Amikor az emberi szív Krisztusra tekint

Dornach 1918. december 24.

A mai kor hangulata talán nem sok emberben fogja megteremteni azt a mély belső érzést, amelyről a legendák és mondák beszélnek, amikor a karácsonyi szent éjszakákra utalnak, amikor az erre felkészült lélek képes a szellemi világ némi megtapasztalására. Egy ilyen lenyűgöző legendát ismerhetnek az itt elhangzott előadásokból, Olaf Åstesonét. Sok hasonló dolog utal ugyanígy a karácsonyi időre.Nemcsak az emberi szív elmélyültebb tanulmányozója számára világos, hanem mindenki számára, aki a külvilágban megfigyeli korunk általános szellemét, hogy a karácsonyi hangulatot, a karácsonyi impulzust most újra kell keresnie az emberiségnek. Ami a karácsony ünneplésében, a karácsony gondolatában él, annak új módon kell megragadnia az emberi lelket. Gondoljatok csak bele, kedves barátaim – hogy felismerjük mai vallásos és lelki hangulatunk tágabb aspektusait -, milyen kevés hajlam van ilyenkor arra, hogy a Krisztust mint olyat szemléljük, hogy a lélek tekintetét rá irányítsuk.

Az emberek gyakran azt hiszik, hogy Krisztusról beszélnek, és mégis azt fogjátok tapasztalni, hogy alig tesznek különbséget Krisztus és az Atyaisten között, csak név szerint. Bár igaz, hogy sok hívő számára még mindig Krisztus áll vallásos hitvallásának középpontjában, és hogy mellette minden más isteni természetű dolog elveszti fényét, mégis egy ideje már olyan teológia felemelkedését látjuk, amely valóban elveszítette Krisztust, amely akkor is általánosságban Istenről beszél, amikor Krisztusról van szó. Újra meg kell találni azt a sajátos tulajdonságot, amely lényeges, amikor az emberi szív Krisztusra tekint. És talán a karácsonyi ünnep legméltóbb ünnepe ilyenkor valójában az, hogy lelkünkbe véssük, hogyan találhatja meg újra az emberiség a Krisztust. Az emberiség fejlődésének számos történelmi tényét kell először – szellemtudományos értelemben – átgondolni, ha újra fel akarjuk ébreszteni azt az igazi impulzust, amely az emberi lelkeket Krisztushoz vezeti. A karácsonyi ünnep nemcsak Jézusnak a földi életbe való belépésére emlékeztethet bennünket, ahogyan az rendeltetése szerint történik, hanem magának a kereszténységnek a születésére, a kereszténységnek a földi evolúció menetébe való belépésére is rámutathat. És így irányítsuk ma szellemi látásunkat elsősorban arra, amit magának a kereszténység karácsonyának, a kereszténységnek a földi szférába való belépésének, születésének nevezhetnénk. A külső tényeket természetesen ismerjük, de a róluk való tudásunkat még fokozni kell.

