vizsgálnunk. Tisztázzuk a magunk számára, hogy mi történik, amikor az ember mint élőlény ellenáll a többi természettel. Minden belégzéssel, minden hanggal, étellel, a fénnyel, melyeket magába fogad, az ember kapcsolatba lép az őt körülvevő természettel. Ezeket a dolgokat pontosan vizsgálva, még okkultizmus nélkül is arra a következtetésre lehet jutni, hogy a külvilág valóban fizikai szerveket hoz létre és nyit meg. Amikor egyes állatok sötét barlangba húzódnak, akkor a szemük idővel degradálódik. Ahol egyáltalán nincsen fény, ott nem tud lenni az azt érzékelő szem sem; és fordítva, csak ahol fény van, ott tud képződni fényt észlelő szem. Ezért mondta Goethe: a szem a fény által és a fény számára lett létrehozva. Természetesen a fizikai testet azok teremti meg, akiket belső építészeknek nevezünk. Az ember fizikai lény, és az egész ember külső anyagokból épül fel a belső szobrásszal összhangban. Akkor az egyes erők és anyagok kapcsolata az embernek egészen más kinézetet ad. Az igazi misztikusok mély látásmódjával rendelkezők erről egészen sokat tudnak mondani. Paracelsus számára az egész külvilág egy legyezőszerűen kiterített emberi organizmus, az ember pedig az egész külvilág extraktuma. Ha látunk egy növényt, akkor Paracelsushoz hasonlóan ezt mondhatjuk: ebben a növényben van egy törvényszerű összefüggés, az ember egészséges vagy beteg szervezetében pedig van valami, ami megfelel ennek a növénynek. Ezért Paracelsus a kolera betegséget így nevezte: „Arsenikus”, és arzén-preparátum volt nála a kolera gyógyítására használt szer. Az ember minden szerve és aközött, ami őt a természetben körülveszi, kapcsolat van. Csak venni kell a természet extraktumát, és az embernek megfelelő formát adni neki, akkor embert kapnánk. Az egész természetben szét vannak szórva külön betűk, összegyűjtve azokat, embert lehetne kapni. Akkor elképzeléshez jutnak arról, hogyan hat az emberre az egész természet, hogy az ember arra hivatott, hogy a saját lényét az egész természetből gyűjtse össze. Mindazt, ami bennünk van, lényegében a külső természetből vesszük kölcsön, és bevisszük az életfolyamatokba. Ha megértjük a külső erők és anyagok életre keltésének titkát, akkor felfoghatjuk a betegség lényegét is.

Most oda jutottunk, amit a mai művelt embernek nehéz lesz megérteni, hogy az orvostudományban milyen sok fogalom ködképként hat. Mennyire szuggesztíven hatnak ma összejöveteleken, ha valaki természetgyógyászként kimondja a „méreg” szót. Mi az a méreg, és mi az a természetellenes hatás az emberi szervezetre? Az, amit bevisznek a szervezetbe, mindig a természeti törvényeknek megfelelően hat. Felfoghatatlan, hogyan lehetne a testre hatni nem összefüggésben a természeti törvényekkel. És mi az a méreg? A víz a legerősebb méreg lesz, ha egyszerre tíz vödörnyit iszunk belőle; és az, ami most méregnek minősül, a legjótékonyabb hatással tud lenni, ha helyes módon viszik be a szervezetbe. A dolog mindig azon áll, hogy milyen mennyiségekben és milyen körülmények között alkalmazzák az egyik vagy másik szubsztanciát. Önmagában semmi sem méreg.

Az egyik afrikai törzs vadászatra egy meghatározott kutyafajtát használ. A mérgező cecelégy csípése azonban e kutyák számára halálos. És a Zambézi folyó bennszülöttei találtak szert e csípések ellen. Pont olyan helyekre vitték a vemhes szukákat, ahol sok ilyen légy volt, és hagyták, hogy a cecelegyek megcsípjék őket. A vademberek úgy intézik, hogy a szukák csak akkor haljanak meg, amikor már ellettek. És a kölykök immunitáshoz jutottak, és használni lehetett őket a vadászathoz.

Itt valami nagyon fontos dolog történt az élet megértéséhez: a mérget akkor fogadta be az életfolyamat, amikor egy lefelé tartó vonal felfelé tartóvá alakult, úgyhogy a méreg a szervezetnek megfelelő anyaggá vált. Az, amit ilyen módon fogadunk be a természetből, megerősít és támogat bennünket.

A szellemtudomány megmutatja nekünk, hogy az egész emberi organizmus ilyen módon épül fel, mondjuk így tiszta szubsztanciákból épül fel, melyek kezdetben mérgek voltak. Az ételek, melyeket ma fogyasztunk, azután válnak fogyaszthatóvá, hogy hasonló folyamat segítségével immunitást dolgozunk ki a káros tulajdonságaik ellen. És minél több ilyen anyagot veszünk magunkba, annál erősebbé válunk. A külvilággal szemben elgyengülünk, ha elutasítjuk az anyagait.

Ott, ahol az orvoslás művészete még okkultizmusra épül, az orvos egész személyiségét beleviszi a folyamatba. Vannak olyan gyógymódok, amelyek során az orvos például kígyómérget vesz be, aztán a nyála gyógyszerként hat az ilyen kígyómarások ellen. Azzal, hogy a mérget saját szervezetébe fogadja, gyógyító erők hordozójává válik, erőssé válik, és ezzel másokat is erőssé tesz az illető méreggel szemben.

