Az eljövendő világ a sötétségben kezd kibontakozni

A világban valóban ez rejlik: kozmikus gondolat és kozmikus akarat. És nagyon eltérő alakban vannak jelen. Mit mond nekünk az igazi szellemtudományos vizsgálat erről a kozmológiáról? Azt mondja: Tekintsünk bele a világba, hogy hatni tudjanak ránk a világgondolatok. Mit látunk ekkor? Ilyenkor a régmúlt gondolatait látjuk, mindazt, ami a régmúlt időkben, egészen a jelenlegi pillanatig hatott. Ezt látjuk a kozmikus gondolat megpillantásakor, mert a kozmikus gondolat az elhalásában jelenik meg előttünk, amikor a világba kitekintünk. Ebből ered a természeti törvények merevsége, holt jellege; és amikor a természetet törvények révén kívánjuk áttekinteni, akkor szinte kizárólag a matematikára vagyunk utalva, amely holt dolgokkal foglalkozik. Viszont kozmikus akarat hat mindabban, ami az érzékszerveinkhez szól, ami a fényben magával ragad, amit a hangban meghallunk, ami átmelegít bennünket, tehát mindabban, ami érzékelhető számunkra. Ez az, ami a kozmikus gondolatok holt eleméből felszáll, és alapjában véve ez utal a jövőre. Van a kozmikus akaratban valami, mondjuk így, kaotikus, differenciálatlan, de a jelenlegi kozmikus pillanatban mégis annak csírájaként él, ami átmegy a jövendőbe. Ha azonban átadjuk magunkat a világ gondolati elemének, akkor szert teszünk arra, ami a leghomályosabb múltból játszik bele jelenkorunkba. Ez csak az ember fejében van másként. A gondolat benne van az ember fejében, de elkülönült a külső kozmikus gondolattól, az ember személyiségében individuális akarati elemhez kötődik; és ezt akár úgy is felfoghatjuk, mint egy kis tartályba, edénykébe lefejtett kozmikus akarati elemet. Ami viszont az ember intellektusában van, az a múlt felé mutat. Ennek csíráját alapjában véve előző földi életünkben fejlesztettük ki. Akkor akarat volt. Most gondolattá alakult, fejszervezetünkhöz kötődik, fejszervezetünkben mint a kozmosz eleven képmása született meg. Összekötjük az akarattal, az akaratban fiatalítjuk meg. És az akaratban megfiatalítva átküldjük következő földi életünkbe, következő földi inkarnációnkba.

Ezt a világképet voltaképpen még másképpen is lerajzolhatjuk. Mégpedig úgy, hogy a külső, kozmikus jelleg a régi korokban különösen gazdag gondolati elemekben, amelyek egyre gyérebbé válnak, amíg a jelenkorig eljutunk, és a kozmoszban lévő gondolat lassanként elhal.

Az akarati elemet először finoman kell megrajzolnunk. Mennél inkább visszamegyünk az időben, annál jobban túlsúlyra jut az Akasha-képekben a gondolat; minél tovább lépünk előre, annál sűrűbbé válik az akarati elem. Ha végigtekintenénk ezen a fejlődésen, a legködösebb múltban fényes gondolati elemét és a jövő értelem nélküli akarati elemét pillantanánk meg.

Mindez azonban nem marad így, mert az ember beleviszi a fejében megőrzött gondolatokat. Ezeket átküldi a jövendőbe. Míg a kozmikus gondolatok egyre inkább elhalnak, az emberi gondolatok kicsíráznak; a jövőben forrásukból kiindulva hatják át az akarat kozmikus elemét.

(…) Gondolkodásuk nem más, mint a fényben való tevékenykedés. Önök fénylények anélkül, hogy tudnának róla, mivel benne élnek a fényben. Az önök gondolkodásának folyamata a fényben való élet. Ha önök kívülről szemlélik a gondolkodást, mindenütt fényt látnak.(…)

A világmindenség bensőleg fény, kívülről szemlélve gondolatok szövedéke. Az emberi fej bensőleg gondolat, kívülről szemlélve fény.

(…)A bennünk élő gondolat voltaképpen a múltból érkezik, ez az, ami a legérettebb bennünk, a régebbi földi életek eredménye. Ami azelőtt akarat volt, az gondolattá alakult, a gondolat pedig fényként jelenik meg. Ennek alapján megkérdezhetik: ahol fény van, ott gondolat van – de miféle? Olyan, amelyben állandóan elhal egy világ. A gondolatban, vagy másképpen kifejezve: a fényben egy régmúlt világ hal el. Ez egyike a világ titkainak. Kitekintünk a világmindenségbe. Átjárja a fény. A fényben a gondolat él. De ebben a gondolatoktól átitatott fényben egy elhaló világ él. A fényben állandóan elhal a világ.