A kereszténység Jézus Krisztus személyében érkezett a világba, az Ószövetség hívei közé. Megfigyelhetjük azokat a jelenségeket, amelyek e nép körében a kereszténység megszületésekor történtek. Látjuk, hogy külsőleg két külön áramlatra oszlottak, a farizeusok és a szadduceusok áramlatára. Mindezeket a dolgokat ezentúl új megvilágításban kell szemlélnünk. Amikor egy egyén vagy magának az emberiségnek – sőt, az egész Föld fejlődésének – általános haladását vizsgáljuk, ez egyre világosabbá válik számunkra, ha azt a luciferi és ahrimáni erők közötti folyamatos egyensúlyozásként fogjuk fel. De ez csupán az általunk használt elnevezés; az emberiség mélyebb természeteiben mindig is létezett a tudás Lucifer és Ahriman tényleges létezéséről és a közöttük fennálló egyensúlyi állapotról. Alapvetően a farizeus és a szadduceus elem ellentéte az ősi héber evolúcióban nem volt más, mint az ahrimániás és a luciferi elemek ellentéte. Jézus a külső földi életbe érve belépett az egyensúlyozó áramlatba. Azon a helyen lépett be a földi létbe, amelynek a golgotai misztérium idejéig a legfontosabb megjelölése az volt, hogy ott épült Salamon temploma. Bizonyos értelemben csak akkor érthetjük meg Salamon Templomának természetét, ha képesek vagyunk azt az akkor születő kereszténységgel szemben érzékelni. Köztudott, hogy a kereszténység létrejötte után Salamon temploma milyen gyorsan elpusztult, ami a külső létezést illeti. Annak a korábbi fejlődésnek, amelyből a kereszténység szellemisége keletkezett, ez az emléke arra volt hivatott, hogy ne létezzen többé azon a helyen, ahonnan ez a szellemiség áradt. Salamon templomának természete és a kereszténység természete erős ellentétet mutat. Salamon temploma csodálatos, pompás, olykor gigantikus szimbólumokban foglalta magába mindazt, amit az Ószövetség világfelfogása tartalmazott. Az egész világegyetem képmása volt, amennyiben ezt az ősi világfelfogás ábrázolni tudta, a törvénynek való megfelelésében, belső felépítésében, isteni-szellemi lények által való áthatásában. Mindazonáltal a világegyetemnek olyan képe volt, amely bizonyos értelemben és egy irányban rendkívül egyoldalú volt. Vagyis a templom a világegyetem térbeli képe volt, olyan kép, amely a térbeli formákat és térbeli kapcsolatokat használta fel a világegyetem misztériumainak kifejezésére. De azok számára, akik az Ószövetség szellemében tekintettek rá, szimbolikája élettel volt felruházva.

Egyfelől a farizeusok és szadduceusok judaizmusában annak külsődleges megjelenítését látjuk, ami az Ószövetség által az emberiségnek adatott; másfelől Salamon templomának szimbolikájában az ószövetségi emberiség életének elmélyítését szolgáló eszközt látjuk. Úgy is mondhatnánk, hogy ami az egész ószövetségi kinyilatkoztatásba áramlott, az e két irányban jutott kifejezésre: az egyik külső, exoterikus, a farizeusok és szadduceusok judaizmusában; a másik ezoterikus, azon keresztül, amit Salamon templomának titokzatos szimbólumai képviseltek. És ebből az exoterikából és ezoterikából született az, ami kereszténységgé vált. Ez a kereszténység kezdetben, születése idején, ismeretlen volt a nagyvilág előtt, az előtt a világ előtt, amelyben az akkori emberiség szellemisége élt, nevezetesen a görög világ előtt. A terjeszkedő római birodalomban, amelyben Jézus születése által a Golgota misztériuma készült, nem tudták, hogy a zsidó nép körében milyen jelentős esemény történt. Semmit sem tudtak arról a jelentős Eseményről, amely a föld értelmét alkotja. Mindazonáltal, bár az akkori emberiség kifelé észrevétlenül hagyta elmúlni földi fejlődésünk legmagasztosabb Eseményét, belülről a kialakulóban lévő kereszténység összekapcsolódott azzal, amit akkor az egész világnak tekintettek.

Kedves barátaim, milyen módon is kapcsolódott össze? A karácsony éjszakájának rejtett értelme, csak a húsvét gondolatában tárul fel. Mi tehát a húsvétnak az a fontos aspektusa, amely valóban felerősíti a Karácsony értelmét? Ez az emberiség Megváltójának szemlélése, aki meghalt a kereszten: a kereszt a halott Istennel. A szándék és a tett az emberiségből eredt: megölni azt az Istent, aki megjelent közöttük. Eme gondolat mélységes nagyságának, teljes erejének újra be kell hatolnia az emberi lelkekbe. Elmélkedni a tettről, amellyel a földön megjelent Istent az emberek megölték: ezt olyan nyelven kell megfogalmazni, amely által megérthető. Próbáljuk meg ezt megtenni, legalábbis egy szempontból.

Ha a Golgota misztériumára tekintünk, azt látjuk, hogy az az ősi misztériumokban jelenlévő szellemi áramlatok nagy világtörténelmi összefolyása. (Ezt ismeritek a Kereszténység mint misztikus tény című könyvemből.) Ami az ősi misztériumokban áldozati rítusként, a beavatási rítusként zajlott, ami a templomban zajlott, mondhatni, korlátozott jelentőséggel, az most a világtörténelem nagy színpadára lépett; most egész földi létünk birodalmában zajlott. Bizonyos értelemben magát az emberiség beavatását hozták ki a templomokból, és történelmi eseményként mutatták be az egész világ előtt.

