JÁNOS IMAGINÁCIÓ- URIEL ARKANGYAL TERÜLETE
Kedves Barátaim!
Nyár derekán az ember tulajdonképpen a természet létébe szövődik bele. A természet tavasztól nyárig egyre jobban élénkül, bensőleg egyre telítettebb lesz és az ember a maga egész lényével beleszövődik a természet létébe. Azt lehetne mondani: az ember nyáron valamiféle természettudatot vesz fel. Tavasszal – ha képes ilyen érzésre – úgyszólván eggyé válik minden növekedővel, virulóval, sarjadóval. Virul a virággal, csírázik a növénnyel, gyümölcsözik is a növénnyel; szinte eggyé válik mindennel, ami kint él. Ezzel kiterjeszti létét a természet léte fölé és egyfajta természettudat létesül benne. Azután, mivel a természet ősszel elhal – vagyis a halált hordja magában – az embernek, ha együtt él a természettel, ősz felé, a mihályi idő felé ezt a halált önmagában is át kell élnie. Nem szabad azonban átélnie az énjében. Felül kell emelkednie ezen a halálon. Ennek a természettudatnak a helyébe éppen az öntudat erősödésének kell lépnie. De mivel a természettudat éppen a nyár hevében a legerősebb, annál szükségesebb a világmindenség számára, hogy az a szellemit sugározza vissza az emberre, ha az ember is akarja.
Így ezt mondhatjuk: a nyár folyamán az ember beleszövődik a természetbe, de ha helyesen érzi át a dolgokat, akkor a tevékenykedő természetből objektív szellemiség fog rá visszaáradni. Az ember tehát keresse a János nap körüli időkben embersége számára az objektív, külső szellemiséget. És az a természetlétben benne is van. A természet csak kifelé az a viruló, sarjadó, – mondhatni – alvó lény, amely éppen az alváserőkből szívja ki a növény növekedési képességét és ezzel egyfajta természetlétet alkot. De ebben az alvó természetben nyilvánul meg – ha az embernek van érzéke hozzá, hogy észrevegye – a szellemiség, amely a természetet teljesen átszövi, élettel telíti.
Ha szellemi elmélyedéssel a lelkünkben nyár derekán követjük a természeti létet és tekintetünket lefelé irányítjuk a Föld mélyébe, akkor meglátjuk, hogy ebben az időben a kőzetek jobban feltárják előttünk belső kristályképző folyamatukat, mint bármely más évszakban. Amikor imaginatív tekintetünkkel János napon a Föld mélyébe nézünk, tulajdonképpen az a benyomásunk, hogy ott lent a kristályformákban élet van. Azokban a kristályformákban, amelyekben a Föld szilárdan konszolidálódik, minden kristályforma nyár derekán nyeri el szépségét. Vonalak, szögek, síkok keletkeznek nyár derekán. S az összbenyomás egy önmagába való megszilárdulása a kristálytermészetnek, ami szemünk előtt sötétkékes színben alakul. Megpróbálom ezt az egész helyzetet táblára rögzíteni, noha az ilyen rajz csak vázlatos és imaginatív lehet.
Azt mondhatnám, hogy az egésznek vonalszerű benyomását kapjuk, de az egész rajzon egy kékség ömlik el. Ez a kékség mindenféle vonalakkal van átszőve, amelyek ezüstösen fénylenek. A kékben tehát ezüstösen fénylő kristályosodás van. Olyan ez, mintha a földi természet az alakító erejét egy csodálatos plasztikában akarná feltárni, de olyan plasztikában, amelyet ne úgy nézzünk, ahogy egyébként a szemünkkel nézünk, hanem saját magunkat feloldottnak érezzük ebben a természet-plasztikában. Minden vonalat, ami ott lent van, minden ezüstösen fénylő vonalat magunkban érezzünk. Mint ember, szinte a földből kinőttnek érezzük magunkat és bensőleg áterősítettnek azokkal az ezüstragyogású kristályvonalakkal. Mindezt saját lényünknek érezzük! És ha azután magunkhoz térünk, kérdezhetjük magunktól: tehát tulajdonképpen hogyan is tevékenykednek ezek a kristályvonalak és kristályhullámok énbennem? Mi az, ami itt a Földben ezüstösen ragyogva, a Föld kékségében tevékenyen él? Akkor rájövünk, hogy az egy kozmikus akarat. Azt is érezzük, hogy rajta állunk ezen a kozmikus akaraton. Ez van, ha tekintetünket lefelé irányítjuk. És ha tekintetünket a magasba irányítjuk?