Vagyis, ha a világot olyan ember szemléli, mint Hegel, akkor voltaképpen a világ állandó elhalását szemléli. Azokból lesznek elsősorban gondolatemberek, akik különösen vonzódnak a világ süllyedéséhez, elhalásához, önbénításához. A világ elhalásában válik széppé. A görögök, akik bensőleg a lehető legelevenebb emberi lények voltak, kifelé akkor tudtak örülni, amikor a világ elhalásában felragyogott a szépség. Mert a világ szépsége abban a fényben ragyog fel, amelyben elhal. A világ nem válik széppé, ha nem tud meghalni, a világnak a halála az, ami világít. Így a szépség voltaképpen a folyamatosan elhaló világ ragyogásából jelenik meg. Minőségileg így szemléljük a világmindenséget.(…) Amikor a gondolatot szemléljük a tisztánlátás erejével, fényt, fényességet élünk át. Ha az akaratot szemléljük a szellemi látás erejével, akkor az egyre sűrűbbé válik, és anyaggá alakul. (…) Az anyag bensőleg akarat, mint ahogy a fény bensőleg gondolat. Külsőleg az akarat anyag, ahogyan a gondolat külsőleg fény.

(…) Ha elmerülünk az akarati természetben, lelepleződik az anyag valódi természete. Jelenkorunk természetfilozófusai csupán képzelődnek, amikor azt mondják, hogy az anyag molekulákból és atomokból áll. Az anyag igazi természetét akkor találjuk meg, ha misztikusan önmagunkba merülünk. Ekkor rátalálunk az akarat másik oldalára, ez pedig az anyag. És lényegében ebből az anyagból, vagyis az akaratból, csírázik ki folyamatosan a világ.

Kitekintünk a világba: körülragyog bennünket a fény. A fényben egy korábbi világ hal el. Rálépünk a kemény anyagra – a világ ereje tart bennünket. A fényben gondolatilag ragyog fel a szépség. A szépség felragyogásában hal el egy korábbi világ. A világ erőteljesen, lendületesen, hatalmasan, de sötétségben jön létre. Az eljövendő világ a sötétségben, az anyagi-akarati elemben kezd kibontakozni.

Ha majd egyszer a fizikusok komolyan fognak beszélni, és nem foglalkoznak olyan spekulációkkal, mint az atomokról és molekulákról szóló mostani fecsegés, akkor azt fogják mondani: a külső világ a múltból áll, bensejében pedig a jövőt hordozza, nem pedig molekulákat és atomokat. És majd, ha egyszer azt mondják, ha azt mondják: a jelenben a múlt ragyog fel számunkra, és a múlt mindenütt beburkolja a jövőt – akkor mondanak majd igazat a világról, hiszen a jelen mindig olyasvalami, amiben a múlt és a jövő együttesen hat. A jövő voltaképpen az anyag erejében rejlik. A múlt a fény szépségében ragyog fel, s itt a fény természetesen bármilyen hatást jelenthet, azt is, ami a hangban, a hőben nyilvánul meg.

Az ember tehát csak úgy értheti meg önmagát, ha magát a jövő magjának fogja fel, amit a gondolat múltból származó fényaurája vesz körül. Azt mondhatjuk, hogy az ember szellemi tekintetben múlt, ami szépségének aurájából sugárzik, ámde a múlt aurájának részévé válik a múltból sugárzó fényhez elegyedő sötétség is, amely átvisz a jövendőbe. A fény a múltból sugárzik át, a sötétség a jövőre utal. A fény gondolati természetű, a sötétség akarati természetű. Hegel a fény felé fordult, amely a növekedés folyamatában, a legérettebb virágokban bontakozik ki. Schopenhauer úgy szemléli a világot, mint az az ember, aki úgy áll egy fa előtt, hogy semmi örömét sem leli virágainak szépségében, csak belső türelmetlenséggel várja, hogy a virágokból mindenütt kisarjadjanak a gyümölcsök csírái. Örül a bennük rejlő termőképességnek, ez lelkesíti, csorog a nyála, amikor arra gondol, hogy a barackvirágból barack lesz. Afelé fordul, ami őt bensőleg megragadja, afelé, ami a virág fénytermészetéből létrejön, ami a nyelvén a maga anyagi mivoltában szétfolyik, amiből a jövőben gyümölcs fejlődik. Ez valóban a világ kettős természete, és a világot csak akkor szemléljük helyesen, ha meglátjuk kettős természetét, mivel csak így fedezzük fel, hogy milyen ez a világ konkrét mivoltában, míg különben csak elvontan szemlélhetjük. Amikor kimennek a természetbe és virágzó fákat látnak, akkor voltaképpen a múltból élnek. Figyelik a világ tavaszi természetét, és azt mondhatják: a tavasz virágzó pompájában az nyilatkozik meg, amit az istenek az elmúlt korokban beleszőttek a világba. Figyelik az ősz gyümölcsérlelő világát, és azt mondhatják: az istenek új tette kezdődik, ami lehullik, az további fejlődésre képes, és a jövő felé fejlődik tovább.