Most kérdezzük meg: mit gondolt az, akinek megengedték, hogy részt vegyen az ősi misztériumok beavatási szertartásain – amikor ezek még rendelkeztek valódi jelentőségükkel? Az ilyen személy az előkészítő oktatás révén bizonyosan tudta, hogy ami az érzékek külső világában közvetlenül látható, és amit az emberi értelem felfoghat, az a puszta jelenségek világa, a látszat világa. Tudta, hogy amit az ember a születés és a halál közötti ébrenléti órákban a környezetében közvetlenül tapasztal, az csak egy belső valóság külső látványa, fenomenális megjelenése, és hogy a hétköznapi életben ez a belső valóság rejtve marad. Az ilyen ember magában a misztérium rítusban kereste az igazi valóságot abban, ami mintegy a lét mélyéről áradt hozzá, abban, amit ki lehetett húzni és el lehetett választani a pusztán fenomenális, illuzórikus létezéstől. Aki részt vett az ősi misztériumokban, az mindig azt mondhatta magának: Amikor a világban járok, és a külső természetet látom, az illúzió. Amikor ezt vagy azt tapasztalom a világban, az illúzió. Amikor bármilyen munkát végzek a világért, az illúzió. De amikor megengedik, hogy részt vegyek a misztériumok szent cselekedeteiben a templomban, akkor valami olyasmi történik, ami igazság, nem pedig illúzió. Valami úgyszólván kivonul a világ illuzórikus létéből, és átalakul szentségi aktussá; és ez az aktus az illúzióval szemben pontos igazságot tartalmaz.

Ha egészen világosak akarunk lenni a misztériumoknak ezen felfogását illetően, akkor össze kell hasonlítanunk azzal a felfogással, amely ma materialista korunkban uralkodik. Meg kell értenünk, hogy mindazt, amit ma, a materializmus korában valóságnak nevezünk, a misztériumokhoz tartozó elképzelésekben illúziónak tekintették; míg például a beavatási rítusként végrehajtott szentségi cselekményt, amelyet ma a legtöbb ember “fantasztikusnak” tart, a misztériumok ismerői az élet egyetlen valóságának tekintették. Egy ilyen cselekedetet tehát nem véletlenszerűen hajtottak végre, hanem bizonyos alkalmakkor, amikor úgy vélték, hogy a dolgok valódi természetéből valami átüt a külső élet jelenségein, és mintegy megragadható a cselekedet által. Gyakran említettük, hogy az egyik ilyen fontos rítus abból állt, hogy bemutatták az Isten áldozatát, az Isten halálát és három nap múlva a feltámadását. Ez arra mutatott rá, hogy annak, aki mélyebben behatol a külső világba, a halál felfedheti e világ igazi természetét, hogy a valóságot a halálon túl kell keresni.

Gondoljunk csak arra, hogy mindez a keresztény korszakunk kezdetén a misztériumok tartalmából az emberi lelkekbe hatolt, kifejezve a világjelenségek legfontosabb tényét! Valaki abban a korban, aki földi fejlődésünk menetén töprengett, azt mondhatta volna: “Az ókorban az ember számára lehetséges volt, hogy az atavisztikus beavatási tudomány révén megismerjen valamit az isteni-szellemi világról. Ez korábban magából a földi evolúcióból tárult fel az ember előtt. Ez az idő már elmúlt. Eljött az az idő, amikor e világ tartalmából már nem lehet semmit sem meríteni, ami az isteni-szellemi világhoz vezetne. Ez a világ elvesztette isteni-szellemi életét.” Ezt mondta volna egy ilyen lélek. Hol kell keresni az evolúció értelmét a földi emberiség számára? Hol volt a föld igazi értelme abban az időben, amikor a kereszténység létrejött? Hol volt annak kifejeződése, amit az ember legbensőbb lénye akkoriban akart? A Golgotán, a kereszten. Ez volt a halál! Ami korábban a földi evolúcióból az emberi üdvösségért áradt, az maga is halott volt. A kozmikus valóságba mélyebben behatoló léleknek a kereszténység születése idején, a halott Isten szemlélésében egy földi impulzus, minden földi impulzusok közül a legmélyebb adódott.

