Armen Töugu: Út a belső világhoz és a szociális hármas tagozódás
A mai – mára az utolsó – előadásunk témája: „Út a belső világhoz és a szociális hármas tagozódás”.
Az első résszel kezdem – ez a belső út a világhoz.
Képzeljék el maguknak ezt a helyzetet: valaki üldözi önöket, önök érzik a veszélyt, futnak, felszaladnak a lépcsőn, bevágódnak egy szobába, bezárják az ajtót… Önök pánikban vannak: betörik az ajtó, önök kinyitják az ablakot, ott a mélység … nincs tovább menekülés… S egyszer csak megvilágosodik önöknek, hogy alszanak – ez álom! Mi változik? Mi történik a pánikkal? Azzal a kívánsággal, hogy kiugorjanak? Mi változik az ahhoz a világhoz viszonyukban, amiben azelőtt aktív cselekedeteket hajtottak végre? Íme ott van az a világ, és az az ember, amelyik futott, pánikban volt, és minden efféle, igaz? Valószínűleg mondhatjuk: az ehhez a szituációhoz való viszony kapitálisan megváltozik. Lehet egy ilyet rajzolni:
Most az ember naggyá változik, és az álma, az álomnak ez az egész világa egy gondolattá változik. Ez egy hatalmas esemény, ami a felébredés következtében lezajlik. A tudat, ami kezdetben ilyen kicsi volt, és valamilyen világban volt, most nagyobbnak tűnik ennél a világnál, ez a világ pedig az ő /a lélek?/ határain belül tartózkodik.
Mondhatjuk, ha így szimbolikusan elképzeljük: vegyünk egy pontot … ez a pontot körülvevő világ, íme ez az a helyzet… Felébredés után a pont átfordul perifériába, s az egész világ belül lesz. És érthető, hogy azok a nagy félelmek, amik voltak, most teljesen másképp látszanak…
Nos, ha az ember ismét elalszik, lehet, hogy megint körülnéz, lehet, hogy megint észrevesz valakit, akitől el kell futni. Lehet, hogy egy szörny vagy valamilyen sárkány tűnt fel, amelyik el akarja őt nyelni, most ismét futni kell… Ez már egy másik helyzet.
Az első helyzet vonatkozásában azt is lehet mondani, hogy ez az ember mondhatná: „Az, ami az én világom volt, az elképzelésemmé vált”. És a gondolatokkal – tudjuk, hogyan – ezeket a gondolatokat saját magunk tudjuk irányítani. Néha van olyan, hogy az ember nem ébredt fel teljesen, és az álmát szeretné végignézni, vagyis irányítani azt valamerre, amerre ő szeretné. És némelyeknek ez sikerül is. De mit jelent ez? – Én most már nem a helyzet következménye vagyok, hanem magam vagyok az ok, vagyis én hozom létre a helyzetet. Elkezdem és megalkotom ezt az álmot a végéig. Nos az is előfordulhat, hogy ebben az álomban más személyiségek is lesznek. Ha az ember felébred, akkor ők folytatják ott a létezést. Az álmában ott lesznek, és majd őket is tudja irányítani. Azt is kigondolhatja, hogy ő hirtelen egyszerűen eltűnik onnan… És e személy számára ez mágia, csoda lesz – ha ennek az embernek önálló tudata van – vagyis ez nem ennek a világnak a törvényei alapján lesz, ahogyan ez a személy ezeket a törvényeket képzeli. Nos, és így tovább, és így tovább. Vagyis az ember, a felébresztett tudatnak köszönhetően, mágikus hatásra tesz szert e világ felett, amiben korábban aludt … vagy élt. És természetesen, ha a belső világ állapotáról beszélünk, akkor ebből a nézőpontból az, ami itt zajlik, már nem fogja azokat a nyugtalanságokat előidézni, amelyeket az álomban előidézett. Mondhatjuk: a nyugalom egy meghatározott szintjét éri el ezekhez az eseményekhez való viszonyában.
Most feltehetünk egy fogós kérdést: íme itt van ez a nagy felébredő ember, ő szintén valamilyen világban tartózkodik. Amikor a figyelme elterelődik az álmainak a maradványairól, és körülnéz, akkor megint veszélyt fedezhet fel. Vagy lelkileg valami nyugtalanítani fogja, valamilyen félelmek… Hogyan találhatja itt meg ebben a világban a saját világát? Nem lehetséges-e az, hogy itt is felébredés szükséges? Nem lehet-e az, hogy a tudatának még egy ugrást kell végrehajtania, és ebből ilyenné válnia – most ezt a világot átfogni?
Vagyis, ha megnézzük: itt mindenki ül, és valamilyen világban tartózkodik. Lehet-e, hogy van még egy valamilyen tudati folyamat, amelyik lehetővé teszi, hogy ezt a szituációt ugyanúgy érzékeljük, mint ahogy az álom szituációját érzékelem, amikor felébredek? És az, amit „megvilágosodásnak” nevezünk, az egy ilyen felébredés. A megvilágosodott tudata éppen ilyen – a fizikai valósághoz képest. Ha ez – a fizikai valóság, és itt ez a fizikai teste, ez az álma, stb., akkor a megvilágosodott tudata – ilyen.
