A gondolat a csodálatban gyökerezik
“…már a régi Görögországban mondták: Minden emberi érdeklődésnek a csodálatból kell kiindulnia! Fogjuk fel azonban pozitív értelemben ezt, kedves Barátaim! Fogjuk ezt fel abban a pozitív értelemben, hogy a lélekben, mely az igazságra törekszik, ténylegesen ennek az állapotnak kell meglennie: csodálva állni a Mindenség előtt. Aki ugyanis képes ennek a görög szólásnak a teljes erejét felfogni, oda jut, hogy ezt mondja magának: Ha valaki – egyre megy, hogy milyenek egyébként a körülmények, amiknek a révén az emberi kutatásra és gondolkodásra adja magát – ha az ember a csodálatból indul ki, tehát nem valami másból, hanem a Mindenség, tényei feletti csodálatból, úgy az olyan, mint amikor magvat ültetünk a földbe és belőle növény szökken szárba. Minden tudásnak ugyanis bizonyos módon csodálatot kell magvaként elkönyvelnie. Más a helyzet azonban, ha valaki nem a csodálatból indul ki, hanem esetleg onnét, hogy bizonyos korban, fiatalként, a jeles tanítói valamilyen alapelveket vertek bele, amik filozófussá tették; vagy pedig azért lett filozófussá, nos, mivel abban a társadalmi környezetben, amelyben felnőtt, szokás volt, hogy valami ilyent tanuljon az ember és így az éppen fennálló körülmények révén került a filozófiához. Ismeretes, hogy a filozófiavizsga a legkönnyebben tehető le. Röviden szólva, száz meg száz olyan kiinduláspont létezik a filozófia felé, amelyek nem a csodálatból, de valami másból származnak. Ezek a kiinduláspontok az igazsággal való olyan együttéléshez vezetnek csupán, amit azzal hasonlíthatunk csak össze, hogy papírmaséból készítünk virágot és nem magról hajtatjuk. A hasonlat tökéletesen vág! Minden igazi tudásnak ugyanis, amely arra törekszik, hogy a világrejtélyekkel való valamilyen kapcsolatra is kilátása legyen, a csodálat magszeméből kell előjönnie. Lehet valaki mégoly éles elméjű gondolkodó, akár – úgy mondanám – az éleselméjűség túltengésében is szenvedhet: ha sohasem haladt keresztül a csodálat stádiumán – semmi se lesz a dologból; az ideák éles eszű, okos összekapcsolásává lesz és semmi olyan, ami nem lenne helyes – a helyes azonban nem szükségesen ér fel a valósághoz. Éppen arra van szükség, hogy mielőtt gondolkodni kezdenénk, mielőtt egyáltalán mozgásba hozzuk gondolkodásunkat, már végigcsináltuk a csodálat állapotát. Olyan gondolkodás pedig, mely a csodálat állapota nélkül lendül mozgásba, alapjában véve a puszta gondolatjátéknál marad meg. A gondolkodásnak tehát, ha azt a kifejezést engedjük meg magunknak, a csodálatban kell „gyökereznie”.