Csak ilyen módon megtapasztalva jelenik meg annak a dolognak a teljes nagysága, amellyel itt foglalkozunk. Az ősi világfelfogás, az ősi világbölcsesség beáramlott Salamon templomába; de már semmit sem tartalmazott abból, ami naggyá tette. Valami újnak kellett belépnie a világfejlődésbe. És így az idők folyamán Salamon templomának pusztulása és a kereszténység felemelkedése, születése pontosan egybeesett. Salamon temploma: a kozmosz tartalmának térbeli szimbolikus képe; a kereszténység, időjelenségként felfogva: a kozmosz új képe. A kereszténység nem valami, ami térbeli képként jelenik meg, mint Salamon templomának esetében; a kereszténységet csak akkor értjük meg, ha az idő képeiben ragadjuk meg. Látni kell, hogy a földi evolúció egészen a Golgota misztériumáig haladt; akkor a Golgota misztériuma lépett közbe; aztán az emberiségbe önmagát kiárasztó Krisztus által az evolúció így vagy úgy halad tovább. Mélyebb tartalma a legmesszebbmenőkig sem feleltethető meg semmi olyannak, ami térbeli képekben jelenik meg, még Salamon templomának gigantikus, pompás térbeli képeiben sem. Mindazonáltal Salamon temploma, akárcsak a farizeusi és szadduceusi élet belső aspektusa is, az akkori világtudat lelkét tartalmazta. A kétezer évvel ezelőtti világtudat lelke az ószövetségi judaizmusban volt megtalálható. Ebbe a lélekbe fektették bele a kereszténység magját, egy új magot, amely, bár mindabból nő ki, ami térben kifejezhető, csak időben fejezhető ki. A létesülés a létezés mögé állítva: ez az akkor születő kereszténység belső viszonya az akkori világ lélekeleméhez, a Salamon templomában megtestesült, később összeomlott judaizmushoz. A kereszténység az ókori judaizmus lelkében született.

Ahogy a kereszténység a zsidóságban kereste a lelket, úgy kereste a hellenizmusban a szellemet. Maguk az evangéliumok, ahogyan a világnak átadták (én csak arra utalok, amit átadtak), nagyrészt a görög szellemen mentek keresztül. A gondolatok, amelyeken keresztül a világ a kereszténységet gondolhatta, a görög szellemi bölcsesség. Az egyházatyák első apológiái görög nyelven jelentek meg. Ahogy a kereszténység abba a lélekbe született bele, amely az akkori emberiség számára a judaizmusban élt, úgy született bele abba a szellembe, amelyet a hellenizmus nyújtott.

A testet a romanizmus biztosította. A romanizmus volt az, amely abban az időben külső szervezetet tudott biztosítani a birodalomról alkotott elképzeléseknek. A judaizmus lélek, a hellenizmus szellem, a romanizmus test – test, természetesen abban az értelemben, hogy az emberiség társadalmi struktúrája test. A romanizmus valójában a külső hajlamok és intézmények megformálása; a külső intézményekre vonatkozó gondolatok bennük élnek. Ez a történelmi lét testi eleme, a történelmi fejlődés testi eleme. Ahogy a kereszténység a judaizmus lelkében és a hellenizmus szellemében született, úgy született a Római Birodalom testében. A felületes emberek még azt is gondolják, hogy minden, ami a kereszténységben benne van, a judaizmusból, a hellenizmusból és a romanizmusból magyarázható. Valóban, ugyanúgy, ahogyan a materialista természettudósok azt hiszik, hogy az emberben minden a szülőktől, nagyszülőktől stb. öröklődik, figyelmen kívül hagyva, hogy a lélek szellemi régiókból származik, és csak ruhaként öltözik a testre: úgy szeretik ezek a felületes emberek azt mondani, hogy a kereszténység abból áll, amit valójában csak külső ruhaként öltött magára. A kereszténység lényege természetesen magával Jézus Krisztussal lépett be a világba; de ez a kereszténység a zsidó lélekben, a görög szellemben és a római birodalom testében született. Ez bizonyos értelemben magának a kereszténységnek a születése, a karácsonyi gondolat fényében szemlélve.