Ezt minden ember megteszi a halál küszöbén. A halál pillanatában az egész fizikai világ úgy néz ki, mint egy álom, amelyből felébredtem. Az ember először a lélekvilág nyugalmába lép be – így lehet ezt nevezni. Valójában, először itt a belső nyugalmat találja meg. És ha az ember a megvilágosodási gyakorlatokat végzi, elérheti ezt, nem elvesztve a fizikai testet. Vagyis ha az ember a halál pillanatában teszi ezt, és akkor ez a test így néz ki:
Ha pedig a megvilágosodás idején tapasztalja ezt meg, akkor a test mintegy élő, a tudat pedig megnő, kitágul. Milyen térben lesz a tudat? Milyen világban? Ha az ember az álomból felébred, akkor a fizikai valóságban találja magát. Eleinte, ha ezek világos álmok voltak, akkor még visszacsengenek valamilyen módon, a tudatot és a lelket megtöltik, de lassan-lassan észreveszi már maga körül a többi embert, a székeket, az asztalokat és a tárgyakat. A halál utáni felébredés során, és a megvilágosodás által való felébredés során ugyanaz zajlik: eleinte az egész tudat a földi élet álmaival van megtöltve. Majd ezek fokozatosan szétoszlanak, mint ahogy az álmok szétoszlottak. És ugyanúgy, ahogy az ember a földi világban a felébredés során észreveszi végül a fizikai környezetet, az ilyen felébredett – már nem fér el a táblánkon – észleli ezt a környezetet maga körül, elkezd körbenézni.
Vagyis, nézzük meg újra: az embernek volt valamilyen feszült álma, megértette, hogy ez álom, felébredt és megnyugodott. Aztán megszűnt félni. A halál vagy a megvilágosodás során ugyanez történik: az élet rángatta az embert, ő kilép ebből az élet-álomból, és megnyugszik. Ez az első nyugalom. Ez a nyugalom megszakadhat, ha az ember felébredt és megint egy olyan helyzetet látott, ami őt megijeszti; most ismét elveszítette a lelki békéjét, de már más világban, más lényekkel. Ugyanígy van itt is: az ember felébredvén és az első nyugalom állapotán végigmenvén, elveszíti ezt a nyugalmat, amikor ennek a világnak a lényeivel találkozik. Most már nem a fizikai, hanem a lelki világ lényeivel keletkezik kontaktus, de ez a kontaktus szintén megbolygathatja a belső nyugalmat.
Ez a kontaktus így köszönt be: az ember elkezd, mondjuk így, képekben látni. Képek keletkeznek benne, és megérti, hogy ő nincs egyedül ez elmúlt életével, hanem vannak körülötte mások is. Aztán észreveszi, hogy ezek nem pusztán képek, hanem ezeknek a képeknek van saját belső életük, Mintha az ember, valakit meglátva, azt gondolná, hogy ez egy próbababa, ez a kép, és egyszer csak ez a próbababa mondana neki valamit. Természetesen, ez már egy teljesen más állapot. Igen, néha a ruhabolt előtt áll ilyen bábu, és nem tudod, hogy élő-e vagy sem, mond-e valamit, vagy sem. Ezekkel a képekkel pont ugyanez történik: egyszer csak felélednek és beszélni kezdenek. Kezdesz nem egyszerűen látni, hanem elkezdesz hallani. S még a következő: te nem egyszerűen hallod, hanem pontosan tudod, ki ez. Megtudod, kivel van dolgod, annak a nevét. Megint csak a manökenes példa: először úgy néz ki, mint egy próbababa, aztán egyszer csak elkezd beszélni, aztán a beszédben megtudod a nevét. De ezzel nem fejeződik be: ha megtudod a nevét, kapsz, mondjuk így, egy meghatározott feladatot. A szellemi világban nincsenek egyszerű beszélgetések az időjárásról, ott a beszélgetés mindig feladattal jár együtt. Ha az ember odalép valamilyen szellemi lényhez, és már megismerheti a nevét, akkor tudja, hogy mit kell tennie a hozzá való viszonyában.