És most tovább! Ez még nem elég. Ha a gondolat így a csodálatban gyökerezik és az ember, ha karmája alapján meglehetősen éles elméjű, és bizonyos önhittség folytán hamar eljut oda, hogy élvezze éleselméjűségét és utána csak ezt az éleselméjűséget fejlessze, akkor a kezdetbeli csodálat sem segít többé. Ha ugyanis, miután a csodálat megtelepedett lelkében, gondolkodása további folyamán, csupán gondolkodik, úgy, a valósághoz képtelen odahatolni. – Jól jegyezzük meg, s ezt itt is hangsúlyozom, nem azt akarom mondani, hogy váljon az ember gondolat nélkülivé és, hogy a gondolkodás káros. Ez ugyanis széltében elterjedt felfogás teozófus körökben is; a gondolkodást egyenesen rossznak és ártalmasnak tartják, mivel azt hallják, hogy az embernek a csodálatból kell kiindulnia. Azonban, ha kicsit elkezdett gondolkodni és fel tudja sorolni az ember hét princípiumát, stb., nem kell abbahagynia ismét a gondolkodást, hanem a gondolkodás maradjon. A csodálat után azonban egy további lelkiállapotnak kell jönnie és ez az, amit legjobban az az iránti tisztelettel jelölhetünk, ami a gondolkodás elé lép. A csodálat állapotát a tisztelet, az alázat állapotának kell követnie! És minden gondolkodás, amely a tisztelettől emancipálja magát, az arra történő tiszteletteljes felnézéstől, amit a gondolkodás tár elébe, képtelen lesz a valóságba hatolni. Sohasem szabad a gondolkodásnak, hogy úgy mondjuk, táncos lábbal tovalejtenie a világban. Amint a csodálat álláspontján túlhaladt, a Mindenség alapjai iránti tisztelet érzületében, érzésében kell gyökereznie.
A megismerés ösvénye itt mindenesetre rögtön hatalmas ellentmondásba kerül azzal, amit manapság tudománynak neveznek. Hiszen ha valakinek, aki ma laboratóriumában retortái előtt áll és anyagokat elemez és szintézises úton új kötéseket épít fel, azt mondják: Az igazságot tulajdonképpen képtelen vagy kikutatni! Szépen szétbontod ugyan, meg ugyanígy összerakod az anyagokat, amit azonban teszel, tények csupán. Kegytelenül, a világ tényeivel szembeni tisztelet tanúsítása nélkül látsz munkádhoz. Valójában ugyanazzal a kegyelettel és alázatteli tisztelettel kellene az előtt, ami retortáidban folyik le, megállanod, ahogyan a pap áll oltára előtt… – Mit mond Önöknek ma egy ilyen ember? Valószínűleg kineveti Önöket, kegyetlenül kineveti, mivel a jelenlegi tudományos álláspont szerint nem belátható, hogy a tiszteletnek bármilyen köze lenne igazsághoz, megismeréshez. Ez az ember, ha nem is nevetné ki Önöket, legfeljebb ezt mondja majd: Fel tudok valóban lelkesülni azon, ami retortáimban végbemegy, azonban, hogy ez a lelkesedésem valami egyéb is volna, mint magánügy, hogy az igazságkereséshez volna köze, értelmes emberrel tényleg nem tudod megértetni. A mai tudós szemében többé-kevésbé bolondosnak kell tűnnie, ha arról beszélünk, hogy a kutatásnak és nevezetesen a dolgok felett való gondolkodásnak soha sem szabad emancipálnia magát attól, amit tiszteletnek kell hívnunk – hogy egyetlen lépést sem szabad tennünk a gondolkodásban, anélkül, hogy az iránt, amit kutatunk, át ne volnánk hatva a tisztelet érzésével. Ez a második!
