Ember voltunk misztériuma
“Az ember folyton magával hordja idegrendszerét a világban, és tudjuk, ez az idegrendszer nem más, mint intuíció, anyagilag átitatva. Amennyiben az ember ezt az idegrendszert hordja a világban magán, tulajdonképpen, azokon a helyeken, ahol idegek járják át az emberi organizmust, szakadatlanul intuíció van és ez az intuíció szellemet áraszt ki, amit az ember állandóan sugáraura módjára tudhat maga körül. Tehát nem csak az jön tekintetbe, amit, ha a halál kapuján átlépünk, magunkkal viszünk, hanem folyton, olyan mértékben sugárzunk ki intuíciót, ahogyan az idegek szétesnek. Ugyanis mindig egyfajta szétesési folyamatot hordanak magukban, egy bizonyos módon csak újra kell képezni őket, még ha az idegrendszerben a legnagyobb tartósság mutatkozik is; állandó kisugárzás folyik, amit intuícióval lehet csak észlelni. Úgy, hogy azt mondhatjuk: Intuitíven megragadható szubsztancia, szellemi szubsztancia sugárzik szakadatlanul az emberből, abban a mértékben, ahogyan fizikai idegrendszere szétmorzsolódik. Úgy, hogy már ebből kivehetik, hogy amennyiben fizikai idegrendszerét használja, az ember elhasználja azt, a szétmorzsolódás felé viszi, így a világ számára tulajdonképpen nem jelentőség nélküli. Megvan a maga nagy jelentősége. Ugyanis amire az idegeit használja, ettől függ, miféle intuitíven megragadható szubsztanciák sugárzanak ki tőle. – És ismét: amennyiben izmait használja, inspirációval felfogható szubsztanciák sugárzanak ki az emberből. Ez a kisugárzás olyan, hogy szakadatlanul tiszta, rendkívül finoman differenciált mozgásfolyamatokkal népesíti be a világot. Inspirált szubsztanciák sugárzanak tehát ki – a szavak megalkotása nem túl szerencsés, másokkal azonban nem rendelkezünk. – Csontjaiból az embernél az árad ki, amit így hívhatnánk: imaginatíven megragadásra váró szubsztancia. Ez aztán rendkívüli módon érdekes. Nem azért, hogy a szellemi kutatás eredményeivel túletessem Önöket, hanem, mert tényleg érdekes, említsük meg, hogy a csontokból történő e kisugárzás révén, amikor ezek szétesnek, bizonyos mértékig, az ember tényleg mindenütt, ahova csak eljut, képeket, imagináció által észlelhető képeket hagy vissza; finom árnyképek maradnak vissza mindenütt tőlünk, ahol csak voltunk. És amikor ezt követően elhagyják majd ezt a termet, egy kifinomultabb, jól iskolázott szellemi látás számára a padokon finom árnyképek maradnak még bizonyos ideig észlelhetők, amíg csak az általános világfolyamatba bele nem tagolódnak; minden egyes embertől finom árnyképek, amiket csontrendszere sugárzott ki. Ezeken az imaginációkon alapszik az a kellemetlen jelleg, melyet olykor érez az ember, amikor egy szobában lép, melyet előbb, egy másik, kellemetlen ember lakott. Ez főként azokon az imaginációkon alapszik, amiket az visszahagyott. Bizonyos módon egyfajta árnyképben ott találni még. Ebben a vonatkozásban pedig egy valamelyest érzékeny ember egyáltalán nem marad el a szellemi látótól, mivel érzi a kellemetlent a felett, amit egy másik hagy vissza a szobában. A szellemi látó azzal az előnnyel rendelkezik, hogy imaginatív képben képes szemléltetni magának, amit a másik megérez.