Ha tekintetünket a magasba irányítjuk, akkor a kozmikus intelligenciának a kiterjedését érezzük. Az emberben – jelenlegi stádiumában – az intelligencia még nem sokat érő. De nyár derekán az az érzésünk, hogy a magasságokban mindenféle tevékeny intelligencia működik, nem is egy lény, hanem sok lény közreműködésével, akik egymással és egymásban élnek. Tehát fent szétterjedő, tevékeny intelligencia uralkodik, azon át hat a fény és a fény által átvilágítottnak látszó tevékeny, élő intelligencia olyan, mint az akarat ellentéte. S míg lent az az érzésünk: itt tulajdonképpen minden olyan, hogy az embert felvilágosítja, mert észreveszi, hogy az embert az intelligencia érzetével járja át.
Ezen a sugárzó tevékenységen belül megjelenik (nem mondhatom másképpen), megjelenik egy alak. Hiszen az őszi idő jellemzésekor mint a leglényegesebb alakot kellett önöknek jellemeznem Őt: megjelenik Mihály. (Hogy mennyiben áll a karácsonyi időkben a régi nevén Gábrielnek nevezett lény, arról még később fogok majd beszélni.) Az utolsó alkalommal a húsvéti időre, vagyis tavaszra pedig Raphael alakjának megjelenését mutattam meg önöknek. Számunkra Ő, Raphael, mint drámai közvetítő állt elénk, aki a szükséges imádatot és tiszteletet mutatta be azzal szemben, amit a húsvéti imagináció jelent. Most a János-időre (ha emberien akarom leírni) ezúttal egy rendkívül komoly arc lép elénk, egy komoly ábrázat, amely fényével kiemelkedik az általános fénylő intelligenciából.
Az a benyomásunk, hogy ebből a fénylő intelligenciából alakítja ki fénytestét ez az alak. És hogy ez az alak fénytestét nyár derekán kiképezhesse, be kell következnie annak – amit egyszer már leírtam önöknek -, hogy a Föld elemi lényei ebben az időben felszálljanak. Miközben felszállnak, fönt összeszövődnek a fénylő intelligenciával. Ez a fénylő intelligencia magába fogadja őket. És abban, ami itt felfénylik, a világító intelligenciában testesül meg az a lény, akit a régi ösztönös látóerő is megsejtett és ugyanazon a néven jelölt, megjelenik Uriel!
(Ősz- Mihály; Tél – Gábriel; Tavasz – Raphael; Nyár – Uriel)
Szigorú komolyság rejlik ebben, ami itt a fénytevékenységből testiségét keresve mint kozmikusan tevékeny erők reprezentánsa a nyári időkben velünk szembe kerül. Azok a dolgok, amelyeket aztán megfigyelhetünk, olyanok mint Urielnek a fényben véghezvitt tettei. Urielé, akinek saját intelligenciája, ha alapul vesszük, bolygórendszerünk planétáinak egymásba szövődő erőiből van összerakva, az állatöv állócsillagainak ereje által megtámogatva. Urielé, aki tulajdonképpen saját gondolkodásában benne hordozza a világgondolkodást. Úgy hogy egyenesen az az érzésünk: Ti világítón intelligens nyári felhők, amelyekben fölfelé tükröződnek a talaj kék kristályképződményei lentről, és ismét a Föld színének kékes kristályképződményeiben a világló intelligens felhőképződmények tükröződnek. Bennetek ti fénylő felhőképződések koncentráltan, imaginatíven megjelenik komoly ábrázattal, nyár derekán a világértelem.
Nos, ennek a megtestesülő világértelemnek, ennek a megtestesült kozmikus intelligenciának a tettei a fényben szövődnek. Ezek abból lesznek, hogy a vonzóerőkkel, amelyek Urielnek ebben a koncentrált világi intelligenciájában rejlenek, a vonzóerők hatására az ezüsterők, útjukat fölfelé irányítják és hogy a fényben, ebben a belülről sugárzó intelligenciában, mint kitáguló fény jelennek meg, a Földről nézve napfényként, amely aranysugarakká sűrűsödik. Közvetlenül azt érezzük, hogy a fölfelé áramló ezüst felvétetik abba, ami a Naptól átsugárzott magasságban él és tevékenykedik. És ez a Föld ezüstje kozmikus alkímia által kozmikus arannyá alakul át, és ez él és tevékenykedik a magasságokban. S az ezüstfény állandó sziporkázása közben fent átváltozik aranyfénnyé.