S így az első nyugalom – amikor bekövetkezik a felébredés. Utána még egy nyugalmat élhetünk át – amikor találkozol egy lénnyel, akkor felismered, hogy ez valamilyen lény, és nem pusztán egy próbababa, egy csupasz kép, és ebben a pillanatban elveszíted a nyugalmat, s akkor nyered vissza ismét, amikor megtudod, ki ő. Ez körülbelül így néz ki: látok egy embert, ő számomra ismeretlen, megismerkedtem vele, és az állapotom megváltozott: most tudom, hogy ki ő – ez már teljesen más viszony. Mondhatjuk, hogy ez egy második nyugalom. Aztán a nyugalom megint elveszik: hirtelen észreveszed, hogy valamilyen cselekedetet kell megtenned ezzel a lénnyel kapcsolatban, egy meghatározott kötelezettséged van vele kapcsolatban. Ismét elveszik a nyugalom. És ha ismét meg akarod találni ezt a nyugalmat, akkor a következőt kell még tenni – egy tapasztalást kell kapni, mi az, amit nekem a szellemi világból mondanak: mi az, amit tennem kell, hol vannak a kötelezettségeim – ezt nem más mondja nekem, hanem ez a saját belső elhatározásom – elhívás, döntés, cél. Ez megint hasonlít arra, hogy beszélgetek valakivel, megtudom, hogy valamit adnom kell neki, és természetesen, ha ez úgy hangzik, hogy ő akar tőlem valamit, akkor elveszítem a nyugalmamat. Ezt a békét csak akkor tudom újra megtalálni, ha felemelkedek annak megtapasztalásához, hogy amit kívülről hallok – azt én magam mondom magamnak. Ebben a pillanatban keletkezik a szabadság. És egy valódi béke a lélekben.
Vagyis, a nyugalom három szintjéről beszélhetünk, melyek közül mind egy meghatározott felébredéssel kapcsolatos. Az első felébredés – ez a fizikai realitásból való felébredés, és ez képpé, imaginációvá változik. Ekkor először áll be egy bizonyos típusú nyugalom-állapot. A második nyugalom akkor következik be, amikor megismered az új környező valóságot, és megismered, kivel van dolgod; ez már nem rejtély, és tudod, ki van körülötted. Vagyis, te nem valami ismeretlen előtt állsz, amit nem értesz, nem látod a kapcsolatokat, hanem minden kapcsolatot meglátsz és megértesz. Aztán ismét elveszíted a nyugalmat, amikor megérted, hogy ez a valóság tettet vár tőled. Találkoztál egy emberrel, megtudtad, ki ő, beszélgettél vele, és kiderült, hogy neki segítségre van szüksége. Elveszítetted a nyugalmat. – Most döntést kell hoznod. Ha ezt a döntést úgy sikerült meghozni, mint ahogy mondtam, akkor ismét nyugalmat találsz és egyidejűleg már szabadságot. Ez azt jelenti, hogy összekapcsolod a világot a sorsoddal, a karmáddal. Mert az, ami úgy hangzik, mint egy követelmény a környező szellemi világtól feléd – épp ez a te karmád. Ha ezt úgy éled meg, mint egy szükségszerűséget, mint egy törvényt, amelyik arra kényszerít, hogy tegyél valamit, nyugalom még nem lesz, és szabadság sem. Ha megérted, hogy a karma törvénye – ez a te személyes törvényed, a te felsőbb lényedé, akkor összekötöd a világot saját magaddal, és egy felsőbb szabadságra teszel szert.
Most lehet azt mondani, ha az antropozófia terminológiáját használjuk: az ébredés első szakasza képek látásához vezet – ezt nevezzük imaginációnak, a második – amikor megtudod, kivel van dolgod, kivel beszélgetsz, és megismered az ő követelményeit feléd – ezt inspirációnak nevezzük; és ha döntést hozol, hogy nem mások kívánnak tőled valamit, hanem ezt a saját belső lényed mondja neked – ezt nevezzük intuíciónak. És tessék, éppen ezzel magyaráztam meg a morális intuíció értelmét.
* * *
Most különböző szituációkat nézhetünk meg ezzel kapcsolatban, és a szociális hármas tagozódás lényegét lehet, hogy szintén így értjük meg. Morális intuíció – ez alapjában az, amikor az ember a saját törvényét magában tapasztalja meg, s ezt egy tettre való döntésként éli meg. Magát a morális intuíciót szintén három részre lehet bontani, sőt négyre. Az első rész – az, amikor az ember valamilyen szituációt egyszerűen olyannak él meg, mint amilyen az. Látja például, hogy valaki fekszik a földön, folyik a vére, és ezt egyszerűen mint tényt konstatálja. A szellemi világban szintén lehet ilyen állapotot átélni, és Steiner ezt „a megismerés intuíciójának” nevezi. Ez, mint egy diagnózis – a tény konstatálása. De általában az ember akkor még azt is megtapasztalja, hogy a szituáció, amikor valaki fekszik és folyik a vére, felébreszt benne még egy képet, egy olyan ember képét, aki egészséges és rendben van – ennek a helyzetnek az ellenképét – mondjuk így. És itt már elkezdődik a morális intuíció – úgymond az ideális helyzet a valós helyett. Aztán az első és második különbözőségének az átélése keletkezik. Ez úgymond az ideális helyzet, emez pedig a valós.