Az az ember is azonban, aki már elérkezett a tisztelet bizonyos fokához, és utána, mivel átélte a tiszteletnek ezt az érzését, innen a puszta gondolkodással akarna előrehatolni, hát, ez ismét csak a lényegtelenbe jutna el, megint csak nem jutna tovább. Hiszen valami helyeset talált és miután a két első lépcsőn túllépett, ezt a helyeset minden fajta szilárdan megalapozott szempont vonná át. Mégis, hamarosan a bizonytalanba kellene jutnia. Lelki állapotunkban ugyanis egy harmadik foknak kell belépnie, ha a csodálatot és tiszteletet kellően átéltük már és a fok pedig az, amit „a Mindenség törvényeivel bölcsességteljes összhangban érezni magunkat”. Nézzék csak, ezt a magunkat bölcsességteljes összhangban érezni a Mindenség törvényeivel létrehozatala egyáltalán nem másként történik, csak, ha bizonyos vonatkozásban a puszta gondolkodás értéktelenségét már beláttuk, ha újra meg újra elmondtuk már magunknak: Az, aki csak a gondolkodás helyességére épít – most, hogy megalapoz, avagy cáfol, egyre megy – ugyanazt az esetet jelenti tulajdonképpen, mint kisfiúnk, ki a zsemlék számát helyesen számította ki. Ha a kisfiú képes lett volna így szólni magához: Amit kiszámítasz, lehet helyes, azonban egyáltalán nem a helyes gondolkodásodra kell építened, hanem végre az igazságnak kell utánanézned, a valósággal kell összhangba hoznod magadat…, akkor megtalálta volna a kisfiú, azt, ami magasabban van a maga helyességénél: a helyi szokást, hogy öt zsemlére a hatodikat ráadásként. Azt találta volna, hogy ki kell a külvilágba lépni magunkból, és, hogy a helyes gondolat semmit sem tisztáz abban, hogy valami valóságos-e.
Ez a magát a valósággal való bölcsességteljes összhangba állás azonban olyasmi, ami nem megy csak úgy, magától. Ha csak úgy, minden további nélkül menne kedves Barátaim, úgy sem Önök, sem egyetlen más ember se szenvedte volna el ezen a ponton Lucifer félrevezetését. Tulajdonképpen teljesen az embernek szánták ugyanis azt, amit a jó és rossz közti különbségtevésnek hívunk, a megismerés megszerzését: hogy a Megismerés Fájáról egyen. Azonban későbbi időpontban. Amiben az emberek hibáztak, az, hogy túl korán akarták a jó és rossz közti különbségtételnek ezt a megismerését elsajátítani. Amit későbbre szántak nekik Lucifer vezetése mellett korábban akarták elsajátítani; hibájuk ebben áll. Azonban elégtelen megismerés jöhetett csak létre, mely a valódi megismeréshez, ahogyan szánták neki, s amit ki kellett volna az embernek küzdenie magának, úgy viszonylik, mint a koraszülés a kiérett gyermekhez. A régi gnosztikusok ezért – sejthető, mennyire igazuk is volt – tényleg azt a kifejezést használták: Az emberi megismerés, ahogyan az embert megtestesülésein keresztül kíséri a világon végig, tulajdonképp egy koraszülés, ektróma, mivel az emberek képtelenek voltak várni, amíg mindazt végigcsinálták, aminek azután a megismeréshez kellett volna vezetnie. El kellett tehát telnie egy időnek, aminek során az embernek lassacskán ki kellett volna bizonyos lelkiállapotokat érlelnie, s azután kellett volna megismeréshez jutnia. Az emberiségnek ezt az ősvétkét még mindig elkövetjük; hiszen ha nem követnők el, kevésbé gondolnánk vele, hogy milyen hamar sajátíthatjuk el ezt, vagy azt igazságként, hanem azzal törődnénk, hogyan válhatunk rá éretté hogy előbb fel is fogjunk bizonyos igazságokat.
Valami, ami ugyancsak különlegesként érintené a mai embert, ismét csak az, ha valaki eljönne, szólván: Teljesen érthető számodra a Pitagorász tétele; ha azonban mélyebben is fel akarod fogni, titkos jelentése szerint: a befogók négyzetösszege az átfogó négyzetével egyenlő – vagy (vegyünk most egy még egyszerűbb tételt): mielőtt megérnél rá, felfogni, mit jelent 3×3=9… ezt, meg amazt kell még végigcsinálnod lelkedben! – A mai ember pedig még nagyobbat nevetne, ha valaki ezt akarná mondani: Akkor fogod majd csak ezt fel, ha összhangba hozod magad a Mindenség törvényeivel, amelyek úgy rendezték el a dolgokat, hogy a matematikai törvények egy bizonyos módon megjelennek számunkra. – Tulajdonképpen még folyton elkövetik az eredendő bűnt, amennyiben azt hiszik az emberek, hogy minden fokon minden érthető lehet és arra semmit sem adnak, hogy előbb át kell élni valamit, hogy ezt, vagy amazt megérthessük, hogy arra a belső bennünket – megtámasztó jellegre találjunk a tudatban, hogy összes szigorú ítéletünkkel a valóságot illetően tulajdonképp semmit se vagyunk képesek elérni.