Mindazzal, amit ilyen módon kisugárzunk, vajon mi történik? Foglaljanak mindent össze, amit ezen a módon kisugárzunk kedves Barátaim: alapjában véve ez tulajdonképpen mindaz, amit a világra hatásként kifejtünk. Tegyenek ugyanis bármit, valamilyen módon: ha – amennyiben tevékenyek – mozognak és járkálnak, csontrendszerüket, izomrendszerüket hozzák mozgásba. Még akkor is, azonban, ha csak fekszenek és csak gondolkodnak, intuitíven felfogásra váró szubsztanciát sugároznak ki. Röviden, amit tevékenységként fejtenek ki, szakadatlanul a világba sugározzák, az állandóan a világba megy át. Nézzék azonban, ha ezek a folyamatok nem mennének végbe, Földünkből – amikor fejlődésének céljához ért majd el – semmi, csak szétporlott anyaga maradna, amely az egyetemes kozmikus térbe por módjára menne át. Az azonban, amit a Föld anyagi folyamataiból ki lehet az ember révén menteni, az az egyetemes Kozmoszban, az egyetemes világban él mint, ami intuíció, inspiráció és imagináció által születhet meg. Az ember ezen a módon adja a világnak azt, amiből az, mint építőkövekből, ismét újraépül. Az lesz ez, ami az egész Föld szellemi-lelkijeként éppúgy továbbél, amikor ez a Föld a maga materialitását illetően a hullához hasonlóan elpusztul, mint ahogyan az egyes emberi lélek és szellem továbbélnek, amikor az egyes ember a halál kapuján megy át.(…)
Most azonban olyasmi jön, ami egész létünkben mint valami misztérium áll ott, valami, ami ténylegesen, mivel alapjában véve misztérium, nem az értelemmel felfogásra való, hanem a lélekkel elhívésre és áthatásra szánt, azonban mégis igaz. Az ugyanis, amit az ember, környezetébe képes ily módon sugározni, világosan kettősségbe válik szét: a inspiráció, intuíció, imagináció egyik részébe, amikre, mondhatni az egyetemes kozmikus lét rá van utalva, s amely felveszi azt; az egyetemes kozmikus lét ezt felszívja. Valami mást azonban nem szív magába: s azt visszaveti, nem fogadja el! Formálisan megmagyarázza az egyetemes kozmosz: igen, ezeket az inspirációkat, intuíciókat, imaginációkat használni tudom, felszívom magamba őket, hogy a Jupiter-létbe vihessem fel tovább. Másokat azonban visszalök, nem veszi fel őket. És ennek az a következménye, hogy ezek az intuíciók, inspirációk és imaginációk, mivel sehol sem veszik őket fel, magukra hagyva ott maradnak; szellemileg maradnak meg a kozmoszban, nem oldhatók fel. Az tehát, amit kisugárzunk, két részre esik szét, olyanba, amit a Kozmosz szívesen vesz fel és olyanba, amit visszautasít, amit nem tűr el, amit otthagy. Ez az utóbbi megállt. Meddig marad meg így? Ez pedig annyi ideig marad így, amíg csak el nem jön az ember és maga nem semmisíti meg olyan kisugárzások révén, amik alkalmasak arra, hogy megsemmisítsék azt; és rendszerint egyetlen embernek sincsen meg a képessége hozzá, hogy ezeket a Kozmosz által visszalökött kisugárzásokat megsemmisítse, csak az az ember, aki azokat maga sugározta ki. És itt a karma technikája, itt az oka annak, hogy miért kell karmánk során találkozni imaginációk, inspirációk és intuíciók vonatkozásában mindazzal; amit a Kozmosz visszautasított. Magunknak kell ezeket megsemmisítenünk, mivel a Kozmosz csak azt veszi fel, ami gondolatilag helyes, érzelmileg szép és morálisan jó. Minden egyebet visszautasít. Ebben áll a misztérium.”
Forrás: Rudolf Steiner ÉRZÉKI VILÁG ÉS SZELLEMI VILÁG (GA134)