A valóságot a megismerés intuíciójának segítségével ismerjük meg. És itt már megszületik a morális intuíció. Most egy folyamatnak kell végbemenni: a morális intuíciónak a valós szituációval kell összhangba kerülnie – egy összehasonlítás jön létre – és egy olyan út keresendő, hogy milyen módon lehet ezt (a valós szituációt) átfordítani emebbe (az ideális szituációba). És aztán egy döntés születik, megtenni ezt, végrehajtani. Ha mindez a szellemi világban megy végbe, akkor a morális intuícióhoz tartozik mindez. Habár lehetne azt mondani: az első, ez az ideális kép – ez a tiszta morális intuíció. Amikor az ideálisnak a valóssal való összehasonlítása kezdődik és egy út keresése – ez a morális fantázia a morális intuícióban. A döntéshozatal pedig – ez a morális technika a morális intuícióban. Ez a folyamat általában gyorsan végbemehet, ha az ember a morális intuícióra már ráébredt.
Nos, mi történik, ha az ember nem ébredt fel eddig a szintig, ahol ő maga tud a morális intuíciójával azonosulni? Lehet egy ilyen: egyszerűen látja és érzi, hogy valamit tennie kell, de nem érzi, hogy ez a személyes impulzusa, olyan, mintha kívülről jönne. Akkor lehet mondani, hogy ez az inspiráció szintjének felel meg,: tudom, kivel van dolgom, milyen lénnyel, és hogy az mit vár el tőlem, de nem tudok ezzel az elvárással azonosulni. De mondjuk valamilyen morális dogmákból vagy másból kiindulva tudom azt mondani: ezt meg kell tennem. Vagy azt mondani: a sors késztet, hogy ezt tegyem, nincs mit tenni. Karma. Akkor ez azt jelenti, hogy még nem kapcsoltam össze a világot a sorsommal, de mégis van egy inspiráció, a sors törvényét mint szükségszerűséget élem át. Akkor a törvények szférájába kerülök, a politikai szférába. Az, amit ezelőtt leírtam – tisztán szellemi szféra, ahol általában szabadság működik – szellemi szféra.
A politikai szférában a karma törvénye működik, amikor még nem vált saját törvénnyé. És akkor, természetesen különféle kötelezettségek, törvények, stb. keletkeznek. Például lehet egy olyan szituáció, hogy az ember egy inspirációban megtudja, hogy van néhány feladata, és azokat meghatározott sorrendben kell végrehajtani.
És tessék, amikor két éve megrendeztük itt a Béke hetét, akkor például 3-4 feladatot találtunk.
1. Az első feladat volt – ha egyáltalán béketeremtő akarsz lenni, akkor a békét először a saját lelkedben kell megtalálni, vagyis felismerni a saját doppelgängeredet, és kiegyensúlyozni azt. Ez az első törvény – az első feladat.
2. Ha béketeremtőként akarsz dolgozni valamely népekkel kapcsolatban, akkor ezeknek a népeknek a doppelgängerével kapcsolatban szintén meg kell találnod a békédet – ez a második törvény. Vagyis, megszabadulni az azoktól az impulzusoktól való függőségtől, melyek a nemzeti doppelgängerektől erednek. A nacionalizmus, sovinizmus, stb. összes típusa ide tartozik.
3. törvény – ha béketeremtő akarsz lenni, akkor képesnek kell lenned egy közösséget létrehozni, egy közösségben élni más emberekkel, akik között már béke van – egy ilyen béke-közösséget.
Nos, a törvények is mennének tovább, ha folytatnánk. Ez már mondjuk az inspirációra példa. Az ilyen inspiráció intuícióvá válik, ha valaki most hirtelen megérzi, hogy ez valójában is, megfelel az ő a belső törvényének, az ő lényének részévé válik az ilyen út. Akkor ez már az ő saját morális intuíciója lesz. Ha valaki elvégzett valamilyen munkát, és most azt mondja: íme így kellett csinálni – akkor ő nem emelkedik fel eddig a szintig, ha úgy veszi, mint valami kívülről érkező dolgot. De mindenesetre ezekben a lépésekben egy objektív törvényszerűség működik. Az inspirációk világában szellemi törvényszerűségek működnek.