Ha pedig augusztus hónapján át ezt a megfigyelést tovább folytatjuk, valamiképpen kiegészül Mihály alakja, amit önöknek már leírtam. Leírtam, hogy Mihály kardja miből van, azután, hogy miből szövi a sárkány az életét. De az a kérdés is felmerül ebben a pompázó szépségben, ami nyár derekán egyenesen a kozmoszból jelenik meg, hogy honnan kapja Mihály azt a sajátságos ruháját, amelyben átvonul a mihályi időkbe, az őszi időkbe? Azt a ruhát, amely majd naparanyban ragyog, majd bensőleg tündököl, mint fodrokban hullámzó ezüstragyogású sugárzás; honnan kapja Ő ezt a ruhát?
Ez az, ami ott fenn képződik a felfelé sugárzó ezüstből és az afölé szétterjedő naphatású aranyból, amibe az ezüst átváltozik. Amit a Föld ezüstként adott át a kozmosznak, mint arany jön vissza. Ennek az ereje egész télen át úgy működik, mint ahogy leírtam: a naparany, ami Uriel uralmán belül nyár derekán a magasságban képződött, behúzódik a Föld mélységeibe, átszövi, áthullámozza és élteti azt, ami életet keres a mély, téli időn át a következő évre. Így érkeztünk el a viruló, sarjadó élet idejébe, amikor már nem beszélhetünk szellemmel átszőtt matériáról, mint télen, hanem anyaggal átszőttről, vagyis ezüsttel, arannyal átszőtt szellemiről.
Ezt természetesen nem szabad durva, egzakt módon elképzelnünk, hanem éppen minden emberi elképzelésen túlmenően elhalványodva, elmosódva lássuk magunk előtt ezt az ezüst- és aranyhatást. Mintha tulajdonképpen mindez csak valamiféle háttér volna és ezek mind Uriel tettei, mintha kozmikus világító tettek volnának, kozmikus fénytettek. Olyan világos benyomást kapunk Uriel ezen alakjáról, mint amilyen világos benyomást kapunk tekintetéről is. Mély vágyunk támad, hogy Urielnek ezt az érdekes , lefelé irányuló tekintetét megértsük. És mit jelent ez a tekintet? Nézzünk mi is befelé a nyári talaj kék ezüstfényű mélységeibe szellemi módon. Ott szövődnek – mondhatnám – zavaróan ezek körül a kristálysugarak körül szétbomló és ismét összeálló alakzatok össze-összegomolyodva, majd szétfoszladozva.
Most rájövünk arra, hogy ezek az emberi hibák – megpillantásuk minden embernek más és más -, amelyek ellentétességükben (kontrasztjaikban) itt lent elütnek a szabályos, magukban véve következetes természetes kristályformáktól. És Uriel komoly pillantása a természetes kristályok szabályos szépsége, és a fölöttük lebegő emberi hibák között mutatkozó erre az ellentétességre irányul. Itt a nyár derekán keresztül lát azon, ami a szabályosan felépülő kristály-alakzatokkal szemben az emberi nemben még tökéletlen. Itt van aztán, ahol – úgy mondhatnám – Uriel komoly pillantásából azt a benyomást kapjuk, hogy a természetes (elem) összefonódik az erkölcsi elemmel. Nem csupán az erkölcsi világrend áll itt saját magunkban elvont impulzusok gyanánt, hanem – miközben a természet létét szemléljük és nem vetjük fel azt a kérdést, hogy vajon a növény növekedésében van-e moralitás, van-e a kristályosodásban moralitás – most azt látjuk, hogy a nyár derekán miként fonódnak össze természetes módon az emberi hibák és a rendszeres, önmagában következetes, önmagában megszilárduló természetes kristályosodás.
Ezzel szemben mindaz, ami emberi erény, emberi derekasság, az ezüstösen ragyogó vonalakkal fölfelé hatol és az Urielt beburkoló felhőknek látszik és úgyszólván műalkotásokká, felhőplasztikává átalakult emberi erényként hatol bele a világító intelligenciába.
Uriel arcának komoly, elkomolyodó szemébe nemcsak a Föld mélységeiből pillanthatunk, hanem odanézhetünk valamire, ami – úgy mondhatnám – szárnyszerű karokkal, vagy karszerű szárnyakkal komoly intelemként áll előttünk, és ami éppen Uriel megnyilatkozásaként hat; ez az emberi nemhez eljuttatja azt, amit történelmi lelkiismeret, amely – különösen a jelen korban – rendkívül gyengén fejlett. Ez jelenik meg Uriel intő arckifejezésében.