Tehát arról van szó, hogy ne csupán spekulatív úton alkossunk magunknak képet a világról, hanem egész emberi mivoltunkkal, belülről ragadjuk meg. A szilva virágjában, mondhatni, valóban a múltat ragadhatjuk meg, a szilvában pedig a jövőt érezhetjük meg. Ami a szemünkbe tűnik, az bensőségesen összefügg azzal a múlttal, amelyből létrejöttünk. A nyelvünkön szétolvadó íz bensőségesen összefügg azzal, amiből úgy éledünk újjá a jövő felé, mint a főnix a hamvaiból. Így ragadjuk meg a világot érzelmileg. Goethe voltaképpen a világ ilyen érzelmi megragadására törekedett mindabban, amit a világban látni, érezni akart. Rátekintett például a növények zöld világára. A szellemtudománynak nem volt még birtokában, de a virágzásig még el sem jutó növény zöldjében is megélte azt, ami a növényi lét múltjából ered. Mert a múlt a növény virágjában jelenik meg, a levél zöld színe még nem teljesen a múlt.

Ha a természetben a zöld színnel találkozunk, akkor az olyasmi, ami nem halt még el igazán, ami még nem teljesen a múlttól lett elragadva (lásd a rajzon). A jövőre az utal, ami a sötétből jön elő. Ahol a zöld átmegy a kékes színbe, ott a természetben megmutatkozik a jövő.

Ezzel szemben mindenben, ami a múltra utal, ami érésben van, ami virágzásra késztet, jelen van a meleg (piros), ott a fény nemcsak felragyog, de belső erő hatja át, hővé változik. Ezt voltaképpen úgy kellene lerajzolni, hogy azt mondjuk: itt van a zöld, a növényvilág – Goethe így érezte, még ha nem fogalmazta is meg szellemtudományi módon vagy valamely titkos tudomány nyelvén –, ehhez kapcsolódik a sötétség, ahol a zöld kékes árnyalatot ölt. Ami világosabbá válik, hővel telítődik, az pedig felülről csatlakozik mindehhez. Itt áll maga az ember is; ami a zöld növényvilágban külsőleg jelenik meg, az az emberben bensőleg létezik. Sokszor elmondtam, hogy az ember éterteste őszibarackvirág-színű. Ez a szín jelenik meg, ha a kék pirosba megy át. Ez mi magunk vagyunk. A színes világba tekintve voltaképpen azt mondhatjuk: az őszibarackvirág színében vagyunk ott mi, a zöld pedig velünk szemben.

Mindez objektíven tárul elénk a növényvilágban. Egyik oldalon ott van a kékes, sötét, a másikon a világos, vörösessárga. Mivel azonban az őszibarackvirág-színben benne vagyunk, benne élünk, ezért mindennapi életünkben éppoly kevéssé észleljük, mint ahogy a gondolatot sem látjuk fénynek. Amit átélünk, azt nem észleljük, ezért hagyjuk ki az őszibarackvirág színét, és csak a pirosra tekintünk, amelyet az egyik irányba terjesztünk ki, és a kékre, amelyet a másik irányba; így jelenik meg a szivárvány színképe. Ez azonban illúzió. Az igazi spektrumot úgy kaphatnánk meg, ha ezt a színes szalagot körbe hajlítanánk. Valójában ezáltal egyenesítjük ki, mivel mint emberek benne vagyunk az őszibarackszínben, és a színes világot így csak a kéktől a pirosig és a zöldön át a pirostól a kékig tekintjük át. Ezzel a szemlélettel minden szivárvány körnek látszana, önmagába záruló körnek, kör keresztmetszetű hengernek.(…)

Ma nagyon lényeges számunkra, hogy a világ, az embert is beleértve, gondolatfénnyel, fénygondolatokkal, akaratanyaggal, anyagakarattal van átszőve, és ami konkrétan elénk tárul, az gondolatfényből, fénygondolatokból, anyagakaratból, akaratanyagból épült fel a legkülönfélébb módon és tartalommal.

A kozmosszal akkor jövünk tisztába, ha ilyen kvalitatív módon szemléljük, nem pusztán kvantitatíve. Akkor viszont a kozmoszba beépül az állandó elhalás, a letűnt kor fényben való elhalása, a jövő sötétségben való kibontakozása. A régi perzsák ösztönös szellemi látásmóddal Ahura Mazdaónak nevezték azt, amit a fényben elhaló múltnak, Arimánnak pedig azt, amit a sötét akaratban jövendőnek éreztek. Itt van tehát a világ két entitása, a fény és a sötétség: a fényben az eleven gondolat, az elhaló múlt; a sötétségben a keletkező akarat, az érkező jövendő.”
Rudolf Steiner: Híd a világ szellemisége és az ember fizikai léte között (GA 202) – megvásárolható ITT