Vagyis mondjuk, hogy a lépéseket felsoroltam: első, második, harmadik. De ha ezt mondanám: második, harmadik, első – helytelen dolgot mondanék. Az ilyen út sehová sem vezetne. Vagyis ezek a törvények alapjában, a szellemi világban, teljesen reálisak. De különböznek a természeti törvényektől. A természeti törvények kényszerítő módon hatnak. Az inspirációk világában ilyen kényszerítés nincsen. Ugyanúgy, mint például a gondolkozás logikájának törvényei, azok nem kényszerítő erejűek: logikátlanul is lehet gondolkozni. Természetesen, ha valamilyen logikátlan következtetést teszünk, akkor utána már a külső realitás fogja azt korrigálni. De ez a korrekció nem a gondolkozás világában zajlik – ott korrekció nincsen – a korrekció már a külső világban fog megtörténni. Ebben van a különbség, és az inspirációk világával ugyanez a helyzet: ott, természetesen, ha valaki helytelen inspirációt kap, s előbb a harmadik lépést teszi meg, majd azután a másodikat, majd az elsőt – akkor sehová sem jut, és azt gondolja: valószínűleg valahol hibáztam. De az inspirációk világában nem lesz ilyen korrekció. Ott helyes lépéseket kell tudni végrehajtani, hogy megtaláljuk a feladatok helyes sorrendjét. Ezt az olvasás törvényeivel lehet összehasonlítani. Ha a betűk előttem valamilyen sorrendben vannak, olvashatom őket tetszés szerint, semmi sem kényszerít arra, hogy az első betűt olvassam először vagy utoljára. Néha természetesen nincsen különbség, ha ilyen szavam van, mint az ABBA, akkor nem lesz különbség. De általában a szavak nem így néznek ki, és az értelme teljesen más lesz. Ezért, ami a helyes olvasást illeti, ott tudni kell, hogy milyen módon kell helyesen olvasni a feladatok sorrendjét. És a feladatoknak ez a sorrendje már egy meghatározott törvényszerűséget ad, ott már a törvényszerűségek világával találkozunk. Ezért mondhatjuk, hogy éppen ott, ahol van valamilyen rend, törvényszerűség, stb. – ott van dolgunk már azzal, ami a Földön a törvények rendszere. Ezért mondhatjuk: az inspirációk világa – ez egy olyan világ ami a jogi szférának felel meg. De ha a politikai-jogi szférát nézzük, akkor annak szintén négy része van.
A szellemi szférában, ahogyan mondtam, négy rész van. A megismerés intuíciója – a tudománynak felel meg, ha azt helyesen értjük. A tudomány azt tanulmányozza, ami van. Ha a tiszta morális intuíciót vesszük – íme ez az első, úgymond ideális kép, akkor a múltnak ez a tudománya a jövő tudományává változik, morális tudománnyá, lehet így nevezni, vagy szellemtudománynak. Azután, ha annak az útjait keressük, hogy azt, ami van, hogyan alakítsuk át az ideálisba – egy egyesítést, átalakítást keresünk – akkor ez felel meg valójában a művészet feladatának. A döntés pillanata pedig – ez már a vallásnak felel meg. Ez a szellemi világban már cselekedetnek minősül. Az elhatározás és a tett a szellemi világban egy és ugyanaz – az, amit itt morális technikának is neveznek. (A táblázatokat R.I. adta hozzá a hangfelvételeknek írásossá való előkészítése során).
Szellemi szféra
Megismerési intuíció | Morális technika | Morális fantázia | Morális intuíció |
Tudomány az adott megismerése | Vallás döntés=tett | Művészet – a valóság átalakítási útjának keresése | Szellemtudomány- a jövő megismerése |
De a politikai szférában szintén – ha így nézzük, mondhatjuk: a közösségnek vannak valamilyen már megalkotott törvényei, szokásai, tradíciói, melyek alapján a közösség mint társadalom működik. Ez annak felel meg, ami a szellemi szférában a tudomány vagy az adott megismerése. Amikor valaki jogtudománnyal foglalkozik, akkor ő ezzel foglalkozik. Aztán van, hogy valakinek van egy morális intuíciója, vagy sajátja, vagy a szellemi szférából kapta, hogy jó lenne, ha a közösségben valami változás történne. A jövő víziója születik meg benne. Mozgalmat szervez, pártot, fórumokat, stb. De először egy víziójának kell lennie egy másik közösségről, a jövő közösségéről. Ez felel meg ebben a szférában annak, ami a szellemi szférában a morális intuíciónak felel meg. Vagyis a politikai szféra is alapjában a szellemi szféra által termékenyül meg. De azután már politikai munka következik: tervet készítenek, megkérdezik, hogyan lehet ezt most realizálni. Most már a politikus alkotói fantáziája működik, a parlamentben törvényeket próbál benyújtani, elkezdődik a politikai alkotómunka. Ha ez már szintén kész, van új törvény, akkor még egy technika kapcsolódik be – a bürokratikus technika, amelyik realizálja ezt a törvényt – ez az, ami a morális technikának felel meg – itt lenne ez a bürokrácia, igaz? Így a törvényhozás – mondhatjuk, a legszellemibb szférája a parlamentnek.
Politikai szféra
Megismerési intuíció | Morális technika | Morális fantázia | Morális intuíció |
Jogtudomány (a közösség törvényei, szokásai, tradíciói) | Bürokratikus technika – az új törvények megvalósítása | Politikai alkotás – törvényhozás | A jövő közösségének víziója |
Ha pedig a gazdasági életet vesszük, azt szintén négy szférára lehet osztani. Ez már nem az ember sorsának törvényeivel, a karmával áll kapcsolatban, mint a politikai szféra … Alapjában, a politikában ideális lenne, ha a karma törvényei megismerhetők lennének, és minden, amit elfogadnak, a karma törvényeivel összhangban történne. De ha a karma törvénye ismeretlen, akkor valami különféle elvek vannak, amelyek alapjában az igazságosság ösztönös érzékeléséből, az igazságosság törvényéből erednek.