Ez a harmadik, jellemzésre váró állapothoz tartozik. Ha mégolyan erőfeszítést teszünk is a szigorú ítélet során, csak kerülhet tévedés az ítéletbe. Helyes ítélet úgy adódhat csak, ha bizonyos érettségi fokot értünk el, ha megvártuk, amíg az ítélet „beugrik”, s nem, amikor bajlódunk vele, hogy megtaláljuk az ítéletet, hanem azon fáradozunk, hogy éretté váljunk rá, hogy az ítélet eljusson hozzánk. Ekkor van csak valami köze a valósághoz az ítéletnek. Az, aki még olyannyira erőlködik, hogy helyes ítéletet alkosson, soha se építhet arra, hogy ennek a belső erőfeszítésének a révén egy valamelyest is mértékadó ítélethez juthat. Egyedül az remélheti csak, hogy helyes ítéletet alkot, aki minden igyekezetét arra használja fel, hogy a helyes ítéleteket azoktól a megnyilatkozásoktól várhassa, amelyek hozzá özönlenek, azért, mivel megérett erre. Ebben a legfigyelemreméltóbb, tapasztalatok szerzésére lehet ugyanis számítani. Olyasvalaki, aki hamar kész az ítéletével, persze azt gondolhatja: Ha vízbe esett valaki és holtan húzzák ki, az megfulladt. Aki azonban bölccsé vált, ki az élettapasztalat révén éretté vált, tudni fogja hogy minden egyes esetben, valami általános helyesség semmit se jelent, hanem: minden egyes esetben sokoldalúan kell odaadni magunkat annak, ami kínálja magát, hogy mindig a tényeket, amelyek lejátszódnak előttünk, kell engednünk ítéletet mondani. Az életben ez jól beigazolódik.
Vegyék ezt az esetet: Valaki ma állít valamit. Rendben van, lehet, hogy az Önöké más vélemény, ezért ezt mondják majd: Teljesen téves, amit ez mond. – Lehet tehát egy amazétól teljesen eltérő véleményük. Ez mind szép, lehet téves az, amit ő állít, de az is, amit Önök mondanak; bizonyos szempontból mindkét ítélet lehet igaz és mindkettő lehet téves is. Azt, hogy az egyiknek a másikétól eltérő véleménye van, most, ezen a harmadik fokon nem tekintik valami mérvadónak. Ez semmit se jelent; itt mintegy a maga ítéletének a csúcsán áll csak az ember. Itt az, aki bölccsé vált, mindig visszatartja az ítéletét, és nehogy elkötelezze magát valamiképpen is az ítéletével, azt akkor is visszatartja, ha az a tudata, hogy igaza van; úgy kísérletileg, mintegy próbaképpen visszatartja. Tegyék fel azonban, valaki mond Önöknek ma valamit; s két hónap múltán pedig valami ellentéteset mond: ekkor tökéletesen kikapcsolhatják magukat, ekkor semmi közük a két tényhez. Ha a két tényt hatni engedik magukra, egyikének sem kell ellentmondaniok, hanem azok mondanak kölcsönösen ellent egymásnak. Az ítéletet ekkor a külvilág, nem Önök, foganatosítja. Ezen a helyen kezd csak ítélni a bölcs. Érdekes, hogy sohase ismerjük meg azt a módot, ahogyan Goethe pl. természettudományát folytatta, ha nem rendelkezünk a bölcsességnek azzal a fogalmával, hogy mondjanak maguk a dolgok ítéletet. Ezért tette Goethe azt az érdekes kijelentést – megtalálják „Einleitung zu Goethes naturwissenschaftlichen Werken” c. írásomban – azt a kijelentését, hogy tulajdonképpen soha ne hozzunk ítéletet s