Fontos, hogy ezeket a tényeket ne pusztán külsődleges elméletként fogadjuk el, hanem mélyen kapcsoljuk össze őket a karácsonyi gondolkodásunkkal, hogy megtudjuk, mi a jelentőségük valójában az újjászületett Impulzushoz képest, amely most a Személyiség Szellemeivel belép a világfejlődésbe – ahogyan azt itt nemrég kifejtettem. Valóban, kedves barátaim, minden újnak, amely a világfejlődés menetébe akar belépni, először át kell küzdenie magát azon, ami a régiből megmaradt. Pontosan ez a világgá válás misztériuma, hogy egyfelől van egy normális, előrehaladó evolúció, másfelől pedig a visszamaradt luciferi és ahrimáni erők beavatkoznak ebbe, és módosítják, de bizonyos értelemben támogatják is azt, miközben előrehalad. Sokszor felhívtam már a figyelmet arra, hogy nem menekülhetünk el ettől az ahrimániás-luciferikus erőtől; egyenesen szembe kell néznünk vele, nyugodtan és tudatosan kell szembenéznünk vele. Semmiképp sem szabad egyszerűen, öntudatlanul alávetnünk magunkat ezeknek a dolgoknak. A világi impulzusokból árnyékok maradnak hátra, amelyek még azután is hatnak, hogy valami új jött létre; de luciferi és ahrimániás jellegüket fel kell ismerni. Ennek az ahrimáni-luciferi elemnek végig kell kísérnie az evolúciót, de nem szabad abszolút értelemben elfogadni; luciferi-ahrimán jellegét fel kell ismerni. Valami árnyékszerű maradt meg Salamon templomából, valami árnyékszerű a hellenizmusból is, és valami árnyékszerű a Római Birodalomból is. Közel kétezer évvel ezelőtt magától értetődő volt, hogy ebből a háromból – lélek, szellem és test – született a kereszténység. De a lélek, a szellem és a test nem tudott azonnal eltűnni; bizonyos értelemben utóhatásként megmaradtak. Most jött el az idő, amikor ezt a tényt világosan meg kell érteni, és amikor magának a Krisztus-impulzusnak a teljesen egyedi jellegét kell felismerni.

Az ezoterikus Ószövetség legfontosabb kivonatából, Salamon templomának misztériumából egy árnyék maradt hátra; a hellenizmusból is maradt egy árnyék; a Római Birodalomból is maradt egy. Meg kell tanulnunk megkülönböztetni az árnyékokat a fénytől. Az emberiség feladata lesz a jelen időtől kezdve a közeljövőig, hogy az árnyékokat és a fényt a helyes módon megkülönböztesse. A Római Birodalom árnyékát a római katolicizmusban látjuk. Ez nem a kereszténység; ez az ősi Római Birodalom árnyéka, amelybe a kereszténységnek bele kellett születnie. A maga formáiban tovább él az, amit annak idején a kereszténység kereteként kellett felépíteni. De meg kell tanulnunk – az emberiségnek meg kell tanulnia – megkülönböztetni a régi Római Birodalom árnyékát a kereszténységtől. A kereszténység lényege nem a katolikus egyház, sőt egyik keresztény egyház szervezetében sem található meg. Azt látjuk hierarchikus aspektusukban, ami a Római Birodalomban Romulustól Augustus császárig létezett és fejlődött. Az illúzió csak azért keletkezik, mert a kereszténység ebben a testben született.

