A halál és a föld-elem
“Képzeljék csak eléggé élő módon el: Adva a magasabb lényiségek, akiknek áldozni akarnak, az áldozati szubsztanciákat azonban visszautasítják. Vágy keletkezik ezáltal ezekben a lényekben, akik áldozni szándékoztak, és akik most így éreznek: Ha meghozhattam volna áldozatomat e magas lényeknek, úgy lényem legjava élhetne ezeknél a lényeknél, én magam élnék e magasabb lényiségekben, így azonban ki vagyok zárva e lényiségekből, így én itt, ők pedig ott állanak! – A Mozgás Szellemei azonban – ezt szinte szó szerint érthetjük ezeket a lényiségeket, kikben a visszautasított áldozat folytán vágy izzik fel a magasabb lényiségek irányában, olyan helyzetekbe hozzák, hogy a legkülönbözőbb oldalakról közeledhetnek a magasabb lényiségek felé. Úgy, hogy az, ami bennük nem meghozható áldozatként él, legalább is azoknak a benyomásoknak a telje révén, amiket a magasabb lények felől kaphatnak, akiket mintegy körülkeringenek a visszautasított áldozat lényei, kiegyenlítést nyerhet; kiegyenlítést nyerhet az, ami az áldozat visszautasítása folytán nem nyer kielégítést, amennyiben ezeknek a lényeknek a magasabb lényiségekhez való pozíciójában egy olyan vonatkozás jön létre, mint amilyen egy meghozott áldozat által állt volna elő.
Tökéletesen érthetővé úgy tesszük azt, amire itt gondolunk, ha jelképesen a magasabb lényiségeket egy Nappá összefoglalva képzeljük el, és azután egy egyetlen pozícióban, egy planétaként, az alacsonyabb lényiségeket egybefoglalva. Tegyük most fel, hogy az alacsonyabb planéta lényei áldozataikat a magasabb planétának, tehát a Napnak akarnák bemutatni. A Nap azonban visszautasítja azokat, és az áldozati szubsztanciáknak a nem elfogadott áldozat lényiségeinél kell maradniok, s ekkor ezek a lények magányukban, elzártságukban vággyal eltelve érzik magukat. Most a Mozgás Szellemei a magasabb lényiségeik körébe vonják őket; csak ezáltal lesz lehetővé számukra, hogy áldozati szubsztanciájuk közvetlen felárasztása helyett ezt az áldozati szubsztanciát magát hozzák mozgásba, őket pedig ezzel a magasabb rendű lényekkel hozzák vonatkozásba. Teljességgel úgy van ez, mint amikor valaki nincsen abban a helyzetben, hogy egy egyszeri nagy kielégülés révén rendezze el vágyát és azután egy sor részkielegülést él át: úgyhogy egész belső világa mozgásba jön, amikor ily módon egy sor részkielégülést él át. (…)
Tagadhatatlan azonban, hogy az, amit áldozni kellett volna, a magasabb lényeknél más módon maradna meg, mint az alacsony lényeknél. A tulajdonképpeni életfeltételei annak, amit áldozni kellett volna, a magasabb lényeknél vannak meg. Az alacsonyabb lényeknél ezért más létfeltételeknek kell helyükbe lépniök. – Ismét képszerűen gondolhatjuk el ennél: Ha valamely planétáról a teljes szubsztancia, melyet magában foglal, a Napba áradhatna és a Nap ezt nem utasítaná vissza, úgy ennek a planétának a lényei a Napban más létfeltételekre találnának, mint egyébként, amikor a Nap visszautasítja, a Napon kívül, a planétában. Röviden: Annak, amit az “áldozat tartalmának” kell neveznünk, elidegenedése lép fel, ennek az áldozati szubsztanciának eredetétől történő elidegenedése.