állítsunk fel hipotéziseket a külső jelenségekre vonatkozólag, hanem a jelenségek a teóriák, ők maguk mondják ki ideáikat, ha éretté tettük magunkat, hogy a helyes módon engedjük meg nekik, hogy hatást gyakoroljanak reánk. Nem arról van szó, hogy – mondjuk úgy – rajta legyünk és lelkünkből előpréseljük, amit helyesnek tartunk, hanem arról, hogy éretté tegyük magunkat és az ítéletet magukból a tényekből várhatjuk előugrani. Úgy kell állni a gondolkodáshoz, hogy a gondolkodást ne a dolgok feletti ítélőbíróvá, hanem a dolgok kijelentéseinek eszközéve tegyük. Ez jelenti azt, hogy a dolgokkal való összhangra jutunk.(…)
Végül egy negyedikhez jutunk. Ez pedig az Én-nek az asztráltesthez való viszonya, s itt a luciferi eltolás következtében az Én-nek az asztráltest feletti túlsúlya állt elő. Látják, mi hiányzik: nincsen meg tulajdonképpen az asztráltestnek az Én feletti túlsúlya. Ez tényleg nincs meg. Nem szabad ezt sematikusan csinálni, hanem a megfigyelés szerint kell eljárni és tudni, hogy az asztráltest és az étertest közötti viszony kétszeresen fennáll és itt viszont csak oly módon, hogy az Én-nek az asztráltest feletti túlsúlya van adva számunkra. Ez azt jelenti, hogy az Én nem úgy viszonylik az asztráltesthez, mint ahogyan eredetileg szándékolták, mielőtt a luciferi befolyás közbelépett volna, hanem, hogy az Én egoisztikusabb, „énesebb”, mint amilyennek lennie kellett volna. Egoisztikusabb, énesebb, mint amilyennek lennie kellett volna. Ez a luciferi behatásra történt. Mi is történt itt tulajdonképpen, hogy ez a túlsúly állt elő, amely a negyedik azok közül, amiket előadtunk – mi is történt itt tulajdonképpen? Itt most azt kell figyelembe venni, hogy milyen is lenne a rendes viszony az Én és az asztráltest között.
Ez a rendes viszony mindenesetre csak úgy ismerhető meg, ha – hogy úgy mondjuk – ismét helyreállítják azt. Mivel úgy, ahogyan ma itt áll az ember a világban, ahogyan így alávetett a luciferi befolyásnak, így az Én-nek az asztráltesthez való viszonya nem a rendes, hanem az Én túlsúlyával van dolgunk. Az ember énesebb, mint amilyennek – elnézést az előbbi szóképzés miatt, az azonban itt megfelelő – lennie kellett volna. Nevezetesen azonban, már felállítottuk azt a gondolatmenetet, amely elvezet oda, hogy milyennek is kellene lennie ennek az Én-nek. Az Én olyanná, hogy szabályos viszonyt keltsen, akkor válik, ha az ember bölcs és energikus és türelmes önnevelés során sajátítja el azokat a dolgokat, amiket a csodálattal, a kikutatott iránti alázat érzésével, a bölcs összhang érzésével és az odaadással neveztünk meg. Ahogyan akkor az Én az asztráltesthez áll, elfogulatlan megfigyelésünk számára ekkor azt a benyomást kelti: Most helyesen áll az Én; az Én most érvénytelenítette azt, ami a luciferi befolyással belépett. Egyedül azáltal, hogy a léleknek ezt a négy említett tulajdonságát a legmagasabb fokon képezzük ki, lehet csak helyreállítani az őseredeti viszonyt.”
Rudolf Steiner: Az érzékek világa és a szellem világa (GA134)