Ebben az értelemben Salamon temploma is megmaradt árnyéknak. A jelen korban Salamon Templomának misztériumai – néhány kivételtől eltekintve – teljesen felszívódtak a szabadkőműves és más titkos társaságokban. Ahogy a római egyház az ősi Római Birodalom árnyéka, úgy az, ami ezekben a társaságokban továbbra is létezik – bármennyire is erősen állítják ennek ellenkezőjét, még a zsidók kizárásáig -, az az ősi judaizmus árnyéka, az ezoterikus Jehova-imádat árnyéka. Ismét meg kell különböztetni az árnyékot a fénytől. Ahogyan a Római Birodalomnak a katolikus egyházban, az egyházakban általában a Római Birodalom fennmaradásában kifejeződő árnyékot meg kell különböztetni a kereszténységben felragyogó fénytől, úgy kell megkülönböztetni azt az elemet, amelybe a kereszténységnek lélekként kellett beleszületnie, attól az árnyéktól, amely a Salamon templomára emlékeztető szimbolikára alapozott társadalmakban tovább működik.

Ezeket a dolgokat fel kell ismerni. Megfelelő módon kell rájuk tekinteni. És korunkban meg kell őket világítani azokkal az új kinyilatkoztatásokkal, amelyekről ezekben a napokban beszéltünk.A görög szellem, amelybe a kereszténységnek bele kellett születnie – a hellenizmus minden szépsége, esztétikai és más fontos tartalma ellenére, a ránk gyakorolt hatása ellenére – árnyékot hagyott a művelt emberiség modern világfelfogásaként, amely ezt a félelmetes katasztrófát hozta az emberiségre. Amikor a hellenizmus a maga világfelfogásával létezett, az valami más volt. Mindennek, kedves barátaim, megvan a maga ideje. Ha valamit abszolút értelemben veszünk, és továbbvisszük, miután elavult, akkor önmagának az árnyékává válik. És az árnyék nem a fény; hirtelen átváltozhat a valódi dolog ellentétévé. Az arisztoteliánizmus még mindig mutat valamit az ókori Görögország nagyságából. Arisztotelész modern köntösben a materializmus. A kereszténység a zsidó lélekben, a görög szellemben, a római testben született; de mindhárom hátrahagyta árnyékát. A kihívás úgy hangzik korunkban, mint egy angyali trombita hívása, hogy érzékeljük az igazi tényeket, hogy az árnyékokon keresztül a fényre nézzünk.

Valóban, aki elgondolkodik az időnek ezen a jelen pillanatán, aki elfogulatlanul, előítéletek nélkül végiggondolja, hogy mi okozta az elmúlt évek félelmetes, nyomasztó eseményeit, bizonyára nem tud nem elgondolkodni azon, hogy vajon lehet-e keresni valamiféle fényt, amely másképpen világítana be a földi sötétségbe, mint azok a fények, amelyeket a legtöbb ember még mindig egyedüli fénynek akar tekinteni. Meg kellene találni az akaratot, hogy az árnyékokon keresztül utat keressünk a fény felé. Mert az árnyékok érvényesíteni fogják magukat. Olyan embereken keresztül fognak érvényesülni, akik talán maguk is keveset szenvedtek az emberiség jelenlegi nagy szenvedéséből, akik nem vagy csak nagyon keveset éreznek együtt azzal a szörnyű agóniával, amely a világot átjárta, agónia, amely maga is bizonyíték arra, hogy a megjelent gondolatok közül soknak hajótörést szántak. Aki megpróbálja mélyebb megértéssel megvizsgálni azt, amit ma valóban nem nehéz látni, akinek határozott akarata van arra, hogy előítélet nélkül nézze, ami ma az emberek között történik, az késztetést fog érezni arra, hogy keresse a fényt. Ennek az impulzusnak a lelkében fontosságot kell tulajdonítania, nem hallgatni azokra, akik – helyüktől függően – csak valamelyik ősi árnyékot akarják védeni, hanem a saját lelkére hallgatni; az elég világosan fog beszélni, ha csak nem hagyja, hogy hangja az árnyékok külső állításai alatt elnémuljon.

Ha ma valaki együttérzően nézi, mi történt, mi történik és mi fog történni, akkor képes lesz meglátni, hogy egy különös alak áll az emberek előtt: a valóban emberi alak torzképe, árnyakból szőtt ruhákban, egy olyan alak, amely gondolataiban, érzéseiben, érzéseiben és akarati impulzusaiban egyesíti magában azt, ami az emberiséget rossz útra terelte, és minden ígéretet megad arra, hogy még tovább vigye a rossz úton. A külsőleg zajló események mélyén ott lakozik az a három árnyékgondolat, amelyet már leírtunk.