Alkossák most meg ezt a gondolatot, hogy bizonyos a lények kénytelenek megtartani magukban valamit, amit pedig szívesen áldozatként hoznának, és amiről az az érzésük és véleményük, hogy az akkor találná csak meg megfelelő értelmét, ha áldozatot hozhatnának általa. Jelenítsék csak meg az ilyen lényiségek érzését a maguk számára, ekkor ahhoz jutnak, ami úgy nevezhető: A kozmikus lényiség egy bizonyos részének elzárulása a maga tulajdonképpeni értelme előtt és a maga tulajdonképpeni nagy kozmikus céljával szemben. Egyes lények olyasmit birtokolnak, aminek tulajdonképpen – ha képszerűen beszélhetnénk – más helyen, mint náluk, volna meg az értelme. A következmény ezért az, hogy – ha ismét képszerűen szólunk – a visszautasított áldozati füstnek, a visszautasított áldozati szubsztanciának ez az áthelyeződése az áldozati szubsztanciának a többi kozmikus folyamatból történő kitaszítását eredményezi.
Ha ezt a gondolatot nem az értelmükkel – mert az az ilyen dolgokra nem alkalmas –, hanem érzésükkel fogják fel azt, amit kimondott, úgy a következő érzésük támad: Olyasvalami ez, amit szinte kiszakítottunk az egyetemes kozmikus folyamatból. Azoknak a lényeknek a számára, akik az áldozatot visszautasították, csak annyi, hogy eltaszították maguktól. A többi lény számára, akiknél ott maradt az áldozati szubsztancia, viszont olyasmi, amire a saját eredetétől való idegenség bélyege kerül. Ezzel olyan lényekhez jutottunk, akikre szubsztancialitásuk tekintetében az eredetétől való idegenség bélyegét vésték. Ez azonban, ha ezt érzésszerűen értik meg, ha ezt az ideát érzésszerűen festik a lélek elé – amikor olyat festünk magunknak a lélek elé, amiben az eredetétől való idegenség lakozik –, ez a halál. És a Mindenségben a halál nem egyéb, mint az, ami a visszautasított áldozati szubsztanciával szükségszerűen lép be azoknál a lényeknél, akik ennek az áldozati szubsztanciának a maguknál tartására kényszerülnek. Így érkezünk a rezignációtól, a lemondástól, melyet az evolúció harmadik fokán találtunk, azzal szemben, amiről a magasabb lények lemondtak, a halálhoz. Valódi jelentőségében pedig a halál nem más, mint lények tartalmának tulajdonsága, akik nem igazi helyükön tartózkodnak, akik valódi helyükről kirekesztettek.(…)
Azáltal, hogy magasabb szférak kozmikus lényei visszautasítják azt, amit áldozatként hoznának meg részükre, ez a visszautasított áldozati szubsztancia azokban a lényiségekben, akik felé visszautasítják, a halálnak lesz alávetve, a halál ugyanis valamely kozmikus szubsztanciának, valamely kozmikus lényiségnek a maga tulajdonképpeni értelméből történő kizárása.
Ezzel azonban annak spirituális jellegébe léptünk, amit a Mindenség negyedik elemének nevezünk. Ha a tűz legtisztább áldozatvállalás volt – és mindenütt, ahol tűz vagy hő kerül elénk, spirituálisan áldozás alkotja a hátteret –, ha minden mögött, ami levegőként terjedt ki Földünkön, valójában ajándékozó vagy bőséget osztó erényt, áramló erényt találtunk, ha az áramló vizet, tehát folyadékot mint elemet spirituális rezignációként vagy lemondásként jellemezhettük, úgy a Földelemet, amely egyedül lehet a halál hordozójává – a halál ugyanis nem lenne itt, ha a Föld eleme nem lenne itt –, úgy kell jellemezzük, hogy az a lemondás révén lehasadt a maga értelméről. Most konkrétan találkoztak valamivel, ahol folyékonyból szilárd képződik. Ez ugyanis bizonyos módon egy spirituális folyamatot is tükröz. Képzeljük el, hogy egy tó víztömegébe jég tagolódik, a víz tehát szilárddá válik. Valójában nincs e mögött más, mint, hogy az, ami a vizet jéggé teszi, a víz értelmétől lefűzi azt. Íme a szilárddá válás spirituális háttere, a földdé válás spirituális oldala. A négy elem jellegének vonatkozásában ugyanis a jég ugyanúgy “föld” és csak a folyékony a “víz”. – A maga értelmétől történő lefűződés az, amit halálnak hívhatunk, és az, amiben a halál jelentkezik, magát kiéli, az a föld-elem.”
Rudolf Steiner: A Földfejlődés szellemi-valós háttere (GA132)