Mindezt természetesen imaginációként kell elképzelniük. Ezek a dolgok teljesen reálisak, ezekről a dolgokról azonban nem beszélhetek önöknek úgy, miként a fizikus a pozitívról és a negatívról és az energiapotenciálról beszél, stb. Olyan képekben kell önökhöz szólnom, amelyek elevenek. De az, ami ezekben az eleven képekben kifejezésre jut, valóság, itt van. Ha benyomást szereztünk az ember moralitására nézve az alsó kristályszerűségnek a felső, szépségben felragyogó emberi erényességgel való összefüggéséről, – ha ezt az emberi összefüggést belső átélésünk részévé tettük, akkor kerül elénk a tulajdonképpeni János-imagináció, az, hogy mi is a János-imagináció, úgy ahogy a Mihály-imagináció áll előttünk, ahogyan leírtam önöknek a karácsonyi imaginációt, a húsvéti imaginációt.
Azután valamiféle összefoglalásként feltűnik előttünk, a megfigyelő szellemi tekintet elé olyan kép tárul, mint a galamb, amelyet bizonyos mértékben Uriel szemének ereje világít meg. Képpé tömörül az, ami alul ezüstösen ragyogó kékség, amit a Föld mélye, az emberi gyarlóságokkal és hibákkal karöltve mutat. Ez tömörül a Földanya képében, nevezzük ezt akár Demeternek, akár Máriának. Így ha lefelé tekintünk, tulajdonképpen nem tehetünk mást, mint hogy imaginációban olyannak foglaljuk össze a mélységeknek mindezeket a titkait, mint minden lét anyagának anyját; míg abban, ami fent a gomolygó alakban összpontosul, mindazt érzékeljük, ami minden lét bennünket körülvevő Szellem apja. Majd a Szellem atya és az Anyag anya együttműködésének eredményét szemléljük meg, azt, ami a legszebb módon magában hordozza az összhangot, az ezüst-földhatás és az arany mennyei hatás; az atya és az anya és a fiú között. Ilyen módon lép fel a Szentháromság imaginációja, a tulajdonképpeni János-imagináció. A teremtő, néző, intő Uriel ott van a háttérben.
Azt, ami tulajdonképpen a Szentháromságot ábrázolja, nem szabad egyszerűen dogmatikusan a lélek elé állítani. Így azt a benyomást nyerjük, mintha a Szentháromságnak ez az eszméje, a Szentháromságnak ez a képe elválna a kozmikus mozgástól és az élettől. De ez nincsen így. A nyár derekán a Szentháromság a kozmikus hatásból, a kozmikus életből és mozgásból kiindulva nyilvánul meg. Belső meggyőzőerővel lép elénk akkor, ha már behatoltunk – hogy úgy mondjam – Uriel misztériumába. Ha éppen János idejét akarnánk a lélek elé állítani, úgy ott kellene lennie az ívelt háttérnek, a boltíves háttérnek -és benne a tevékenykedő Uriellel, ahogyan leírtam önöknek. És ettől bizonyos mértékben el kellene válnia – ennek ábrázolása egészen különleges felkészültséget igényelne – ettől úgyszólván eleven, éppen abban a pillanatban végzett festésben – el kellene válnia annak, amit füstanyagnak, vagy ehhez hasonló anyagnak különösen művészi módon való alkalmazásával érhetnénk el. Ettől a Szentháromságnak el kellene válnia. János-napján ha azt akarjuk, hogy ennek a dolognak igazi imaginációja kerüljön az emberek elé, Jánosnapkor ennek létre kell jönnie. Ugyanúgy, ahogyan Húsvét elején a dolog csak akkor van teljesen birtokunkban, ha behatolunk a drámaiságba, ha annyira belejövünk a drámaiságba, hogy az itt lejátszódó misztériumdráma középpontjában a tanító Raphael és az ember állna; Raphael bevezet bennünket a gyógyító természet, a gyógyító kozmosz titkaiba, -úgy annak amit itt látunk, láthatunk – mindenesetre csak mozgó képszerűségében – annak János-napján erőteljes zenei elemmé kellene válnia. De ebből a hatalmas zenei elemből úgyszólván magának a Világtitoknak kellene hozzánk szólnia, úgy ahogyan azt az ember éppen János-napján éli át.