Korábban egyszerűbb volt. Amikor az emberiség még jobban a karma áramlatában volt, akkor mondjuk Mózes tízparancsolata megfelelő módon tükrözte a Földön ezeket a törvényeket. Nos az ember a saját sorsával, karmájával is a szimpátiák és antipátiák világán keresztül kapcsolódik. Habár nem ismeri pontosan az élettervét sem, nincsen a naptárba beírva, születéskor nem adnak a kezébe egy olyan naptárt, amibe minden elő van jegyezve, igaz? – habár születés előtt van a földi életnek egy ilyen áttekintése, de a születés után ezt nem adják oda leírva. Mégis létezik, és éppen a szimpátiák és antipátiák tapasztalata az, ami az embert az élettervén vezeti. Korábban ez a vezetés világosabb volt, de valahogy az újkortól kezdve, a középkor végétől, és különösen a huszadik századtól, az ember annyira individualizálódott, hogy a szimpátiák és antipátiák világában meghatározott autonómiát kapott. Vagyis arra gondolok, hogy a mi időnkben – tessék, épp beszéltünk a technológiákról – különféle technológiák segítségével a léleknek olyan állapotait lehet megalkotni, szimpátiákat és antipátiákat, amelyeknek az élettervhez nincs közük. És ezért, ha ma a törvényhozás szintén a szimpátiákból és antipátiákból indul ki, akkor ő maga sem feltétlenül a karmával összhangban alkotja meg a törvényeket, hanem technológiák, reklámok, csoportérdekek stb. hatásával összhangban.
A huszadik századtól az antropozófia teljesíti ezt a feladatot – az emberiségben feltétlenül felébreszteni ismét a karma tudatát. És Steiner ezért mondja: csak a karma felismerése teheti ismét rendbe az emberiség jogi szociális szféráját. Ideális esetben ez úgy nézne ki, hogy ha valaki – bíró, akkor tudja az emberek karmáját olvasni. És ha két ember veszekszik, és hozzá mennek, akkor nem egyszerűen eldönti, mit és hogyan: az egyik mondja – az ellopott tőlem valamit – ő pedig nézi a karmát, és azt látja, hogy ez egy korábbi élet karmikus kiegyenlítése. Vagyis, a feladat nem az, hogy ezt mondja: most adja vissza, amit ellopott – hanem az, hogy mindkettőben ébressze fel a karma tudatát, és ilyen módon rendezze a vitát. Ez lenne a bíró feladata, de általában is, minden jogi tevékenységé. Akkor az felemelődne a szellemi szférába, egyesülne a szellemi szférával, és nem minősülne már különálló szférának. Nos, az is érthető, hogy a saját sorsod törvényeit akkor láthatod, ha a szimpátiák és antipátiák területét már leküzdötted a lelkedben. Ez már az inspirációk területe – az, amit korábban mint inspirációt leírtam: a találkozást a szellemi lényekkel, annak megértését, hogy mit kell tennem – éppen ez a karma átélése szellemi szinten. És ezért mondja Steiner: a jövőben majd együtt kell működni azoknak a halottaknak a lelkével, akik a szimpátiák és antipátiák területét már elhagyták, és az inspirációk szintjén tartózkodnak – ezek a lelkek olyan állapotban lesznek, hogy helyes kormányt tudjanak létrehozni. A kormányzatot nem az élőkből, hanem a halottakból fogják választani. Ezt nem én mondom, hanem Steiner! De ez szintén a jövő terve, mondhatjuk, morális intuíció, hogy milyen módon működjünk együtt a halottak lelkével, akik a személyes érdekek e területét már elhagyták, és képesek arra, hogy parlamenti törvényeket és döntéseket a sors törvényével összhangban tudjanak hozni.
És ha most a harmadik szférát vesszük – azt, ahol még a természeti törvények hatnak – tegyük fel, hogy egy ilyen helyzet áll elő: van egy vállalkozó, valamit észlel, felállít egy diagnózist, hogy a közösségnek van valamilyen szükséglete. Ez a megismerési intuíciónak felel meg. Most annak az árunak a képe keletkezik nála, amelyik ezt az igényt ki tudja elégíteni. Ez a morális intuíciónak felel meg. Aztán tervet készít, hogy milyen módon lehet ezt realizálni, megfinanszírozni, stb. – ez a morális fantázia területe. Aztán legyártja ezt – ez a morális technika. Ilyen aspektusban szintén észrevehető, hogy az ilyen háromtagúság vagy négytagúság – attól függően, hogy milyen részletességgel vizsgáljuk – áthatja az emberi közösség életének három szféráját. Mondhatjuk, hogy egy tizenkét-tagúság jön létre: háromtagúság és még egy ilyen négytagú folyamat. És érthető, hogy ezek szintén állandóan kereszteződnek. Vagyis a gazdasági szféra természetesen érintkezik a politikai szféra törvényeivel is és a karma törvényeivel is, természetesen a szellemi szférával is – ha új ideák keletkeznek. A szellemi szféra mindkét másikra hat. Nos a politikai szféra is mindkettő másikra tud hatással lenni.