Az, ami a szervezetben a legártalmatlanabb, ilyen módon jött létre. A szervezetnek szüksége van a külső világok és a természet beépítésére, de eközben lehetőséget kell adni, hogy ez a folyamat, az ingához hasonlóan, átbillenjen a másik oldalra. Amikor az ember ilyen anyagok hatásának van kitéve – és ennek állandóan ki van téve – mindig fennáll annak lehetősége, hogy az anyag a hatásában túllép és károsít, attól függően, hogy az élettest alkalmas-e a felvételére vagy sem. Semmilyen lehetőség sincs egészségessé válni, ha elkerüljük a betegségeket. Minden lehetőség, hogy megerősítsük erőinket a külső hatás ellen, azon alapul, hogy lehetőség van beteggé válni, megbetegedni. Ilyen módon a betegség az egészség feltétele. Ez egy nagyon is valós folyamat. A betegség egyenes következménye és adománya az, hogy az ember erőkre tesz szert. Az inga átlendülésének eredményeként a betegségből immunitás jön létre.

Aki egy kicsit tovább megy, az eljut a betegség és a halál lényegének megértéséhez. Ha erőre, egészségre törekszünk, akkor annak előfeltételét, a betegséget is be kell fogadnunk. Ha erőssé akarunk válni, akkor meg kell magunkat védeni a gyengeségtől, befogadva és erővé alakítva azt. Ha ezt élő módon értjük meg, akkor érthető lesz számunkra a betegség és a halál. Ezeket a fogalmakat a szellemtudományos mozgalom hozza el az emberiségnek. Ma sokak számára ez olyan lehet, ami csak az értelemhez szól. De ha az értelem teljességgel befogadja ezeket a dolgokat, akkor az emberi lélek mélyén harmonikus állapot jön létre, akkor ez életbölcsességgé válik.

Vajon nem hallották, hogy az okkultizmusból merített antropozófiai igazságok nagyon veszélyessé válhatnak? Vajon nincs-e megszámlálhatatlan ellenségünk, aki azt állítja, hogy az antropozófia méreg és árt az embernek? Igen, az antropozófusok és az okkultisták maguk is tudják, hogy az antropozófiának káros hatása is lehet; de önök azt is tudják, hogy ezt a káros hatást be kell fogadni és beépíteni, hogy ez nemcsak valami olyan, amiről vitázni lehet, hanem valami olyan is, ami az életben szellemi gyógyszernek bizonyul.

A szellemtudomány számára az is ismert, hogy a fizikai a szellemiből jön létre. Ha szellemi erők hatnak az étertestre, akkor azok egészségessé tévő módon hatnak a fizikai testre is. Ha a világról és az életről alkotott képzeteink egészségesek, akkor ezek az egészséges gondolatok a legerősebb gyógyszerek. És csak azokra a gyenge természetűekre hatnak betegséget előidéző módon azok az igazságok, melyekről az antropozófia hírt ad, akik a materializmus és a naturalizmus által váltak gyenge természetűekké. Ezt be kell építeniük magukba, hogy erőssé váljanak. Az antropozófia csak akkor tölti be feladatát, ha erőssé teszi az embereket az életben.

Az életről és halálról szóló kérdéseinkre Goethe gyönyörűen válaszolt: a természetben minden élet; a halált csak arra gondolta ki, hogy még több élet legyen. És így is mondhatnánk: a természet a halál mellett a betegséget arra találta ki, hogy erős egészséget hozzon létre, és szükségszerűen meg kellett engednie, hogy a bölcsességnek látszólag káros hatása legyen, hogy ez a bölcsesség erősítő és gyógyító módon hasson az emberiségre.

A szellemtudományos világmozgalom a többi mozgalomtól abban különbözik, hogy vitathatóvá válik, ha azt várják tőle, hogy logikusan bizonyítsa magát. Az antropozófia nem olyan, amit logikai érvekkel lehet alátámasztani, hanem valami olyan, ami az embereket szellemileg és testileg is egészségessé teszi. Minél inkább megnyilvánítja a hatásait a külső életben, oly módon, hogy az életet úgy emeli, hogy az életfájdalom életszerencsévé (életörömmé) alakuljon, annál több élő bizonyíték lesz rá. És akármennyire is hiszik ma még az emberek, hogy logikai ellenvetéseket lehetne az ellen hozni: a szellemtudomány olyan, mint egy látszólagos méreg, amely gyógyszerré alakul át, és termékenyítően hat az életben. És nem a logikában fogja magát megmutatni – bizonyítani egyszerűen nem lehet – hanem az életben fogja magát bizonyítani.

http://bdn-steiner.ru/modules.php?name=Ga_Book&Id=055&Bid=2

Oroszra fordította: P.V. Veszelov, Kazany, 2002, magyarra: Rákos Éva, 2025.

A fordító sok helyen szükségesnek látta a német eredeti szöveg alapján – fordítóprogram segítségét igénybe véve – a szöveget korrigálni.
A kép forrása: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Frangipane_Christ_carrying_the_cross.jpg?uselang=hu

3. előadás pdf formátumban 4. előadás pdf formátumban 5. előadás pdf formátumban