El kellene gondolnunk, hogy minden amit leírtam önöknek, megfelelő művészi kialakításban képzőművészeti alkotásként ott lenne az egyik oldalon; de ugyanazt, amit a képzőművészetben érzékelnek és megéreznek, azt a hullámzó hangokból kellene az embernek az életébe befogadni. Ezek azt a költői motívumot testesítik meg, amely áthatja és élteti lelkünket, amennyiben magunkban átérezzük az ebben a fényben ható, a fényben tevékenykedő Urielt, aki életre kelti bennünk a Szentháromság hatalmas benyomását. Majd azt, ami alulról ezüstösen csillogva sugárzik fölfelé, ami fent a fényhatás ragyogó szépségében nyilvánul meg, mindezt éppen János napján megfelelő hangszerelésben zenévé kellene alakítani, úgy, hogy az ember a hangok mozgásában megtalálja saját maga átélését a kozmoszban. Ebből kellene kicsendülnie, mert ezekben a hullámzó hangokban van megtestesítve az ember kozmosszal való együttélésének titka. Mindennek benne kellene foglaltatnia abban, hogy amikor az ember felnéz, megpillantsa a világot átszövő aranyat, és a fényt sugárzó aranyból kidomborodik Uriel vörösen meleg alakja. De ez nem szilárd alak, hanem közvetlen élet és tekintetét a Földre szegezi, ahogyan leírtam önöknek Uriel tekintetét, arcvonásait: ez az egyik motívum. Ehhez a magasságokban levő motívumhoz az ember az egyik oldalon hozzátartozónak érzi magát, ahol a világító kozmikus intelligenciával van összekötve.
A másik oldalon, lefelé, egynek érzi magát azzal, ami szilárd kialakításra törekszik, ami kékes sötétségbe merül, ami kisugárzik az ezüstös színből. Lent azt érzi, ami a mozgó, eleven szellemi lét anyagi alapja. A magasságok misztériumokká válnak, a mélységek misztériumokká válnak. Az ember csontozatáig hatóan érzi a kristályformáló erőt. de azt is érzi, hogy a csontozatáig ható kristályformáló erő világegységet képez a fent, a magasságokban magát kiélő világító erővel. Érzi, hogy mindaz, amit az emberi nem morális téren végez, a magasság és a mélység misztériumaiban, az egyesülésükben él és mozog (hullámzik). Az ember többé nem érzi magát a világtól elkülönítve. Úgy érzi, hogy odaállították a világba, úgy érzi, hogy fölfelé a ragyogó intelligenciához kötődik, amelyben mint a világ ölén, átéli saját legjobb gondolatait. Az ember lefelé, csontozatáig hatóan úgy érzi, hogy a világ kristályosító erőihez kapcsolódik, halála a mindenség szellemi életéhez kapcsolódik. A mindenség szellemi élete a földi halálban arra vágyik, hogy kristályerőket és ezüstfényű életet keltsen, teremtsen.
Mindennek hangokban is meg kellene szólalnia, hangokban, amelyek ezeket az emberek által átélendő motívumokat a szárnyukon hordozzák. Ezek a motívumok itt vannak. Ezeket a motívumokat nem kell feltalálni, ezek a motívumok leolvashatók Uriel kozmikus tevékenységéből. Ebben a motívumban van az, ami imaginációvá, inspirációvá alakul. De az ember maga is bizonyos mértékben úgy él, mint megtestesült inspiráció, mint egy inspirációból álló lény a magasságnak és a mélységnek ezeknek a misztériumaiban és a középen való összekapcsolódásnak ezekben a misztériumaiban, amelyeknél a Szellem anya lefelé mutat, ezekben a misztériumokban ezek úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy a Szellem atya és a Szellem anya együttműködéséből Krisztus jelentős világszellemként áll közvetlenül az emberi lélek előtt. Mindazt, ami ezekből a kozmikus titkokból kialakul, mintegy a következő módon állíthatom önök elé: az ember a nyár derekának hullámzásában állva körülbelül a következőt érezné: az első szavak úgy esnének, mint ahogyan Uriel tekintete mintegy inspirációvá sűrűsödik, az egész kórus szellemhangjaival együtt:
A magasságok:
Nézd a mozgásunkat,
A ragyogó felindulást.
A meleget adó életet.
A mélységek:
Éld át a földi megtartó erőt
És a lehelve alakító erőt
Lényszerűen ható erőként.
Az emberi benső:
Érezd emberi csontozatod Közép, az
Égi ragyogással
Az elevenen ható világegyesülésben. “
Rudolf Steiner : Az év menetének átélése négy kozmikus imaginációban GA229