Szellemi, jogi és gazdasági szféra
Megismerési intuíció | Morális technika | Morális fantázia | Morális intuíció |
Tudomány az adott megismerése | Vallás döntés=tett | Művészet – a valóság átalakítási útjának keresése | Szellemtudomány- a jövő megismerése |
Jogtudomány (a közösség törvényei, szokásai, tradíciói) | Bürokratikus technika – az új törvények megvalósítása | Politikai alkotás – törvényhozás | A jövő közösségének látása |
A vállalkozó feltárja a a szükségletet | Az áru gyártása | Az áru gyártásának a tervezése | Az áru képe, amelyik ezt az igényt kielégíti |
Na és észrevesszük, hogy a szellemi szférának – úgymond lényege alapján – a szabadság felel meg. A politikai szférának a karma törvényeinek a megismerése felelne meg, de ez az ismeret napjainkban a politikai szférában még hiányzik: a politikusok olyan cselekedeteket hajtanak végre, amelyek karmikusan gyakran nem helytállóak. Ezért Rudolf Steiner azt mondta: olyan helyzetben, ahol a szimpátiák és antipátiák nincsenek letisztítva, ez a szféra még nem mentes tőlük, amíg ezeknek hatalmuk van a politikai szférában, a legkisebb rossz, ami történhet, az a demokrácia. De másik oldalról azt mondta: ebben az ötödik kultúrkorszakunkban demokrácia nem lehetséges. Azt mondta, hogy a mi korszakunknak van egy korszelleme, s őneki van egy saját szociális közösségi ideálja. Az ideál az lenne – hogy a lehetőségek alapján az individuumnak szabadságot adni, és ha lehetséges, ezt valahogy a közösségbe harmonizálni. De kénytelen volt kompromisszumot kötni az egyiptomi kor lemaradt szellemével. Az egyiptomi korban szabadság nem volt, harmónia volt. És gyakran észrevehetjük a közösségekben, hogy amikor a modern korszellem inspirációjára létrejönnek, természetesen mindig az individuum alkotói szabadsága kerül az első helyre – és a harmónia. Mondhatjuk, hogy az ilyen korszellem hatására valamilyen közösség létrejön. És lehet, hogy eleinte az ilyen közösségben kevés a forma, kevés a szabály, stb., és mindenki dolgozik, de néhány év múlva bizonyos fajta formák és hierarchiák keletkeznek. Ez azt jelenti, hogy most az egyiptomi kor szelleme, akivel kompromisszum köttetett, mintegy a jogaiba lép. Ez a szellem erősebb – ez a formaszellem –, mint a korszellem. És ezért a korszellem mindig veszteni fog, ha az emberek nem adják hozzá a saját erőfeszítésüket, ha passzívak maradnak, vagy fordítva, a formaszellem pozíciójába helyezkednek, akkor a korszellemnek nem lesz esélye ebben a közösségben korszerűen és szociálisan hatni. Ezért az ilyen szociális folyamatokban nagyon fontos, hogy a formák ne veszítsék el az életet.
És természetesen a csoportfolyamatok törvényeinek megértése is fontos. Az, amit én mint a hét szociális folyamatot ismertettem (A reggeli találkozásnál. Valószínűleg a planetáris folyamatokra gondol – R.I), jó, ha a tudatunkban tartjuk. Ha erről nem tudunk, és azt mondjuk: nos, valamilyen munka mindig sikerült, és most is sikerül, – ez hasonlít arra az emberre, aki azt mondja: semmit sem akarok a logikáról tudni, gondolatok mindig jöttek, és ebből mindig kigondoltam valamit. Minek kell nekem követni a logika törvényeit, ezeket a metódusokat, kényszerűségeket, mind el kell vetni, különben megfájdul a fejem. Ezért nem akarta Nagy Sándor a logika törvényeit Arisztotelésztől megtanulni, hanem azt mondta: a te logikádtól megfájdul a fejem, inkább elindulok Ázsiát meghódítani. De Nagy Sándor idejében az emberiség épphogy tanulta a logikus gondolkozást. Ezért az ilyen sors még tudott valami észszerűt végrehajtani, a logikával kevéssé rendelkezvén. Ha valaki ma, a legelementárisabb logikát nem ismervén fog az életben tevékenykedni, a politikában, csoportfolyamatokban – érthető, hogy az káoszhoz vezet. Ugyanez vonatkozik ezekre a szociális törvényekre is – ez egy bizonyos fajta logika – nem a gondolkodás logikája, hanem az érzés logikája, valószínűleg mondhatjuk így. És érthető, hogy mivel az emberiség csak most kezdi el ennek a logikának a gyakorlását, előfordulhat, nos nem az, hogy a feje megfájdul, hanem a léleknek egy másik része, amikor ezt gyakorolja. De kétezer év múlva ez teljesen természetes lesz – az érzések logikája a szociális folyamatokban.