Aki megtanulja meglátni ezt az árnyékból szőtt ruhába öltözött alakot, az a megfelelő módon felkészült arra, hogy valami másra nézzen: arra a fára, amely fényeivel még a mai sötétséget is képes megvilágítani. Aki tiszta szívű, és nem hagyja magát félrevezetni a hármas árnyék-lét – elavult szimbolizmus, elavult egyháziasság, elavult materialista tudomány -, az meglátja azt, ami a sötétségben igazi karácsonyfaként akar világítani, és alatta a karácsonyi fény által újból megvilágított Krisztus-Jézus Gyermeket. Ez a mi antropozófiailag orientált szellemtudományunk igazi célja: keresni a karácsonyi fényt, hogy a Jézusgyermek, aki előbb azért jött a világba, hogy munkálkodjék, majd azért, hogy megértsék, fokozatosan megérthető legyen; hogy szerény módon megvilágítsa a földi lét legnagyobb eseményét. Ez a célja antropozófiai szellemtudományunknak az emberiség vallási áramlatain belül. Az emberek nem fogják megérteni azt a fényt, amelyet ez a szellemtudomány karácsonyi fényként akar felismerni, hacsak nincs meg bennük az akarat, hogy valóban áthatoljanak korunk hármas árnyék-létén. Az idők komolyak. És akiből hiányzik az akarat, hogy komolyan vegye őket, az talán ebben az inkarnációban nem lesz képes meglátni azt, aminek valóban érzékelhetőnek kellene lennie ebben az időben minden jóakaratú ember számára, a sok seb gyógyulása érdekében, amit egyébként az emberiségnek még el kell szenvednie. A jóakaratú embereknek észre kell venniük, hogy mi az, ami láthatóvá válhat, amikor a szellem antropozófiai tudománya felgyújtja a karácsonyi fényt. A fény valóban kicsi, és aki ezt vallja, az alázatos marad. Nem akarja a világ előtt valami különleges dologként magasztalni, mert tudja, hogy most kicsinek és jelentéktelennek tűnik, és sok embernek és sok nemzedéknek kell még eljönnie, hogy segítsen annak, ami most halványan világít, fényesebbé válni. De még ha a fény gyenge is, rávilágít valamire, aminek a hatása az emberi földi evolúcióban nem gyenge, valami, ami erőteljesen működik, mint az emberi evolúció legmélyebb értelme. A fény megvilágítja azt, amit a kereszténység születésének, a kereszténység karácsonyának nevezhetünk. Az antropozófiai szellemtudomány húsvéti jelentésével együtt ezt a karácsonyi jelentését is meg lehet érteni. Sok-sok lélek várjon ebben a szellemben a karácsonyi szent éjszakák mélységes megtapasztalására. Akkor érezni fogják, hogy máris egy hívás hangzik végig a világon, hogy szemléljék Jézus megjelenését, aki itt a földön várta azt a pillanatot, amikor a halállal kell találkoznia, hogy a halál utáni szellemi életében új értelmet adjon az emberiségnek és a földi fejlődésnek.

Kedves barátaim, érezzünk valamit ebből a karácsonyi hangulatból, amely a szellemtudományból a lelkünkbe költözik! Szeretném ebben a pillanatban ünnepélyesen kezdeni a karácsonyt, kifejezve azt a kívánságot – mint lelkem legbelsőbb szent karácsonyi üdvözletét -, hogy megtapasztaljátok a megszentelődésnek azt a hangulatát, amely az új Krisztus-kinyilatkoztatást akarja befogadni. Feltételezem, hogy ti is azzal a komolysággal kezditek a karácsonyt, amelyről ma beszélni igyekeztem, a világ jelenlegi állapotának megfelelő komolysággal. Ebben a szellemben, kedves barátaim, kívánok nektek teljes szívemből szent, ünnepélyes karácsonyt!

Rudolf Steiner: Hogyan tudja az emberiség újra megtalálni Krisztust? (GA187) – a fenti szöveg kéziratának forrása az előadás egyik angol nyelvű változata