Lehet, hogy vannak még kérdések?
Nos, azt gondolom, hogy önök észrevették, hogy a jogi szférában jelenleg átmeneti szakaszban vagyunk. Korábban a törvényeket az istenek adták, jelenleg önkényesen hozzák meg, a jövőben pedig a karma megismeréséből fognak készülni. Ezért a szociális hármas tagozódásunkban jelenleg ez a gyenge láncszem. S a morális fantázia – szintén gyenge láncszem. Sok morális intuíciójuk van az embereknek, de gyakran hiányoznak a módszerek, melyek alapján meg lehet valósítani. Ez ugyanaz a – mondhatni – középső szféra a morális intuíció és a morális technika között, ahol általában nem elég ez a fantázia. Ezért mondta Goethe: vedd, tekintetbe, hogy mit, de még inkább, hogy hogyan. Éppen ez a „mit” – ez a morális intuíció; a „hogyan” – ez a morális fantázia. És nagyon egyszerű azt mondani „szeresd a felebarátodat” – ez morális intuíció, ráadásul a szívben el is lehet fogadni. De aztán nem ébred fel a morális fantázia, hogy hogyan kell ezt tenni… Aztán valaki elmagyaráz egy gyakorlatot, azt mondja: íme így kell ezt csinálni. A gyakorlat leírása – ez a morális fantázia, ez a módszer. Aztán pedig még morális technika is szükséges: csinálni kell. Minden nap ezt csinálni.
Vlagyimir: De hogyan kapcsolatos ez a belső nyugalommal?
Armen: Nos, így mondanám: mi mindnyájan, mint emberek, minden pillanatban valamilyen környezetben vagyunk. És ezzel a szituációval elementáris erők által állunk kapcsolatban – ezek az elementáris energiák a szimpátiák és antipátiák. Amíg ők hatnak a lelkünkben, ehhez a világhoz vagyunk kötve. És, ahogy János Evangéliuma mondja, ebben a világban csak feszültség lesz. Ez a világ úgy van felépítve, hogy a szimpátia és antipátia erőkön keresztül hat. Végezhetjük a kihelyezés módszerét, melyet az első napon egy kicsit bemutattunk. Akkor egyidejűleg eljutsz annak a megéléséhez, hogy ez a világ átlátszóvá válik, és a tudatod nagyobb a világnál. Ugyanúgy, ahogy felébredéskor az álom átlátszóvá válik, és körülötted egy másik világ keletkezik. De itt ismét az empátia – vagy ahogy Steiner nevezi, a belső nyugalom – állapota szükséges. És ismét, a kihelyezés módszere – a morális fantázia – lehetővé teszi ennek elérését. Ez egy út. De ez csak az első nyugalom. Aztán ismét nyugtalanság keletkezik, mivel a karma előtted áll. Csoport-folyamatokban ezt figyeltem meg. Az emberek összegyűltek. Először nagy nyugtalanság volt amiatt, hogy valaki valakinek tetszett vagy nem tetszett. Aztán szívesen kihelyezték ezeket a szimpátiáikat és antipátiáikat, megtalálták az első békét a felebarátjukkal. Aztán, amikor ez a csoport 5 év múlva összegyűlt, még mélyebb feszültségek keletkeztek – ezeket már nem is a szimpátiák és antipátiák szintjén élték át, hanem energiavesztés szintjén, az életerők elvesztése szintjén. Az ember hirtelen megértette: akárhányszor kihelyezem a szimpátiáimat és antipátiáimat, ő nem változik, minden alkalommal, amikor találkozni fogok vele, ugyanezt kell tennem, az egész életemben. És amikor ez 5-6 év múlva világossá válik, akkor az ember egy kicsit megismeri a karmát. És akkor ismét elveszíti a nyugalmat. Lényegében akkor a csoport szétesik. Ezért Steiner azt mondta: az (antropozófus) közösség számára, az elnökség számára, vagy hogy is nevezték, a Vorstand számára – fontos, hogy megtanulják, hogyan kell a karma felé fordulni, nem szimpátiákkal és antipátiákkal. Mivel ezen a szinten minden már nyugalomban volt, de aztán, 5-6 évvel a halála után, a karma működött és … Nos, így kapcsolatosak. Vagyis, a nyugalmat lehet tovább és tovább keresni.
Az előadás az izraeli Harduf kibucban hangzott el 2011.10.15.-én
Orosz nyelven az anyagot összeállította Rosa Idlis
Fordította: Rákos Éva